Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
karítok, főzök, mert idehaza ebédelnek. Igaz, még mielőtt megdrágult volna az iskolai étkeztetés, ott ebédeltek, de mindig farkaséhesen jöttek haza. Akkor meg minek fizessek ennyi pénzt? Jó étvágyuk van, az biztos. Szombaton hat csibét vágtam le, gondolja, hogy hétfőre maradt egy falatka is? Most főhet a fejem, mit készítsek az uramnak, a gyerekeknek!? Nem mondom, sok a tennivaló a ház, az udvar, a gyerekek, az állatok körül. És nagyon nehezemre esik a hajnali kelés is. De az én vállamon van minden, mert a férjem a rendes állása mellett még éjszakai munkát is vállalt. Mindketten úgy gondoljuk, ha már ennyi gyerekünk lett, nőjenek fel tisztességben. — Estére félájultan zuhanok az ágyba, nem kell nekem sem a tévé, sem a rádió. Pedig mindegyikből kettő is van — mutat az ablakpárkányon álló rádiómagnókra. Aztán szóba hozza a karácsonyt. Megtudom, az idén a fiúk karórát kapnak ajándékba, ez a szívük vágya, a nagylány pulóvert, vagy magnót, a legkisebb pedig játékot és hintakakast. — Ha belegondolok, hogy mindez mennyibe kerül majd — mondja gondterhelten —, és hol van még a többi. Az idén már meg kell vennem a műkarácsonyfát, ne legyen vele többé gondom. Sokba jön a rávaló is, de csoki és szaloncukorka nélkül nem is volna igazi az ünnep. Karácsony előtt mi mindig disznót vágunk, az idén kettőt, lesz hús, kolbász, sonka, szalonna. És persze hal is, azt majd valamelyik rokon hozza. De nem szívesen adom a gyerekeknek, féltem őket, nehogy a szálka megakadjon a torkukon. Sütni csak diós- és mákoskalácsot szoktam, más süteményt inkább a boltban veszek. Ki győzné ennyi gyerek, munka mellett? Jól tudom, több a gondom, mint a korombeli asszonyoknak, de én úgy tartom, az örömöm is több. És ez ad erőt a mindennapokhoz. Péíerji Szonya Együtt a család szemöldökét. — Igen, a megélhetés. Fizetéskor egy hónapra való élelmet vásárolok. Tíz kiló cukrot, lisztet, olajat, sót, lekvárt, ami kell. A gyerekek sok ruhát, cipőt nyírnak, erre is költenem kell. Kenyeret kétszer veszek hetente, csütörtökön és szombaton két-két darabot, de szinte naponta elfogy a 20 kifli, a 4 pástétom, a két liter tej és az egész vaj. Húst nemigen vásárolok, itt a sok kacsa, csibe és persze a disznó. Gyerekeim nem válogatósak, de töpörtyűvel nem tudnám jóllakatni őket. Még ledarálva sem eszik meg. Bezzeg a szalá— A faluban összenéznek, összesúgnak a hátam mögött. Itt megy a szegény Takácsné a tanyáról — mondják, s ez az, ami feldühít. Mitől lennék én szegény? Attól, hogy kilenc gyermekem van? — néz rám, s mielőtt a konyhában hellyel kínálna, lesöpri a morzsákat az asztalról, a székről. — Tizenöt éve lakunk a tanyán, és hiába kérem gyerekeimmel az uramat, költözzünk be a faluba, Nyékvárkonyba, nem hajlandó. Pedig ez a két szoba, konyhás lakás mindennek mondható, csak jónak, elegendőnek nem. Nincs fürdőszobánk, a vécé a kert végében, melegvizünk akkor van, ha ég a tűz a sparheltban. És tüzelni muszáj, hiszen ennyi embernek sok víz kell. Gondoljon csak bele, mennyibe jön a tüzelő. És hiába mosom a kicsit, mindig maszatos — mutat a földön játszó másfél éves Marianra. — Sajnos, az állami gazdaság nem sokat törődik a ház karbantartásával. Pedig egyedül nem boldogulunk, nem tudjuk állni a festés, a tatarozás költségeit. A pénznek ezernyi helye van —sóhajt egy mélyet, majd belefog élete történetébe. Fiatal lányként ment férjhez, de a két gyerek ellenére házassága nem tartott sokáig. Férje nemcsak ivott, hanem ütötte-verte is. — Mi odahaza tizenegyen voltunk testvérek, s habár nehezen, de rendezett körülmények között éltünk. A válás megviselt, de az élet ment tovább. Ismét férjhez mentem, s ebből a házasságomból két fiam születtt. 1976-ban Iván, 78-ban Misi, 81-ben az ikrek, Tamás és Krisztián, aztán... Jaj, nézze inkább a személyimet, mert ki tudja fejben tartani a pulyákat — neveti el magát a 37 éves Ilona asszony. 1982-ben megszületett Attila, 85-ben Gábor és 90-ben az utolsó, Marian — soroltam helyette az igazolványba bejegyzett adatokat. — A névadással gondban voltam, de a szülész doktor mindig segített. Én ugyanis csak kislánynévvel „készültem”, annyira bíztam abban, hogy a nagylány mellé megérkezik a kicsi. Az a szerencsém, hogy van a tizenkilenc éves lányom, nélküle még nehezebb volna. Csak a hétvégeket tölti velünk, ezért a munkanapokon rám szakad a főzés, takarítás, mosás gondja. Szombaton és vasárnap már ketten végezzük mindezt. És el ne felejtsem, emellett, úgy, mint az uram, etetőként dolgozom a A kis Marian vajon mire gondol? (Méry Gábor felvételei) gazdaságban. Kell a pénz, hiszen az élet egyre drágább. Havonta 8- 10 ezer korona összejön ugyan, de ebből tíz gyerek és két felnőtt él... — Talán kilenc gyerek — igyekszem kijavítani beszélgetőtársamat. — Nem, tíz. Egy gyereket magunkhoz vettünk. Míg anyám élt, ő nevelte a nővérem gyerekét. Amikor meghalt, a fiú nem maradhatott magára. Emberek vagyunk... Az uramban az a jó, hogy nem tesz különbséget a gyerekek között. Hol is tartottunk? —vonja össze a mi, virsli naponta kellene! Sokba kerülnek a tisztálkodó szerek, a mosópor. A zöldséget, gyümölcsöt a gazdaságból kapjuk, illetve olcsóbban vehetjük meg, igaz, déligyümölcsre már nem futja. Amikor tehetjük, a gyümölcsösbe „brigádra” járunk, meg böngészni a' kukoricásba... Nem tagadom, nehéz beosztani a pénzt úgy, hogy jusson is meg maradjon is valami. Néha sikerül félretennem néhány koronát, s ezt azonnal a bankba viszem. Nem tartom magamnál, félek, ha megszorulnék, azonnal elkölteném. Gyerekeimet szerénységre nevelem, ám nem hagyom, hogy buta tanyasiaknak tartsák őket. Körülményeink nem jók, de van tiszta ruhájuk, rendes cipőjük és éhesen sem járnak. Semmiben sem különböznek a falusiaktól. Arra meg kimondottan büszke vagyok, hogy nem kilincselek a hivatalokban segélyért. Fiaim összetartanak, szeretik egymást. És rendesek. Délutánonként nincs ekkora fölfordulás, mint most. Nem tagadom, reggel nagy a zűr, egymás elől kapkodják el a reggelit, és egymás hegyén-há- tán öltözködnek. Míg iskolában vannak, rendbe rakom a lakást, taHogyan él kilenc gyerek édesanyja • A nagy család gondjai, örömei • Takácsné nem panaszkodik KARÓRÁK ÉS HINTAKAKAS — Negyvenhat évvel ezelőtt nagyon hideg karácsony volt — így mondja Tardíkné Erdélyi Mária, aki akkor édesanyjával és két fiatalabb húgával Ligetfaluban, a Kop- cianska utcai lágerben lakott. A családot 1945 augusztusában kiköltöztették Pozsony belvárosából a Duna jobb oldalára. Az addig viszonylag rendezett körülmények között élő magyar család egyik napról a másikra hontalan földönfutóvá vált. A Kopcianska utcai lágerben Erdélyiék egy kilenc négyzetméteres üres helyiséget kaptak. Az édesanya napközben a közös konyhában dolgozott, két lánya a közeli kukákban keresgélt. Szerencséjükre találtak egy még használható kiskályhát, néhány rozoga széket és egy asztalt is. — Karácsonyra már megvolt a „szoba berendezése”. Szerettünk volna egy karácsonyfát is. De honnan? Akik a lágerben laktak, nem mehettek át a hídon. Csak azokat a személyeket engedték a túloldalra, akiknek engedélyük volt. Mivel ezekre az engedélyekre nem írták rá a gyerekek számát — s én akkor tizenkét éves voltam —, reggel odamentem a hídhoz és mindig megkértem valakit, hogy vigyen át. Néha sikerült, néha nem. Ha igen, elmentem az ismerősökhöz, akik kis zsírral, élelmiszerrel segítettek bennünket. Karácsony előtt az egyik ismerős néni vékony ezüstpapírt adott. Azt hazavittem, és a húgommal együtt mindenféle figurákat, szívecskéket, holdakat, meg hasonlókat formáztunk gipszből, ezeket ezüstpapírba csomagoltuk — ez volt a karácsonyfadísz. Csak éppen maga a fa hiányzott. Édesanyánk valahonnan egy seprűnyelet kerített, bevontuk zöld papírral, ez lett a karácsonyfa törzse. Másnap megint ott álltam a ligetfalui hídfőnél, reménykedve, hogy akad egy jó lélek, aki átvisz a túloldalra. Átjutottam a hídon. A városban az első utam a piacra vezetett. Ott már árulták a fenyőfákat. Összeszedtem néhány ágat, otthon aztán a seprűnyélre kötöztem. Elkészült a „karácsonyfa”. Ráraktuk díszeinket—de a fa alatt nem volt ajándék. Elérkezett a szenteste. Mindhárman csendesen ücsörögtünk. Fél szemmel az édesanyámat lestem, láttam, folynak a könnyei. Régi karácsonyaink jutottak eszembe. A régi lakásunk, ahonnan az Orsolya utcába, a kedvesnővérek iskolájába jártunk. Azok voltak a szép idők! Ma is emlékszem: ültünk a sivár, hideg szobában, éhesen, fázva néztük a seprűnyélből tákolt karácsonyfánkat. A szemünket csípte a fist, mert a kálykánk inkább füstölt, mint melegített. Közben éreztem, hogyan csorognak a könnycseppek az arcomon. Az ágak a seprűnyélről még aznap este sorra lepotyogtak, aztán a fa törzse is nagy huppanással a padlóra esett. Kamoncza Márta
