Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
%n ifoii iocCm 0- * * }1. XII. 20. HOGYAN ÉLNEK A KISEBBSÉGEK? Agyarok között Az egyik szemem sír... • Csak az idősek őrzik az anyanyelvet, a fiatalok többsége szívesebben beszél németül • Erőfeszítések Felsőőrön az identitás erősítéséért • Szép karácsonyi népszokások Jóleső érzés volt végigautózni az Őrségen, tudni, hogy itt magyarok (is) élnek. Belegondolni, hogy ha az ember bekopogtat valamelyik portán, anyanyelvén szólhat, s magyarul jön(ne) a válasz. Szememmel „ízlelgetem ” a környéket és próbálok felfedezni valami Imsonlóságot Dél-Bur- genland és valamelyik honi tájegység között. A hepehupás vidék leginkább Gömörre emlékeztet, bár az őrségi magyar falvak házai merőben eltérnek a rimaszombati vagy Rozsnyó környékitől. Az alsóőri magyar népiskola, melyben mindössze heti három óra magyart oktatnak Oberwart, azaz Felsőőr karácsonyi hangulatban fogad. A pazar kirakatokban csillogó díszek, arany masnival átkötött csomagok, hihetetlenül arányos fenyőfák. A szinte nesztelenül suhanó autócsodák, szupermarketek, a sietség és idegesség nélküli bevásárlók, a rend és tisztaság ezúttal nem kötötte le figyelmemet. Talán azért, mert türelmetlenül várom a találkozót az innen egy kőha- jításnyira lakó alsóőriekkel (Unterwart), akiknek csaknem 90 százaléka magyar ajkú. A Pinka völgyében elterülő dél-burgenlandi község (a falu előtt hiába keresem a magyar nyelvű táblát) árkádos házai a lakók kisnemesi ízlésére utalnak. Akárcsak az épületek oromfalán mindig N-nel kezdődő hárombetűs monogrammok. Az NFG például, ahogy később megtudtam Galambos Ferenc plébánostól, Nemes Farkas Gáspár nevét őrzi. A házak gazdag külső fadíszítése és a bekerített kis virágoskertek is jellemzők az ottani sajátos építészeti stílusra. Az első magyar feliratot a templom szomszédságában levő épületen fedezem fel: Népiskola, hirdetik büszkén a fekete betűk. Néhány embertől információt akarok kérni. Kisül, nem idevalósiak, Magyarországról ruccantak át. Megtudom, nem rokonokhoz vagy ismerősökhöz jöttek. Látogatásuk célja sokkal prózaibb: a rendszeres év végi lomtalanításból gyűjtenek ócska holmikat. Gépkocsijuk utánfutóin kidobott öreg jégszekrények, mosógépek, rozsdás biciklik, elkoptatott autóabroncsok sokasodnak. (Vajon mi hasznát veszik otthon?) Hétköznap és dél lévén, egyelőre csak az idősebbek tartózkodnak otthon. A nyugdíjas Józsi bácsit ebéd közben zavarom meg. — Ha együtt akarja találni a famíliát, négy után jöjjön vissza. Ilyenkor a falu jórésze kihalt — mondja szívélyesen és kikísért a kapuig. A magyar nyelvű óvodával sincs szerencsénk. Itt mások az előírások, szokások, mint nálunk. Nem lehet csak úgy, előzetes bejelentés nélkül bemenni, beszélgetni, fotózni. (Az óvónővel csak később, munkaideje letelte után tudtam beszélni.) A gondozott temető sírfeliratain mindmind magyar nevek. Meglepetéssel látom, hogy azoknak az utódai, akik életük végéig mindig magyarul beszéltek, a márványba német búcsúszavakat vésettek. Az identitás, az öntudat hiányát sajnos rövid ottlétem alatt más téren is megtapasztaltam. A gyermekek egymás közt inkább németül beszélnek, s a középkorúak közül sokan már keverik a két nyelvet. A budapesti televízió adása csak az idősebb korosztályt érdekli. Jobban kezdem érteni a helyzetet, miután elolvasom a Burgenlandi Magyar Kul- túregyesület tájékoztatójában, az őrségben, egy tanítónő,, Valamit nem értek!”- című vallomását. íme az írás néhány mondata.„Csak néhány hónapja élek itt Burgenlandban. Elsős gimnazista tanítványaim máris buzgón tanulnak. Bajlódnak ugyan a kiejtéssel, de inár lelkesen fújják a magyar népdalokat. Örömömbe mégis üröm vegyül Az első osztályban csaknem teljes egészében német anyanyelvű gyerekek jelentkeztek a kötelező magyarra. Igaz, sok gyerek azt mondta, hogy nagyanyja, nagyapja, sőt anyja vagy apja is tud magyarul de egyik sem mondta, hogy szülei vagy nagyszülei magyar anyanyelviek. Azt hiszem, sok víz folyik még le a Lajtán, míg megértem az itteni embereket. Sokáig kell inég itt élnem, hogy belássam, mi megy végbe a fejekben és szívekben. Miért beszélnek az orvosi váróteremben az őszülő szülők egymással magyarul hirtelen belépő lányukkal azonban kizárólag németül Miért mondja egyik kiváló tanítványom — aki évek óta szabadon választott tárgyként tanulja a magyart és akinek apja, anyja magyar —, hogy ők otthon inkább németül beszélnek Miért beszél ez a magyar anyanyelvű kislány a szintén magyar anyanyelvű barátnőjével csak németül? — tudja tanár néni, ha magyarul szólnék a barátnőmhöz, az azt hinné, hogy megbolondultam — magyarázza nekem. Hát kell-e még itt a magyar nyelv? Jó-e még valamire ebben a német nyelvtengerben? Vagy csak arra való, hogy fellendüljön az ület? Mert a »beszélünk magyarul« feliratokkal jobban be lehet csalogatni a magyarországi vásárlókat? »Beszélünk magyarul«, ha az üzlet megkívánja, de németre fordítjuk a szót, ha becsukjuk a boltot? A magyar csak az ügyes üzletemberek nyelve? Az öregek nyelve? A bolondok nyelve?” * * * Négy után visszatérek Józsi bácsiék házába. Az udvaron álló Mercedes jelzi, hogy a házigazda, Szabó Ferenc megérkezett. Felesége és anyósa az udvaron egy kukoricával teli pótkocsi körül szorgoskodnak. Kérésemre, hogy írni szeretnék róluk, nem lepődnek meg, ám kertelés nélkül tudatják; első a munka. A tengerit még sötétedés előtt be kell hordani a pajtába. A házigazda közben fedél alá hajt a traktorral és rendbe teszi a mezőgazdasági gépeket. A család nem mezőgazdaságból él, ahogy az ember első pillanatban gondolná. A 25 hektár föld, az erdőrész, az 50 disznó csak amolyan bérkiegésztésül szolgál. Szabó Ferenc, noha kitanult mészáros, a közeli városban lakatosként dolgozik. — Nem fogja zavarni, ha kiengedem a tyúkokat? — kérdezi felesége, s rövid idő múlva a 120 tojó és a két kakas nagy ricsajjal elfoglalja az udvart, és elvegyül a fehér pulykák és a néhány nyúl között, melyek szabadon futkároznak a tágas térségben. Közben megérkezik az iskolából a 12 éves Kati, de vele sem tudok kötetlenül beszélgetni, ő is beszáll a „kukoricabrigádba”. Öccse, a kilencéves Gerhard lábadozó beteg, neki ezúttal nem kell segítenie. — Hogy hívják a cicáidat? — barátkozom a fiúcskával, aki egy hatalmas cirmost tart az ölében. — A kandúrnak az a neve, mint nekem, a másik két macskának Miuki és Bleki nevet adtam — magyarázza és felajánlja, hogy megmutatja a halait. Nem az akváriumhoz vezet, ahogy vártam, de a kertvégi kis halastóhoz. A víz túl zavaros, nem látni a pikkelyeseket. — Netán innen lesz a karácsonyi pontyotok? — tudakolom Gerhardtól, de ő a fejét rázza. Később mamája, Júlia asszony elmagyarázza, náluk nem a hal, de a sonka, illetve a füstölt hús a karácsonyi menü. Gerhard, akinek szemmel láthatóan tetszik az idegen érdeklődése, elmeséli, hogy a kandúrja már öt kilót nyom, éppen tegnap mérte. — Ugye, mutti? — fordul anyjához. — És miért van a macskáidon nyakörv? Nálunk csak a kutyák szoktak hordani — érdeklődöm. Kalauzom hosszadalmas magyarázatba kezd, gyakran keresi a megfelelő szavakat, s olykor németül beszél. Végül mégis megértem: ezek speciális „kullancsirtó” szíjak. A kukorica időközben a helyére került, s beülhetünk egy kis tereferére a meleg konyhába. Szabó Ferenc anyósa bekapcsolja a mosogatógépet, közben lánya mesél az ottani életről. A gyerekekről, akik csak az iskolában tanulták meg a németet, de most már jobban megy nekik, mint az anyanyelvűk. Kati közben, hogy bizonyítsa, a magyart sem hanyagolja el, szép kiejtéssel mesét olvas, majd elszaval egy rigóról szóló versikét. Öccse, hogy ő sem maradjon szégyenben, behozza a citerát, s magyar dalokat kezd pengetni. Édesanyjuktól megtudom, mindketten tagjai a helyi citerazenekarnak, egész jól megy nekik a játék. A múlt évben karácsonykor a zenekar a bécsi magyar nagykövetségen játszott. Nemsokára újabb beszélgetőpartner érkezik, Annus néni, a szomszédasszony. Az ő magyar kiejtése tökéletes. Nemcsak azért, mert Szabóékkai ellentétben ő főleg a magyar tévéadást nézi, de ahogy elmondotta, a mai napig sem tanult meg rendesen németül. — Rengeteg magyar nótát ismerek, s olykor-olykor énekelni szoktam. Például — nevet a citerázó kislányra — ezt a nótát is tudom: „Ne kacsingass a szemembe Katyi”. — Közösen szoktak-e népdalokat énekelni? — kérdem az egybegyűlteket. — Hát persze, például a tűzoltóbálon vagy a Katalin-napi mulatságokon, meg persze a templomban a misén is magyarul énekelünk. Valamikor a tollfosztáskor is összejártunk és daloltunk, mókáztunk. Ez már sajnos, rég a múlté. A mai fiatalok már készen veszik a paplanokat. — Vannak-e olyan régi, hagyományőrző karácsonyi szokásaik, melyek eltérőek az osztrákokétól? — Hát persze, nagyon sok, bár némelyik már feledésbe merül. Borbála napján búzaszemeket csíráztatunk és gyümölcsfaágakat teszünk a vázába, hogy karácsonykor virágozzanak. Szenteste előtt búzát, kukoricát, zabot helyezünk a szakajtóba, hogy jó legyen a termés. Az éjféli mise után pedig megrázzuk a gyümölcsfákat, hogy gazdagon teremjenek. Luca-napkor beöltöznek a gyerekek és végigvonulnak a falun. Ismét meghonosodott a Betlehemjárás és a „Szállást keres a szent család” nevű szokás. Hogy ezek az ősi hagyományok nem kerültek teljesen feledésbe, az főleg a falu lelkipásztorának, Galambos Ferencnek köszönhető. Az őrsiek „élő lexikona" gyakran tart előadásokat és sokat publikál. A hagyományok őrzése és élesztgetése szívügye, csakúgy, mint a magyar nyelv. — A község lakosságának nagy része ugyan tudatában van magyar eredetének, sajnos, a gyermekeik, ha beszélik is az anyanyelvet, egymás közt inkább csak németül értekeznek — magyarázza Galambos Ferenc. — Ennek oka nemcsak az, hogy az óvodai foglalkozás és az iskolai oktatás nyelve is már több mint húsz éve—a heti három magyaróra és a kétnyelvű hittanoktatás kivételével — német nyelven történik, hanem, hogy a szülők közül kevesen beszélnek gyermekeikkel magyarul. A legfőbb baj: a magyar öntudat hiánya, a lakosságnak inkább csak helyi tudata van: „miőriek vagyunk". Az említett óvónővel ideiglenes szálláshelyén, a plébánián beszélgettem. Kovácsné Kuszák Gabriella Sopronból jött kisegíteni és az ő szavai sem adtak túl sok okot a derűlátásra. — Tizenhat gyermekünk van, ebből 6-7 a magyar. Némelyikük úgy jött ide, hogy egyáltalán nem beszélte szülei nyelvét, legfeljebb ha 2-3 magyar szót ismert. Kis védenceimet fokozatosan megtanítottam magyarul köszönni, megismertettem velük az állatok fajtáit, a színeket stb. Versikéket, énekeket, meséket mondtam nekik. Most már ott tartunk, hogy a „Kiskakas gyémánt krajcárjáét is megértik. Sajnos, ezek a csöppségek olykor mintha szégyellnék, hogy ők magyarok, s ez a szüleikre is vonatkozik. Az egyik fiúcskának például Alexander a neve. Megmagyaráztam neki, hogy a magyar megfelelője Sándor. Az édesanyja másnap megkért, ne hívjam fiát Sándornak, mert az csúnya név. Hasonló esetem volt egy Marikával is. A szülők ragaszkodtak a Mária megszólításhoz. Találkoztam, beszélgettem még Szabó Mátyással is, a burgenlandi magyar színjátszó csoport rendezőjével, aki örömmel mesélte, hogy a fiatalok egy csoportja, noha legtöbbjük Bécsben dolgozik, a téli hónapokban szívesen összejár, s minden évben betanul egy-két darabot. Késő este búcsúztam Alsóőrtől. Hogy őszinte legyek, kissé vegyes érzésekkel távoztam Ausztria „legmagyarabb” falujából. S nagyon is megértettem annak a már említett magyarországi tanárnőnek bánatos szavait, aki a „Valamit nem értek” című esszéjét emígyen fejezte be: „Ballagok afelsőpu- lyai főutcán, szomorúan nézem a sok német feliratot és hirtelen Dutka Ákos költő »Magyar szavunk siratója« című verse jut eszembe: »...amíg egy cseppig él az ősi vér, napos kelet szent ritmusa zenél; nincs olyan erő, mely szavunk elveszítése.«” Ordódy Vilmos Itt nyugszanak az ősök (A szerzőfelvételei) A kukoricahordásba nemcsak Józsi bácsi, de a 12 éves Káli is besegített
