Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
AMI MEGŐRIZ BENNÜNKET — Nem tudom, mivel kezdjem beszélgetésünket. Ujváry Zoltán egyetemi tanárt, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tanszékének vezetőjét a Tanítás és kutatás címmel megjelent pályarajzban huszonhat kötet szerzőjeként tüntetik fel, emellett 1955-től 282 tudományos publikáció szerzőjeként is jegyzik. Etnográfusi tudományos munkássága nagyrészt Gömörhöz kötődik. Ahhoz a történelmi és néprajzi tájegységhez, amelynek szülötte. Gondolom, ez a kötődés ösztönzi Önben a tudóst is. A zavarom abból adódik, hogy miközben minden erőfeszítést megtesz a gömö- ri ember múltjának feltárásáért, a szlovákiai magyarok nemzeti tudatának erősítéséért, mi még mindig nem ismerjük eléggé munkásságát. Pedig a Gömöri népdalok és népballadák (Miskolc 1977), a Száiy el, íecskcmadár (Debrecen 1977) majd ugyanez a kötet a Helikon gondozásában, a Menyecske a kemencében palóc adomagyűjteménye, de a Gömör Néprajza című sorozat szerkesztőjeként, majd a gyönyörűséges könyvben megjelentetett Mátyás király Gömörben című mondagyűjteménye (Debrecen 1990) is sokkal nagyobb tiszteletet és megbecsülést parancsolna a szlovákiai magyarok részéről. Mostanság különösképpen a Szülőföldön hontalanul című dokumentumregényc, amely a magyarok Csehországba való deportálásáról szól, keltett hagy érdeklődést. Mellesleg jegyzem meg, hogy ez a kis kötete az idén nálunk is megjelenik a Vox Nova kiadásában. Beszélgetés Ujváry Zoltán néprajztudóssal — Köszönöm az elismerő szavakat. Számomra mindaz, amit teszek, oly természetesnek tetszik. Egy gömöri falucskában születtem, melynek neve Hét. Ez a határ magyarországi oldalán van. A két világháború között édesapám átjárt a határon, mert akkor még kettős birtokosság volt, és a legények is átjártak a szomszédos falvakba. Egy bál akalmával édesapám Sajórecskén ismerte meg édesanyámat, majd ebből az ismerettségből szerelem és házasság lett. Sajórecske szintén a határ mellett van. A gyerekkoromat ott töltöttem a nagyszüleimnél. Majd 1938 után, amikor a Felvidék magyarlakta területe Magyarországhoz került, én a rimaszombati gimnáziumba iratkoztam be. Pontosabban: a falu lelkésze kézenfogott és elvitt a Rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnáziumba, ahová sajnos csak két évig járhattam, mert 1945-ben a területet visszacsatolták Csehszlovákiához. A gimnáziumot így Miskolcon fejeztem be, majd Debrecenbe kerültem az egyetemre, ahol annak elvégzése után tanársegédként kezdtem dolgozni. 1955 óta a Kossuth Lajos Tudományegyetemen vagyok tanár. Végigjárva a ranglétrát, kutatásaim kezdete óta előtérben állott a szülőföldemnek a néprajzi vizsgálata. Hosszú-hosszú időkig nehéz volt átjönni és néprajzi kutatásokat folytatni Szlovákia magyarlakta területein. Először 1958-ban kaptam minisztériumi ösztöndíjat itteni kutatásaimra. — Hová vette akkor az irányt? — Pozsonyban kellett jelentkeznem, mert akkor szigorú szabályokhoz kötötték az ilyen munkát. Ott egy kísérőt adtak mellém mint tolmácsot. Ez a személy állandóan velem jött, s mint „tolmács” ellenőrizte mindazt, amit teszek és mondok. Ilyen körülmények között lehetetlen volt a kutatómunka. Elhatároztam tehát, hogy megtanulok szlovákul. Addig egyetlen szót sem tudtam, de nemcsak emiatt, hanem a tudományos kapcsolatok megteremtéséhez is kellett ez a nyelv. Debrecenben szereztem egy nyelvkönyvet, s ezt az első oldaltól az utolsóig megtanultam. — Hány hónapig tartott? — Egy fél évet szántam a nyelv megtanulására. Mindennap száz szót tanultam meg, s addig nem feküdtem le, míg nem tudtam valamennyit. Persze, másnapra elfelejtettem a felét, de akkor is a következő leckét vettem át. Már akkor is több, a magyarországi szlovák nemzetiségről szóló cikket írtam, s amikor újból ösztöndíjat kaptam, már egészen tisztességesen beszéltem szlovákul. Akkor már visszautasítottam a tolmácsot, s ha nehezen is, de mégis egyedül engedtek el a terepre. — Hol végezte az első gyűjtését? — Akkor először Lévárt faluban álltam meg. A roznyói múzeum adott szállást, s onnan jártam a falvakba. Nagyszüleim faluja, Sajórecske is az elsők között volt, s mivel jól ismertem Gömört, számomra nem volt nehéz a tájékozódás. Lice, Mikolcsány, Gö- mörnánás, Deresk... Bár magam nem vagyok népzenekutató, mégis úgy gondoltam, hogy a népdalok bemutatásával ország-világ előtt lehet bizonyítani — anélkül, hogy bármely faluról állítanám —, mennyire magyar falu, hiszen ott magyarul énekelnek. Ennek a gyűjtésemnek lett az eredménye a Gömöri népdalok és népballadák című kötet, ami ékesen bizonyítja a magyarság itteni gyökereit. — Milyen volt a fogadtatása? — A szlovák néprajzi intézet munkatársai nagy felháborodással fogadták, mert az ő tudtukon kívül magyar falvakban kutattam. Megüzenték, hogy máskor ne tegyem be a lábamat Gömörbe. Voltak ilyen szélsőséges hangok is, bár sok szlovák kollégámmal kiváló a kapcsolatom. Megtörtént az is, hogy Rozsnyón az akkori párttitkár felelősségre vonta a múzeum igazgatóját, amiért szállást adott nekem. Ez a hetvenes évek közepén történt. — Végeredményben sikeres gyűjtőu- tai voltak... — Igen, hiszen később intézményes kutatásokat is folytattam. Elhoztam tanítványaimat, akikkel részint a Magyarországhoz tartozó huszonegy gömöri faluban és a hivatalosan százharminc magyarlakta faluban, a szlovákiai Gömörben kutattunk. —A népélet teljességét vizsgálták? — Igen. A tárgyi kultúrát, a szellemi kultúrát: település, gazdálkodás, pásztorkodás, állattartás, földművelés, viselet, építkezés, táplálkozás. A másik oldalon pedig népszokásokat, az ünnepköröket, a mondákat, anekdotákat gyűjtöttük. Ez négy alkalommal valósult meg. Ennek eredménye lett néhány tanulmánykötet is a Gömör Néprajza sorozatban. így aligha véletlen, hogy már a harmincadik kötete áll megjelenés előtt. Ezek résztanulmányok, s a szintézist is elkészítjük a végén. — Elegendőnek tartják ezt a tudományos munkát és publikálást? Ugyanis ezekből kevés kerül át hozzánk — Szívesen vennénk, ha lenne intézmény, vállalkozás, amely felvállalná ennek terjesztését. Mi akár ingyen is adnánk, hiszen ott van a raktárunkon a sorozat, csak jöjjön valaki és hozza el. Több száz példányt is adunk, ha kell, minden szlovákiai magyar iskolának, múzeumnak és könyvtárnak. Csak jöjjenek és vigyék! A helytörténeti kutatásoknak ezek jó forrásául szolgálnának, s erősítenék az itt élők nemzettudatát — is. — Mikorra készül el ez a Gömör- monográfia? — Pontos időpontot nem tudok mondani. Felajánlottuk a Szlovák Tudományos Akadémiának is, hogy végezzünk közös kutatásokat és készítsük el közösen a szintézist. Magdaléna Parikovával meg is állapodtam abban, hogy gömöri kutatásainak eredményeit elküldi hozzám, s én azt az említett sorozatban szlovákul megjelentetem egy részletes magyar összefoglalóval. A közös munkának ez lesz az első eredménye. — Miként viszonyulunk mindehhez mi, csehszlovákiai nmgyarok? — Szomorú élményről szólnék. A hetvenes években kérdőíveket osztottam szét tanítóknak, hogy a gyerekektől szerezzenek be adatokat a falvak népéletéről. Sajnos, a félelemmel találkoztam, mert ezeket a vizsgálatokat nem végezték el. Akkor Rozsnyón múzeumi barátaim is tájékoztattak arról, mennyire tiltják az ilyen jellegű kutatásokat. Nagyon tisztességesek voltak, mert mindent előteremtettek számomra, de ők nem vettek részt a kutatásokban. Csak később, amikor a Csermosnya-völgyét jártuk, jöttek a fiatalabbak és segítettek. Korcsmáros László és Ambrus Ferenc. Annak előtte Szőllős Sándornak, a Csemadok volt járási titkárának óriási érdemei voltak kutatóútjaim megszervezésében. Sajnos, a pedagógusok még mindig elzárkóznak. Szerencsére ez lassan változik, mert a fiatalok már mozgékonyabbak és bátrabbak. —Ezekben a kutatásokban mennyire volt meghatározó az a szétszabdalt- ság amely Gömörre jellemző. Egy államhatár, több közigazgatási határ szabdalta szét ezt az igen jellegzetes tájegységet Van-e ennek a mesterséges és erőszakos elkülönítésnek a kutatómunkája során is szembetűnő hatása? — A határok az emberek és népek kapcsolatában csak időlegesen hozhatnak változást, s csak időlegesen eredményezhetnek elkülönülést. Csak terrorral lehet az egymás mellett élő népeket szétválasztani. Gömörben hosszú ideig úgy közlekedtem, hogy a szülőfalumtól — Héttől — hat kilométerre lévő Sajórecskére Kassán keresztül utaztam. Meglazult a kapcsolat, de amikor a határok ismét átjárhatók, a népek közötti kapcsolatot nem zavatja a határ. Még az sem, hogy milyen nyelvű a felírás, mert az egyszerű embereket ez érdekli a legkevésbé. — ilyen viszonylatokban a néprajz talál-e a hagyományos dolgoktól elütő, új témákat? — Kétségtelen, hogy a népélet új irányt vett fel. Megváltozott a gazdálkodás, szokások százai tűntek el. Nincs fonó, nincsenek alkalmak, amelyek a közösségi hagyományokat éltetnék. Megszűntek a népi építészet hagyományai. Nivellálódás jött létre, s a tömegkommunikációs eszközök fölöslegessé teszik a beszélgetést, a ta- nyázást, a mesélést, a közös éneklést. Helyette a folklorizáció alakult ki. Egy új népi jelenséget figyelhetünk meg, amelybem már új közösségi dalolás van. Asszonykórusok jönnek létre, megvannak a nagy attrakciók, fesztiválok. Ez már nem autonóm dolog, mert felülről szervezik valamennyit. Azonban mégis fontos, mert az identitását őrizheti ntegegy-egy népcsoport. A régi folklór átalakul az ún. folkloriz- mussá, mert nemcsak azok az emberek éltetik a szokásokat, akik paraszti környezetben élnek, hanem értelmiségiek, diákok, munkások. Felveszik a népviseletet, mert ki akatják mutatni, hogy ehhez vagy ahhoz a nemzetiséghez tartoznak. Éneklik a népdalokat, s ápolják a hagyományaikat, ami igen fontos. . — Tehát a folklórnak újabb formái nem alakulnak ki? —- Nem, mert más a késztetés. Sokkal univerzálisabb. Az viszont fontos, hogy a régieket Európa-szerte az egyházak, az iskolák, a természetesen keletkező művelődési közösségek ápolják. Tehát megszűntek azok a források — éppen a paraszti világ átalakulása miatt —, amelyek lehetővé tették volna új elemek keletkezését. Ugyanazokat a dalokat, balladákat daloljuk. Ismételünk, de mégis nagyszerű dolog, mert a'z egész ország ismeri ezeket. —Egyre többször vitatják a néprajz- tudomány korszerűségéi Az előbb elmondottakra utalva úgy vélem, a mostanában megjelenő kiadványok valamilyen módon a tudományos ismeretierjesztés, a gyakorlati hasznosítás felé tendálnak Úgy érzem, hogy ez egyre inkább jelenségértékű — bár tudományuk nem nagyon vállalja fel ezeket a kezdeményezéseket. Mondjuk az építészetben, a mai házak elkészítésében nem lenne-e hasznosítható néhány régi tapasztalat? Felvállalhatja ezt egy-egy néprajztudós? — A néprajztudomány több ágában egy óriási nyitás van, nemcsak a falvak irányába, hanem a társadalom egész irányába. Tömegével jelennek meg a könyvek a népi gyógyászatról, éppen a néprajztudomány feltárta ismereteket alapul véve. Az egész országban újabb vidéki háztípusoknál visszatérnek a nagyon praktikus, boltíves házakhoz, a gyakorlati szempontok szerint megtervezett lakásokhoz. Még vályogtéglásakat is építenek. Ezeket a jelenségeket érzékelni lehet. A hagyományos szőlőművelés is visszanyeri jogát, hiszen jobb ízű a bor a tőkeművelésű szőlőkről. — Hová fejlődhet maga a néprajz? — Sohasem tűnik el, legfeljebb a témaköre változik meg. Amíg falusi és paraszti társadalom létezik, addig néprajz is létezni fog. A népi kultúra nem statikus kultúra, állandó változásban van. A századforduló más volt, mint kétszáz évvel ezelőtt. — Deltát egy valamikori paraszti konyhában évtizedekig ugyanazokat az ételeket főzték ezzel szemben manapság új fűszerek eszközök idegen népek ételei jellemzik ezeket a konyhákat. A néprajz ezeket is kutatja majd? — Most már csak az marad, hogy ezt is kutassa, illetve a régi és a modern életmód kölcsönhatásait vizsgálja. Néhány éve a városi lakosság a népélét tárgyait helyezte el lakásában... — Csakhogy ez a lakosság vagy éppen „nosztalgiázik”, vagy gyökérteimül utánoz valamit Elvesztette önazonosságát, de még nem polgárosult, nem integrálódott eléggé a városhoz — Igen, mert faluról kerültek városba. El bennük a vágyakozás egy elérhetetlen életmód iránt, de identitását is ki akarja fejezni a falakra, a szekrényekbe helyezett tárgyakkal. Érzelmi kötődéseinek, nemzeti hovatartozásnak ad nyomatékot ezekkel a tárgyakkal. — Csakhát az érzelmi igények mellett nem jelent meg a tudatosság. Nin- cscnek ismereteink elődeink hétköznapjairól. Az iskolákba nem került be a néprajz — A kereskedelem mindig kiszolgálta az igényeket. így a népi tárgyak iránti nosztalgiát azonnal kielégíti, de ez mindig is megvolt. Ahhoz pedig, hogy a nagyközönség válogatni tudjon a hamisítványok és az eredetiek között, nagy szükség lenne a néprajzi ismeretek tanítására. Sajnos, enélkül a tömegízlés befolyása alá kerül mindenki. — A néprajztudós szemével és eszével látva bennünket, miként vélekedik rólunk kisebbségi sorban élő magyarokról? Elég erősek-e a gyökereink hogy természetes közösségeinkből, a falvakból, a kisvárosokból kiszakadva a nagyvárosokban is megtartsuk önmagunkat, anyanyelvűnket, magyarságunkat? — Egy nemzeti kisebbség addig tartja fenn magát, amíg néphagyományát, népi kultúráját megőrzi. Ezzel megtarthatja identitását egy másik néppel szemben. Az állam hivatalos praktikáival szemben is ennek a segítségével tud megállni. Amikor egy nép a népi kultúráját elhagyja, színtelenné válik, gyakorlatilag az asszimiláció beindul. Akkor már nincs megkülönböztető jegy, könnyedén elveszítjük nyelvünket, másságunkat. Ragaszkodnunk kell a r.ípi hagyományainkhoz, népdalainkhoz, balladáinkhoz, táncainkhoz, népszokásainkhoz, sok esetben a viseletűnkhöz és ételeinkhez is. Ezek adják mindannak a lényegét, ami megkülönböztetve megőrizhet bennünket. — Köszönöm a beszélgetési Dusza István
