Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-06 / 49. szám

Könözsi István felvétele Repülés a múltba Tamás bátya Ordódy Vilmos beszélgetése Gonda János akadémikussal farmjáról olvashatnak a 4. oldalon az 5. oldalon A Bambaróczky- botrány Duba Gyula szatírája a 6. oldalon A világ fénye és homálya Az ünnepnél is szebb talán maga az ünnepvárás. A ké­szülődés izgalma és enyhe fe­szültsége, a várakozás a sze- retetre, békére. De lehet-e készülni a szeretetre? Meg lehet tervezni a lélek béké­jét? Be lehet ütemezni: hol­nap szeretem felebarátomat, tisztelem atyámat, nem káro- mítom el magam, bármi tör­ténjék is? Mert ha van béke, van békétlenség is, ha van ünnep, van ünneptelenség, szürkeség, sivárság. A szer­tartások pótolják-e a meghaj­szolt napok ürességét, fáradt­ságát, megemelik-e lelkünket jottányival is, vagy csak úgy teszünk, mintha? Mintha megbékélnénk a világgal és önmagunkkal, barátainkkal, szomszédainkkal, kollégák­kal, rokonokkal. Akit eddig piszkáltunk és bántottunk, aki iránt szeretetlenül visel­kedtünk, azzal szemben meg­változunk? És mennyi időre? Bizonyosság az ünnep, vagy kérdés? Hogyan is mondta a róka a kis hercegnek? „Jobb lett volna, ha ugyanabban az idő­ben jössz. Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örül­ni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek iz­galommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öl­töztessem díszbe a szí­vemet...“ Mondhatnám: mese, fel­nőtteknek. S eszembe jutnak önkéntelenül is a gyerekkor karácsonyai. A Szenteste ce­remóniái: ülünk a vacso­raasztalnál, elmondjuk az imát, kezünkbe veszünk egy gerezd fokhagymát, gyűszű- nyi bor a gyerekeknek is ki­jár. Hit és jótékony babona keveredése, szeretet és fe­szült figyelmetlenség, mikor rúghatjuk ki magunk alól a széket, s futás, bele a sötét utcába, ostorral, kolomppal, csengővel, mint hajdan a pásztorok. Azt sem tudjuk, miért, milyen eredet, szokás parancsszavára, de menni kell. Rójuk a falut, a felvégtől az alvégig, harsányan, zabo­látlanul, ki a tehén kolompját cseni el titokban, ki a kecske csengőjét. Egy a fontos: a ze­nebona, a fékeveszett rítus. Lihegve, kipirultan érünk ha­za. S majd felnövünk, távolo­dik a csengőszó, ostordurro­gás, halkul a rokonok ajtaja előtti ének a kopogtatás előtt. A képek fakulásával szapo­rodnak a gyűrődések, a repe­dések a lélek legmélyén, szürkülünk és robotolunk, kérgesedünk és várakozunk. Majd megdől a fojtogató rendszer, s bizakodni kez­dünk, talán valami helyre­hozható, kisimítható, újra hangolható. Mert a szeretet­nek is szabadságra van szük­sége. S akárha körhintán ül­nénk: újra a várakozás, a fe­szült figyelem, mi zajlik kö­rülöttünk, miért van az, hogy a szeretet és a szabadság is­mét csak adománynak minő­sül, hogy vannak jó és jobb keresztények, fajok és alfa­jok, népek és alnépek, egyen­rangúak és megtűrtek. Az el­ső keresztényeket a barbár, civilizált Róma űzte a kata­kombák mélyére, s vetette oda az oroszlánok elé. Most viszont keresztényi türelem­mel törnek a nyelvemre, az egyetlen nyelvre, amelyen az Urat dicsérhetem, ismét a magukat civilizáltaknak vé­lő, a kollektív egoizmus bál­ványának áldozok. Jézus nem az egoizmust hirdette, sem az egyénit, sem a kollek­tívát. Ő azt hirdette, minden­ki egyenlő, mindenki méltó a szeretetre, válogatatlanul. Aki másból rabszolgát, má­sodrendűt, elnyomottat akar csinálni, nem lehet keresz­tény, ha százszor is kinyilat- kozza, ha reggeltől estig imádkozik is. Lelkében nincs béke, nincs megbocsátás és türelem a többiekkel szem­ben, ne kopogjon az ajtón­kon, ne szóljon hozzánk. De hát honnan ez a békét­lenség a lelkemben? Miért gondolok a hazugokra, hamis prófétákra, a keresztényi er­kölccsel visszaélőkre? Talán azért, mert szaporodnak a nyugtalanító jelek? Mert idehallik a fegyverropogás? Mert ostorral hadonásznak nálunk is sokan, s akadnak, akik az ostort elhajítva fegyvert is ragadnának? Mi köze az egésznek Kará­csonyhoz, Jézus születésé­hez? Ha belülről nézzük, sé­mi, ha kívülről, nagyon is sok. Mert a békétlenek, a ha­talomra éhesek békétlenek- ké, türelmetlenekké tehetik a többi embert is. Hogyan is írja Cs. Szabó László a Római muzsikában? „Ki tudja, halálunk után ta­lán egyenként fokozzuk a vi­lág fényét vagy homályát. Földi életünktől függ, hogy melyiket a kettőből.“ Hát ez az: földi életünktől függ, hogy kinek-kinek mit jelent az ünnep. Kövesdi Káról

Next

/
Oldalképek
Tartalom