Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-15 / 46. szám

►

)W

s kis

psza!

Szegények a templomban

A tölgypadok között, a templomi zugokban szorongnak, hol lehük langy bűze fűi, setét szemük a dús-arany Karon csügg, mely zubogva húsz torkon dörgeti malasztos énekét.

Szívják viasz szagát, mint illatát kenyérnek, boldogok és sunyik, akár a vert ebek;

Istenhez, szentekhez és királyhoz a szegények komikus és konok imája így lebeg.

Az asszonyok... Padot koptatni nékik oly jó, hat setét napon át verte őket az Úr!

Itt ring porontyuk is: a furcsa és gomolygó prém-rongyok közt zokog szakadtig és vadul.

Úgy élnek, levesen... Mellük kilóg aszottan, s bár imát egy se mond, szemükben áhitat; szúrósan nézik: a szétzüllött kalapokban hogy parádéz ki-be a nyegle csitrihad.

Kinn egy boros bitang s az éhség és a fagy vár, itt jó! Sok néma kin után! Egy óra még!

Körültük egy csapat pusmogva, nyögve zagyvái A leffegó tokás, szipogó nénikék.

S a rémült bamba itt az epilepsziással — elfordultunk minap, mikor a sarkon állt, és orrukat a vén misekönyvekbe ásva, vakok, kiket ebük visz udvarokon át.

S hitét köpködve mind, a koldusát, a bárgyút. Jézusnak végtelen keserveket darál, ki sáppadt ablakok tüzén merengve sárgul, távol sovány s kövér gonosztól egyaránt,

távol-távol a hús- s a rendes ruha-szagtól: bús, tört komédia, riasztó gesztusok; s a szentbeszéd virul az elegáns szavaktól, s a misztikus ige lüktetve felbuzog,

s a templom naptalan hajóiban a furcsazöld mosolyú finom, májbajos és avitt selymű bús dáma-had — ó, Jézus - csókra nyújtja a szenteltvíz felé nagy sárga ujjait.

Kardos László fordítása

y fordítása

* Száz évvel ezelőtt halt meg a modem francia és európai költészet egyik legnagyobb hatású alkotója

Vessünk egy tekintetet hazánkban a parasztság életére, s azon esetekből, melyeket tudok s imitt-amott láttam, engedjétek barátaim, hadd fessek nék- tek egy képet. — Az egybetódult mezei munkakör, a héten által változó mostohaságát az időnek csak neki kell szenvedni: mert mintha a szép idő is a nemesség

WESSELÉNYI MIKLÓS

következésében nyugtalan töltött éjjele után igen komor kedvvel költ fel dunyháji közül; - „húzd le az akasztófára való parasztját!“ - így végzi sok ci- kornyás teremtették s ocsmány káromkodásokkal bő intésit. Hidegvérrel, pipadohány mellett vágatja 25-ig, párnát hozatván azalatt magának, hogy a tisztiház előtt lévő fapadon ülve, gyengéd úri teste ne fájjon.

Elmarad a paraszt, az időt úgyszólván lopva, termesztett

A parasztság élete

birtoka lenne, a hét egy pár szép napját ura barázdájában kell töltenie s kegyesen meg van neki engedve, hogy a többinek esője között a maga szénáját gyűjtse, búzáját arassa. A hazai bambusszal — a mogyoróbottal - áll utána a vad durvaságáról híres, sőt dicsért udvari tiszt vagy hajdú; - a henyeségtől elfáradott földesúr unalmát ölni kimegy hosszú pipájával a dolgozókhoz: nincs elég rend kaszálva! - egen keveset arattak! - haragra lobban bortól hevült vére s pattog ostora az érette verítékező hátán azon embertársainak, kiknek jórésze nálánál minden tekintetben többet ér s kétségen kívül mindegyik a társadalomnak nálánál hasznosabb tagja. Az erős s kényszerített munkában elfáradott dolgos, a mindent felejttető álom csendében testének új erőt, lelkének enyhítő nyugalmat nem nyer; az uraság birkáji s ménesi által megszorított határban künn kell éjjel marhájit őriznie, hogy másnap erejök legyen az úri szolgálatra. Az őszi szél hideg süvöltésiben sanyarún kidider- gett hosszú éjjel után, által ázva arra virrad fel, hogy a sérthetetlen allodiatura (nemesi birtok) saijujából behajtották marhájit; a földesúr elé hurcoltatik, aki egy indigestio (orosz emésztés)

gabonája mívelésével vagy betakarításával. De letöltötte szolgá- latját s most már fordíthat vagy két napot öngazdaságára. Ekkor jön a vármegye hajdúja s hajtja útcsinálni, melytől vámot csak ő fizet, vagy amely tőle távol esvén, neki soha hasznára nemlesz, azért, hogy a mágnás s nemes oknélküli útjait gyorsabban tehesse s a közelebbi városba egy-két órával hamarább érkez- hessék dorbézolni, vagy otthon félbehagyott unalmát újra kezdeni. Hajtja a vármegyeházán dolgozni, melynek ő csak tömlö- céből részesülhet, — hogy a nemes vármegye fénye nevekedjék s a Tekintetes magistratus nagyobb kényelemmel lakhassék. Végtére a kínos hét eltölt, a délesti harang szombaton nyugalmat hirdetve kondul meg, ő is letörli homlokáról izzadtságát s legalább egy nap élni akar.

Csak a sérthetetlen jussok s szabadság lehellete fejti ki a lelkes és szelíd örömeket: mentül inkább nyög a rabszolga pogány birtokosa hatalma alatt, annál lármásabb, annál dorbézo- lóbb ritkán felderülő öröme. A paraszt is borral ébreszti elcsigázott testét-lelkét. Mit is tehetne egyebet? elnyomott állapotában hogy’ mívelődhetett volna lelke? eltompított érzése nem

ízelhet más örömeket. Az ital veszekedővé teszi; verekedés támad, az uraság hajdúját, ki őt oly gyakran rongálta, dühös kézzel ragadja meg s bosszúját tölti rajta. Ekkor a Vármegye fogja nyakon: tömlöcbe vetik a legki- tanultabb gonosztevők közé, s a csak mint hibás, odazárt szerencsétlen, ezen bűnök iskolájából vétkekre elkészülve jő ki.

Nemcsak a szolgálat terhe alatt nyög, nemcsak a bot kínozza a szegény földmívelőt: nincs házi csendje, nincs személye s léte bizonyos bátorságban. Fajtalan földesura megszeplősíti leányát, elcsábítja feleségét; fiát — ha útjában áll, vagy magára haragítja — katonának fogatja; a bús anyának könnyei híjában hullnak. A gazdát a vármegye tisztjével cimboráivá elűzi telkéről, kihajtja falujából, oda kell atyai lakhelyét, kedvesei sírját hagyni, s a munkás addig magát jólbíró gazda vándorbotot vészén.

Ha pedig az üldözést s önkény súlyát tovább nem tűrhetvén, végtére panaszra fakad a paraszt, kihez folyamodik? csak ugyan nemeshez, az ő kínzója felekezetéhez. Egy varjú ritkán vájja ki a másiknak szemét. Mivel a földesúmak jobb asztala, jobb bora, több pénze s tekintete van, mint az ellene panaszló parasztnak: neki van többnyire igazsága. — De izzadj, tűrj, sóhajts, fáradozz, általam tisztelt mívese anyaföldünknek! Sanyarú a te eledeled: de nem keseríti az átok; kemény a te nyoszo- lyád: de a nagyra vágyás kisérte- te nem lebeg felette; csendes lélekkel fogod be szemedet. Töröld le könnyeidet; a nemzet nemesb részének jobb érzésében derül hajnal. Az idő érik s eljő a kor, midőn törvény néked is emberi létedhez s érdemedhez méltó sorsot ád!

(1831)

is, ma n, hogy lakossá- Ezt a segítséget meg.

1y, amely a poli- meghatározza, i. (...) Ez a kér- ra fontos, hogy oldást követeli I szembeni poli- » csak általános ározva. Semmi nban arról, ho- olitikának meg- lyi magyar feje arájaként függ ye és félelme, ntől lassanként ükét, talán nem indám. Ezenkí- bségeket látok állal a németek ipolgárságának ( dekrétum tar- itt, amit Siroky agya rkérdésről c tartom, hogy •szletes direktí- ogy milyen áltitkárságának l a problémák- a nemzetiségi

í fejezzem ki

cárjuk, mi lesz I elvtársakkal. ■1feledkeznünk éppen a zselizi in ergber, aki áldozatkészen Az egykori ;ág alatt a zse- inak munkája rt volt, hogy ízesítette elismerésben, s vörös zászlóval tüntette ki azt. S ezeknek az elvtársaknak ugyanolyan sorsban kell osztozniuk, mint az anyásoknak és a nyilasoknak? Pártba való felvételükről még mindig nem történt gondoskodás, s képességeik nincsenek kihasználva. És ez nem helyes, elvtársak. Hiszen a nemzetbiztonsági testületben a legnagyobb biztosítékai lehetnének annak, hogy valamennyi nyilas a legrövidebb időn belül elő lesz állítva és szigorúan meg lesz büntetve.

Másodszor, tudni akarjuk, milyen sors vár a járásnak azokra a lakosaira, akik a pártnak ugyan nem tagjai, a köztársaság ellen azonban sohasem vétettek. A köztársasági elnök dekrétuma szerint a csehszlovák állampolgárságot csak azok a magyar nemzetiségű lakosok tartják meg, akik erre a köztársaságra méltóak. A többiek az állampolgárságukat elvesztették, ám kérelmezhetik, és ha nem bűnösek, ismét elnyerhetik azt. Siroky elvtárs szavai szerint a köztársaság területéről valamennyi magyar át lesz telepítve. Legyen most már bármiképpen is, nagy hibát látok abban, hogy az ottani lakosság a dolgok valós állásáról nincs kellőképpen tájékoztatva. Azáltal, hogy sorsuk kérdéseiben nem látnak tisztán, a legképtelenebb hírek és rémhírek keringenek közöttük, amelyek mindent szolgálnak, csak az általános konszolidáció céljait nem."

Hasftnló hangnemben vetette fel a magyárkérdést a lévai járási titkárság, amely levelet intézett Szlovákia Kommunista Pártja zsolnai konferenciájához. Beszámol benne arról, hogy a nemzetbiztonsági testület föllép a magyar kommunisták arra irányuló törekvései ellen, hogy a lakosság köreiben tisztogatást végezzenek, s leszámoljanak a volt nyilasokkal, kollaboránsokkal. Nehezményezi azt is a levél, hogy a magyar kommunistákat akadályozzák abban, hogy bekapcsolódhassanak a járás társadalmi-gazdasági életének új- jáindításába, az újjáépítésbe. „Elvárjuk — fogalmazza meg végül az alsóbb szintű politikai vezetés kívánságát a levél -, „hogy az SZLKP zsolnai konferenciája a szlovák dolgozó nép kérdéseit s a demokratikus és antifasiszta magyar dolgozók kérdéseit (...) oldja meg úgy, hogy véglegesen biztosítsa demokratikus és antifasiszta magyar elvtársaink nyugodt együttélését a szlovák néppel".

E nacionális indulatoktól mentes beszámolók és levelek kívánságait azonban két-három évre ad acta helyezi még az idő és a „magas politika“. Történészek, politológusok a megmondhatói - talán -, hogy milyen okozataként a sokféle eszméből, érzelemből, szenvedélyből, nemzet érdekeltségből, kül- és belpolitikai adottságból, pártközi harcokból, taktikai és stratégiai sakkhúzásokból összeálló, áttekinthetetlenül bonyolult okoknak. Talán azért, mert a háború éveiben - szerte a világon - máglyatüzekre került számtalan emberi értékkel együtt a toleranciának: más nemzetek, nemzetiségek és nyelvek léthez való jogának a méltányolása is. Talán mert, ugyanezekben a vérzivataros években, fölfeslett s összekuszálódott az emberiség érzelmi és erkölcsi kultúrájának szövete. Talán mert indulatok lobbantak ott, ahol a józan észnek kellett volna átsugároznia a lelkeket. Talán mert vajúdásai közepette a megint új Európát szülő történelemnek, fölerősödött a nemzetek tudatát eltorzító nacionalizmus. Talán mert a szlovák népnek visszafájt még mindig a múlt: az apponyi- albertek politikája, talán mert el lehetett hitetni egy részével a közvéleménynek, hogy a Republikát - dacára annak, hogy kis létszámú - az

bomlasztotta föl, aki kebelén élt: a magyar nemzetiség. Talán az játszott közre az események mostoha alakulásában, hogy Csehszlovákia és Magyarország között feszült és rendezetlen volt a kapcsolat. Talán az, hogy a szlovákiai politikai harcokban a pártok cinikus módon ütőkártyaként használták a jól keverhető magyarkérdést. Talán az, hogy azt harsogták fülébe a közvéleménynek: ha nem lesznek „átcsoportosítva“ s kitelepítve a magyarok, nem jut föld a nemzetnek: a szlovák honfiaknak és a telepeseknek. Talán az, hogy csatlakoztak, még inkább szítva a gyűlölködés zsarátnokát; a pártok magyarellenes hangulatkeltéséhez, nyilván a sajátosan szlovák keresztényi eszmekor (vallásos nacionalizmus) és „felebaráti szeretet“ szellemében, az egyházak is.

„Felebarátaim a Krisztusban" megszólítással megőrződött a sokat látott ipolypásztói parókián egy szlovák nyelvű, sokszorosított formában készült, 1946-ban íródott levél, amely azt hányja a jogfosztott magyarok szemére, hogy nem akarnak - az istenért sem akarnak - örvendezni a megújult Csehszlovák Köztársaság immár másfél éves létezése fölött. Pedig ez az ország „népi demokratikus és szláv állam" lesz, amely a magyarkérdést

1) a reszlovakizációval

2) a lakosságcserével,

3) a bűnösnek találtatott magyarok kitoloncolásával,

4) a nem megbízhatónak találtatott magyarok belső áttelepítésével, továbbá

5) „a következő magyar generációk elszlovákosodási lehetőségének a megteremtésével szándékozik megoldani, annál is inkább, mert hiszen kollektív jogok nem lesznek.

Bűnös - nem bűnös; megbízható- nem megbízható; lojális - nem lojális... Káderezések, beidézgeté- sek, számtalan esetben vizsgálati fogság a zselizi járási fogdában. Megaláztatások, megfélemlítések ördögi mechanizmusa. „A fű lehajlik a szélben, de megmarad". Ordítani, jajdul- ni, káromkodni akaró szájak, melyeket csukva tart mégis a kényszer. S ilyen lélek- és idegállapotban hangzik el, szlovák szószékről, a kioktatás, mely szerint „Minden magyarnak, aki a Csehszlovák Köztársaságban marad (...) arra kell törekednie, hogy jó és hűséges polgára legyen a Csehszlovák Köztársaságnak, amelyben igyekezzen olyan hazát látni, amely minden egyes polgárának védelmezje, és amely minden egyes polgárának azt nyújtja, amit csak egy rendezett és haladó szláv állam a polgárának a mai, háború utáni körülmények között nyújthat".

Eddig a szöveg, amelynek szerzője képtelen volt meglátni a másnyelvű emberben - az embert.

Efféle erkölcsi torzulások is okozhatták a dél-szlovákiai magyar faluvilágra rázúduló embertelenséget, a könnyet, a kínt, a vért, a szenvedést, a megpróbáltatást. A „feszítsd meg!“ tébolyultjai is okozhatták.

Talán.

Sorjázzanak bármilyen okok, érvek, indoklások, „tiszta nemzetállam" szülte motivációk, a tény tény marad; a metszőén éles, orkáni erejű forgószeleknek a kavargásában- Gustáv Husák szavait idézve - „a magyar lakosságot sok sérelem érte, sok ostobaságot, sok következetlenséget és méltánytalanságot követtek el vele szemben. Az évek távlatából ezt meg kell mondanunk".

(Következő számunkban folytatjuk)

•)

Az ipolypásztói kitelepítettek emlékének szentelt emléktábla