Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-08 / 45. szám
^olásaim so- ír végigsétá- zép utcákon, irchitektúra“ sohasem fe- Kis Pipába, bableves és zszínű tokaji találom Lövi nos Hát. Tör- az antikvári- t egy Krúdy- i e hely felé Leültem a sálé, a könyvet és rendeltem, skomoran ült azonnal tud- posan kifújta rt a templomi visszatértével is egy hosz- yomban felérám nézett, bántott. \ezte. álaszoltam. tt fel az öreg, rással is lehetszoltam, vé- i gondolva a azok voltak r még számídy meg a Tsú- pámnak. lepetésemben imből: meg a Krúdy. kelne, tudja, I fel akarjuk agyközönség- ;désbe merült s most újabb nk. Meséljen, történet. Tsú- kran bejártak at enni-inni. a, ha jóI em- : időben Kas- elenül szerel- abó Zsókába. is tudunk. ilatson félbe. a csavargó utazott, Kés- í vette az út- ■y itt találkoz- szóval, akivel inni, éjjelente i különböző, rossz hírű helyeken, hogy hajnaltájt pityókásan hazafelé, a piactéren keresztül megbillentve a fiatal kofák szoknyáját, egy pohár jó, tüt borovicska után az ágyba zuhanni. Még aznap jöttek is apámhoz zúgó fejjel, de férfi módjára, levesre és némi fröccsökre. Ezen a napon is így volt: Tsúszó Krúdynak adott egy írást, hogy vigye már el a szerkesztő uraknak, ha már Pestre megy. De mit ád isten, miután elfogyasztották az ozsonnát, kiderült, hogy nincs egy árva garasuk sem. Ekkor mondta Tsúszó az apámnak: Tudja mit, her ober? Itt van ez az írás, tegye el, majd kiváltom - ezzel átnyújtotta művét a meglepett Krúdy szeme láttára. Az írást sose váltotta ki, és az apám halála után rám maradt. Bár csak ez a kocsma maradt volna meg inkább. — Megvan még az írás? — kérdeztem izgatottan. — Meg.-Akkor rajta, gyorsan, nézzük meg! - pattantam fel és egy üveg tokajival elindultunk az öreg Lövi Mészáros utcai lakása felé. íme az írás, amely fontos bizonyíték Tsúszó és Krúdy jóbaráti kapcsolatáról, és újabb adalék a Tsúszó-kutatók számára: Tsúszó Sándor A kántor, aki varjúvá vált (Krúdy Gyulának) Abban az-időben a kassai polgárok még istenfélőek voltak, gyakran jártak templomba, még télidőben is, amikor az utcákat belepte a csillogó hó, és bizony igencsak hideg volt a cúgos cipőkben, magasszárú csizmákban, a templomban ülvén. Jobban esett volna az embernek egy jó kocsmában, melegben és különféle gőzölgő ételek társaságában elüldögélni, nagyokat pipázni, vagy aprókat pöffenteni a szivarzsebben külön e célra tartogatott rövid szivarokból, hosszasan nézve az aranytiszta kanosokat gyöngyöző tokaji bort, mely finom volt, mint a méz, de nehéz és csalafinta, mint a kassai asz- szonyságok. Ezek az asszonyok voltak okozói minden búskomór férfitekintetnek teiríplomjárás idején, mert istenre hivatkozva zavarták ki urukat a meleg tűzhelytől, pedig a fehémép teljesen más oknál fogva vetette a keresztet, adakozott bőkezűen a családi bugyellárisból, megváO sárolva a bűnbocsánatot férju- ramnak, a „bűnös, istentelen kocsmatőteléknek“. Ha valaki azt hinné, hogy a tisztes férfiak kocsmákban töltötték életük nagy részét, hát nagyon téved, eme tisztes férfiak dologgal, verejtékezve keresték a pénzüket: kereskedéssel, mesterségükkel - kétkezi munkájukkal, vagy okos koponyájukkal. Ám, amikor közeledett a vasárnap, a pihenés, a számadás ideje, egyre komórabbá és morcosabbá váltak, mert tudták: közeleg a vasárnapi mise. Nem így az asszonyságok! Vidámabbak és bőbeszédűbbek lettek, énekeltek, mint a pacsirta, amelyekből még abban az időben volt bőségesen a város körüli földeken. De ki miatt volt ez a nagy ellenségeskedés asszonyok és férjurak, kisasszonyok és gavallérjaik, felszolgálólányok és fuvaroslegények, táncosnők, primadonnák és katonatisztek között? Nem volt az más, mint az óriási, soktomyú dóm kántora, aki gyönyörű baritonjával belelopta magát az asszonynépség szívébe. Áhítattal hallgatták ennek a robusztus termetű „szent embernek“ az énekét, összekulcsolt kézzel ülve a sötét fapadokban, de egyben sóvárgással a szemükben, epekedve a „szép hang után“. Tudta ezt jól a baritonhangú libertinus is, akiről azt suttogták, hogy a bécsi operában volt énekes, de egy udvarbéli hölggyel való flörtje után „persona non grata“ lett nyilvánítva Bécsben, és a császár haragjától és tisztjei elől Kassára menekült, s itt bújt meg a biztonságot nyújtó dóm falai között. Úgy látszik, nem okult kellőképpen az esetből, mert itt is folytatta bűnös tevékenységét, ami miatt egyszer már futnia kellett. Azt hitte talán, hogy túljárhat a hallgatag polgárok eszén? Felszarvazván őket, elcsábítván kedveseiket? Tudhatta volna nagyon jól (aki Bécsben volt operaénekes), hogy a szűkszavúság bölcsességre vall, éleselműjéségre és alapos emberismeretre. És egy csendes téli estén, amikor a hó nehéz, száraz szénaként ropog az igyekvő lábak alatt, egy asztaltársaság elhatározta, hogy bosszút áll a kicsapongó kántoron, akire már a tisztelendő atya is haragudott, hogy gyanúsan fogy a misebor.- Majd mi elintézzük - szólt a nagybajuszé és bölcs Major Pista mészáros, aki nagy tekintélyt élvezett a városban.- De hogyan, Major úr? — kérdezte az apró Schröber szabó, pederintve egyet apró bajuszán.- Elmegyünk a Málihoz - mondotta a mészáros. Málit, a jósnőt, mindenki ismerte a városban. Szívügyekben ő volt a férfiak tanácsadója, járatos volt mindenféle varázslatban, ördögűzésben, és más titokzatos mesterségekben.- Varjú - szólt a vén banya, s méltóságteljesen beseperte az asztalra tett pénzeket — varjú, varjú... No mit néznek úgy öcsémuramék? Amikor a kántor elkezd énekelni, ami oly nem kellemes öcsémuramék fülének, engedjenek el egy varjút a dómban. Ez a nép nagyon babonás, bizonyára azt hiszi, hogy a varjú az ördög küldönce, és a kántor csalta ide énekével.- Jól van - szólt a mészáros ha így van, akkor hajlandók vagyunk varjút is fogni. — S az erszényébe nyúlt, és újabb pénzek kerültek az asztalra. Az öreg Máli ezeket is beseperte, és hazatessékelte az urakat. A varjúfogással a Hemád-par- ton táborozó vándorcigányokat bízták meg, akik a pénzért hajlandóak voltak minden betyár- ságra, de legfőképpen a szép lovakat szerették, melyeket jó pénzért el lehetett adni egy gazdának, vagy pólyák lókupecnek. De ha az uraságok varjút akartak, akkor varjút fogtak - legalább nem kellett oly hamar szétszedni a purgyét, mint lótol- vajlás után. A szavukat be is tartották. Szép, nagy, fekete madarat fogtak. Olyan fekete volt, mint a vendéglők üstjeinek bekormozott alja. A madarat a részeges orgonista csempészte be a karzaton lévő óriási orgona egyik rejtett rekeszébe, ahonnan a megfelelő pillanatban ki tudta röpíteni a krá- kogó madarat. Elege volt már neki is az „éneklő pacsirtából“, mert amióta énekelt, senki sem dicsérte meg az ő „virtuóz“ játékát, csodálatos futamait, és ezt az orgona ördöge - ahogy nevezte magát - sehogyan sem tudta elviselni. Persze, tegyük hozzá, a misebor fogyása is bántotta, és ő nagyon fukar ember volt, olyan, aki a harangot is megborotválta volna egypár csilingelő krajcárért. Nem csoda hát, hogy azonnal ráállt Major uram kérésére - engedné el a varjút a mise alatt. Elérkezett a vasárnapi mise ideje. Ám most vígan ment a férfinép a templomba, talán még vígabban, mint a fehémép. Egy asszonyság oda is szólt férjeurá- nak: Te, beosontál ugye, a pincébe?- Már hogy osontam volna be, amikor vasárnap a kulcs az alsó szoknyád zsebében van- válaszolta a derűs hang. Mindenki elfoglalta a helyét, és kezdődött a szokásos ceremónia. Amikor a nők megpillantották csuhás „lovagjukat“, tüzesebbé vált a pillantásuk, és a szívük sem a megszokott ritmusban dobogott. S amikor megszólalt az imádott bariton, abban a pillanatban az orgonista nagy „hőstette“ következett, amelynek köszönhetően évek múltán is grátisz ihatott a kassai vendéglősöknél. A varjú, fekete démonként, otromba károgással szállt el a kántor feje felett. Az asszonyságok keresztet vetve összecsapták tenyerüket, a kisasszonykák — was ist das? •- kérdéssel kapaszkodtak a császári katonák karjába. Az álnok madár ott körözött fejük felett óriási ricsajt csapva, leverve mindent, ami az útjába került, túlkrákogva a „mennyei baritont“, míg fel nem szállt a csillárra, onnnan szemlélve a riadt hívőket.- A sátán - szólt akkor csendesen Major uram, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki • hallja. - A bűnös asszonylelke- kért jött. De akkor már menekülőben volt a félős asszonynépség, ki merre látott, csak el innen, a templomból, ahol a sátán varjú képében röpdös, hogy lelkűkre forró szurkot öntsön. Még az éjjel elhagyta a kántor a számára veszélyes várost- nem tudni hová, merre vezetett az útja. Annyi bizonyos, hogy azóta varjak százai tanyáznak a kassai dóm zegzugos tornyaiban. A szomszéd eperjesiek el is nevezték őket varjúsoknak, amely sérelemre még most, évek múltán is csattanak a pofonok a becsületes kassai polgároktól. Közreadta: Hajdú István in és Mphahle- •gakult a kiadvá- tület, világossá ámára: minden isztviselő, min- automatikusan irodalmi ítéló- , aki korábban z ötödik osztá- vagy Totiust oknak, egysze- ', egy Edmund jrge Steiner íz- gét mondhatja az országban, Idrész egyetlen íleget a londoni legjelent, tájé- :öveg, a kultúra :ázadi gyarmati ilára süllyedt. okát abból a c ki, amelyet lelügyminiszter 5 hogyan válo- :i hisz a felvilá- elyet a „legma- ítélőképesség- akorolnak, an- kell fogadnia: eslegmagasabb pesség. irodalom elis- >sszú éveken át teljesen hiányoztak a cenzorok közül. Még ma sem találni ilyen nevet a testület névsorában, jóllehet - úgy tudom - már történtek kísérletek arra, hogy a kritikusok és írók közül toborozzanak cenzorokat. Hogy még sincs ilyen, az érdekes, ám aligha meglepő; semmilyen rendű-rangú kritikus vagy író, senki, aki érdemes arra, hogy a muívészet igazi tisztelőjének és értőjének tartsák, nem vetemedne olyan arcátlan vakmerőségre, hogy előírja, mit olvassanak mások. Akinek ugyanis valóban van irodalmi ítélőképessége, az tudja: éppen az vezet az irodalmi értékek fölismeréséhez, ha az embernek módjában áll bármit elolvasni; csak az tud hátat fordítani a giccsesnek és silánynak, aki - a magvassal és széppel összevetve — maga jött rá, mi is , a különbség. Az ítéletalkotás feltétele a válogatás. Nem lehet önmagában lemérni valamely írói technika, művészi módszer vagy téma értékét, csak ha az összes többit is mérlegre tehetjük. S ami magát a kritikust, az ízlés letéteményesét illeti: nincs ítéletértéke az ő véleményének sem; jól tudja, hogy amit állít, az a legjobb esetben is csak tézis, mely antitézisé- vel - egy másik kritikus véleményével - együtt esetleg hozzásegíti az olvasót, hogy eljusson a szintézisig: saját véleményének kialakításáig. Ezért fenyegeti a cenzúra a közízlés színvonalát; úgy tesz, mintha emelni akarná, s közben éppen formálódásának lendületét tagadja. (. >.) Az a kisebbfajta cenzori testület, amelyet a dél-afrikaiak az ötvenes évek elején hagytak a nyakukra ültetni, húsz-egynéhány év alatt óriássá terebélyesedett, gondolatcsősz polippá, melynek számtalan karja- az alkalmazotti had — évente öthatezer könyvet s vagy tízezer filmet motoz-kémlel végig, sorról sorra, kockáról kockára. Mérlegre tesznek, elmarasztalnak, betiltanak, fellebbezést bírálnak el a maguk döntése ellen tiltakozót -, s közben a zárt hierarchia különböző lépcsőfokain álló tisztviselők kézről kézre adogatják a műveket, szigorúan egymás között. Az eredmény: az írói mesterség művelői olyan bíróság kényé- nek-kedvének vannak kiszolgáltatva, melynek ítéleteit magán- és csoportérdekek kormányozzák. Hivatásuk űzésében, kenyérkereseti joguk gyakorlásában már nem védik őket a polgári törvények. Van-e még mesterség, amely ilyen elbánásban részesülne? S vajon hogyan hatott a régi meg az új cenzúra a dél-afrikaikra általában? A cenzúra érzelmi megtestesülése egyfajta fölöttes én, amely féken tartja egy ország ösztöneit: megóv a test kísértéseitől, melyek nálunk- jellegzetesen paradox módon- nemcsak szerelemre, hanem gyűlölködésre is csábíthatnak, ha más színű bőrrel fedett testről van szó. Ez a fajta cenzúra a legjobb esetben is bántóan atyáskodó, mert egy örök-kamasz társadalmat föltételez. A szex és az erőszak kérdésének ez az előtérbe helyezése azonban logikusan következik a cenzúra legfőbb céljából. Jó szolgálatot tesz, hiszen álszemérmes légkört teremt, s olyan céltáblát tart a magasba, amelyet kedvükre meghajigálhatnak a derék állampolgárok, levezethetik a maguk kudarcai okozta feszütsége- ket — s közben a cenzorok komolyabb ügyeskedése szépen a homályban marad. A cenzúra legfőbb célja és értelme ugyanis a kommunikáció kézben tartása. Vigyázat: nem a tájékoztatásé - jóllehet ezt a célt is szolgálja a cenzúra, karöltve a törvényhozás sok olyan megnyilvánulásával, mint a kommunikációé. Ebbe a fogalomba beletartozik az önvizsgálat, amely a szavak mérlegelésével kezdődik, s végső soron beletartozik az a folyamat is, melynek során az emberek keresik és megtalálják egymást. A cenzúrát - a kommunikáció fékjét - Dél-Afrikában mindenekelőtt politikai fegyvernek használják a dél-afrikai nép ellen, s a cenzúra ilyenformán integráns része az átfogó apartheid koncepciónak. Másként nem is lehet reálisan értelmezni és értékelni. Nincs hát köze az irodalmi vagy művészi értékek oltalmazásához; ellenkezőleg: mint minden olyan törekvés, amely a művészeteket valamely politikai hitvallás szolgálatába igyekszik állítani, súlyosan veszélyezteti ezeket az értékeket. Köztudomású, mi a véleményem a faji megkülönböztetésen alapuló társadalmi rendszerről, s ezt nem is próbálom leleplezni. Nem tagadom azt a személyes meggyőződésemet sem, hogy naivak a dél-afrikaiak, ha azt hiszik, kiseprűzhetik a cenzúrát - s ezáltal jelképesen eltörölhetik a kisszerű apartheidet —, amíg maga az apartheid hatalmon van. Tiszteletben tartom mindazokat, akik nem osztják nézeteimet. Mégis, őszintén és elfogulatlanul szóvá kell tennem azt a veszteséget, amelyet az irodalom és a művészetek művi irányítása okoz a dél-afrikaiaknak, akármi legyen is a politikai hitvallásuk. A művészet nem strázsálhat - megláncolt, szájkosaras házőrző módjára - egy értékrendszer portája előtt. Akkor, amikor minden nap arra figyelmeztet: fogékonnyá kell tennünk a dél-afrikai elméket az újra, hiszen a gondolatok cseréje szabja meg azt a színvonalat, amelyen a békés és erőszakos változások felől döntenünk kell - ebben a huszonnegyedik órában Mr. Mulder cenzorai 'döntik el, miről gondolkodjanak a dél-afrikaiak. Nemes Anna fordítása Lipcsey György: Fohász (fa) (Fogas Ferenc felvétele)
