Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-08 / 45. szám

2. Milyen nemzetközi szerződésekre támaszkodhatunk? A kisebbségi jogkezelés kérdés­köre a Helsinki utófolyamat szerves része lett, bár az eddigi eredmények nemzetközi szinten elmaradnak a várakozásoktól. E problémakör számos, nehezen megválaszolható kérdést vet fel, így az erőteljesebb megfogalmazásoknak több ellenző­je van (például a bevándoroltak nagy tömegei miatt néhány nyugat­európai ország is). Az egyénekre épülő, ám kollektív kicsengésű jogokról először A pol­gári jogok nemzetközi egységokmá­nya tesz említést. Az 1966. decem­ber 16-án elfogadott okmány 27. cikkelye kimondja: „Olyan államok­ban, ahol etnikai, nyelvi vagy vallási kisebbségek élnek, az ilyen kisebb­séghez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját nyelvüket használják." A fenti egy­ségokmánnyal kapcsolatban azt is meg kell jegyeznünk, hogy az elfo­gadásától a hatályba lépéséig - a szükséges ratifikálásáig - 10 esztendő telt el, vagyis ez az egyez­mény csak 1967-tól hatályos. A problémát érintették 1975-ben Helsinkiben, majd a későbbi évek során Genfben, Ottawában, Madrid­ban és Bécsben, különösebb hang­súlyok és főleg kötelezettségek nél­kül. 1990-ben Prágában tartotta so­ros konferenciáját az Emberi Jogok Bizottsága, amelynek témája éppen a nemzeti kisebbségek helyzete volt. A konferencián igen pozitív zá­ródokumentumot fogadtak el, sajnos ennek sincs nemzetközi kötelező ereje, csupán szándéknyilatkozat­nak tekinthető. A kérdés nemzetközi jogi kezelésével kapcsolatban a leg­pozitívabban eddig az emberi jogok­kal foglalkozó koppenhágai konfe­rencia záródokumentumának 4. fe­jezetét kell értékelnünk, amely a so­kat emlegetett 32., 33. és 34. fejeze­tében már viszonylag konkrétan be­szél a problémáról, bár a témakeze­lés szélességében és a megfogal­mazás határozottságában jóval el­marad a kívánatostól. Már a felvezető, 31. fejezet is deklarál bizonyos elveket: „A nem­zeti kisebbségekhez tartozó szemé­lyeknek jogukban áll teljes mérték­ben és effektive gyakorolniuk embe­ri jogaikat és alapvető szabadságjo­gaikat, mindenfajta diszkrimináció nélkül és a törvény előtti teljes egyenlőség jegyében. Az érdekelt államok, ahol szükséges, speciális jogszabályokat foganatosítsanak, hogy biztosítsák a nemzeti kisebb­séghez tartozó személyeknek a töb­bi állampolgárral való teljes egyenlő­ségét az emberi jogok és alapvető szabadságjogok gyakorlásában." Nem szorul különösebb bizonyítás­ra, hogy ebből a megfogalmazásból még erősen visszaköszönnek a 2. világháború utáni beidegződések. A 32. fejezet már konkrétabb: „A nemzeti kisebbséghez való tartozás megválasztása az egyén személyes ügye és semmilyen hátránya nem származhat abból, ha ezzel a jogá­val él. A nemzeti kisebbségekhez tarto­zó személyeknek jogukban áll, hogy szabadon kifejezzék, ápolják és továbbfejlesszék a saját etnikai, kul­turális vagy vallási identitásukat, va­lamint megőrizzék és továbbvigyék kultúrájuk minden aspektusát bármi­lyen, akaratuk elleni asszimilációs törekvések ellenére. Különösképpen jogukban áll- anyanyelvűk szabad haszná­lata a privát- és a közéletben egy­aránt;- saját oktatási, kulturális és val­lási intézményeik, szervezeteik vagy egyesületeik létrehozása és fenntar­tása, amelyek igénybe vehetnek ön­kéntes pénzbeli vagy másfajta tá­mogatást csakúgy, mint a közösség részéről való hozzájárulást a nem­zeti törvények keretein belül;- vallási nézeteik vállalása és val­lásuk gyakorlása, beleértve a vallá­sos témájú anyagok beszerzését, birtoklását és használatát, valamint saját anyanyelven vallásoktatási te­vékenység kifejtését;- korlátlanul kapcsolatok létesíté­se és fenntartása egymás között mind országon belül, mind ország­határokon kívül, kacsolatokat léte­sítve más államok polgáraival, akik­hez közös etnikai vagy nemzeti ere­det, kulturális örökség vagy vallási hit révén kötődnek;- a saját anyanyelvükön való in­formációterjesztés;-szervezetek vagy egyesületek létrehozása és fenntartása országuk területén és részvétel informális nemzetközi szervezetekben. A nemzeti kisebbségekhez tarto­zó személyek mind egyénileg, mind csoportjuk más tagjaival közösen gyakorolhatják és élvezhetik jogai­kat. A nemzeti kisebbséghez tartozó személynek semmi hátránya nem származhat abból, hogy ezen jogaik bármelyikét gyakorolja vagy nem gyakorolja. “ A 33. fejezet visszacsúszik az általános deklaráció szintjére: „Az érdekelt államok védelmezik az or­száguk területén éló nemzeti ki­sebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitását és megteremtik a feltételeket ennek az identitásnak a kiszélesítésére. Az ez irányú szük­séges intézkedéseket, az adott ál­lamban érvényes végrehajtó gya­korlatnak megfelelően, valamint kel­lő megbeszélések után foganatosít­hatják, beleértve e kisebbségek szervezeteivel vagy egyesületeivel való kapcsolatfelvételt is. Bármely ez irányú intézkedésnek szem előtt kell tartania az egyenlő­ség és diszkriminációmentesség alapelveit, tekintetbe véve a érdekelt állam többi állampolgárának érde­keit. “ A bennünket különösen érdeklő hivatalos nyelvhasználatot, ponto­sabban anyanyelvűnk hivatalos nyelvként való használatának lehe­tőségét az ismét csak eléggé bum- fordian megfogalmazott 34. fejezet tárgyalja eképpen: „Az érdekelt álla­mok erőfeszítéseket tesznek annak biztosítására, hogy a nemzeti ki­sebbséghez tartozó személyek a hazai jogrendszer keretei között - mindamellett, hogy szükséges megtanulniuk az érintett állam hiva­talos állami nyelvét vagy nyelveit -, adekvát lehetőségeket kapjanak az anyanyelvi oktatásra, vagy ahol ez lehetséges és szükséges, anyanyel­vűket használhassák az államigaz­gatás és a közélet fórumain. Az oktatási intézményekben a történelem és kultúra vonatkozá­sában az érdekelt államok figyelem­be veszik a nemzeti kisebbségek történelmét és kultúráját. “ Mielőtt továbbmennék fejtegeté­sünkben, hadd mondjam el, hogy a fenti négy bekezdést nemcsak azért idéztem szó szerint, hogy pél­dázzam vele a huszas évek, illetve a 2. világháború óta megtett utat, hanem azért is, mert az idén január­ban elfogadott, alapvető emberi sza­badságjogokat rögzítő alkotmányle­vél értelmében minden olyan nem­zetközi egyezmény, amelyet a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság aláírt és utána ratifikált, az ország jogrendjének részévé vált, s eme egyezmények az alkotmánytörvé­nyek jogi erejével érvényesek az egész ország területén. Végezetül még egy fontos kitételt szeretnék idézni az említett koppenhágai do­kumentum bevezető részéből: „...A részt vevő államok .. .ismétel­ten kinyilvánítják elhatározásukat az Európai Biztonsági és Együttműkö­dési Konferencia minden határoza­tának maradéktalan teljesítésére csakúgy, mint a belőle levezetett, emberjogi dimenzióval foglalkozó további dokumentumok teljesítésé­re, és kötelezik magukat, hogy to­vábbi lépéseikben a már elért szintre építenek. “ Ezt a részt két vonás miatt na­gyon is fontosnak tekintem. Egy­részt határozott hangja példaértékű lehet, másrészt kimondottan tiltja a részt vevő államoknak a már elért színvonal redukálását. A mi ese­tünkben ez a színt - a már említett alkotmánylevelet és a szintén pre­zentált nemzetközi szerződéseket leszámítva - gyakorlatilag az 1968- ban elért állapotokat jelenti, vagyis az akkori 144-es alkotmánytörvényt és a belőle levezetett, gyér számú rendeletet. Az első köztársaságbeli, viszony­lag liberális nemzetiségi politika tu­data a második világháború utáni brutális retorziók hatására gyorsan kiveszett az emberekből. Az ötvenes évek szintúgy a félelem évei voltak, ha akkor már nem is csupán - vagy elsősorban - a nemzetiségi hovatar­tozás miatt. Az esztelenség tobzó­dásai után a hatvanas években megindult erjedés új reményekkel kecsegtetett. Az 1968-ban elfoga­dott híres-hírhedt 144-es alkot­mánytörvény valóban lényeges ha­ladásként fogható fel, még akkor is, ha egy-két kivételt leszámítva nem követték végrehajtási törvények, utasítások, s így lényegében csak részben tartották be. Jogi szempont­ból úgy is megvolt az a fontos szere­pe, hogy alkotmánytörvény lévén, a Szövetségi Gyűlés és a Szlovák Nemzeti Tanács jogilag nem hozha­tott a szövegével ellentétes törvé­nyeket. Ez persze a gyakorlatban nem sokat jelentett, mivel a szocia­lista Csehszlovákia igencsak mesz- sze állt a jogállamiságtól, és a gya­korlati életet inkább a párttitkárok szava, mint a törvények határozták meg. Volt persze egy negatív vetülete is a 144-es alkotmánytörvénynek: félrevezethette a nemzetközi közvé­leményt. A kisebbség - elsősorban a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága útján - megpró­bálta dokumentumokkal igazolni a hivatalos állítások hazug voltát. Erre a momentumra külön szeret­ném felhívni az olvasók figyelmét; a Csehszlovákiában élő magyar ki­sebbség politikai képviselete ugyan­is nem vall egységes nézetet egy esetleges kisebbségi karta kezde­ményezésének tárgyában. A kisebbségi kódex kérdését ille­tően magam is vallom, fontos elem az időzítés. De teljességgel taga­dom, hogy a kérdés az alkotmányok vonatkozásában megkerülhető len­ne (az alkotmányok javaslatai ugyanis már birtokunkban vannak, s belőlük teljesen világos, hogy ez a téma az elkövetkező hónapok egyik ütközőpontja lesz). Továbbví- ve a gondolatot, hosszú távon egyáltalán nem tartanám célraveze­tőnek a probléma megkerülését. A joghézagok, a szabályozatlan te­rületek továbbra is fenntartják azt az állapotot, amely ideális terep minden zavarosban halászni szándékozó, tisztességtelen igyekezet számára. A jogilag tiszta kép felmutatható és értékelhető; nemzetközi szinten töb­bet ér, mint néhány képviselő jogor­voslást kérő szava. Visszatérve a 144-es alkotmány­törvényhez, meg kell még említe­nünk legpozitívabb vonatkozását, mégpedig azt, hogy az ország terü­letén élő kisebbségeket is államal­kotóknak ismerte el. Ez a pont a té­mának egy olyan alappillére, amely­ről ha a jövőben lemondanánk, egyenlő lenne az öngyilkossággal. Végezetül, a kép teljességét elő­segítendő, azt sem szabad elhall­gatnunk, hogy a fentiekben is váltig arról a 144-es alkotmánytörvényről beszéltem, amelyet publikáltak és törvényként úgy-ahogy számon tar­tottak. Az 1968 októberében előter­jesztett törvényjavaslat azonban en­nél többet tartalmazott, s máig sem tisztázott, mikor és hogyan kurtítot­ták meg a végül is publikált változat­ra. Van, aki azt állítja, a Szövetségi Gyűlés a bővebb változatot fogadta el és a kiadott szöveg egyszerű hamisítvány. Van, aki esküszik rá, hogy a törvényjavaslatot az október 26-ról 27-re virradó éjjel, az elfoga­dás előtt kurtították meg. Úgy gon­dolom, erről a résztvevőknek illene nyilatkozniuk. KÖVETKEZIK: 3. TERMINOLÓGIAI KÉRDÉSEK A háború előtti köztársaság­ban irodalmi téma volt. A nincstelenek a tél beállta előtt apróbb bűncselekmény elköveté­se után önként feladták magukat a rendőrségen. Inkább választot­ták a rács mögötti állami „gondos­kodást", mint a szabad élet nyo­morát. Nemrég került a kezembe az ostravai Dar című napilap egyik száma, amely hosszú riportban számol be az ostrava-hermanicei börtön lakóinak életéről. A riportert az ihlette a cikk megírására, hogy szemtanúja volt egy esetnek, ami­kor középkorú, életerős férfi elke­seredetten könyörgött a rend őré­nek: tartóztassa le öt. Indok? A börtönben nem lesznek megél­hetési gondjai. íme, megtörtént eset 1991 nya­rán, s nem az első köztársaság irodalmából vett történet. Az élet igazolta, hogy a köztársasági el­nök széles körű közkegyelme - bármennyire humánus elvek ve­zérelték is őt - az új vezetés elha­markodott intézkedése volt. Az emberiesség látványos gyakorlása végül is a visszájára fordult. A sza­badultak egyszerre nem tudtak mit kezdeni a rájuk szakadt demokrá­ciával: családi életük többnyire már korábban felbomlott, hajlék nélkül maradtak, munkát pedig hi­ába kerestek. Ki is venné pártfo­gásba a büntetett előéletüeket ak­kor, amikor az ország gazdasági nehézségei következtében a be­csületes állampolgárok tízezrei is utcára kerülnek? Csoda-e hát, ha a közkegyelemben részesültek egy része a szabad élet bizonyta­lanságával szemben önként a bör­tönt választja? A másik részüknél viszont csak idő kérdése, hogy korábbi életmódjuk folytatása miatt mikor kerülnek ismét vissza nem­rég elhagyott celláikba. Dehát milyen is az élet a rácsok mögött? Ott, ahol hónapokkal eze­lőtt a börtönök lakói a demokrácia nevében erőszakkal. éhség- sztrájkkal követelték életkörülmé­nyeik javítását. A múlt rendszer nem bánt kesz­tyűs kézzel az elítéltekkel. Az „át­nevelő intézetnek“ nevezett börtö­nökben sok esetben az emberi életmód legelemibb feltételei is hi­ányoztak. Ennek helyrehozása vi­tathatatlanul társadalmunk humá­nus kötelessége. Dehát kinek is tartozunk embe­riességgel? Az elítéltek önmagukat fosztot­ták meg bizonyos jogoktól, mert polgártársaik biztonságát, vagyo­nát, életét veszélyeztették. Tolva­jok, rablók, gyilkosok hivatkoznak emberi jogokra... Az ostravai lap riportjából sze­reztem tudomást a súlyos bűncse­lekményekért elítéltek életkörül­ményeiről. Elöljáróban azt kell fi­gyelembe vennünk, hogy a rácsok elzárják őket a külvilágtól, nem mehetnek ahová és amikor akar­nak, nagyon szűk keretek között mozoghatnak, s egyik nap semmi­ben se különbözik a másiktól. Ez a sivár, lélekölö egyhangúság és az ezzel szembeni tehetetlenség a legszörnyűbb a rabok életében. Igaz, kizárólag ők tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültek, s még így is kérdés, elegendő bűnhödés-e ez azért, amit elkö­vettek. A bűnhödés bűnök következ­ménye. A rabok egyharmada egyszerű­en nem hajlandó dolgozni. Nekik erre is joguk van. (A becsületesen dolgozok ugye ezt a fényűzést nem engedhetik meg maguknak!) Ellátásukról, beleértve a napi há­romszori kosztot, az állam gon­doskodik. Sőt, a gyerektartási kö­telezettségüket is az állam teljesíti helyettük. A koszt az elfogulatlan megfigyelő szerint jó, tizenöt de- kás húsadagok, zöldség és min­den nap gyümölcs vagy édesség is szerepel étlapjukon. Az állam ebben az egyetlen intézetben a büntetésüket töltök kosztjához napi tizenötezer koronával járul hozzá... A riporter megállapítása szerint a rabok kosztja lényegesen jobb annál, amit a diákotthonok­ban szolgálnak fel. Az állam tehát e téren többet nyújt a bűncselek­ményeikért elítélteknek, mint fia­taljainknak! Az egészségügyi gondoskodá­sukról csupán annyit, hogy a bör­tön orvosi műszerekkel való fel­szereltsége jobb az ostravai bá­nyászok egészségügyi intézetei­nek ellátottságától. Itt megtalálha­tók azok a gyógyszerek is, ame­lyek gyógyszertárainkból gyakran hiányoznak. Ékes példa erre, hogy a város egészségügyi intézetei sürgős esetekben a hiánycikknek számító gyógyszereket több eset­ben eddig is a börtöntől kölcsönöz­ték ki. A börtönben csak osztályon fe­lüli szállodához hasonlítható három szoba áll a feleségük látogatását fogadó rabok rendelkezésére. Itt három-négy órát tölthetnek együtt. Ezt a kiváltságot azonban a rabok­nak munkájukkal, magatartásukkal kell kiérdemelniük. Nemrég a Smena szlovák ifjú­sági napilap is oldalas riportot kö­zölt egy meg nem nevezett szlová­kiai börtönről, ahol már önkor­mányzatszerű részleget is létre­hoztak. Ott a rabok maguk irányít­ják életüket és az őrök is csak a legszükségesebb esetben mu­tatkoznak körükben. A helyiségek­ben virág, akvárium. A sportolási lehetőségek biztosítottak. Az új­ságíró szerint ez a részleg csak a legkorszerűbb kollégiumainkkal hasonlítható össze. Még a kaszár­nyákkal se nagyon, ahol pedig fia­ink - közhellyel élve - a „legszen­tebb hazafias kötelességüket“ tel­jesítik... Tévedés ne essék, nem kifogá­solom a rabok életkörülményeinek javítását. Valami mégis mintha sántítana a dologban. (Ha az or­szágnak szűkös lehetőségei miatt döntenie kell, a társadalom mely rétegei életének elviselhetőbbé té­telére fordítsa a rendelkezésére álló anyagi eszközeit, én és bizo­nyára sok polgártársam se a tolva­jokat, rabokat és gyilkosokat ré­szesítené előnyben! Mert visszás eset az, ha életerős férfiak megél­hetés hiányában inkább önként a jobb körülményeket nyújtó bör­tönéletet választják... Természetesen nagy kérdés, mennyire nevezhető önkéntesnek ez az elhatározásuk. Elvégre dön­tésüket jobbára mégis csak egy rettenetes kényszer váltotta ki... Zsilka László Jobb dolguk van, mint a hajléktalanoknak • Jó koszt, színvonalas orvosi ellátás, kényelmes fogadószoba

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom