Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-27 / 39. szám
BOHUMIL HRABAL AZ ÖNVHÁGÁMÍTÓ TANONC KALAUZA A kertvendéglők napimádója vagyok, a nedves kövezetről visszaverődő holdsugarat vedelem, egyenesen és biztos léptekkel megyek, míg otthon a feleségem, bár ő józan, állandóan mellényül és tántorog, a hérakleito- szi pantha rhei humoros értelmezését eregetem le torkomon, és a világ minden kocsmahelye egy beszédszarvakkal egymásba gabalyodott szarvascsapat, a dolgokból és emberi sorsokból előmagasodó Memento móri felirat éppúgy ok a sub spécié ae- ternitatis ivászatra, mint az olsa- nyi temető, a pankráci börtön vagy a Bertalan utcai rendőrkapitányság, ezért aztán a flui- dumos állapot allergiájának vagyok dogmatikusa, a nád és a tölgy elmélete a hajtóerőm, egy hópehelytől is összeroskadó, rémült emberi kiáltás vagyok én, szüntelenül sietek, hogy napi két-három órát tétlen-tevékenyen álmodhassak, mert jój tudom, úgy zajlik az ember élete, mint ahogy a kártyák keverednek, s meglehet, jobb volna, ha kimosnának és egy keszkendő- be bugyolálva elhajítanának, olykor úgy teszek, mintha egymilliót szimatoltam volna meg reményteljesen, bár jól tudom, hogy nyereményem végül egy kacagó nulla csupán, hogy mindez a nagy parádé egy csepp ondóval vette kezdetét, és a tűz pattogásában ér véget, ily szép kezdetekből ily csúf a vég, a csinos pofi mögött Halál komát becézgeted, az esőben virágot öntözök, a fülledt júliusban decemberi szánkót vonszolok, s hogy lehűtsem magam a forró nyári napokon, eliszom a pénzt, amit tüzelőre tettem félre, hogy majd télen melegem legyen, mindig elborzadok, hogy az emberek nem borzadnak el, mily rövid is az élet, milyen kevés idő jut bolondozásra és részegségre, amíg még van rá idő bőven, a délelőtti másnaposságot nem érték nélküli mintaként élem meg, hanem a költői trauma abszolút értékeként, egyfajta enyhe diszkordanciával, amit úgy kell kiélvezni, mint egy szent eperohamot, terebélyes fa vagyok én, koronám telis-tele figyelő és mosolygós'szemekkel, melyek mindig a kegyelem, meg a véletlenek és szerencsétlenségek fogattengelyének állapotában leledzenek, micsoda gyönyör a vén törzsön a friss hajtású vessző, micsoda gyönyör az ifjú vesszőn az épp hogy megszületett levelek nevetése, a szeszélyes áprilisi időjárás, ez az én klímám, a leöntött abrosz a lobogóm, melynek hullámzó árnyékában nemcsak a vidám eufóriát élem meg, de a lecsúszást is, és a feltámadást, a nyakszirt tompa fájdalmát, az iszonyú kézremegést, saját fogammal hu- zilágom ki mancsomból a szilánkokat meg a tegnapi szilaj éj maradványait, minden reggel elcsodálkozom, hogyhogy nem haltam meg eddig, állandó késésben vagyok, hátha előbb ge- bedek meg, mintsem hogy saját gusztusom szerint megőrülhessek, nem rózsafüzérnek, hanem megszakadt nevetéslánc egy szemének tekintem magam, a rózsalánc leggyöngébbik tagja szabja meg tékozló imaginációm erejét, van benne valami heréit, valami, ami egyidejűleg van, s ami egyidejűleg a múltba hátrál vissza, hogy aztán nagy ívben kikatapultáltassék a jövőbe, ami viszont állandóan visszahőköl sóvár ajkamtól, s oly szemekkel, hogy az izlandi mészkő kettős látásával bandzsítok, ma van tegnap és tegnapelőtt holnapután, épp ezért elkapkodott, szintetikus ítéleteknek vagyok fabrikálója, a pancsolt tér kóstolója és degusztátora, a szenilitást, a dementiát és a gyermeki csacsogást tartom minden lehetséges felfedezés kezdetének, játékossággal és játékkal változtatom nevetéssé a siralomvölgyet, varázsszavakkal bűvölöm a valóságot, ám az nem mindig ad jelt nekem, félénk őz vagyok az arcátlan várakozás tisztásán, az imbecillitás szilárd harangja vagyok, a felismerés villámától repedt harang, a természet- és a társadalomtudományok objektivitása, negatív géniusz, a nyelv berkeiben cserkésző vadorzó, a humoros inspiráció erdőkerülője, hites csősz a névtelen anekdoták mezején, jó ötletek lemé- szárolója, a spontaneitás kétes haltárolóinak őrzője, a debilitás és a pornográfia örök amatőré és dilettánsa, a gondolkodó eszte- lenség hérosza, a párhuzamosok hebehurgya és idő előtti keresztes lovagja, aki a végtelenség vajával megkent kenyérkaréjra áhítozik, aki az örökkévalóság tejfölös csuprát akaija meghúzni, most rögvest, most, soha máskor, tehát sohasem, Krisztus szavainak hibás értelmezését tartom az apostoli szövegek legnagyobb bájának, egy epilepsziás nyálába mártott brüsszeli csipke, a téli patak partján a szi- lánkos, sebző jég, ez az én díszem, depresszió és spleen és down vagyok, fejjel menni a falnak, ez az én örökké elhalasztott kísérletem, másképp is lehet itt élni, mint ahogy eddig éltem, roppant egészségnek örvendő neuraszténiás vagyok, álmatlanságban szenvedő, aki csakis a villamoson tud elaludni, és így viteti magát egészen a végállomásig, nagy jelenvalósága vagyok én a kis várakozásoknak, és a várva várt nagy gikszerek- nek, groteszk égboltomon itt piskákolnak a kis provokációk és miniatűr skandalumok további horizontjai, bohóc vagyok tehát, tréfamester, mesélő és házitanító éppúgy, miként önmagam nagy lehetetlenítője, besúgója, névtelen fenyegető levelek írója, a semmitmondó híreket lehetséges preambulumnak vélem önmagam alkotmányához, melyet egyre csak változtatok, amivel sosem leszek kész, egy könnyedén felvázolt árnyék skiccében gigantikus építkezést látok, bár csak egy régi beomlott gyermeksír az, ifjúságtól vemhes öregedő úr vagyok, a mimika és a nyelv, a belső zsargon mozgó grammatikája, egy szelet meleg fasírt és egy pohár hideg sör fél órán belül bizonyítják nekem az anyagnak jókedvvé való átlé- nyegülését, olcsó metamorfózis, a világ első csodája, a baráti vállon nyugvó kéz számomra a boldogság kapuját nyitó kilincs, a boldogságét, ahol aztán minden szeretett tárgy az éden- kert középpontja lesz, a természet szíve Buddha elérhető állapota, melyben lélekben szeretni lehet a dacos és makacs vaginát, a legszebb húsgörbékbe csomagokat, verbum caro factum est, száraz kannibalizmus pap és érettségi nélkül, a teherautó tám- deszkája fölött kíváncsian dülle- dező szomorú tehénszem az én szemem, a serdületlen üsző, akire villogó késsel vár a mészáros, ez vagyok én, a kifordult szárnyú cinege egy vödör hideg vízbe kipumpálva fagyos alkonyon, én vagyok a tűz, melybe visszarepülnek a hű darazsak, hogy a többiekkel együtt égjenek el a lobogó fészekben, ez eléggé pontosan vázolja föl nekem az égő lép ideáját, ami rám, csakis énrám vár, az önvilágámítás Akadémiájának vagyok tehát levelező tagja, az eufória-tanszék hallgatója, az én istenem Dionü- szosz, ez a bájos, részeg fiatalember, az emberré lett Vidámság, egyházatyám az ironikus Szókratész, aki türelmesen szóba elegyedik bárkivel, hogy a nyelvvel és a nyelvével fogva egészen a semmit sem tudás küszöbéig vezesse, az egyszülött fiú pedig Jaroslav Hasék, a kocsmai történetek föltalálója, a zseniális élnök és írástudó, aki emberszaggal tette emberivé a prózamennyeket, az írást a többiekre hagyva, rezzenéstelen ráncokkal meredek e Szentháromság kék szembogarába anélkül, hogy elérném az üresség teljességét, részegség alkohol nélkül, műveltség tudás nélkül, inter urinas et faeces nascimur, és anyáink mintha szétvetett lábbal egyenesen a krematóriumkemencékbe szültek volna bele minket, vagy fűborította sírokba, a nevetéstől vértelen bika vagyok én, akinek valaki kiskanál- lal eszegeti az agyvelejét, mint a fagylaltot. Főúr, nem akadna még egy kis pörkölt? Varga György fordítása Dénes György Egy fénysugár a csillagász az éjbe kémlel távcsövében csillagok árja lelke csordultig telik fénnyel amíg a roppant teret járja egy fénysugár ki tudja honnan elindult tán százezer éve s most itt lüktet a teleszkópban mint újszülöttek szívverése törött szárnyakkal a lélek beteg vagy a világ? többé nem lesz világosság? méreg szivárog zúzos földbe ki festi a fákat zöldre? arcod fakó rég nem érte nap nem voltál s már nem lehetsz szabad elhúz melletted ezer vágy remény zokogás ez vagy költemény? életünk a pillanat igéje egy pillanatba belefér az élet egy pillanatban kigyúl az öröklét a tört idő része az egésznek nem látjuk az idők végtelenjét életünk a pillanat igéje szikra mi az öröklétbe pattan elvermeli az időnek mélye mért volna a lélek halhatatlan? meglegyint az idő meglegyint az idő mintha szellő legyezne kénye-kedvére mintha figyelmeztetne fogyó napjaimra: ne legyek tunya semmirekellő mert az élet csak rözseláng hamar pernyévé foszlik elhordja a szél fejem fölött beroppan a fedél s torkomban fájón elapad a hang a semminek utána kapok rossz szívem extraszisztolétól tántorog sanda egekből csillagfény csorog fázom vajon hol lapu! a gonosz? fölgyújt az eszme fölgyújt az eszme fölgyújtod az eszmét ellobbansz végül s elhamvad a cél csalódsz s mielőtt kedved kerekednék új kalandokra megforgat a szél szemedbe csap fölráz hajnalt szül az éj a csúcsra újólag föl kell hágni elrettent csábít jégcsipkés meredély menj - az új célt ráérsz kitalálni év múlva m Lehet, hogy i lehet, hogy ‘ gyök, ezt n tudom. Hogy tudom. Lehel hogy nem is ( télén. Az éle és sokat is 1 berendezett gemmel lakói retek. Valah; Vagy nem ve tam őt, s ebt voltam. Ez a évig sem tart Tulajdonke boldog, llletv Sok barátom tam. Volt eg voltam a lég autó ütötte el nal, csak súlyi mel látható v utcán körüláll Nagy volt a ( zésről hoztam tem a kutyám simogattam s dosta. Aztán és szétütötte;! hogy tovább gyerek ordít megvertek. C mesélték, ho| egy gyermek A szüleim e| ítéltek, s azl hogy a kutyát Kis testét az e tó autó vitte a kutyámat, halálát. Ezt m Aztán még gy koztam a kuty hova került, már nem im, mégis, mikor ezek nem igaz bé nem volt k tokát szerezi s utána is, de lassan mind el lahogy nem ke s a feleségem s te mindig én amit ő akart, tam a testéért, jek vele. Kés hátráltam meg láttam, deliek volt. A munka hogy megismf egész világgal voltam. Ez fu dóm, miért, ahová küldtel keztem a legj> tak sikereim, < küdtem néhái volt belőlük < ven. Ebből hí tett, tíz pedig utcalányok \ Ezek közül e s nem hiszem, retett volna e nyolc éves kor dig nem tudói s kizárt, hogy i lányokkal telje Ha elintézi ók bad, független, egészséges ler sam, minél tá Karinnal nem két. Hál’ Isten nénk a gyerme Ságban? Bár a 1 lehet, mint a m nem beszélnek lünk. Biztosan vai gok is. Szép li szeretve lenni, ismerem. Jobb rém, mivel én Szeretnék niég egészséges renr merni a világot, dákban, bárok hálókocsikban, meghalni, de g fájjon semmi. L lami roham ho; fog megsiratni, is siratna meg. 1 Szabó Ottó: „És szárnyakat ad...“
