Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-20 / 38. szám

í* ♦ 1991. IX. 20. Carafía áldozatainak ünnepélyes temetése 1930. november 12-én (dokumentumkép) A történelem elfelejtett lapjai A mártírok csontjait tartalmazó szarkofág az eperjesi evangélikus templom sírboltjában (A szerző felvételei) ránszky a leletre felhívta a járás­főnök figyelmét. Gallay Vladi­mír, a járásfőnök egyúttal az eperjesi szlovák evangélikus egyházközösség felügyelője volt. Az evangélikus gimnázium nyugdíjas igazgatója, Gömöry János történész igazolta a felte­vést, hogy a négy tetem Caraffa négy áldozatáé: Radvánszky Györgyé, Keczer Andrásé, Pa- lásthy Gáboré és Bertók Jánosé. A többit már az a bizottság in­tézte, amelyet az eperjesi ma­gyar és szlovák evangélikus egyházközség tagjaiból és a hi­vatalos szakértőkből állítottak össze. A templomtorony alatt körülbelül egy méternyi mélységben két tölgyfakoporsót találtak, amelyek négy felnőtt férfi csontjait és három kopo­nyát rejtettek. A szakvélemény szerint a csontvázak kétszáz év­nél idősebbek voltak. Ez igazol­ta Dobránszky és Gömöry felte­vését. Mind a két eperjesi evan­gélikus közösség úgy határozott, hogy a négy áldozat testi marad­ványait az eperjesi templomban helyezik el. Erre 1930. november 12-én került sor. Mint Gömöry János, a gyászszertartás egyik szerve­zője feljegyezte, kb. ötezer em­ber vett rajta részt, köztük száz­hetven protestáns lelkipásztor és három püspök is. A gyászünnep­ség magasztos lefolyása és a ha­talmas tömeg részvétele sokakat Thököly Imre 1906-os késmárki temetésére - emlékeztetett. A gyászmenet az egész városon át húzódott, az evangélikus gimná­ziumtól (ma ROBOT társulás) egészen a Szentháromság temp­lomig. Itt az ünnepélyes isten- tisztelet után a mártírok testi maradványait bronzkoporsóban a kriptába helyezték. Az isten­tiszteletet három nyelven tartot­ták: magyarul Fábry Viktor, eperjesi magyar evangélikus lel­kipásztor, szlovákul Július Haj­dú esperes, németül pedig Berg Géza bártfai evangélikus lelkész hirdette az igét. Utánuk a vendé­gek emelkedtek szólásra: Balogh Elemér református püspök, .1. VI. Sebesta, a Csehtestvérek Egyházának képviselője és dr. Dusán Fajnor evangélikus püspök. A város és a környék lakossága nemzetiségre való te­kintet nélkül így csaknem egyne­gyednyi évezred múltán méltón tisztelgett azok emléke előtt, akiknek azért kellett meghal­niuk, mert fellázadtak az abszo­lutista hatalom ellen, hazájuk és vallásuk szabadsága védelmé­ben. Igazolást nyertek így az egyik áldozat leszármazottjá­nak, Kossuth Ferencnek a sza­vai, amelyeket annak idején, az áldozatok emlékművének fela­vatása alkalmából mondott 1908-ban: „Kiket a haza ellensé­gei vértanúkká avattak, nem­csak az örökkévalóságban, ha­nem hazánk földjén is örök éle­tet élnek a magyar szívekben nemzedékről nemzedékre“. Azóta már több mint hat évti­zed múlt el, s ez alatt az idő alatt a városban sok minden megvál­tozott. Rég meghalt Gömöry Já­nos, Fábry Viktor, s az egykori gyászszertartás további szerve­zői és a résztvevők nagy része is. Velük fokozatosan kivonult a történelemből a régi Eperjes is, s a város gazdag történelmi múltjából sok minden feledésbe merült. így ma csak Szenthá­romság templomának szerény kriptája őrzi titkát - a bronzko­porsót, s körülötte néhány hat­van esztendőnél idősebb ko­szorút... Kónya Péter Az eperjesi evangélikus Szentháromság templom mára, hanem az eperjesi kis lét­számú református kör tagjainak, akik számára az evangélikusok lehetővé tették, hogy itt tartsák az istentiszteletet. A templom legérdekesebb ré­sze az oldalkripta. Nemcsak azért, mert hogy itt nyugszik az 1687-es „eperjesi mészárszék“ négy áldozata. Eredetileg itt kel­lett volna örök nyugalomra he­lyezni történelmünk nagy alak­jának, Thököly Imre fejedelem­nek a holttestét is. Mindez akkor történt, amikor 1905-ben ünne­pélyes keretek között hazaszállí­tották a törökországi Izmirből s így rendelkezett a kormány által kijelölt bizottság. Ez ellen a határozat ellen viszont felleb­beztek, a „kuruc király“ szülővá­rosának, Késmárknak az elöljá­rói. Ugyanis ők formáltak jogot Thököly testi maradványaira. Az esetből hosszú és érdekes vitára került sor az Egyetértés és az Eperjesi Lapok hasábjain, de más lapok is bekapcsolódtak a sajtópolémiába, így például a Protestáns Szemle, az Evangé­likus Őrálló, a Szepesi Lapok, a Pesti Napló, a Kárpátén Post. S bár Eperjes képviselői számos lyezni. Ehhez azonban vissza kell térnünk 1687-be, az egész országot" megrázó eperjesi vér­törvényszék tragikus esemé­nyeinek évébe. A huszonnégy ekkor kivég­zett földesúr és polgár tetemét annak idején felnégyelték és tes­tüket a Felső városkapu elé ki­akasztották. Amikor Caraffa tá­bornok elutasította felnégyelt testük kiadatását a hozzátarto­zóiknak, Radvánszky János és Szinyei-Merse Klára, Keczer András leánya elhatározták, hogy akár életük kockáztatásá­val is megszerzik legközelebbi hozzátartozóik tetemét s méltó tisztességgel eltemetik. Egy éjjel két jobbágy segítségével sikerült elvinniük Radvánszky György, Keczer András testi maradvá­nyait. Titokban Szinye község­be, Keczer András lányának bir­tokára szállították, s még azon az éjjelen eltemették őket az itteni templom tornya alá. Csak Radvánszky fejét vitte el a fia Radványba, s itt a családi ék­szertartóban helyézte el. Né­hány év múlva a templomot az evangélikusoktól elvették, a tör­ténet szereplői meghaltak, s az eset két évszázadig feledésbe merült. Csupán az eperjesi kollé­gium rektorának, Rezik János­nak az eperjesi vértörvényszék­ről szóló latin nyelvű kéziratá­ban maradt róla feljegyzés. Sze­rencsére, a kézirat egyik másola­tát (eredetije a budapesti Nem­zeti Múzeumban található) a művelt szinyei római katolikus pap, Dobránszky János őrizte, s így jól ismerte. Amikor 1929- ben a kormány a szinyei templo­mot mint eredeti reneszánsz műemléket restaurálni kezdte, s a munkálatok során a munká­sok csontvázakra akadtak, Dob­Hazánk kulturális emlékekben gazdag ország, amit gyakran iri­gyelnek tőlünk a világ minden részéről érkező turisták. De nem mindig az a legértékesebb, amit egy-egy történelmi emléken kívülről megcsodálhatunk. A templomok és a kastélyok falai gyakran ennél sokkal többet rejtenek. Valami olyat, ami a nemzet, a kor szimbólu­mává vált. Nem egy ilyen építmény hűen tükrözi az ország és népei történelmi sorsának összefonódását. Sajnos, mai rohanó világunkban erre nem nagyon jut idő. S nem csupán erről van szó. A múlt évtizedekben történelmünk egyes fejezetei gyakran feledésbe merül­tek, véletlenül, vagy szándékosan. Most egyáltalán nincs szándékom­ban felemlegetni az elmúlt rendszer hibáit, csupán néhány, nem túl örvendetes tényre szeretnék rámutatni. Mint például arra, hogy amíg Magyarországon nehezen találnánk olyan érettségizett fiatalt, aki ne tudná, hogy II. Rákóczi Ferenc a kassai Szent Erzsébet székes- egyházban van eltemetve, nem mondhatjuk el ezt a mai kassaiakról, mint erről nemegyszer magam is meggyőződtem. S közben Rákóczi hasonlóan nagy szerepet játszott a szlovák történelemben is. Nincs ez másképp Eperjes és evangélikus temploma esetében sem, ahol a Caraffa nevéhez fűződő 1687-es vértörvényszék áldozatainak testi maradványai nyugszanak. Mielőtt eltemetésük nem mindennapi körülményeihez érkeznénk, szóljunk néhány szót az eperjesi evan­gélikus Szentháromság templomról. Ennek a története igen érdekes. rélt a templom, visszaszolgáltat­ták az evangélikusoknak. Az or­szággyűlés határozott így 1705- ben. S mint ahogy az egész or­szágot, ezt a templomot is tragi­kusan érintették a nagymajtényi fegyverletétel és a szatmári béke utáni viszonyok. 1711-ben ismét elfoglalták a jezsuiták, s a ma­gyar evangélikusok német és szlovák hittestvéreikkel együtt meg kellett hogy elégedjenek a külvárosi fatemplommal. A Jézus-társaság aztán egé­szen 1773-ig használta a templo­mot, amikor Mária Terézia ki­rálynő feloszlatta a jezsuita ren­det. Úgy tűnt, már semmi sem akadályozhatja meg, hogy jogos tulajdonosai birtokába kerüljön. A valóság azonban sokkal bo­nyolultabb volt, s magának II. Józsefnek, a kalapos ki- ■ rálynak kellett közbeavatkoz­nia. Csak az ő eperjesi látogatása után 1784-ben sikerült az evan­gélikusoknak visszavásárolni a templomot a kollégiummal együtt hatezer arany forintért. Azóta mind a két egyházközös­ség: a magyar—német és a szlo­vák is használta. A templom je­lenleg is az evangélikusoké, s ha­vonta egyszer - mintegy a régi korok emlékeként - még ma is hallható itt magyar nyelvű pré­dikáció. Nem a luteránusok szá­Ez a kései reneszánsz stílusú templom 1642-ben épült, abban az időszakban, amikor Epeijes szabad királyi város a magyaror­szági reformáció egyik bástyája volt. A német és a szlovák egyházközösségnek már koráb­ban megvoltak a templomai, s ezt a magyar nemzetiségű evangélikusok építették. Ezért magyar templomnak is nevez­ték. De a magyar luteránusok nem sokáig örülhettek a templo­muknak. Amikor A Wesselényi- féle összeesküvés leverése után kegyetlen ellenreformációs ter­roruralom vette kezdetét, 1673- ban a hívőktől ezt a templomot is elvették. A szomszédságában álló kollégiummal együtt kisajá-- tították maguknak a jezsuiták, akik ekkor költöztek a városba s egészen 1682-ig itt maradtak. Ekkor ugyanis a várost Thököly Imre seregei foglalták el, s a templomot visszaszolgáltat­ták jogos tulajdonosának. 1687. január 7-én ismét elvette Csáky István gróf konfiskáló bizottsá­ga, s a jezsuitáknak adta, akik a felkelés leverése után vissza­tértek a városba. Természetes, hogy II. Rákóczi Ferenc szabad­ságharca idején újra gazdát cse­történelmi ténnyel érvelt, a kor­mánybizottság végül a késmárki új evangélikus templomot része­sítette előnyben. A Szenthárom­ság-templom oldalsó kriptája így egyelőre üresen maradt. Egé­szen 1930-ig. Ekkor Caraffa generális vér­törvényszéke (amelyről a Vasár­nap egyik előző számában ír­tunk) négy áldozatának nyughe­lye lett. Felmerül a kérdés, hol voltak mindaddig, s miért kellett a holttestteket Eperjesre áthe-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom