Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-13 / 37. szám
közvetít olyan >gy jóindulatát r még erre is r persze nem , toporog egy mint a keserű nyelvét. Úgy e, míg ki nem adja, nagy pi- :i a másik me- ín szégyelli etlen, és nem ól. „Tiltakozni! Ne hagyja ggal ontja a jó arts^f - minél tijg^csok főit kínját. De os, hogy meg- : bizalmát, bi- élet az élet. íászló fordítása T"1 temetésre készülődtem, X-iL/L/ amikor valaki kopogott az ajtómon. Kit látok? Egykori osztálytársamat, Tibort. A selypítőst. Isten hozott, mondom, hát téged mi szél hozott? Mindig megbánom az ilyetén kijelentéseimet, persze, csak utólag. Mit kell állandóan Istent emlegetni? Még ha tényleg ő küldte volna.- Na, gyere beljebb.- Csak nem temetésre mész, Sza- riyó barátom?- Eltaláltad. Tudod, ki halt meg? Talán te is ismerted. Mikes Gyuri a 8. A-ból. Aki Nyugatra próbált szökni.- Persze, persze iszmertem. Mi lett vele? Még be szem töltötte a harmincat. Szokat ivott, azért ment el. Az meg milyen ital? Ja, sokat. Alighogy betetted a lábad, máris ítélkezel, gondoltam magamban. Az igaz, hogy megitta a magáét, de mutass ma egy embert, akire ráfogható, hogy nem iszik. A halálhír nem döbbentett meg. Gyurival mindig történt valami. Valami megbotránkoztató, elképesztő eset. Kemény gyerek volt. Alig húszéves fejjel nőket csábított el. Nőket? Asszonyokat, többgyermekes anyákat. Ó volt a környék Túri Danija. A tekintetében volt valami asszonycsalogató hunyorgás, no meg a hímtagját sem kellett nagyítóval keresni. Legalábbis a mendemonda szerint. Elég, ha az általa kielégített nők közül csak egy elzengte dicső nevét mindennapi kávézgatás közbeni pletykaszintű társaságában. A város homoszexuális köreiben is ismert volt. Gondolom, nemcsak a neve. Egynéhányszor megfordult összejöveteleinken. Aztán sokáig nem hallatott magáról. Egyszer Pozsonyban futottam vele össze. Akkor beszélgettünk el először és utoljára. Szinte gyónásként hatottak a szavai. Összes nöismerőséről, férfikalandjairól beszámolt. Még mielőtt tökrészegre itta volna magát, felfedte titokzatosnak tűnt szökési kísérletét is. Egy müncheni szexbár íőnöke pornósztárként alkalmazta volna. A rendszerváltás idején egy pozsonyi kohóüzemben dolgozott. Esténként férfiaknak adta el magát. Ennyit tudtam meg tőle. Egy újságcikkből szereztem tudomást halálának körülményeiről. Kibérelt pozsonyi lakásán megölték. Szerencsére ritkán kapok gyász- értesítőt. Nem is a halála, inkább az értesítés lepett meg. Nem voltunk közeli barátok. Igaz, a címem följegyezte. A végzet mindannyiunkat magához ragad. Kit hamarább, kit később.- Hát akkor nem isz zavarlak. Tulajdonképpen a feleszégedet kérészem. Polcot rendelt tőlem. A méreteket akarom megtudni.- Maszeknak csaptál föl?- Látod, Szanyó, asztaloszszegéd- ből bútorgyárosz. Hehehe.- Gyere máskor, Tibor, most hallom először, hogy polcot akarunk. Majd együtt megbeszéljük. Hallom, te is megnősültél.- Megnőszültem Szanyó. Nem volt szép tőletek, hogy érteszítőt szem küldtetek. Másztól tudja meg az ember. Drága a papír manapság, mondanám, de nem mondom, mert tényleg jó lenne még egy polc a könyveimnek.- Ne haragudj - mondom -, majd ha meghalok, értesítelek. Most, hogy így kimondom e mondatot, lelki szemeim előtt megjelenik a koporsóm, rajta rózsaszín lepel, HAJTMAN BÉLA körötte feketébe öltözött barátaim, köztük Tibor a mellette álló sírásónak odasúgja: „Ezt a koporszót én készítettem. Tesszék, itt a névkártyám“. Hess, hess, gondolat! Inkább a gondolatba ágyazott kimondatlant mondhattam volna a rögtönzött po- énkodó kimondott helyett. Mindig megbánom az ilyetén kijelentéseimet. Persze, csak utólag. Mert mikor bánjak meg valamit.- Szanyó, a halállal ne viccelődj!-Jó, jó. Kicsit fölpörgettem magam. Ez a gyászhír kizökkentett.- Akkor megyek, üdvözlöm a feleszégedet. Szevasz. Tényleg kizökkentett a feketébe rámázott Mikes Juraj. Hellyel sem kínáltam a nem várt látogatót, félmeztelenül fogadtam. Eszembe sem jutott, hogy magamra húzzam a nadrágot. Megint rohanok a vasútállomásra. Az épület halijában a pöttyös kendős öregasszony ül. Utazik. Ö mindig utazik, összekulcsolt kézzel ül. Mindig vár. Mindig utazik. Már egy évszázada, vagy évezrede. Megigazítja kendőjét. Sosem siet. Tibor azt mondaná rá, hogy „biztos beteg, eszelősz, félkegyelmű“. Nem, ő: van. Vár. Ül. Utazik. Naponta látom. Utolsó gyors pillantás. A peronon csapódik a szerelvény pléhajtaja. Helyet foglalok. Megtapogatom az irataimat. Jól van, indulhatunk. Képzeletemben újraigazítom a nyakkendőmet, lehúzom a WC-t, újrazárom a lakást. Eszembe jut Mikes Gyuri. Holtan. Majd élve. Nőkkel hálva, fiatal fiúkkal ágyban játszadozva. Henyélve. Részegségtől összehányva. Elképzelem a müncheni szexbár kávézójában. Két felvétel között a pomókirálynókkel, aranyláncos lyuksógorokkal, stúdiófény barnította, teltkéblű szukákkal, csücsörítő vaginájú négerekkel, cuppogó her- mafroditákkal, bőrkabátos önkéjel- gő szadomazochistákkal. Georg Mikeseit. Milyen jól hangzott volna a neved. Téged láthatott volna fél Közép-Európa, ha átjutsz a határon. Dzsordzs. Büszke lett volna rád a város. Ki tudja hányán estek tőled teherbe, hány gyermek hordja génjeidet. Hány férj verte össze miattad a feleségét, hány szülő óvta tőled a lányát, fiát és hányán lélegeztek föl távozásodkor. Cigarettára gyújtok. A füstfoszlányok körbesimogatják a bőrhuzatot, körbefonják a csomagtartó rekeszeit, majd semmivé válnak a félig lehúzott ablak előtt. Szíváskor újabb füstfellegnek adok életet, szétfosz- lik, eltűnik. Csak az emléke marad. Vonatfülke őrizte másodpercnyi életű nikotinfelleg illatfelhőként terjeng a bűzös szájból. Gyuri, az idő egy sírkereszt gyanánt jelképpé, emlékké sűríti tetteidet. Léted nyomait a kávéházak mosatlan térítői, lehallgatott telefonbeszélgetéseid magnószalagjai, noteszomba írt tintavonásai őrzik. A pozsonyi főpályaudvaron a kosz fogad. A peronra rakódott, az aluljáróba ragadt, a padokra száradt. A talponállóban egy ismerős alak fogyasztja reggelijét. Elkerülöm a figyelmét. Lépteimet sza porázva a parkoló körül kígyózó harmonikaszerű óriásbuszok közül felugróm az éppen indulóra. Előkaparintom táskámból a tegnapi napilapot. A sorok föl-le járnak, a politikusok portréi kezet ráznak a robogó járműn. A sorok közt bukfencezem, tótágast, kézen, fejen állok. Beleszédülök. Mint egy gyufaskatulyából kirázott gyufaszál, kirázódtam a hirtelen csapódó ajtón. Míg a következőre várok, újabb cigarettára gyújtok. Az elolva- satlan, félbehagyott újságcikk végig- olvasására nógatom magam. A politikusok némán, higgadtan, merev arccal feszengenék a belpolitikai tudósítás alján. A busz közeledtével gyorsabban jár szemem a sorokon. Csak érjek a végére. A robogó járgányon semmire sem emlékszem a végigolvasott írásból. A politikusok a táskámban biztosan újra kezet ráznak. Gyuri szülei a kisváros környékén élnek. Nem hiszem, hogy eljönnek botrányos múltú fiuk temetésére. Már a középiskolai évek alatt kitagadták. Ha jól tudom, a padlás szárítókötelére aggatott gumióvszerek miatt. Minden egyes használt óvszerhez keresztnévvel és az aktus időpontjára emlékeztető keltezéssel ellátott cédulát tűzött. A padlásajtó kulcsát féltve őrizte szülei elől. Egy délelőtt nem vitte magával az iskolába. Apja azon a délelőttön, mikor Gyuri kulcsa a birtokába került, kíváncsiságból kinyitotta az ajtót. A padlásfeljárón fokról fokra egyre erőseben érezte a valamikori fiatal éveinek emlékfoszlányokba guban- colódott, már-már feledésbe merülő, de mégiscsak ismerősen bűzlő óvszerek kéjes szagát. „Apám, nem kellett volna feljönnie“, szólt hozzá Gyuri, mikor magába roskadt apját a padlás pókhálós priccsén találta. „Apám, ne üssön meg!“ Megszíjazta. Annyiszor, ahány keresztnév lógott. Mindketten sírtak. Gyuri fájdalmában, apja feldúlt állapotában a nyálkás felfú- jatlan lufikra emlékeztető óvszereket fiához csattintotta, majd a priccs- re terülve vadul zokogni kezdett. „Tűnj a szemem elől, te átkozott fattya!“ Később Gyuri az anyjától megtudta, hogy édesapja valahol Csehországban él. Az az ember, akit apjának vélt, csak feleségül vette. „Jó ember ő, gyermekkorodban gondodat viselte, nem szerette volna, ha kitudódik, nem tőle vagy. Ennyivel tartoztam neked, fiam. El kell hagynod a házat. Föltéped nevelőapád begyógyult sebeit. Nagyon megszerettem őt. Vele akarom leélni békés hétköznapjaimat. Montom, nagyon szeretem őt. Nem az ágy hozott minket össze, hanem a szeretet, a krisztusi, nem a démoni. Nem kívánjuk, hogy beszennyezd a mi szelíd, istenfélő életünket. Sajnos, a dévajkodó hitvány apádat látom benned. Kiűzte őt a város, vagy a lelkiismerete, ha volt neki. Nem csodálkoznék azon, ha ismeretlen testvéredre akadnál valahol. Ilyen a te édesapád. Mostohább a mostohádnál. Vigyázz magadra, fiam, mert könnyen lecsúszhatsz a lejtőn.“ A gyászoló családot és rokonságot értesítő fekete nyomtatvány a rigóvölgyi temetőt tünteti föl örök nyughelyül. Még egy barátnak sem tarthatom magam, hiszen csak egyszer beszélgettem el vele, akkor, a pozsonyi kávéházban. Többet tudtam meg másoktól, mint tőle. A kiásott sírnál számomra csupa ismeretlen alak áll. Köztük az is, aki az állomás talponállójában reggelizett. Szerencsére a temetés nem egy baráti csevely aktusa. Azért óvatosságból, színlelt tapintatosságból odébb állok. Több fiatalt látok a sír körül. Ágyasokat, kerítőket, konkuráló túridanikat... Hess, gondolat! Temetésen vagy. Akarva-akaratlen megjelennek a képzeletemben a vonatban elősejlő képsorok, müncheni utcasarkok utcalányai, a jól fizetett pomóhercegek és hercegnők. A koporsó a föld alá kerül. Georg Mikesch, itt végezted, mielőtt elkezdted volna. Mikes Gyuri, a kisváros összes fallikus szimbóluma a nevedhez fűződik, közszájon forgó tetteid még hosszabb dicsőítő sorokban zengik el élő lyuksógoraid, rajongóid, bálványozóid. Rejtély maradsz a Mikeá Juraj-kutatók jegyzeteiben, kik hamis tényeket vonultatnak majd fel hősiességed és egyben alávalóságod jeléül. Hány testvéred, gyermeked látja meg majdan sírodat, és kérdezi meg önmagától, vajon te voltál az a bizonyos? A zsebekből előkerülnek a fehér lepedőszerű zsebkendők. Senki sem mond fölötted búcsút. Hát csak eny- nyit érdemelsz, Georg? Egy-két orr kifújatik, félkézen megszámolható könnycsepp elhullatik, egynéhány csokor a sírra helyeztetik. A vonatban halványan feldereng a gyér gyásznép feketesége, fiatalsága, fakultsága. Álmosan leszállva, kábultan ballagok hazafelé. Az öregasszony ül, utazik, vár. Pöttyös kendőjét igazítja. A fáradtságtól alig találok a kulcslyukba. Feleségem belülről segít. A tükörben megtépázott fekete nyakkendősnek látom magam.- Hol voltál?- Temetésen. Pozsonyban. Georg. Mikes Gyuri. Igazolásként orra alá dugom az értesítőt, hogy ne szaporítsam fölöslegesen a szót.- Hisz ez nem is neked szól. Ez a dm a szemközti blokk címe. Alex- nak Alex vagy, de nem MikeS. Ágyba zuhanok. Éjféltájt kibotorkálok a konyhába. A borítékot az erős lámpafénynél tüzetesen átnézem. Tényleg. Ha reggel nem kopogtat be a selypítős Tibor... Nem mondok rád szemmi rosszat, Tibiként, még a posztászra szem, mert úgyis megbánnám. Meg tényleg jó lenne még egy polc a könyveimnek. ítésvezető is ott Jasánek bepó- izadparancsnok idnagy szemre- nvvel szegezte meg a csendet iník, a parancsáé -, maga az — Hát még az elvtársnő, akivel a pincében volt! - üvöltött fel Tro- ník. - ő már nem is elvtársnő, hanem közönséges szajha! Mondja, a maga műveltsége és intelligenciája mellett hogyan süllyedhetett ilyen mélyre? Eszébe sem jutott, högy az ügyet politikai szempontból ítélje meg?!-Továbbá indokolt a gyanúnk a létére nemi- enül szomorú iféle magyarátagadólag rázmeg Hamácek kattAi magát, 'lert'Ynaga, Jajben közösült! almunk javára áját, maga ne- lt! Ezen felül zen felül meg- a tulajdont! — folytatta Hamácek -, hogy az a nő mit tett magával? Hogy az a nő megfertőzte magát! Jasánek megtántorodott.-Bizony - erősítette meg a parancsnok. - Megfertőzte! Maga úgy bámul rám, mint az a bizonyos béka a kocsonyából, és közben mije van? Közben trippere van! De ugyanúgy lehet szifilisze is! Jasánek, maga az első század szégyene! Közönséges érzéki, élvhajhász alak. Elküldöm magát, tudja hová? Elküldöm a pil- zeni kórházba, ahol majd alaposan kivizsgálják! Itt tovább nem mozoghat kénye-kedve szerint! Ezen kívül az esetről értesítem, na kit értesítek? Ezen az intézkedésen kívül még írásban értesítem a polgári munkahelyét és a lakóhelyi nemzeti bizottságot. Tudják meg ők is, ki maga. Jasánek szepegve felzokogott ■ és keresetlen szavakkal esedezett felettesei könyöriiletéért.- Pedig milyen szép a káderlapja!- sóhajtozott a politikai helyettes.- És ezt teszi velünk! Ha ez Vata kulákkal történt volna meg, vagy akár a pappal! Dehát épp magával, az ifjúsági szervezet vezetőségi tagjával!- Soha többé nem teszem! - csuk- ladozott Jasánek. - Nem tudtam... melléfogtam...- Méghozzá alaposan melléfogott!- harsogta Hamácek. - A munkahely, Jasánek, nem bordélyház! Ha dolgozóink is magához hasonlóan cselekednének, hová jutna a szocializmus? Akkor a szocializmust eltemethetnénk!- ígérem, megjavulok, hadnagy elvtárs - suttogta a bűnös. - Mindent megteszek, ami az erőmből telik...- Hogyan hihetnénk magának?- tárta szét a karját Troník. - Amint már mondtam, jó a káderlapja. De vajon fedi-e az igazságot? Valóban kifejezi-e a jellemét? Nekünk az a tapasztalatunk, Jasánek, hogy a szexuális fajtalankodás könnyen eszmei felfordulással párosul. Pavel Kohout szakaszvezető költő írta, hogy aki cserben hagyja a szerelmét, lelkiis- meretfurdalás nélkül elárulja a hazáját is! Egyáltalán, hihetünk még magának, mint az ifjúsági szervezet tagjának? Mondja, Jasánek, hihetünk?- Amit maga elkövetett, az ugyanaz, mintha támadás közben közösült volna - toldotta meg Hamácek. - Képzelje csak el:, a század közelharcra indul. Fontos ütközetre, s eközben maga a bokorban nemi gerjedelmét elégíti ki. Mit tennék ezért magával? Nyomban agyonlövetném! Most nincs ilyen jogköröm, így még gondolkodom, mit tegyek. De feltétlenül hogyan járok el? Feltétlenül szigorúan és igazságosan! Jasánek nem bírta tovább. Elájult, és esés közben eltörte a kulcscsontját. Mikor végre magához tért, megállapodott Troník hadnaggyal, hogy szégyenletes bűnét valamilyen értékes kötelezettségvállalással teszi jóvá. Hosszas töprengés után vállalta, hogy az analfabéta Kotlár közkatonát megtanítja írni és olvasni. Röviddel ezt követően Kotlár közkatona hirtelen dühében eltörte Jasánek orrcsontját és hatszor végigvágott rajta lapáttal. A regényrészletet fordította: Zsilka László
