Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-06 / 36. szám
tásárnap *■ m Európainak ígérték, provinciális maradt a késmárki vásár Mária Bernarecová ügyet se vet rá, hogy kötényeit giccseseknek tartják. „Élvezem a pingálást“ - mondja. Jozefina Zacharová asszony meg Hanka lánya a járókelők szeme láttára „karcolják“ a tojást Ján Lofaj felvételei A Magas-Tátra lábainál fekvő szepességi városkába, az „Európai Mesteremberek Fesztiváljára“ beígérkeztek az osztrák, magyar, lengyel, litván, spanyol, holland kéz- műiparosok is, hogy ott, a helyszínen a kíváncsiak szeme láttára készítsék mesterműveiket és persze, áruba is bocsássák. A nagy dobra- verésnek köszönhetően sokan „bevették a csalit“, csak a helyszínen sült ki: az ígéretnek „a fele sem igaz“... Sátorváros Az eső nem esett, zutiogott. Megállás nélkül - három nap, három éjszaka. Ez bizony nem volt a legkellemesebb vásár-idő. A sátrakra fóliákat húztak és a mesterek tizenkét órán keresztül, rövid pihenőkkel dolgoztak, a látogatók, kíváncsiskodók és vásárlók esernyő alatt haladtak végig - húsz koronáért, mert ennyi volt a belépő - a macskaköves főutcán. Kerestük „Európát“ a volt királyi városban, ám nem leltük meg. Igaz, az első napon még ott volt a lengyel Jurgowa-ból egy fafaragó és az osztrák Grázból egy ércverő, de másnapra — eltűntek. Állítólag azt mondták: az egészet nem így képzelték el. De mi is okozott ekkora csalódást? Az, hogy a rendezők tulajdonképpen balekoknak nézték azokat, akiket Késmárkba csalogattak - a mestereket és a látogatókat egyaránt. Hamarosan kilógott a lóláb: nem a vásárokat, a mesterségeket akarták feleleveníteni, pénzt akartak csinálni. Lépten-nyomon italt mértek és nagyanyáink, dédanyáink főztje helyett a sült üzleti kolbászt meg a lacipecsenyét kínálgatták — borsos áron. Sokan a mesterek közül is csak imitálták, hogy dolgoznak, többnyire kész vagy félkész árut hoztak magukkal. Meg aztán a népviseletet, a munkaruhát is csak úgy, tessék-lássék viselték, éppen arra az időre, míg beültek a sátrakba. Voltak itt mérnökök és orvosok, közgazdászok és szociológusok, sőt, még egy volt igazgató is, akik elomondták, hogy bár szeretik azt, amit csinálnak, de ha nem lenne annyira szükségük a pénzre, ha ez nem lenne mellékkeresetük forrása, lehet, mással töltenék szabadidejüket. Ezt nem kellett volna megtudnom, akkor talán másként néztem volna a hímestojás-készítőkre, fafaragókra, csipkeverőkre, bőrdíszművesekre ... Hagyományőrzők Elszomorító gondolataimat azzal próbáltam elhessegetni, hogy szóba elegyedtem az ősök mesterségét őrzőkkel és művelőkkel. A hímestojást készítők sátrait egymás mellé helyezték, így még szembetűnőbb volt — ahányan vannak, annyi technológiát alkalmaznak. Jitka Lisonková Uherské Hradistéből jött, háromgyermekes fiatalasszony, tizenkét éve vegyésztechnikusként dolgozott, azóta főfoglalkozásban tojásokat készít. Mert azt, amit ő csinál, csak így lehet megnevezni és ebből adódik a sok-sok problémája is.- Rajtam kívül az országban senki sem festi be a tojásokat autólakkal, ezért sem akarják nagyon elfogadni az iparcikkeket felvásárló, árusító, külföldre is továbbadó központok. Azt mondják, ez nem hagyományos festőanyag, túlságosan fényes. Viszont az aprócskára szabdalt szalmaszálakból ráragasztott motívumaim tetszenek. Itt sok tojásfestő van, nagy a konkurencia, mégis az én portékám a legkelendőbb. Szerintem ma már az emberek, legalábbis többségük, nem kutatja annyira, mi a hagyományos, inkább a tetszetősei vásárolja. Én mindenképpen kitartok a módszerem mellett. Szívesen csinálom, van rutinom, de még így is egy óra hosszat tart egy tojás elkészítése. Jozefina Zacharová Nitrians- ke Pravnón él, és már 23 éve ott díszíti tojásait az ÚEUV számára. Különböző vastagságú tűkkel viszi fel a virág-motívumokat a sötétkék, illetve a piros tojásokra. A festéshez csak azt a festőanyagot használhatja, amit munkaadójától kap. Ez számára kötelező.- Mind a négy gyerekem megtanulta a „cifrázást“, sokat is segítenek, de a legügyesebb a 14 éves Hanka, aki ide is eljött velem. Külön élvezi, ha külföldiek érdeklődnek munkánk iránt, mert jól beszél németül és angolt is tanul. — Csak ne kellene ebben a maskarában ülnöm itt. Szívesebben viselnék nadrágot meg pólót, mert ez a sok szoknya szinte lehúz. Különben tojást karcolni szeretek, de biztos, hogy nem ebből fogok majd megélni, mint ma a mamám. Tanítónő szeretnék lenni, gondolom, ott is hasznát veszem „tudományomnak“. A kovácsműhely körül nagy a szorongás. A fekete mesterséget űző öregurak verik a vasat, miközben nagyokat kortyolgat: nak a kezük ügyében levő sörösüvegekből. Minél többet fogyasztanak, annál zaftosabban viccelődnek. Ez persze tetszik a bámészkodóknak, meg az is, hogy egy olyan szerencsepatkót vásárolhatnak, melyet a szemük láttára készítettek, és még magában tartja a parázs forróságát, bár már bemártották a hideg vízbe. A csendes mesterek közé tartoznak a fuvolakészítők, a bőrdíszművesek, a fafaragók, no meg a csipkeverő asszonyok. Szó nélkül festegeti kötényeit a Liptovská Teplickából származó Mária Bernarecová is. Rózsák a kötényen — Egész életemben erdőmunkás voltam. Három gyereket neveltem, többnyire szalámin éltünk, mert nem volt mikor főznöm. Aztán amikor a gyerekek férjhez mentek, megnősültek- ma tizenegy unokám van — hirtelen sok lett az időm. Gyermekkoromban nagyon szerettem raj- zolgatni, festegetni. Mivel nálunk még mindig sokan járnak népviseletben, én is, kitaláltam, más kötényt meg fejfedőt fogok hordani, mint a többiek. Vettem néhány méter fekete glottot- amiből valaha a férfiak gatyáját varrták —, meg olajfestéket és kötényt szabtam, kipingáltam azt rózsákkal, tulipánokkal. Amikor ebben a „szerelésben“ elmentem a nagymisére, észrevettem, az asszonyok engem nézegetnek, nem a pap szavaira figyelnek. Aztán nyomban kérdezgették is: „hol vetted?“ Mondtam: „én csináltam“. „Nekünk nem pingálnál ilyet?“ „Szívesen“ — válaszoltam, és otthagytam az erdőt, kötényeket meg fejfedőket varrtam, festettem. Ma már az egész falu, sőt, a környékbeliek is ezt viselik. Én meg büszke vagyok. Tetszik amit csinálok — ma már selyemre meg műselyemre is —, bár az ÚEUV azt mondja, hogy ez giccs és nem rendelnek, nem vesznek tőlem, de látja, most meghívtak. Meg is szabták a kötény árát: 250 korona. Otthon tyúkért, tojásért, zöldségért, gyümölcsért adom, pénzt nem kérek, de ha valaki bankókat ad, azt is elfogadom. Bernarecová asszony beszédes fehérnép. És amikor jön a vélt vásárló, kedvesen kínálja portékáját. Egy fiatalember akar vásárolni — a feleségének. Tanácsadója a nyolcéves kislánya.- Igen, igen, vegyük meg — lelkendezik Szilvia.- Magának ez tetszik? — kérdezem.- Udvarias legyek, vagy őszinte? - válaszol kérdéssel a szakállas úr. — Hm... — Heccnek szánom... Manapság ritkán van min nevetnünk... — Bernarecová asszony, nem sérti az úr véleménye? — Egyáltalán. Ha megveszi, az azt jelenti, hogy tetszik is neki. Számomra az a fontos, hogy szívesen csinálom, amit teszek... Miután ez a kötény is elkelt, megkérdezem, hányat adott el a pingáló aznap?- Tizennyolcat. — Ezt mind most és itt készítette? — A, dehogy! A szatyorból szedem elő. Egy ilyen kötényt hat—nyolc óra hosszat is festek, meg aztán két napig száradnia kell...- Akkor az ára nem is olyan borsos...- Nagyon is olcsó, de mondtam, hogy én kedvtelésemet lelem ebben a munkában. Végre azt csinálom, amit szeretek, egész életemben az erdőben gürcöltem ... Most meg — szórakozom ... pénzért... Mégis Európába jutottam A sok „giccstermelő“, haszont hajtó söntés, a népművészetet imitáló furfangos ellenére eljutottam Európába. Mert Késmárkon voltam. Bár nem a középkorban, amikor fénykorát élte, amikor itt volt az Osztrák-Magyar Monarchia legtöbb mesterembere, amikor virágzott az ipar. Mert ez a város már 1419- ben elnyerte a vásárváros privilégiumát és a mai napig őrzi e történelmi esemény jeleit. Igaz, nem a kínált portékákban, inkább a portákban. Késmárk nagyon szép, ma romantikusnak mondható középkori városka. A tehetős mesteremberek házai úgy tapadnak egymáshoz, akár e falakat alkotó téglák. És az utcákon „ott sétálgat“ a történelem —- ha ez kortársainknak tetszik vagy sem. 1463. július 13-án Mátyás király vörös viaszpecséttel részesítette kiváltságban a várost, és ez nagy szó volt, mivel más városoknak legfeljebb zöld pecsét jutott. A magyar főnemesek képtelenek voltak kifejezni hálájukat a fejedelemnek. Tökölyi Sebestyén, aki a 16. században a vár és a város ura lett, „elhanyagolta a várost és a mesterségeket“ - miként ezt a korabeli krónikás írta... A jól karbantartott középkori utcácskák házai között sétálva az volt az érzésem, hogy a mostani — európainak hirdetett — vásár sem képes feltámasztani a múltat, a mesterségek becsületét. Tán jövőre, mert - amint ezt a rendezők mondták - hagyományt alapítottak... Bárcsak „feltámadnának“ a régi mesterségek, a múltat dicsérve a jövőbe lépve... Ozorai Katalin 1991. IX. 6.
