Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-06 / 36. szám
Interjú Miroslav Kusyval (Külseje sem a tovatűnt esztendők folyamán, sem a rendszerváltás óta eltelt időszak belpolitikai viharai alatt nemigen változott. Kese haja rövidre vágva. Magas, férfias alkata alig pocakosodik. A homloka rég barázdált. Az új tanévben is tanszékvezető egyetemi tanára a Ko- mensky Egyetem Bölcsészkarának, emellett vezetője a köztársasági elnök pozsonyi irodájának és tagja az SZNT elnökségének is. A tovaröppent nyár folyamán azzal az elhatározásával lepte meg a közvéleményt, hogy kivált a rövidesen párttá alakulandó Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom központi vezetőségéből. Mint mondta: támogatója marad e mozgalomnak, de azt régen eldöntötte, hogy ő már egyetlen pártnak sem kíván a tagja lenni. December elsején lesz hatvanéves.)- Csalódott ember ön? (Rutinos interjúalany, kapásból visszakérdez.)- Mi miatt?- Az ember csalódhat önmagában, az emberekben, a társaiban, a világban, a korban, amiben él és még inkább abban a korban, amelyben élt... (A redök a homlokáról lekúsznak az arcára.)- Semmilyen szempontból nem lehetek igazán elégedett. Például azért, hogy sokkal-sokkal közelebb vagyok a véghez, mint a kezdethez, és nincs módom újrakezdeni. Újra a politika élvonalába kerültem, és ez annyi kötelezettséggel jár, hogy elmélyültebben gondolkodni is alig marad időm. Például azon, hogy az út, amelyet hajdanán választottam, helyes volt-e. Nem titkolom, és a jövőben sem fogom elhallgatni, hogy annak idején a marxizmuson nevelkedtem. De éppen így igaz az is, hogy már a hatvanas években felismertem a továbblépés fontosságát. Jópár írásomban keményen elítéltem az ideológiai dogmatizmust, a mindent átszövő párthatalmat. E dolgozatok közül több cikk még a progresszívnek tartott Kultúrny zi- votban sem jelenhetett meg, mert a pártközpont egyszerűen megtiltotta a közlésüket. Az 1968-at követő elszámolásnál Ludovít Pezlár fölajánlotta nekem, hogy megmenthetem az irhámat, ha átállok a konszo- iidárotok táborába. Én ezt megtagadtam, így aztán egyszer munka- nélküli, másszor segédmunkás, a legjobb esetben levéltári alkalmazott voltam. A Charta '77 aláírása után a kommunista hatalom az ellenzék legkeményebb magvához sorolt, Így az sem meglepő, hogy két ízben is börtönbe kerültem. Magát a tényt, hogy a marxizmus alapjain nevelkedtem, ma sem tudom megkérdőjelezni. Sokkal kérdésesebb, hogy amikor kezdtük megismerni a sztálinizmus valóságát, akkor 1968 után is helyes volt-e abban a táborban maradni, amely a sztálinizmus örököse volt. Annál is inkább, mert akkoriban már teljes egészében kibontakozott e rendszer valódi arculata. Két út volt minden, a közéleti politika zsákját vállaló ember előtt: belesimulni a hétköznapokba és a husáki rezsim szekértolójává válni; avagy másként gondolkodóként megkísérelni belülről megváltoztatni a fennálló rendszert, majd az adott pillanatban megtagadni azt. Ma bizonyos fokú elégtétellel nyugtázhatom, hogy a struktúra, amelynek megváltoztatásáért küzdöttem, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján kártyavárként omlott össze Európa-szerte, beleértve a Szovjetuniót. Ha több időm lenne, jó volna többet tűnődni azon, hogy az elmúlt évtizedekben miért voltak szinte eleve kudarcra ítélve a reformerek, akik legalább fellazítani, átlényegíteni akarták a posztsztálinista struktúrát.- Nyilván ugyanazért, amiért a konzervatívok között mindmáig az a vélemény járja, hogy a reformerek okozták a szocializmus bukását... (Ironikus mosoly jelenik meg az arcán.)- Valóban ez az ö szemszögük, bár azt is látniuk kell, hogy a szocializmusnak nevezett struktúra mindenütt összeomlott. Ott is, ahol a pártban nem volt igazi reformszárny. Az egyébként már 1968 óta világos volt, hogy azt a rendszert nem lehetett megreformálni. Azt sem Brezsnyev, sem Honecker, de Husák vagy Jakes sem ismerte fel, hogy mit akar; illetve mit nem akar a nép. Hogy nem akarja a hatalom arroganciáját, a demokrácia hiányát, a kiskirályok uralmát, az egypártrendszert. Igaz, a történelem igazságot szolgáltatott, de csak hosszabb távon. Ennek tükrében ma már világosan látni, hogy a hruscsovi olvadás is csupán a felszínt érintette, s még Hruscsovot is megbuktatták. Fegyverrel verték le a magyar felkelést, katonai erőszakkal semmisítették meg a prágai tavaszt, és Lengyelországban is csak a szükségállapot bevezetésével lehetett elkerülni a fegyveres szovjet beavatkozást. Azután jött Gorbacsov, de az augusztusi puccs azt mutatja, hogy még Moszkvában is tankokkal akarták visszaállítani a merev posztsztálinista modellt. Az azóta lejátszódó események viszont azt bizonyítják, hogy manapság már nemcsak Európában, hanem az Urálon túl sem akarják a proletárdiktatúrából kitermelődött apparátusdiktatúrát.- Nem bánta meg, hogy már 1968-ban is kockázatot vállalt? Hogy értelmiségiből már akkor átváltott profi politikussá? (Már több politikusnak feltettem ugyanezt a kérdést. A leggyakoribb válasz - kevés kivétellel -egy dacos ríposzt volt: Nem! Miroslav Kusy arcán olyan derű jelenik meg, mintha önmagát is idézőjelbe akarná tenni.)- A bölcsesség táplálkozhat az elmélyültebb gondolkodásból vagy a múló időből. Erre mondják, hogy utólag könnyű bölcsnek lenni. Ráadásul kérdezhetett volna úgy is: nem sajnálom-e azt az időt, amikor húsz éven át félreállított politikus voltam... (Elkomolyodik.) Az a Mi- roslav Kusy, aki akkor voltam, abban a helyzetben nem tehetett mást, nem térhettem ki a feladat elől. Tudom, közhely, mégis így igaz: a Dub- cek nevével fémjelzett reformokat hirdető pártban osztályvezetőként sem a hatalmat kerestem, hanem a szolgálat lehetőségét. Ma legföljebb annyival vagyok okosabb, hogy nemcsak azt tudom: mi mindent kellett volna még tenni, hanem azt is, hogy mit lehetett. Volt egy, a szovjet tankok által őrzött határ, amit nem lehetett átlépni. Aki megpróbálta, félreállították. (Nem a beszélgetésre szánt idő kevés, a tér véges, amire egy újságoldal lehetőséget adhat. Kénytelen vagyok hát siettetni a kérdéseket.)-A rendszerváltás óta viszont újra ott van a hétköznapok politikájának „boszorkánykonyhájában“. Vajon mire gondolt ön, a husáki-jakesi rendszerben üldözött ellenzéki, amikor 1990. november 1£-én, tehát a kommunista párt vereségét jelentő demokratikus fordulat első évfordulóján megdobálták kövekkel; fél esztendővel később, Václav Havel 1991. március 14-ei pozsonyi látogatásán pedig ugyanazon téren leköp- dösték, lezsidózták!-Talán mondanom sem kell, hogy szomorú voltam és elkeseredett. Rádöbbentem, hogy ezek a feszültségek bizonyára eddig is megvoltak, csak lefojtva; és a lefojtás csupán növelte azokat.- A megoldás?-Nem tudok megoldást. Legföljebb ajánlani tudom a türelmet és a toleranciát. A józan szemlélőnek látnia kell, hogy Szlovákiában, a huszonegyedik század küszöbén, a politikai demokráciának legfeljebb a csírái vannak meg. Bonyolítja a helyzetet, hogy a gazdasági pangásnak sem vagyunk még a legvégén. Nyugati tőke nélkül lehetetlen a termelést mobilizálni; de a nyugati tőke nem nagyon igyekszik megtelepedni nálunk, mert érzi a bizonytalanságot. Ebben a helyzetben régi sémák élednek újjá: az agresszív nacionalizmus, a tekintélyuralmi hajlam, a könnyelmű ígéretekkel fűszerezett baloldaliság. Az elmúlt negyvenöt évet nem lehet kitörölni az ország tudatából. Sem a jó, sem a rossz társadalmi reflexeket. Az emberek megtanultak félni, megtanultak ügyeskedni, megtanulták magukévá tenni a vonzó utópiákat. Fokozza a bizonytalanságot a körülöttünk bizonytalanná vált Európa. Hónapok óta tart a jugoszláviai válság, és recseg-ropog a Szovjetunió is. Oly korba érkeztünk, amikor szinte minden elképzelhető. Ebben a régióban azért olyan nagy a nacionalizmus veszélye, mert a határokat újra meg újra átrajzolták, éspedig a nagyhatalmak érdekei, nem az itt élő népek valós, igazságos követelései alapján. Hosszan sorolhatnám, hogy pusztán a Kárpát-medencében ki mindenki között nő a feszültség.- Még az is elképzelhető, hogy Európában háború legyen?- Sajnos, elképzelhető. Bármilyen furcsán hangzik, és bármennyire szép elképzelés is Gorbacsov közös Európa Háza; Közép-Kelet-Európá- ban nemcsak a kommunista rendszerek buktak meg, hanem az a nyugalmi állapot is véget ért, amely Sztálin halála óta tartott. A stabilitást nemcsak az biztosította, hogy a két, egymással szemben álló katonai szövetség állandóan ellenőrizte egymást, hanem a posztsztálinista rendszereknek az a belső terrorja is, amely asztal alá söpörte a konfliktusokat és frázisokká silá- nyította az elveket. Mint a történelemben mindig: az új helyzetek új konfliktusokat is szülnek.- Saját hazánk határain belül maradva: sokan úgy teszik fel a kérdést, hogy Európa vagy önálló Szlovákia?! Véleménye szerint milyen esélyei vannak Csehszlovákiának, netán Szlovákiának az Európai Közösséghez való csatlakozásra? (Változik a hangja.)- Ez a téma - úgy látom - még nincs igazán napirenden; és attól tartok, ha valóban aktuális lesz, akkor lesznek olyan erők, amelyek ezt a folyamatot a legszívósabban ellenezni fogják. Attól tartok, hogy különösen a nacionalista színezetű pártok és mozgalmak lesznek azok, amelyek nem lesznek hajlandók támogatni az integrációs folyamatot. Bonyolítja a helyzetet, hogy ez nemcsak Szlovákia vagy Csehszlovákia, hanem Lengyelország, Magyarország és újabban a balti államok gondja is. Jelenleg ezek az államok még nem képesek integrálódni a közösségbe. Sokan, durván leegyszerűsítve, úgy hiszik: belépünk például a Közös Piacba, aztán minden jó lesz. Ez viszont óriási tévedés: az integrációs folyamat sok tekintetben fájdalmas, hiszen a belépéssel együtt alkalmazkodni is kell. Ezenkívül rendkívül fontos a közép-európai integráció kérdése is. Érteni és érezni kell azt is, hogy a csatlakozni kívánó országoknak a tagság eléréséhez, fel kell adni szuverenitásuk egy részét; s ez rendkívül fájdalmas, mivel a volt keleti blokk országai csak most kapták vissza függetlenségüket.- Miként látja ön: a Nyugat magára hagyja a Varsói Szerződésből kivált, magát a szerződést feloszlatott országokat?-A kérdés kétélű, mint ahogy a válasz is szükségszerűen az. A Varsói Szerződés bizonyos értelemben valóban biztonságot nyújtott, ugyanakkor befagyasztotta és infantizálta a térséget. Az érem másik oldalát tekintve látni kell azt is, hogy a Nyugat bizonyos fokig valóban ráhagyta a kommunista diktatúra alól felszabadult országok kezdetleges demokráciáira, hogy oldják meg a pluralizmus, a piacgazdaság, a biztonság gondjait. Azonban úgy vélem, hogy mind a jugoszláviai, mind a szovjetunióbeli események kapcsán a Nyugat fokozott figyelemmel fordul Közép-Európa felé. Rá kellett ugyanis jönnie arra, hogy a Csehszlovákia kettészakítását szorgalmazó erőkön kívül is vannak még destabilizáló erők. Jugoszláviában, sajnos, nagyon sok vér folyt már... (Érzem, hogy lassan be kell fejezni.)- Ha már Csehszlovákia jött szóba, hadd említsem meg, hogy nem egész egy év múlva parlamenti választások lesznek. Mi az ön prognózisa?- Gondolom, hogy addigra jelentősen megváltoznak az erőviszonyok. Elsősorban a Meciar-féle mozgalom fog veszíteni a népszerűségéből, mert a demagógia hosszabb távon nem szolgálhat programként. Már nincsenek újabb tromfjai, a blöf- fölésnek pedig megvannak a határai. Ugyanakkor bízom abban, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, illetve a kormánykoalíció többi tagja, de a valóban konstruktív ellenzék is fokozatosan visszanyeri néhány hónapja már kilátástalannak tűnő pozícióit. Meggyőződésem, hogy a cseh és a szlovák társadalom - együtt és külön-külön is - érettebb, mint azt a feltétlen hatalomra törő politikusok gondolják.- A mélyszlovákok lezsidózzák, júdásnak tartják önt, mások viszont sokoldalú műveltségének marxista szálait kifogásolják... Ha mérleget készít az életéről, keserű a szája íze? (Hirtelen megváltozik a tekintete. Nem közönyös, nem rezignált, nem kiábrándult. Nem is keserű vagy szomorú. A leginkább: fáradt.)- Nézze, az ember nem választhatja meg a kort, amelybe beleszületik; viszont a maga korában utat választhat magának. Amit átéltem, az az enyém marad. Ha erre gondolok, nem keserű a szám. Az életet nem annyira a megért évek száma minősíti, hanem sokkal inkább a megélt élmények mennyisége és minősége. Az én életem nem volt kudarc, hiszen még fiatalon sikerült meglelnem a zsákutcából kifelé vezető utat.- Professzor úr, köszönöm az interjút! Miklósi Péter 1991. IX. 6. ÚEUJSSBH B
