Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-04 / 1. szám
Amerikából jöttem Egy nem mindennapi életút Kellemes társalgónak, kiegyensúlyozott fiatalembernek, mélyértelmú, megfontolt pedagógusnak ismertem meg évekkel ezelőtt Galo Pált. Sokan Vilinek szólították, s olykor már kételkedtem önmagámban, hogy tudatomban rosszul rögzítettem a nevét. Tornaiján mindenki tudta róla, hogy szinte anyanyelvi szinten beszéli az angolt és a németet. Néhány év múlva azt is megtudtam, hogy Pali amerikai állampolgár. Akkor már a tornaijai gimnázium népszerű tanáraként ismerte a város. Az alma mater élén tavaly nemzedékváltásra került sor, majd egykét hónappal a tanévnyitó után a gyöngéd forradalom további változásokat hozó iskolai hullámverésében jöttek az újabb változások. így lett tavaly februárban Galo Pál a tanári kar bizalmát és hathatós támogatását élvezve az iskola igazgató- helyettese. A negyvenen felüli, amerikai állampolgár, csehszlovákiai magyar pedagógus életútja nem mindennapi történet. A gyökerek Lévárton vannak Szüleim Lévárton éltek, bár édes- apámék amolyan amerikásak voltak. A nincstelenség, a munkanélküliség késztette őket az Államokba. Édesapám ott is született 1904-ben. Édesanyám tősgyökeres lévárti, a szülőföldhöz, az itt élő emberekhez görcsösen ragaszkodó dolgos gömöri asszony. 1931-ben keltek egybe Lévárton s rá három évre az akkor még messze földön ismert Lévárt fürdő melletti kisközségben született Ernő bátyám. Édesapám ekkor családját is ki akarta vitetni az Államokba. Ebben a második világégés megakadályozta. Miközben ő bányában, majd később megromlott egészségi állapota miatt házmesterként dolgozott, itthon könyörtelen háború dúlt. A vérzivatar elvonultával édesapám minden követ megmozgatott, hogy feleségét és első szülött fiát a nincs- telenségből, majd az itt uralkodó magyarellenségből kiemelje. 1948 elején kelt útra édesanyám a testvéremmel, hogy több év elteltével Chicagóban egyesüljön a család. Rá egy évre születtem az Illinois állambeli Chicagóban. Apám Pál volt, de mivel ott mindenkinek három neve van, engem Paul William Galo, egyszerűbben Paul W. Galo néven anyakönyveztek. Innen a Vili keresztnevem, amiért egyáltalán nem haragszom, sót a Pállal egyenrangúnak tartom. Tizenegy év Chicagóban Abban a bérházban laktunk, ahol apám volt a házmester. Emlékszem, volt ott még egy magyar család Magyarországról. Odahaza csak magyarul beszéltünk, de később az óvodában és az alapiskolában csak angolul oktattak. Jó tanuló voltam, amit akkori bizonyítványaim is dokumentálnak. Már akkor is furcsállot- tam, hogy csak én beszéltem az osztályban anyanyelvemen, holott többen voltak olaszok, franciák és németek is. Több magyar barátom is volt, akik bizonyára még most is fellelhetők odaát. Ezek főleg a Galo, Tóth és Filep (az egykori Fülöp) nevet viselik mind a mai napig. Mi tagadás, hamarább ismertem meg a baseballt és a kosárlabdát, mint a focit. Ott már az első osztályban megtanultuk a labdát kézzel vezetni, de a kosárlabda azután is lázban tartott. Később iskolánk csapattagjaként versenyeken is részt vettem. A család két ízben is járt a napfényes Floridában, ami egész életre szóló élmény számomra. Tizenegy éves voltam és éppen befejeztem az ötödik osztályt, amikor a család úgy döntött: hazatelepülünk. így érkeztünk haza 1960- ban a lévárti családi fészekbe. Sokan megkérdezték már, miért jöttünk vissza a korlátlan lehetőségek földjéről egy önmagát kereső, saját ideológiájával elfoglalt, lassan fejlődő országba. Édesanya lokálpatriotizmusa vezényelt haza, meg az, hogy beteg és özvegy nagymamánkkal életének utolsó éveiben megosszuk szeretetünket. Édesanyám honvágya, a messzi távolban az óhazáról elmondott nosztalgikus történetek egyébként bennem, a tizenegy éves, nyiladozó értelmű, minden iránt érdeklődő gyerekben is felébresztették az utazás, megismerés vágyát. Beilleszkedés az óhazában Folytatnom kellett az alapiskolát. A hatodik osztályt Sajógömörben jártam és bizony az első év nem volt könnyű - egyszerre tanultam írni és olvasni magyarul, szlovákul és oroszul. Azután 1962-ben költöztünk Tornaijára és a mai napig itt lakunk. Édesapám, aki harminc évet dolgozott az USA-ban, közben örökre elhagyott bennünket. Tornaiján végeztem az alapiskolai tanulmányaimat, majd a helyi gimnáziumban sikeresen leérettségiztem. A továbbiakban a Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karán angol-német szakon szereztem diplomát. Azóta, vagyis 1972-től tanítok a helyi gimnáziumban. Az élet érdekes helyzeteket szült az elmúlt rendszerben. Személyazonossági igazolvány helyett csak külföldi állampolgárnak szóló tartózkodási engedélyem volt, sok esetben óvatosan kezelt, gyanús személy voltam. Magyarországra is külön beutazási engedélyt kellett intéznem a pozsonyi konzulátuson. A határátlépés viszontagságaiban, az ügyintézések sokszor végtelennek tűnő tortúráiban is részem volt. A szemellenzős kommunista rendszer szemében szálkának számítottam, mert ugye egyesek félig-med- dig kapitalistának tartottak. Persze amerikai állampolgárságomnak előnyei is voltak. Míg másokat csak hosszú ügyintézés után engedtek külföldre, addig én a hetvenes és nyolcvanas években bejártam Skandináviát, Angliát, Franciaországot és a fejlett Nyugat többi államát. Rendszerváltás után A rendszerváltást a saját bőrömön érzékelem. Nem kell többé vízumért folyamodnom, ha külfödre akarok utazni, nem kell a gyanú árnyékában élnem, akár büszke is lehetek származásomra A szemléletváltásnak, a demokrácia kiteljesedésének köszönhető az is, hogy a kollektíva bizalmát élvezve igazgatóhelyettes lettem. Harminc éve nem voltam az Államokban, vagyis a szülőhazámban. Mi tagadás, van bizonyos mehetnékem. Nem honvágy ez, inkább amolyan kíváncsiság, mint harminc évvel ezelőtt. Szeretném felkeresni gyermekkori játszótársaimat és rokonaimat is. Gyermekeimnek - Veronikának és Vilmosnak is sokat meséltem ottani élményeimről, s úgy tervezzük, a család együtt menne. Persze ehhez nagyobb előkészületre van szükség, de a legfontosabb - a demokratikus berendezkedés egyik fontos vívmánya, az utazás lehetősége már adott. Nemcsak Chicagóba, de Floridába is szeretném elvinni feleségemet és két gyermekemet, márcsak azért is, hogy lássák azt, ami első hallásra talán túlzásnak tűnhet számukra, de számomra a feledhetetlen gyermekkor valósá- qa volt. Polgári László A szerző felvétele SZLOVÁK LAPSZEMLE A szlovák nacionalizmusról A Literárny tyzdenník, a Szlovákiai írók Társasága hetilapjának tavalyi 49. számában jelent meg Boris F. Lazamak A szlovák nacionalizmusról, Európáról és más örömökről című írása. A szerző főképp a cseh-szlovák viszonyt boncolgatja eléggé szomorúan leszögezve: egyetlen ítélőképes emberből se válthat ki lelkesedést az a tény, hogy Szlovákiában ma leglényegesebbé a nemzeti kérdés vált. MegkocLITERÄRNY TVZDEITtfK káztatja azt a megállapítást, hogy amennyiben a szlovákok Csehszlovákiát nem belső szükségletből tekintik saját megmásíthatatlan hazájuknak, akkor a szövetségi állam léte csupán idő kérdése. Lazar közép-európainak tekinti magát, aki túlságosan érzékeny a nacionalizmus mindennemű megnyilvánulására. A jelenlegi szlovákiai politikai helyzetet is ebből a szemszögből elemzi. ,,A szlovák nacionalizmus alapvető problémája abban rejlik, hogy a szó szoros értelmében valamennyi politikai csoportosulás programjának részévé vált. Teljesen lényegtelen kérdés, hogy melyiknél többé és melyiknél kevésbé. Lényegbevágó viszont az a tény, hogy Szlovákiában senki sem emelt szót a szlovák nyelvtörvény ellen, amely a cseheket, a magyarokat és minden szlovákiai kisebbséget hátrányos helyzetbe hoz... A szlovák nacionalizmus furcsa következménye, hogy a szlovák politika manőverezési terét nem kibővítette, hanem leszűkítette. Szlovákia sorsa ma minden korábbinál inkább a csehek kezében van. A köztársaság megőrzéséről nem a szlovákok, hanem a csehek döntenek. A cseh kormány és a köztársasági elnök a szlovák politikát olyan döntés elé állíthatja, hogy vagy az egész vonalon visszavonul és ezzel elveszti arculatát - vagy létrehozza a szlovák államot a minden abból adódó következménnyel. A legutolsó, amit egy politikus megengedhet magának, hogy olyan helyzetbe manőverezze magát, amikor csak két rossz közötti választása marad. Szlovákiában olyan szörnyű politikai helyzet körvonalazódik, amelyben esetleg nem lesz lehetőség nacionalisták vagy kommunisták nélküli kormányalakításra. Mindkettő politikai bizonytalansághoz vezet... Felettébb téves az a nézet, hogy kizárólagos belügyünk, milyen jogokat biztosítunk a kisebbségeknek. Ez a nézet nem számol az európai közvéleménnyel, amelyet semmiképp se hagyhatunk figyelmen kívül. Ugyanis ez az az „Európa“, amelybe felvételünket szándékozunk kérni. A magyarok távolról sem egyedüliek, akiknek érdeke e problémák nemzetközi fórum elé vitele. Nincs kétség afelől, hogy egyszer erre sor kerül, a kérdés csupán az, mikor. A Tiso elnök rehabilitálására irányuló szándékot Szlovákián kívül mindenütt a szlovák fasizmus rehabilitálására való kísér- ' létként értékelik. A fasizmus rehabilitálása pedig annál az egyszerű oknál fogva sem maradhat Szlovákia belügye, mert ha ezt a Nyugat elfogadná, precedens jönne létre máshol történő elfogadására is.“ Mit jelent szlováknak lenni A Kultúrny zivot című irodalmi, művészeti, tudományos és társadalmi hetilap 33. számában közölte Roman Bednár vezércikkét, aki huszonkét éve él Németországban (az egyesülés előtt az NSZK-ban) és sokat utazott a világban. Saját bevallása szerint útjai alkalmával mindig elemezte a meglátogatott országok nemzeteinek történelmét. Tapasztalata szerint minden forradalom hasonló séma szerint zajlik: az éhség, a diktatúra elviselhetetlenné feszülő légkörében a tömegek nem sejtett energiája szabadul fel és minden útjában állót elsodor. Majd ezt követően minden forradaom kezdi felfalni saját gyermekeit és minden lelkesedésnek, jószándéknak az erőszak hulláma vet véget. „Az utóbbi évben vetődött fel bennem a kérdés: nem az lenne világrengető és rendkívüli, ha épp etnikailag annyira közeli rokonságban álló nemzeteink maradnának egy család keretén belül, ha felfedeznék magukban azt a nagyságot, keresztényi szere- tetet és türelmet, amire oly szívesen hivatkozunk akkor, amikor semmi nem forog kockán... Szlovákia napjainkban aligha tudatosítja az emberi gondolkodásban bár folyamatosan, de mégis végbemenő forradalmi változásokat és fordulatokat. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy tekintélyes atyáink soha nem gondolkoztak el azon, mit is jelent a valóságban szlováknak lenni. Ma is úgy fest, hogy az a jó szlovák, aki szörnyen meghatódik, ha a Mór Ho!-t szavalják, könnybe lábad a szeme, ha a Hej, szlovákokat éneklik vagy a pápa szlovákul szól hozzájuk. Ilyen tisztán érzelmileg felkorbácsolt helyzetekben úgyszólván -hazafias kötelességünk szlovákságunk torkunkat szorongató átérzése... S nemzeti tudatunk „ésszerű“ dogmájának kell tekintenünk mindazt, amit Hlinka, Tiso és a múlt, de a jelen éra más tiszteletre méltó atyái akartak vagy gondoltak. Tartsuk tiszteletben atyáink érdemeit, de korántsem a nemzet érettségének jele, ha nem látja hibáikat és tévedéseiket is. A szerző cikkét azután a következő szavakkal zárja: „(Szabaduljunk meg a félelemtől és a bizalmatlanságtól, nemzeti érzésünket az értelem és a testvériség követelményének megfelelően határozzuk meg. A szlovákságnak ezt az új meghatározását érzékeltessük kifelé - a szomszédok és más nemzetek irányába is. A szeretet és a megértés soha nem a gyengeség, hanem a szellem belső erejének a megnyilvánulása. Egyedül csak így válhat a kicsi is naggyá.“ ^ Bölcs és megszívlelendő szavak. És nemcsak a szlovákok számára! Két lapról két írást ismertettünk szemléltetésként, hogy a szlovák sajtóban egyre több a józan hang a nacionalista megnyilvánulásokkal szemben. Elsősorban saját soraikon belül. Vitathatatlanul ez az egyedül járható út. Természetesen mindkét fél számára! zs. I. ZIVOI % 4 1 6 1991. I. 4. ÚEUJBSBjl Kö nözsi István felvétele TÉLI TÁJ
