Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
dnie. Akkor 'enesen feléje maradt ideje, viselő szőke- t. Oh, végre , minden vét- ír az enyém i Tamás, drá- J(^yu«k. Mi- ! A szüleim is ép anyám és ;, nem tehetőn fel a leg’r f egyéb frakció) kamat csóko- .. Tiltakozni ásnak hívják, zorosan átka- ólködik, újból jrgina már elem látom itt. ced, drága Ta- szívesen. Az igoló szemek- ikart taszítani :dd a hárfát és etlek, Tamás, a te kis nős- mi? Oh, hogy re fáj... Fáj, ^Sak ennyit íny bólintott, itott. Courths- :n, suttogta szemét. Szája an zöldes lé szepiszkította rózsaszín tüllruháját. Inkább így? kérdezte kacér basszus hangon. Inkább így, csak törölje meg a száját. Valahonnan a kalauz is előkerült, meghajtotta magát és hosszú versbe kezdett. Hadart, hogy valahogy végére érjen, a refrént viszont tisztán lehetett érteni: És szájuk forró csókba forrt, a kőrisfán madár dalolt. Ki az a Georgina? kérdezte a kalauztól, az csak a vállát vonogatta. A lány még mindig kifordult szemekkel meredt rá: Mássz rám, hágj meg, dör- mögte. Hol? Tanácstalanul pislogott jobbra-balra. Az étkezőkocsi tele volt utasokkal. Ismét a kalauz kapott először észbe. Abbahagyta a szavalást, előretessékelte őket és szélesre tárta az étkezőkocsi mellékhelyiségének ajtaját. A lány pucérra vetkőzött és az ölébe ült. Sokáig utaztak így, csend volt, mindössze a vonat zakatolása hallatszott. Hasa tájékán ugyanazt a hűvösséget érezte, mint a sziklafürdőben, amikor rosszul kicsavart fürdőtrikója combjához ért. Odanyúlt, hogy elhárítsa magától a nadrágot, a lány nem engedte. Néha a kalauz is rájuk nyitott, de ez egyiküket se zavarta. Tud maga bridzsezni? Nem, válaszolta gyorsan és csak akkor rémült meg, amikor rádöbbent, hogy nem is sejti, kinek a kérdésére felel, ölében egy összeszorított szájú, meztelen nő ült. Még mindig nem jött rá? dördült az előbbi basszushangon. Én ugyanis hasbeszélő vagyok. Már a Courths-Mah- lemél is? Igen. És miért nem vallotta be? Mert akkor nem enged be ide a kalauz, én pedig nem érek rá várakozni, a következő állomáson le kell szállnom. MÁR A KŐVETKEZŐ ÁLLOMÁSON. MÁR A KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁSON. Ez a belső visszhang a vonat zakatolásába simult. ÉS MÉG A CÍMÉT SE ADTA MEG. MÉG A CÍMET SE ADTA MEG. Füléhez szorította kezét, hogy felfogja a kerekek csattogását. Hirtelen csend lett. Akkor jött rá, már nincs is a vonaton. A vonat valószínűleg előbb kisiklott. Talán a csengetéstől, amely először az étkezókocsit re- megtette meg, most újból felhangT izenhatan voltak bakon- gók. Míg tartott a nyár, a nagy torony lábánál laktak, egy kiállítási faluban, amelyet az Opera díszletrajzolója tervezett. Sással fedett házakban, pálmák között, kókusz-szőnyegen aludtak, s nagy gyékénykosarakban állt az elemózsiájuk: korpaliszt, kakaó, ropogós dum, illatos datolya, bőlevű mangó s a férfiak számára ínycsiklandozó ruk-ruk, amennyi csak kellett, dögivei. A kiállításon sikerük volt, holott semmit se csináltak, csak füstöltek és henyéltek, ahogy otthon szokták volt, de az embereket épp lusta vakarózásuk, elnyújtott énekük és csúf meztelenségük vonzotta. A Vendée-beli polgármesterek küldöttsége - szám szerint hatan - sokáig ücsörgött a korlát előtt, megany- nyi komoly, köcsögkalapos úr, ők meg felsorakoztak előttük, és elordították az egyetlen mondatot, amit franciául tudtak: Vive la France! Az urak kalapot emeltek és eltávoztak; Bandojuma, a főnök, hajlongott, az asszonyok integettek, a gyerekek vi- gyázzban álltak, s a hasacskájuk oly puffadt volt, mintha bedugult trombitákat fújnának kórusban. Aztán ősz lett, a kiállítást bezárták, s a bakongókat Clichy- ben szállásolták el, arra a rövid időre, míg behajózzák őket Kongó felé. Victor Hugo útján laktak, egy kalyibában, egy fatelepen, s várták, hogy mikor jön értük valaki. De senki se jött, mert a hatóságok megfeledkeztek a bakongókról, az aktájukat megette a közigazgatás. Ők pedig megették a maradék korpát, a poshadó mangót - ruk-rukjuk régen elfogyott, s a hideggel egy időben a nyakukba szakadt zott, annak ellenére, hogy a síneket elnyelte a sötétség. Csengettek. Lakásajtajának csengője szólt. Magára kapta fürdőköpenyét és elhúzta a reteszt. Két komor külsejű férfi állt az ajtóban, igazolványukat mutogatták. Engedelmesen bevonult előttük a hálószobába. Szótlanul követték. Az asztalon ott kevert a tegnapi újság. A nagybetűs címet el lehet olvasni. MÉG MINDIG NEM KERÜLT KÉZRE A BADGA- STEIN-I GYILKOS; A magasabb detektív a napilap felé bökött. Beismeri? Georginának hívták? fordult az alacsonyabbik detektív felé. A kézibilincs közben összecsapódott csuklóján. Próbálta tudatosítani, mi következik ezután. Ha a lépcsőn levezetik, bizonyára kijönnek a szomszédot? és csodálkozó képet vágnak. Legfontosabb, hogy ne süsse le tekintetét. Emelt fővel kell elhaladnia közöttük. Alighanem rabszállítóval szállítják a rendőrségre. A gyilkosság részleteire is ki kell majd témi. De nem ez következett, hanem újból csengettek. Kinyitotta a szemét. Élő- ször a vekkeróráját vette észre, az moccanatlanul nézett vele farkasszemet. Gyanakodva fülelt, nem akart belenyugodni, hogy amit hall, az a megszokott utcai csörömpölés, bádogkannáikat gurigálják a szemetesek. Aztán a bilincseket kereste a kezén s erről eszébe jutott az étkezőkocsibeli lány. A vekkeróra mellett talált egy kávéscsészét, alján maradt még némi zacc. Beledugta ujját. Ke- rekecske, gombocska, úgy, mint Miró, he-he. Úgy, mint Miró. A lány körvonalait akarta a papírszalvétára kenni, de nem futotta a zaccból. Gomb nélküli pizsamakabátját fázósan összemarkolta mellén és botorkálva festékestubusai felé indult. Úgy érezte, hamarosan vége lesz a hídnak, szédül és mindjárt lezuhan. A festékek mellett fekete keménykalap hevert, szorosan és közömbösen. Kerekecske, gombocska, motyogta, és elszomorította a felismerés, hogy mennyivel könnyebb lett volna, ha még ott a vonatban elkéri a lány címét. a nélkülözés. Lopni jártak, főleg a gyerekek, de még Ua-Ua is kijárt a piacra, holott ő volt a főnök első felesége, s efféle munka a' fiataloké; de Ua-Ua ügyes volt, sosem jött haza üres kézzel, egy ürücomb, vagy ha ez nem, pár alma mindig akadt; bár a kofák egyre szemfülesebbek lettek, s ha egy bakongó feltűnt valahol, szájról szájra repült a rémhír: Stephanie, vigyázz, jönnek a tolvajok! November végével szakadt rájuk az éhség, és kínozta őket harminc napon át. Megsová- nyodtak és összetöpörödtek, de azért éltek, mert ilyen nagyvárosban feltűnő nehéz az éhenha- lás. Lám, éppen november végén, azon a szerdán, amikor az első hó esett, mikor már a lopott tüzelőfát rágták, és földet ettek és ganéjt: épp akkor történt, hogy a postás egy havas reggelen megjelent, s {ütyörészve a fatelepre ment. Fölujjongtak: Micsoda szerencse! Mind kiszaladtak, és hívták, csalogatták befelé a házba, jöjjön, kedves úr! A postás vigyorgott, velük ment, s mikor a kis Mimbit, a meztelent meglátta, módfelett örült. De ők, is örültek, a fatelepre mentek, és ölbe hoztak fát; három napon át főztek, sütöttek és faltak, mert kövér postás volt, nagyon kiadós. Alighogy elfogyott, új postás jelent meg, ez sürgönyhordó volt, az első helyett jött; megették ezt is, és még megettek négyet, dús lakomák közt múlt a január. A hetedik már nem akart bejönni, ez óvatos volt, hat elődje eltűnt, a lapok tomboltak, a kormány megingott, de senki se tudta, ki lehet a Clichy-beli szörny. „Mabun- go“ - Gyere be - szólt Ua-Ua néki; a postás azonban félt, és nem akart. „Mabungo“ - mondta Mimbi kacéran, egy vékony gyöngysor volt a derekán. A postás nem jött, csak csodálkozva állott. Erre kiküldték a hat kövér porontyot, hogy gyermeki táncukkal és ártatlan szemükkel hódítsák meg a postást. A kicsik kimentek, s hogy bizalmát elnyerjék, mind pucéran, de postásfövegben - épp hat darab volt - vették körül. Vígan bomoltak, ropták, szalutáltak, de hiába, a postás nem állott kötélnek, sőt fölordított, és futva elrohant. A bakongók most aztán megtanulták, hogy egy komisszárius micsoda nagyúr! A lelkét kiadta, úgy üvöltött velük, az asztalt verve, papírral hadonászott, valami nagy bánat téphette a szívét. Egészen berekedt a nagy ordítozásban, meg is szánták szegény fiút és Bandojuma méltóságteljes arccal felajánlotta Mimbit, hogy vigasztalja meg. De annak nem kellett, megrázta Bandojumát, és úgy ellökte Mimbit, hogy megcsörrent rajt a gyöngy; érthetetlen ember, vajon mit akar hát? S ez a sok rendőr mért lökdösődik itt? Bandojuma végül megsokallta, és előrelépett. „Uruguru“ - mondotta keményen, keményen, de nem barátságtalanul. Ami sok, az sok! Mit lökdösődik itten? Van olyan úr, ő is, mint a franciák! - De aztán hirtelen összeesett, és hordágyon elvitték a fogdmegek. „íme, a bűnösök - így szónokolt a védő -, jól nézzék meg őket, esküdt uraim? De hát mi a bűnük? Az, hogy embert ettek? Bulikokóban ez a szokás. S ha önök közül bárki egy országba vetődik, hol bűnnek számít a disznóevés, s nem bírva a nyelvet, éhségtől gyötörve, nem kívánna meg egy sertéskarajt? Ki mondja azt, hogy nem? Álljon fel az, hadd halljam! Senki, ugye? És ki mondja meg, mi a különbség egy postás és egy jó karaj között? A végső fokon - s mi a jog, ha nem a lényeg? a végső fokon a kettő ugyanaz! Emberevők, szólt a vád undorral; mindenevők, azt felelem én! Bandojuma atyja még csak embert evett, csemegének egy kövér hittérítőt: ezek itt, szegények, már nem válogatnak, megesznek mindent, ami jön, ami van. Szálljanak magukba, esküdt uraim, a • latin jogrend őrzői önök; nyolcezer postása van a P. T. T.-nek, s kérdem, mi több: az a hat postás vagy a köztársaság becsülete?“ A korzikai védő meghajolt, a bakongók felálltak, és kiáltottak: „Vive la France!“ Az esküdtek zokogtak, és felmentették őket, s pénzt adtak össze, hogy ne nyomorogjanak. De a bakongók divatba jöttek, jól éltek Párizsban, nem mentek haza. Mimbi hamarosan színpadra lépett, két fiú portás lett a Plaza szállodában; Ua-Ua kocsmát nyitott a Rue du Helderben „A kannibálhoz“, és jól keresett vele, Bandojuma föllépett képviselőnek, Mimbi filmre ment, és villában lakott. Szétszóródtak és csöndben éldegéltek, egyik se vetődött közülük haza, nem is gondoltak szép Bulikokóra, sem a Jullalai zuhatagokra. Csak ha néhanap postást láttak, mint az a legelső, olyan húsosat: „Mabungo“ - mondták olyankor magukban, és az ínyükön összefolyt a nyál. MIRCEA DINESCU A tyúkok TRAIAN T. COSOVEI Kés és kenyér Egy baromfiteleppé alakított kastélyban hajnalig dárídóztam a gondozóval s az őrrel céklabort ittunk - és nem törődtünk a korhadt kerítések fehér borával - s nem érdekeltek a tyúkok sem nem volt túl fejlett politikai érzékük halkan kúráltak és szemet húnytak a dolgokon csipegették a képek vakolatát kaparták az öreg Brueghelt kotkodácsoltak a zongorában biedemeierbe tojtak (begyükből Savonarola becsületes reverendát varrhatott volna) boldogok voltunk s készek légypapírral elindulni oroszlánra vadászni a forradalmon sült krumpliszag érzett a művészet helyeit megafonok szóltak voltak sötétet sugárzó lámpák is voltak leveles ládák is de senki nem nézett beléjük mi is kúráltunk halkan s szemet húnytunk a dolgokon Bán Péter fordítása A szomszédos szobában már rég alusznak. Végre a kenyér, a kés az asztalra kerül. Nekik, mindannyiuknak most kinyithatnám a csapokat. Sűrű az éjszaka. Te, szerelmem, hosszú évekig fogod megfejteni a vers fonalát. Akárhogy is, az öreg tulajdonosnő soha semmit em fog tudni. A kés sokáig fog fényleni a darab kenyér és azok között, akik még szuszognak odaát! A falon az utolsó családi fényképek. Nemsokára elfogynak a gyufaszálak és én elfelejtem őket. A falon mély nyomokat hagyott az, aki előttem az ablakhoz vonszolta magát. Ha lekaparod a vakolatot, még megtalálhatod búcsúzása jeleit. De nem én voltam az, aki távozott - nem én helyeztem oda a kenyeret és a kést. Nem én oltottam el a gyufát a lépcsőházban, nem én sírtam a falnak dőlve, és nem kérdeztem: Kinek a nevében vágom ezt a szelet kenyeret? Én ki helyett éltem? Balázs F. Attila fordítása Örkény István Könözsi István felvétele
