Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-18 / 3. szám

A dolog azzal kezdődött, hogy évekkel ezelőtt az üzemi újságunk közölte egyik elbeszélésemet, mely­ben a negatív hőst Petrovnak hívták. Ivanov elolvasta az elbeszélést, azt hitte, hogy ellene irányul, és megsértődött. Ószintén szólva, elbe­szélésem írásakor Ivanov eszembe sem jutott. De Petrov sem. Egysze­rűen azt a nevet adtam hősömnek, ami jött. Ugyanúgy hívhatták volna Szidorovnak, vagy Blumenfeldnek, Zagorujkónak, Kopemikusznak vagy Metrevellinek... Az elbeszélést azonban Ivanov olvasta el és megsértődött, mivel Petrov személyében támadást vélt felfedezni a saját személye ellen. Attól kezdve nem írhattam az üzemi lapba, ugyanis Ivanovnak nagy sza­va volt az üzemben. Egyike volt a vezető beosztású dolgozóknak. Meg kell jegyezni, hogy az, aki egyszer vezető beosztást kap, többé nem lehet elveszett ember. Karrierje a szertornászok gyakorlataihoz ha­sonló. Néhány gyűrűgyakorlat után átmegy a korlátra, a helyét pedig az foglalja el, aki éppen végzett a ge­rendán. Tehát akárhogyan is van, mindig versenyben marad. Míg vé­gül is ki nem töri a nyakát. Bár ez nagyon ritkán fordul elő, a védelme ugyanis mindenkor be van bizto­sítva ... Évekkel később már nem is emlé­keztem rá, milyen konfliktusom volt Ivanowal az üzemi lap miatt. íróvá váltam, sok írásom, könyvem jelent meg, s a rádiónak és a tévének is dolgoztam. Elbeszéléseimet esztrád- műsorok keretében is előadták, né­melyiket meg is filmesítették. Én pedig azt hittem, hogy mindig sütni fog a nap, kék lesz az ég, és sikerei­met, nyugalmamat meg nem zavar­hatja semmi. Aztán egyszer csak a lapok nem közölték írásaimat. Mintha elvágtak volna. Nem értet­tem, mi történt. Nem közölték, és kész. A szerkesztőségekben, me­lyekben azelőtt szívesen fogadtak, egyszeriben elfordultak tőlem, ke­rülték a tekintetemet, és visszaadták a kézirataimat.- Értsd meg - mondták suttogva, miközben minden irányban kémlel­tek. - Nekünk a kézirataid tetsze­nek... de Ivanov...- Ki az az Ivanov? Miféle Ivanov?- Hát Ivanov, az új főnökünk.- No és?- Kijelentette, hogy az írásaidat csak a halála után közölhetjük.- De hát miért?- Azt nem tudom. De amikor meghallja a nevedet, elkomorodik, és az öklével veri az asztalt. Ebben a pillanatban mindent meg­értettem. Hiszen ez az én Ivanovom! Bizonyára „tornaszert“ cserélt, s most ö irányítja a város összes sajtótermékét. Eléggé nehezen viseltem a dolgot. Az írásaimat egyáltalán nem közöl­ték. Még amikor lakáscserét ajánló apróhirdetést akartam feladni, azt is kategorikusan visszautasították. Hogy valahogyan bebiztosítsam a megélhetésemet, elbeszéléseimet a rádióban és a tévében olvastam fel, ahol ugyanolyan népszerű voltam, mint azelőtt. Másfél év múlva azon­ban ismét „tomaszerváltás“ történt s írásaimat ismét közölni kezdték. A rádió és a tévé azonban hallani sem akart rólam. Ivanovot ugyanis oda helyezték át. Ezért minden szer­ződésemet felbontották, engem tö­röltek minden egyes műsorból, a ka­pus pedig be sem engedett a stú­dióba.- Tudod, elég, ha a nevedet kiejt­jük - magyarázták rádiós és tévés barátaim. - Ivanov rögtön idegroha­mot kap, és földhöz vágja a tele­font... Háromszor kíséreltük meg, hogy rólad beszéljünk.- No és?- Három telefonkészüléket tört össze, s azt mondta, hogy majd ha ö meghal...-Tőlem élhet száz évig is, de nekem ez a foglalkozásom...- Csak hát, tudod, mi sem akarjuk a munkahelyünket elveszíteni. Természetesnek tűnt, hogy ez sem fog sokáig tartani. Egy év eltel­Arkagyij Arkanov tével ismét szerepeltem a tévében, szinte minden nap. Ivanov ugyanis jobb „tornaszerre“ került, engem pedig a filmesek kezdtek ignorálni. Amikor aztán Ivanov végigment az összes „tornaszeren“, ismét fellé­legezhettem. Az élet napsugarassá, a hangulatom vidámabbá vált, csalá­dot alapítottam. Kisbabát vártunk. Amikor jelentkeztek a szülési fájdal­mak, bábaasszonyt kellett házhoz hívnom, mivel ekkor Ivanov az összes egészségügyi intézmény igaz­gatója volt, és nem engedélyezte, hogy a feleségemet felvegyék a szü­lészetre. Aztán Ivanov az összes gyógy­szertár gondnoka lett, s ez csaknem az életembe került. Súlyos influen­I iró bedugja mutatóujját a fes­tékbe és, kerekecske gom­bocska, kész a kép. Az a marha pedig elhitte, nem csalás, nem ámí­tás, valóban így készül a festmény, nemcsak a TV részére, a valóságban is. Szeretett volna néhány Miró-ké- pet felidézni, de csak a rosszul me­szelt fal meredt rá, közepére rajz­szöggel odatűzve utolsó kiállításá­nak plakátja lebegett. GRATULÁ­LOK ÖREGEM. Éz a mondat is vala­hogy a plakáthoz kunkorodott, meg az is, amit ugyan már nem neki szánt egy kifelé igyekvő harsány pasas, inkább a kiállított képeknek: EGY SZÁL GYUFÁTÓL ÉG AZ EGÉSZ. Két koszos diszpámával megtá­masztotta derekát, most már majd­nem ült az ágyban. így az asztal is látókörébe került. Vörösréz gyertya­tartók között itatós írómappán he­vert a tegnapi újság. A nagybetűs címet ki tudta betűzni: MÉG MIN­DIG NEM KERÜLT KÉZRE A B AD- GASTEIN-I GYILKOS. Egy darabig azon igyekezett, hogy Miróba és az újságcímhez kapcsolódó szavakba kapaszkodjon. Tudta, ha elzsibbad benne ez az erőlködés, felbillen a szoba, zavaros jelenetek bukfen­ceznek tekintete elé, amelyeket nem lehet egységes történetbe illeszteni. A mozdulatlanság erősíti a figyel­met, ez is eszébe jutott, egyúttal azonban egyre inkább érezte, a moz­dulatlanság fáraszt. Először a fal tűnt el. Az asztal körvonala megbillent horizontként még a szeme előtt tán­colt. Amikor ez is elsüllyedt, óriás­méretű fehér hullák jelentek meg a parkettbe mélyített medence fene­kén. Arcukat szakáll borította, mégis mintha női arcokat rejtett volna a szőrzet. Talán azért, mert úgy felpuffadtak a viz alatt? Valameny- nyien meztelenül feküdtek, testükön mégsem lehetett eligazodni, a tetővi­lágítás fénye ide-oda borzolta őket, s az állandó mozgásban összeolvadt a mellek, tomporok, ágyékok, vállak vonala. A medence fölé meredő sziklák hűvösséget árasztottak, s rosszul kicsavart fürdőtrikója is, zám volt, de a gyógyszerészek meg­tagadták a gyógyszer kiadását azok­ra a receptekre, melyekre a nevem volt írva. Mérgeket viszont kínálgat- tak recept nélkül, és minden mennyi­ségben. Akkoriban Ivanov karrierje már leáldozóban volt. Nyolc hónapon keresztül egyetlen darab fehérneműt vagy ruhát sem fogadtak el tőlem a városi mosodá­ban és ruhatisztítóban. Aztán fél esztendeig egyetlen darab citromot sem vásárolhattam a zöldség- és gyü­mölcskereskedésekben. Később Iva­nov azt gondolhatta: nem szabad így elbánni csupán egyetlen emberrel - s attól fogva az egész városban nem volt citrom. Érthető, hogy Ivanov nem maradt sokáig a zöldség- és gyümölcsboltok­ban sem. Ezután már csak egész jelentéktelen feladatokat kapott. Két hónapig senki sem akarta megjavíta­ni a cipőmet, aztán egy ideig nem engedtek be a gyermekeimmel az állatkertbe, később nem vásárolhat­tam örökírót... Az utóbbi időben Ivanov a temet­kezési vállalat vezetője. Az egyik ismerős sírásó elmondta nekem, hogy sírhelyet csak Ivanov halála után kaphatok. Nem is vágyom sír­hely után... Befejezem ezt az elbeszélést, s nyugtalan vagyok: ne adj' Isten, hogy valamelyik Petrov, Blumen­feld, Szidorenko, Zagorujko, Koper­nikusz vagy Metrevelli azt gondolja, hogy ez az írás ellene irányul. Ezért szeretném tisztázni a dolgot. Baráta­im! Ez az elbeszélés nem Önökről szól. Nem önökről! Ez az elbeszélés Ivanovról szól! Sági Tóth Tibor fordítása amit ugyan nylonzacskóba csoma­golt, de ha ügyetlenül lépett, mind­untalan combjához ért. Akkor már elhagyta a sziklafürdőt, magas hegyi úton menetelt, elérte a hidat, amely alatt vízesés zakatolt. Itt csillogtatják hasukat a pisztrángok, hallatszott a híd túlsó korlátja felől. Körülné­zett. Nem látott senkit. Köd van, erős köd, állapította meg, és megdör­zsölte a szemét. A ködből előbuk­kanó látvány elszédítette. Magához húzó mélység vette körül. Á híd utolsó fapallóján állt, utána már se út, se korlát, csak szakadék. Meg akart fordulni. Ehhez sem volt elég hely. Félt, ha megmozdul, beletánto- rodik a hirtelenüí talpa alá mozduló faluba, amely éppen egy rétet gyö­möszölt maga alá, legelésző tehe­nekkel és birkákkal. Hátrafelé kell menni. Persze, csak lábfejnyivel. Mindig csak lábfejnyivel, az egyen­súly pedig az első kapaszkodó talp­hoz tapadjon, hátha kimozdul az egyenes irányból. A köd ismét fel­erősödött. Az erős alpesi levegő tü­dejébe hasított, megpóbált orrán ke­resztül lélegezni. Hamarosan kiful­ladt. Köhögés szorongatta a torkát. Ha nem tudja visszatartani, lezuhan. Alighogy erre gondolt, dobhártyájá­ba süvített a krákogó, halántékát feszítő erőlködés. Zuhanok, mondta hangosan, közben érezte, szilárd ta­lajon áll. Zuhanok, ismételte még egyszer, mert már tudta, nem ő kö­hög, hanem a nagyapja. Ugat a halál kutyája, hallatszott a ködön »át, és a hanggal együtt nagyapja arca is orra elé fintorodon. Mindig ezt mondta. Addig óbégatott, míg meg­halt. Te voltál a legkedvesebb uno­kám. Már megint hazudik. Úgy igaz, ahogy itt állok. Te voltál a legkedve­sebb ' valamennyi közül, rólad tud­tam, úgyse viszed semmire. Mégsem jött el a kiállításra. Oh, hát akkor én már régen... Még azután a nagy hecc után, amikor Pista fogkrémes tubusába fehér olajfestéket csem­pésztél és terpentinnel kellett fogai­ról ledörzsölni a gyalázatot... Amíg nagyapját hallgatta, teljesen Keszeli Ferenc versei Partján a képnek Túl a torzított képnek határain, az egybecsődült fények optikai huzatjában, a vízbefojtott kék harangszó mögött - ahol a hajléktalan fákat meggyalázták. Végigokádták valakik az erdőt, táviratot is küldtek valakik. Az élő húsban az enyhén roncsolt bronzok, a járhatatlan úton megfeneklett hóesések, az aprópénzzel feltöltött, széles ostromárok. Túl a torzított képen, a zsinatoló jégverésen is túl, túl a forró kvadrátokon, a kisámfázott nemzőszervek pitiző mutatványain, ahol a hajléktalan fákat, ahol a harangok vízbefojtott vacogását, és a vezényszavaknak zúduló porát. Serceg a kötelező beszédzavar a szájban, amorf igék a nyelv alatt, mint a vadhús Csontváry cédrusán. Á pontos időtlensége Mint a pokolgép. Mint a méretes tér egy trezor belsejében. Mint á bemondott idő a rádióban. Mint a napiparancsban letagadott este. Talpadban a átcsempészett szögek, véredben a menekülő rozsda, kezedben az érintések hideg zúzmarája. Acsorogsz avas esztendők között, nem tudod: tél van-e, nyár-e, ősz netán. Csak a tavaszban nem vagy biztos s a derékig köréd omló zavarok arányában — minek is folytatnád a betemetett mondatot? megfeledkezett a hídról és a szaka­dékról. A híd és a szakadék is meg­feledkezett róla. Már egészen más tájon járt, sütött a nap és ebben a ragyogásban természetesnek tűnt, hogy egyedül van, nyaralók bádog­tetejére és a fölébük nyúlt fenyők koronáira bámult. Itt semmi sem történik, sugallták a házak és a fe­nyők, helyesebben itt mindig törté­nik valami, és ez már olyan, mitha... Tovább ezen se töprengett, meg­nyugtatta, hogy nem kell a gondola­geti, vagy egy dorongot. A dorong vége kilátszott szoknyája alól. Fé­lelmetes és alamuszi volt ez az ár­nyék, szeretett volna szabadulni tő­ié. A dorong azonban magától len­dült a levegőbe és ide-oda sújtott. Kezdetben mindenesetre igy volt, aztán az ő összeránduló markához forrt a bot. Egy cinegetermetű öreg­asszony feküdt előtte szétroncsolt fejjel. Olyan, mint egy széttaposott veréb, mint egy... Elindult a bádog­tetejű nyaralók és a magasban bólo­nös monda vette észre í tartott. Védr a rózsaszíni ség a nyak mégis az égi kém dacára vagy. Szorít ga Tamást^ lyen szép is i itt vannak, apácskám, b tem máskér (avagy hogyan készül a szemeteskocsik zörejéből valamint az ei melléktermékéből elegendően progresszív valamelyest mégis nosztalgii tok után szaladni. Később anélkül, hogy visszakívánkozott volna, több­ször is a csonka híd utolsó pallóján találta magát. Köhögött és kalimpál­va zuhant a mélybe. Mit csinálsz? kiáltott utána nagyapja. Sétálok. He­lyes, helyes, visszhangzott fentről egy fekete keménykalap mögül, amit az öreg lengetett. A zuhanás és a nap­sütés gyorsan váltakozott, és a hely- változtatást helyettesítő fénycsíkok­ban további képeken is látta saját magát. Egy rosszul megvilágított ká­véház sarokasztalánál ült. Az úszó­mester rúdjához kötözve kalimpált a levegőben, az istállóban bebújt a tehenek közé és mohón habzsolta az elébe dobott szénát. Nem ez a mozgás és összevisszaság nyugtala­nította, hanem egy mögötte sántiká- ló árnyék. Nagy kendőbe volt csa­varva az árnyék feje, arcát a kendő eltakarta. Talán feketehimlőit reite­gató fenyők felé, pedig ez azzal a kockázattal járt, hogy lekési a vo­natot. Ha lekési, menekülési tervé­nek befellegzett, mégis néhány per­cig ellenkező irányba haladt, mert sehogy se tudott megfordulni. A víz­esést, nehogy az úszómester botjá­ra akadjon, ezúttal kikerülte. Jegyet nem váltott, anélkül kapaszkodott fel a gyorsra. A kalauznak átnyújtot­ta nagyapja fekete kemény kalapját és az betessékelte az étkezőkocsiba. Annak ellenére, hogy már nem szol­gálunk fel ebédet, magyarázta a ka­lauz, miközben megmutatta az asz­talát. Körülnézett az étkezőkocsi­ban, de nem ismert senkit az utasok közül. ITT SEMMI SEM TÖRTÉNIK HELYESEBBEN MINDIG TÖRTÉ­NIK VALAMI. Bádogtetejű nyara­lók és föléjük szerelt fenyők néztek be a kocsi ablakán. Lehúzta a füg­gönyt, hogy ne kelljen ezzel a külö­szebb ének, lód, ám hí akart, hogy a lány azonb rolta, hogy 1 elfogja a köl ment, hála i Fájdalmat ok másom? Hid ő lelke rajta, kel mért végi a vízbe. A ví: játsszál. Oh, hogy tudtad ténymackódc fáj a szíverr fáj, fáj...^B tudott mond Most a név is Mahler? S: a lány és kif szélén vasta csurgott vég

Next

/
Oldalképek
Tartalom