Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-14 / 24. szám
vadikreket. Meg ;möig. emlője csak ket- íáznál. Klárika is a csatorna. Sze- ejét is vakarja, telendő Klebels- igyságos főtiszte- íltuk az Egyház huszonegy gyer- gére. Az ég áldja telendő urat, lénkre. > kezeit egymáselé. A kastély nagy aranyos kapuja zárva. A rács mögött egy óriási kutya áll. Ha urat lát: csóválja a farkát és hízelegve liheg a nyelvét lógatva. Ha parasztot lát: kitátja tömérdek száját, megmutatja rettentő fogait. Meglátta Bácsit. Kitátotta tömérdek száját, megmutatta rettentő fogait. A nyakán egy ezüst abroncs volt, rajta nagy arany betűkkel: Neonácionálizmus. Megy haza Bácsi. Nem is megy: a lábai viszik. Sír a huszonegy csecsemő a tej után. Sír Klárika: Éhes vagyok. Sír az asszony is. Hát csak benyit egy könyvügynök: , BALLADA A MAGYAR NÉP VIHAROS SZÁZADAIBÓL idő ür. Szép lágy te még a tavalyi 1 meg. Én megér- már igazán nem csak menj, fiam, a leszenderedem >n meg. hwöder Wolfram s úrhoz. Elmond- I nagy szükséget. Két évi adóval z hozzám! Aztán onácionálizmust! rasom megtiltott odatitubál a ke- :h gróf kastélya- Vegyék meg Pintér Jenő összes irodalomtörténetét. Nézzék: milyen szép dísz- kötéses hatvanhét kötet. Kilencvenkilenc percentes árengedménnyel adom - hitelbe!- Milyen finom drága ruhája van!- mondja Néni.- Milyen ékes drága új cipője van,- mondja Bácsi.- Adom kilencvenkilenc és fél percentes engedménnyel. És ráadásul adom Herczeg Ferenc összegyűjtött műveit.- Nehéz az élet, ügynök úr? - kérdi Néni- Bizony nehéz, - sóhajt az ügynök.- Akkor könnyítünk magán, - mondja Bácsi. És néni már ráfonja hosszú lábát az ügynök nyakára. Bácsi döfögeti kését az ügynök mellébe. Hát az ablak előtt szegény falubeli zselléremberek mennek el. Férfiak, asszonyok, gyermekek. Lehajtott fővel, sírva mennek. Kérdi Néni:- Hova mennek szegényemberek? Felelnek a szegényemberek:- Mi neonácionálista processzió vagyunk. Nincs föld, nincs kenyér, olcsó a munka: megyünk Amerikába. Hát maguk mit csinálnak?- Csak az ügynök urat nyivasztjuk, hogy legyen teteje az Egyház gyökereinek, az Állam kasszájának és a Haza hősi halottainak, — mondja Bácsi.- Ezek megkukultak, - sóhajtják a szegényemberek és szomorúan tovább mennek. Dagad az ügynök szeme kifelé. Arra lóg a nyelve is. Szól a lelke a teste küszöbén szép neonácionális szóval:- Ájle mit Vájle! Csak egy pillantást hagyjatok örvendezni, hogy nem árulok több Pintér-könyvet. És már holt ügynök ,volt. Viszi Bácsi a finom ruhát meg az új cipót a falu hándléjához. Vesz a pénzen tejet, kenyeret. Iszik tejet a huszonegy csecsemő, hogy öröm nézni őket. Tejet iszik Klárika is és kérdi:- Édesanyám lelkem, ügye jó az Isten? Kopogtatnak az ajtón. Belép a csendőr. Látja a meztelen holttestet. A sok díszes könyvet. Kérdi:- Nevezett egyén e könyvek olvasásától halt meg, avagy gyilkolásnak miatta?- Szükség volt tejre, - felelik Bácsi és Néni.- Ha az olvasástól halt meg, az irodalom, a Császár Elemérhez tartozik, ő ahhoz nem ért. Ha gyilkolásnak miatta, akkor hozzám tartozik, mert én gyilkoláshoz nem értek. Gyertek a tömlöcbe. Összeült a törvényszék, összeült az esküdtszék. Wájdinger gróf úr a főesküdt, jobbján ül a Klebelsberger főtisztelendő úr, balján Schwöder főtanácsos úr, aztán a többiek. Mondja a főtanácsos úr:- Valami baj van az étvágyam körül. Tegnap az a szép kövér kacsa sem ízlett.- Vegyen be szódabikarbónát, kedves főtanácsos úr, - inti a gróf. Bácsit, Nénit akasztófára ítélték. Kétágú akasztófát emeltek. A jobb ágra akasztották Bácsit, a balra Nénit. Kérdezik Bácsi és Néni utolsó szuszukkal a hóhértól:- Méltóságos akasztó-főtanácsos úr! Ne haragudjék, ha nem illően szólítjuk, nem tudjuk, hányadik fizetési osztályban méltóztatott felakasztani. Mondja meg nekünk, mint csinálnak ilyen helyzetben a rendes neonácionálista magyar paraszti emberek?- Lógnak, - felelte a hóhér. Lógtak. A huszonegy csecsemő meg Klárika várták otthon Bácsit, Nénit. Várták a tejet, a kenyeret. Sírtak. Aztán zöldültek. Aztán kékültek. Aztán görcsösen rángatóztak. Meghaltak. Összepakolták a sok kis halott jószágot. Eltemették a falu mellett, a Sárga dombon. Ahol a cigányok az ürgét sütik. Csak eljött a másik év, eljött a nagy ünnep. Összegyűlt a falu. Prédikálja a fő- tisztelendö úr:- Az Egyke az átkos féreg...- Az Egyke a levéltetű... Mennydörög a kegyelmes gróf is:- Az Egyke a tigris... Hát Jézusom! a harang csak úgy magától elkezd zúgni. Huszonegy bagoly csak lecsap a toronyra és úgy huhog, hogy az már sok. Megnyílik a Sárga-domb: huszonegy kis koponya zörögve gurul az urak lába elé. Csak huszonegy. Mert Klárika koponyája már tapasztaltabb volt. Mondta:- Ha ballada kell a neonácionálizmus- nak: ott a Petőfi-társaság. Majd én egy koszos balladáért gurulok. Mikor itt a jó meleg földben lehetek. A könyvek pedig ott maradtak a kunyhóban. Emberi lény feléjük nem ment, kóbor kutya elkerülte őket, szú meg sem szusszant a közelükben. Csak a vén pali: az Idő Foga rágta őket. Muszáj volt neki, hát rágta. De a könyökén jöttek is ki. Mint por jöttek ki a könyökén: porrá lettek. A porból kinőtt két kápolna-virág. Nőttek, nőttek, nőttek, összeölelkeztek. Szóval felmondták a kápolna virágok: Hullassatok örömkönnyet: Voltunk egykor plöm-plömkönyvek, Fakasztottunk undor-könnyet. Nem vagyunk már plöm-plömkönyvek. Nem fakasztunk undor-könnyet. Por vagyunk a föld porából, így éltünk meg a halálból: Van haszon a balladából. (1927) Szabó Ottó: A nyugtalanság szülte THINSZ GÉZA Optimista közjáték ismétlem magamat mint egy rákos daganat Mutass már valakit, aki mást is látott, mondjuk: egy merőben más világot. Hol elviselhetőbbek az értékrendek, s nem a keretlegények tartanak rendet, ahol a simogatás többet ér, mint a pofon, s a valóságos megvalósulást nem veszik zokon, ahol a profitnál sokkal többet érnek az anyagiasságot kicselező, humánusabb érvek. Ne nézz már rám ilyen szigorúan. Olykor még bízom a jövőnkben, és — tagadod vagy sem — az Úrban. Jított a család- 5, a fegyverte- uanzsuan har- ozott azon is, események te- i, kegyetlenné t, hogy végül ;ezetét... arra nyargalva a csordához. p lenyugodott, ig ott vöröslött Tán egyszerre lit a néma éjszál egyedül, zt az éjszakát, >rult mankurt- amenni hozzá, akára a csorda nzsuan. igát, hogy nem i, megpróbálja lankurt is, ha légis jobb lesz között, mint >n pásztorkod- gságában. Ezt >lem bírt meg- mások megbé- a tulajdon vé- I szülőföldjén Telem, hátha újra felült Ak- i 4lferülökkel, vissza a csor- :a elég messzi- negpillantotta, n lát-e a csor- suanok közül. Csak amikor meggyőződött róla, hogy nincs ott senki, akkor kiáltott a fiára, nevén szólítva:- Dzsolaman! Dzsolaman! Jó reggelt! A fia hátranézett, anyja felkiáltott örömében, de nyomban ráébredt, hogy az csak a hangra fordult vissza. Najmán-Ana újra megpróbálta életre kelteni fiában az elpusztított emlékezetet.- Emlékezz, hogy hívnak, emlékezz a nevedre! — könyörgött és erősködött. - Apád Dönenbáj, hát nem tudod? A te neved pedig nem Mankurt, hanem Dzsolaman! Azért neveztünk el így, mert útközben születtél, a najmánok nagy vándorlása idején. És amikor megszülettél, háromnapos pihenőt tartottunk. Három napig ültük a lakomát. És bár mankurt-fiára mindez semmi hatást nem tett, anyja tovább beszélt hozzá, hasztalan reménykedve, hogy egyszer csak felvillan valami kihunyt tudatában. És tovább dörömbölt a szorosan bezárt ajtón. Egyre csak hajtogatta a magáét:- Emlékezz, hogy hívnak? Dönenbáj az apád! Aztán megetette, megitatta a maga útravalójából, és bölcsődalokat énekelt neki. Annak nagyon tetszettek a dalocskák. Jólesett hallgatnia, és valami élő melegség jelent meg feketére fásult, megdermedt arcán. Akkor az anyja a lelkére beszélt, hogy hagyja el ezt a vidéket, hagyja el a zsuan- zsuanokat, és menjen vissza vele szülőföldjére. De Mankurt nem tudta felfogni, hogyan lehet fogni magát és elmenni valahova — hát a csorda? Nem, a gazda azt parancsolta, hogy mindig a csorda mellett legyen. Ezt mondta a gazda. És ő nem megy sehova a csorda mellől... És Najmán-Ana, hányadszor már, újra öklével verte a megölt emlékezet süket ajtaját, és egyre azt hajtogatta:- Emlékezz, ki fia vagy? Hogy hívnak? Apád neve Dönenbáj! Hiábavaló igyekezetében nem tudta az anya, mennyi idő telhetett el, csak akkor kapott észbe, mikor a csorda szélén újra megjelent tevéje hátán a zsuanzsuan. Most sokkal közelebb bukkant fel, és sietve haladt, egyre gyorsabban nyargalt utána. Najmán-Ana késlekedés nélkül felült Akmajára. És elvágtatott. De a csorda túlsó szélén egy másik zsuanzsuan jelent meg, tevéje hátán el akarta vágni az asszony útját. Najmán-Ana, űzve-hajtva Akmaját, kettőjük között száguldott el. A gyors lábú fehér Akmaja még jókor kivitte a szorítóból. A zsuan- zsuanok ordítva és lándzsájukat rázva üldözték. De hogy érhették volna utol Akmaját! Egyre jobban lemaradtak bozontos tevéiken, Akmaja pedig nagyokat fújva, utolérhetetlen sebességgel vágtatott a Sárga Homokon, mentve Najmán-Anát a halálos hajszából. Ő azonban nem tudta, hogy a feldühödött zsuanzsuanok, visszatérve, összevissza verték a mankurtot. De ugyan mit tudtak volna kiszedni belőle? Csak annyit tudott:- A^t mondta, hogy ő az anyám.- Még hogy az anyád! Neked nincs anyád! Tudod, miért jött ide? Tudod? Le akarja tépni a sapkádat és lenyúzni a fejedet! - ijesztettek rá a szerencsétlen mankurtra. A mankurt elsápadt ezekre a szavakra, fekete arca hamuszürkére vált. Behúzta a nyakát, a sapkájához kapott, és vadállattekintettel lesett körül.- De hát ne félj! Itt van, fogd! — Az öregebbik zsuanzsuan íjat meg nyilakat adott a kezébe.- No, célozz! - A fiatalabbik magasra hajította a kalapját. A nyíl átfúródott a kalapon.- Nézd csak! - ámult el a kalap gazdája. - A kezében megmaradt az emlékezet! Najmán-Ana, mint a fészkéről felriasztott madár, úgy keringett a Sárga Homok vidékein. Nem tudta, mihez kezdjen, mire várjon. Elhajtják-e most vajon a zsuanzsuanok az egész csordát, s vele együtt mankurtfiát más vidékre, ahqvá nem juthat el, közelebb nagy hordájukhoz, vagy itt vigyázzák-lesík őt, hogy elfogják? Találgatásokba merülve, nagy kerülőkkel, rejtőzködve haladt előre, les- ve-figyelve, és nagyon megörült, amikor látta, hogy a két zsuanzsuan elhagyta a csordát. A közelében haladtak el, körül se nézve. Najmán- Ana nem vette le róluk a szemét, s amikor eltűntek a messzeségben, úgy döntött, hogy visszatér a fiához. Most már mindenáron magával akarta vinni. Akármilyen is - nem az ő bűne, hogy így fordult a sorsa, hogy csúfot tett vele az ellenség. Nem hagyja rabságban az anyja. A najmánok pedig, ha majd meglátják, hogyan nyomorítják meg a hódítók a fogoly vitézeket, hogyan alázzák le és fosztják meg értelmétől, zúduljanak fel és fogjanak fegyvert. Nem a földről van szó. A föld elég volna mindenkinek. De a zsuanzsuanok gonoszságát még egy idegen szomszéd nép sem tűrheti... Ezekkel a gondolatokkal tért visz- sza Najmán-Ana a fiához, és egyre azt fontolgatta, hogyan győzze meg, vegye rá, hogy még aznap éjszaka megszökjön vele. Már sötétedett. A Sárga Homok roppant tereire, láthatatlanul beosonva a völgyekbe és lapályokra vöröses alkonyi fényével, újabb éjszaka ereszkedett az elmúlt és jövendő éjszakák végtelen sorából. Akmajá, a fehér tevetehén, könnyedén és szabadon nyargalt gazdájával á nagy csorda felé. A kihunyó nap sugarai tisztán kirajzolták az asz- szony alakját a két tevepúp völgyében. A feszülten figyelő és gondterhelt Najmán-Ana sápadt volt és kemény. Ősz haja, ráncai, a gondolatok arcán és szemében - akár azok az alkonyatok a Sárga Homokon -, kiirthatatlan fájdalom... Végre odaért a csordához, a legelésző állatok között haladt, körültekingetett, de a fiát nem látta. Felmálházott hátastevéje, szokatlan módon, szabadon legelt, kantárját maga után vonszolva a földön. De ő maga nem volt sehol. Mi történt vele?- Dzsolaman! Fiam, Dzsolaman, merre vagy? - hívogatta Najmán- Ana. Senki nem mutatkozott, nem is válaszolt.- Dzsolaman! Hol vagy? Én vagyok, az anyád! Merre vagy? S miközben nyugtalanul nézegetett körül, nem vette észre, hogy fia, a mankurt, tevéje árnyékába rejtőzve, már térdre ereszkedve célba vette íja felajzott idegére helyezett nyilával. A nap visszatűző fénye zavarta a szemét, csak az alkalmas pillanatot várta, hogy a nyilat kiröpítse.-Dszolaman! Fiam! — szólogatta Najmán-Ana, attól félve, hogy baj történt vele. Megfordult a nyeregben. - Ne lőj! - csak annyit tudott még kiáltani, és szembe akarta fordítani Akmaját, fehér tevéjét, de már süvített is kurtán a nyílvessző, és beleállt bal oldalába, a karja alá. Halálos lövés volt. Najmán-Ana előrebukott és a teve nyakába kapaszkodva, lassan lecsúszott a nyeregből. De előbb még lecsúszott a fejéről a fehér kendője, madárrá változott a levegőben és elrepült, hangosan kiáltozva: „Ki vagy? Mi a neved? Az apád Dönenbáj! Dönenbáj! Dönenbáj!“ Úgy mondják, azóta röpköd éjszakánként a Sárga Homok fölött a Dö- nenbáj-madár. Ha utasembert lát, odaszáll a közelébe, és rákiált: „Ki vagy? Mi a neved? A neved? Az apád Dönenbáj! Dönenbáj! Dönenbáj! Dönenbáj! Dönenbáj!...“ Azt a helyet, ahol Najmán-Anát eltemették, Ana-Bejit temetőnek hívják azóta - az Anya Nyugvóhelyének ... Rab Zsuzsa fordítása
