Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-14 / 24. szám

*% L eheletfinom, sok pirossal fiata­lító kendő a vállán, szorosan egymás mellett kis számlapú órák a csuklóján. „Az egyik szép és drága, briliánsokkal van kirakva, de hogy mennyi az idő, azt le nem olvasom róla; a másik olcsó volt és régi már, de ránézek és azonnal látom, meny­nyit mutat.“ Tisztán csengő, telt, erős hang, pontosan formált, hibátlanul kiejtett szavak. Muráti Lili 1946-ban, máso­dik „nekifutásra“ hagyta el Magyar- országot, azóta spanyol földön él. Budapesten sztár volt, a legjelesebb színésznők egyike, Madridban ma is az. Nevét öles betűkkel hirdetik a plakátok, játékáról, izgalmas, fa­nyar egyéniségéről ódákat zengenek a kritikusok. 1932-től 1944-ig Pes­ten is csak elismerő jelzőket kapott. Aztán elment és megpróbálták befe­ketíteni. Kígyót-békát összehordtak róla, nyilas parazitának, Szálasi- szimpatizánsnak, véresszájú uszító- nak titulálták. Nagy szerepek helyett ilyen-olyan bűnlajstromokat küldtek utána. Madridban ünnepelték, Pes­ten - „beintésre“ - szapulták. Har­minc évig a nevét sem lehetett leírni, „okos éberek“ a filmjeit, A csúnya lányt, az Elnökkisasszonyt, az Álom­sárkányt, Az éjszaka leányát, a Köl­csönadott életet is betiltották. Murá­dból legenda lett, de újabb tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bebizo­nyosodjék: politikai vétséget, ha­zaellenes bűnt nem lehet a nyakába varrni. A díva csupán a „felszabadu­lás“ elől menekült - és ez az, amit sokáig nem tudtak megbocsátani neki. 0 Énekelt egyszer, valamikor a negyvenes évek első felében egy érzelmekkel teli, felkavaró dalt, amelyből nagy-nagy sláger lett ké­sőbb, az volt a címe, hogy Egy nap a világ. Azóta is így látja, valóban egy nap a világ?- Igen, de ismételni kell és már megy is tovább. Egyébként nemcsak a dal, a film is gyönyörű volt és ugyanezzel a címmel futott. Sajnos elveszett, pedig tudom, ma rengeteg pénzt adnának érte. • Önnek mit jelentett ez a film?- Hát nézze... ha valaki egy évig játszik egy színdarabot, az Egy nap a világot, s azt megfilmesítik majd­nem ugyanazokkal a szereplőkkel, akkor az ugye, nem akármilyen si­ker. 1944-et írtunk... Pager Antal játszotta a katonatisztet, én voltam az ápolónő. Halálos szerelem, elvá­lás, a férfit kiviszik a frontra, a nő­nek azt mondják, meghalt, egyszer csak találkoznak... képzelheti, mi­csoda film volt ez akkoriban. Mintha csak egy adott pillanatra időzítették volna! Én ma is úgy érzem: az Egy nap a világ pontosan tükrözte a kor hangulatát, sőt még az államhatalom ízlését is, „hibájául“ csupán azt tud­ták felróni, hogy megmutatta a há­borús szenvedéseket. Rengeteg ma­gas beosztású vezető kedélyét bor­zolta fel ezzel, akik rám és Páger Antalra is ferde szemmel néztek, mert elvállaltuk a főszerepet. De hagyjuk! Spanyolországban én sok­kal nagyobb karriert csináltam, mint itthon, és ezért sem bánom, hogy elmentem. • Elment, mert el kellett mennie? — Ilyesmiről szó sem volt... én önként hagytam el az országot. Elő­ször 1944 decemberében indultunk el Janival, Vaszary Jánossal, a fér­jemmel. Karácsony napja volt, a bá­tyám telefonált, hogy azonnal men­jünk, mert jönnek az oroszok. Úgy emlékszem, huszonöt kilométer le­hetett már mögöttünk, amikor sehol semmi, egyszer csak megáll a ko­csink és kész, nem mozdul többé. Akkor jöttek a katonák, megfogták és félretolták, hogy mehessenek az emberek, mert ezrek és ezrek árada­ta hömpölygött az úton. Lassan, vak- sötétben lépkedtünk, de nem sokáig, mert elment a kedvünk a gyaloglás­tól. Forduljunk vissza, szólt Jani, és akkor visszajöttünk, fagyban, hideg­ben, a Hűvösvölgyben pedig elfog­tak bennünket az oroszok. Falhoz állítottak, de csak azért, hogy ránk ijesszenek, én meg azt hittem, agyon akarnak lőni és elkezdtem ordítani. Aztán igazoltattak bennünket, pin­cébe zártak, majd kihallgattak, de egyetlen percig sem töprengtünk azon, hogy mit tegyünk. Fogtuk a batyunkat és mentünk. • Mi volt az úticéljuk?- Pári?s. Ott éltünk több mint há­rom évig, és az glatt az idő alatt nem is játszottam. Aztán be kellett menni a hivatalba, hogy pecsétet kérjünk a letelepedési engedélyre, de még mielőtt ránk került volna a sor, a mellettünk várakozó férfi felug­rott, közölt valamit az irodában ülő nővel, és a végén nemhogy pecsétet nem kaptunk, a papírjainkat is szét­tépték, és kiutasítottak bennünket Franciaországból. Ezek után aztán elmentünk Normandiába, egy kicsi kis faluba, ahol ismertük a polgár- mestert, és kilenc hónapon át min­den nap ő hosszabbította meg huszon­négy órával az ott-tartózkodási en­gedélyünket. • Madridba hogy kerültek aztán?- Előbb San Sebastiánba men­tünk, ahol egy híres ortopédsebész várt bennünket. San Sebastian a vi­lág egyik legszebb fürdőhelye, ami­kor megláttam az ottani nőket, azt mondtam: meghalok a szégyentől. Egyetlenegy ruhám volt, egy kopott, ócska kis ruha, amit én varrtam, körülöttem meg mindenkin elegáns párizsi modell. Aztán vége lett a nyárnak és eltűntek a szép nők, mind hazautazott Párizsba, és én kezdtem jól érezni magam. Megis­merkedtünk egy impresszárióval, aki nem akart hinni a szemének, hogy Vaszary János, az Angyalt vet­tem feleségül nagy sikerű magyar írója áll vele szemben, annak a da­rabnak a szerzője, amelyet Spanyol- országban is nagy sikerrel játsza­nak. Kocsiba ültetett bennünket és hogy durván bántak volna velünk, azt nem mondhatom. Még a kihall­gatások sem jelentettek különösebb lelki tortúrát. Ha fájt valami, akkor csak az, hogy a tolmácsok, akik magyarul is beszélő szlovákok vol­tak, nem azt fordították, amit én mondtam, hanem amit ők gondoltak. 0 Milyen kérdések csengenek most vissza a fülében?- Hogy mit csináltam, miért akar­tam kimenni... de hát nem mentem ki, feleltem, hiszen itt vagyok, visz- szafordultam. Szabadon is engedtek, aztán újra elfogtak bennünket, ösz- szesen kilencszer. Amikor befagyott a Duna, a magyar hatóságok az And- rássy út 60-ba vittek. Későre járt már, kihallgatni nem tudtak... egy szentképet szorongattam a markom­ban, amit ott nyomott a kezembe egy ismeretlen nő, egyszer csak, mi­közben imádkozom, hallom, hogy két orosz katona ordítozik a folyo­són. Ajtókat csapdostak, idegesen járkáltak, aztán megfogtak bennün­ket és visszavittek Budára, a pincé­be. Nem tudom, mi történhetett, talán engedély nélkül vittek át a ma­gyarok Pestre... mindegy, nem sok­kal később ismét szabadok voltunk. Akkor elmentünk vidékre, a birto­kunkra, ott akartunk meghúzódni, de a gazdatiszt már bent ült a ház­ban, úgyhogy máshol kellett helyet találnunk. Kilenc hónapot töltöttünk a szomszédos birtokon, én ott szán­tottam, ^etettem, libát tömtem... 0 Mit tetszett tömni?-Libát. Rém egyszerű dolog... sós vízben megdagasztod a kukori­cát, aztán a két lábad közé szorítod a libát, a térded fölött szétnyitod a száját, a másik kezeddel pedig elkezded tömni. Csak vigyázni kell, hogy a kukorica a gyomrába jusson, az ujjaidat szépen, finoman végig kell húznod a nyakán. Naponta tizen­öt-húsz libát is megtömtem... én, ott nem a nagy színésznő voltam, hanem Muráti Lili, a menekült, aki hasznosan akarta eltölteni az idejét. Fent laktam egy félig lebombázott istálló padlásán, aminek az volt a nagy előnye, hogy nyugodtan alud­hattam, ha az egerek is úgy akarták, mert senki, de senki nem gondolta, hogy ott lakik valaki. Onnan aztán, amikor jöttek az oroszok, egy másik birtokra mentünk át, ahol megint egészen más életet éltem. Hideg víz­ben mosakodtam, tornáztam, a bú­zában sütkéreztem, tejszínnel ken­tem az arcomat... néha kimondottan sajtszagom volt, a férjem szerint nem lehetett kibírni mellettem. 0 Eszébe jut olykor-olykor életé­nek ez a szakasza?- Csak itthon, amikor rákérdez­nek. Madridban én mással vagyok elfoglalva. Negyvenhatban, amikor sikerült átjutnunk a határon és Pá­rizsba kerültünk, még a pesti utcane­veket is elfelejtettem egy időre. De nemcsak Pestről, arról sem beszél­tem én soha senkinek, hogy színész­nő voltam Magyarországon. 0 Színésznő, aki nem volt a nyilas párt szimpatizánsa, mégis bújkált, szökött, menekült. — Nem voltam nyilas, csak jobbol­dali, és ma is az vagyok, de ha arra kíváncsi, hogy miért mentem el, megmondom. Negyvenötben, ami­kor visszafordultunk, már tele volt a város mindenféle mendemondával. Rettenetes cikkek jelentek meg ró­lunk... Janinak három színház ját­szotta a darabjait, filmdirektor volt és ő írta a legjobb forgatókönyveket, Németországban is elismerték, és mivel az én pályám is magasra ívelt, irigyeltek bennünket. Rólam előbb azt terjesztették el, hogy gyűlölöm a zsidókat, aztán amikor jöttek a nyilasok, két újság is azt próbálta bebizonyítani, hogy egy Lévai neve­zetű zsidó ügyvéd gyereke vagyok. Szegény édesanyám, én csak őmiatta éreztem kellemetlen helyzetben ma­gamat, miatta, aki soha az életben meg nem csalta az édesapámat. Úgyhogy negyvenhatban, amikor le­hetőségünk nyílott a kivándorlásra, már vitt, és mentünk is a legközeleb­bi előadásra. Hat hónappal később, Madridban pedig már én is színpa­don voltam. 0 Az alatt a hat hónap alatt vi­szont újabb rossz pontot gyűjtött: a spanyol rádió magyar adásában ilyen-olyan híreket és kommentáro­kat olvasott fel.- Igen, bemondónő voltam, mert élnem kellett valamiből, de nem igaz, hogy én akkor Magyarország ellen beszéltem, én a Rákosí-kor- mány ellen beszéltem... elém tették a szöveget és felolvastam. 0 Spanyolul gyorsan megtanult?- Az első években csupán törtem a nyelvet, de a szerepeim is olyanok voltak, hogy erre épültek. A Barba­rában egy amerikai filmsztárt ját­szottam, A francia szobalányban a címszerepet, a Tovarisban az orosz nagyhercegnőt. Lengyel Menyhért Ninocskája volt az utolsó darab, amelyben akcentusom lehetett, utá­na már spanyol szerzők műveiben játszottam táblás házak előtt, óriási sikerrel. Itthon, amíg el nem indul­tam a határ felé, felkapott voltam és rajongtak is értem, tudom, de nem hiszem, hogy olyan nagyon jó szí­nésznő lettem volna. Én Madridban kezdtem el igazán jól játszani. • Rombolja a legendát?- Le van az már rombolva a sárga földig... engem most már nem is igen ismernek itthon, legfeljebb az idősebbek. Spanyolországban más a helyzet. Ott hétfő kivételével negyven éve naponta kétszer ját­szom. Este hétkor és éjjel tizen­egykor. Most éppen Jósé Juan Elonsomillian darabjában, a Jaj, ma­mában. Éjjel egy óra tízkor befeje­zem az előadást Cordobában, átöltö­zöm és miután ugyanaznap este már Soriában lépek színpadra, beülök a kocsiba, és levezetek szépen ki- lencszáz kilométert. 0 Nem sok az egy kicsit?- Nem értem, hogy lehettek ti olyan fáradékonyak... Én három dolgot szeretek az életben: színházat játszani, autót vezetni, és vásárolni. 0 A hatvanas években, gondo- lom, filmezni is szeretett.- Kevés filmet forgattam én Spa­nyolországban. Kikötő Tenerifában, Szerelmesek zuga, Hogy lehet hét nap alatt megházasodni? Formentor homokpartja... nálam a színház volt az első, másra nem is nagyon értem 0 David Lean világhírű alkotásá- ban, a Doktor Zsivágóban hogy ka- pott szerepet?- Rém egyszerűen. Megkeresett egy ügynök, aki tudta, hogy sztár vagyok Spanyolországban, szólt, hogy csináltassak magamról néhány képet Juan Cyenessel, a Madridban élő világhírű magyar fotográfussal, aztán elvitt és bemutatott az Oscar- díjas Leannek. „Mi az elképzelése a szerepről — kérdezi Lean —, hogy akarja eljátszani?“ Ne haragudjon, amíg nekem a rendező nem mondja el, hogy mit vár tőlem, addig én nem képzelek el semmit, feleltem. Rend­ben, bólintott Lean, és elém tette a szerződést. Hatalmas összeget fi­zettek, rengeteg sok pénzt, de meg kell hogy mondjam azt is: hajszálon múlott, hogy életben maradtam. Kendőben, parasztszoknyában fu­tottam a peronon... Omar Sharif volt a partnerem, neki kellett felrán­tania a mozgó vonatra. Rosszul fogta meg a kezemet, leestem a peron és a vágány közé, a kerék bekapta a ruhámat, s ahogy forgott, engem is megforgatott. Szörnyű volt. A moz­donyvezető idegösszeomlást kapott, a rendező őrjöngött, engem meg azonnal kórházba szállítottak, de csodák csodája, nagyobb bajom nem esett. • Ha most ilyen-olyan okok miatt holnaptól nem játszhatna, sírna?- Még csak szenvedni sem szen­vednék, ilyen a természetem. A rossz dolgok nem hagynak nyo­mot bennem. Ha nyomot hagyná­nak, itthon is éjjel-nappal sírnom kellene... elmegyek a házunk előtt, semmi, lemegyek a birtokra, semmi, körülnézek Szegeden, ahol a gyerek­koromat töltöttem, semmi,... az ég­világon semmi nem az enyém, csak amit magammal hozok. Sírni egyéb­ként azért sem szoktam, mert beáll­tam egyszer a tükörbe, hogy lássam, hogy nézek ki, amikor folynak a könnyeim, és iszonyú volt! Egy ronda dög nézett rám, piros orral, felduzzadt szemmel. Egyébként én elég optimista vagyok, akarom mon­dani, nem vagyok abszolút pesszi­mista. Úgy veszem az életet, ahogy kapom. Ha a szükség úgy hozná, szobalánynak vagy szakácsnőnek is beállnék, elvégre egészen jól főzök, s ha muszáj, ki is takarítok. Tudja, amikor elmentem innen, mindent el­veszítettem, annak örülhettem csu­pán, hogy életben maradtam. Most meg van pénzem elég, s ha jól bele­gondolok: bármi történik is velem az elkövetkező években, a sorsomnak mindenképpen hálás lehetek, mert szép, tartalmas életet éltem. 0 A magány, az egyedüllét nem zavarja?-Nem érzem én egyedül maga­mat soha. Nyolckor ébreszt a ku­tyára, kimegyek vele a parkba, ott vannak az ismerőseim, megtárgyal­juk a politikát és az időjárást, aztán bevásárolok, délután pihenek és té­vét nézek, és már jön is az este, mehetek játszani. Van egy csodaszép lakásom Madrid szívében, most ír­nak egy újabb darabot számomra, egészséges vagyok... nincs miért elégedetlenkednem. Spanyolország­ban élek, de magyarul imádkozom, ezt írja még meg. Muráti Lili megma­radt Muráti Lilinek. Szabó G. László 4* : * m ■■■■■■■■■■ R i/Bsűrnap Mu ráti Lili — negyvenöt év után

Next

/
Oldalképek
Tartalom