Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-14 / 24. szám

A SZOVJETUNIÓ NEM OROSZ NÉPEINEK IRODALMA A sámánénektől a modern regényig A KIRGIZEK KRITIKAI GONDOLKODÁS ÉS ERKÖLCS Két név: Heller Ágnes és Fehér Ferenc. A „budapesti iskolá­nak“ nevezett filozófuscsoport tagjai voltak. A „Lukács-óvodá­ból“ (így is nevezték Lukács György tanítványait) kikerülve a hatvanas években kezdték el a marxizmus kritikáját. Munkás­ságuk eredményei és személyük ellen a hetvenes évek elején támadás indult. Ennek nyomán eltávolítják őket az egyetemről, s külföldre, először Ausztráliába, majd az USA-ba távoznak. Heller Ágnes'elmondása szerint, amikor megismerkedett a marxizmussal, azonnal bírálni kezdte. így fogalmazott a Füg­getlen Magyar Kezdeményezés Pozsonyban megtartott vitadél­utánján. Ennek a két filozófusi életpályának a lényegi összefüg­géseit és a világ, azon belül a közép-európai régió állapotával kapcsolatos gondolatait ismertük meg a vitadélutánon. Ennek anyagából két olyan témakört választottam ki, amely közvetlenül érinti térségünket, a cseh és szlovák, valamint a kisebbségi politikai gondolkodást. Libanon vagy Európa A mai szovjet irodalom világszerte leg­ismertebb képviselője a most hatvanhá­rom esztendős, kirgiz származású Csin- giz Ajtmalov. S ez a tény elég sokat kell, hogy mondjon számunkra, mármint soro­zatunk számára, hogy miért is érdemes, túl a napi politikai aktualitáson foglalkozni e kis népekkel. Azt csak mellékesen je­gyezzük meg, hogy Ajtmatov jelentős szerepet vállalt a szovjet kultúra megújítá­sában, s jelenleg, tudomásunk szerint a Szovjetunió luxemburgi nagykövetének tisztét tölti be. S aligha véletlen, hogy a különben oly gazdag, napról napra eddig asztalfiókokban rejlő remekművek­kel gazdagodott szovjet próza mégis egy kirgiz műveiben érte el a legmagasabb csúcsokat. Ám mielőtt részletesebben is szemügyre vennénk e teljesítményt, vizs­gáljuk meg előbb azt a hátországot, azt a történelmi-társadalmi környezetet, s azt a szellemi-irodalmi és kulturális talajt, amelyben egy ilyen világirodalmi rangú nagyság felnövekedhetett. Olvasható ugyanis immár magyarul is, noha csak részleteiben, a kirgizek nemzeti eposza, a „Manasz". „Bár a török nyelvű népek nagy eposzi hagyományokkal rendelkeznek, a kaza- hok, az üzbégek, türkmének lantosai hosszú estéken át énekelnek Alpamisról, Körogluról, Er Töstükről, Maaden Karáról és a többi nevezetes vitézről, egyik eposz sem őriz annyi történelmi nevet, hivatko­zást, mint a »Manasz« - írja Kőhalmi Katalin, az eposz magyar kiadásának (a fordítás Bede Anna kitűnő munkája) utó­szavában. Tudnunk kell persze, hogy a belső­ázsiai hősénekek általában több tízezer soros „költemények“, így a modern fordí­tások csak részleteit közük a rendszerint elnyúló, hosszú epizódokat újra meg újra elismétlő (hiszen szájhagyomány útján terjedő) eposzoknak. Á „Manasznak“ is csak a legszebb epizódjait közli a magya- ritás, így a hős születéséről, gyerekkorá­ról, hadairól és haláláról szóló énekeket. Ám ezek, mint cseppben a tenger, híven tükrözik az egészet, hiszen a Manasz szépsége abban rejlik, hogy csodálatosan sokszínű, ékes és változatos, drága keleti szőnyeggé szövi biztos kézzel a külön- külön bizarrnak ható elemekből a kirgiz nép hol véres, hol keserves, kegyetlen és kegyetlenkedő, hol szépségesen vigassá- gos múltját, csalásait és megcsalattatá- sait, könnyeit és tréfáit. Erőssége ezért nem meséjének fordulatosságában van, hanem a részletek, leírások megjelenítő erejében. Azt persze, hogy e részletek mennyire híven tükrözik az egészet, nincs módunk megítélni, hisz aligha tudnánk azt össze­vetni az eredetivel. Biztosítékunk csupán a válogató és műfordító igényes munkája lehet. Figyeljünk csak meg egy szép rész­letet, A hős halála című epizódból, amely Bede Anna kitűnő munkáját dicséri: 'Hold tüntével sötét lett, Holott világolt lényed. Erős, nagy kirgiz néped Erőtlen, néma nép lett1. Azt kell mindehhez hozzátennünk, hogy a kirgizeknek, hasonlatosan Belső- Ázsia többi nomád népéhez, egészen a huszadik századig, nem volt írásbelisé­gük. Így hát énekeik, a Manaszhoz ha­sonlóan, szájhagyomány útján terjedtek s ebből adódik természetszerűen az is, hogy ahány énekes, annyiféle változat. Mindez persze mitsem változtat az éne­kek szépségén, gazdagságán, sőt. A kirgiz irodalom korántsem volt olyan jelentős a XIX. században, mint a kazah, noha itt is voltak Abajhoz, Dzsambulhoz hasonló népi énekesek. Mindenekelőtt az 1860 és 1942 között, Dzsambulhoz ha­sonlatosan ugyancsak hosszú életú To- golok Mondo és az 1864-tól 1933-ig élt Toktogul Szatilganov. A Kadej kán című népi eposz egyik változatát Toktogul mondotta tollba. De eredeti költőként is jelentősét alkotott. Közmondásként élt a kirgizeknél, hogy „Ha már költő, legyen Toktogul“. 18 évi szibériai kényszermun­ka után hazaszökött, és megérte, sok szép versében meg is énekelte a győztes forradalmat. A huszadik század a kirgiz irodalom­ban is nagy föllendülés korszaka. A jelen­tősebb alkotók közül megemlítendő az 1904-ben született Aali Tokombajev, az 1912-ben született Tugelbaj Szidikbekov, s Naszirdin Bajtemirov (1916). Tokomba­jev kétrészes verses regényt írt Véres évek, illetve Hajnal előtt címmel. Szidik­bekov legismertebb regénye a Napjaink emberei, Bajtemirov pedig a Zsildizkan című regényével aratott sikert. Mindez azonban csak az előjáték. Szá­zadunk legismertebb kirgiz s talán legis­mertebb kortárs szovjet írója az 1928-ban született Csingiz Ajtmatov. „Századunk legszebb szerelmi története“ - írta már első, 1958-ban keletkezett elbeszélésé­ről, a Dzsamila szerelméről Louis Aragon. S Ajtmatov beváltotta a hozzá fűzött korai bizalmat. Tucatnyi világhíres regény szer­zője mára, amelyekből csak a legismer­tebbeket van módunkban itt és most föl­sorolni. így az 1966-os A versenyló halála és az 1970-es Fehér hajó című kisregé­nyeket, továbbá a szovjet irodalom meg­újulási korszakának két legismertebb mű­ve közé tartozó, Az évszázadnál hosz- szabb ez a nap című, 1981-ben született regény, valamint az 1986-os Vesztőhely. „Ezen a vidéken keletről nyugatra és nyugatról keletre haladtak a vonatok... A vasútvonal két oldalán óriási puszta­ságok terültek el - Szári-Özek, a Sárga Homok középvidéke. Ezen a vidéken minden távolságot a va­sútvonalhoz mértek, akár a greeenwichi meridiánhoz... A vonatok pedig keletről nyugatra halad­tak, és nyugatról keletre... “ Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényének az egyik alap - újra és újra visszatérő motívuma ez a pár sor. A folyta­tása pedig: „Es mentek tovább a vonatok, keletről nyugatra és nyugatról keletre. A vasútvonal két oldalán pedig ezen a vidéken ugyanazok az öröktől fogva érintetlen, puszta térségek terülnek el - Szári-Özek, a Sárga Homok középvi­déke. A Szári-Özek - 1 rakétaállomásnak akkor még hire sem volt ezen a földön. Lehet, hogy az űrhajózás leendő megte­remtőinek csak a gondolataiban rajzolódott még ki. A vonatok pedig mentek, keletről nyu­gatra és nyugatról keletre... “ Egy másik vissza-visszatérő motívum pedig mítoszi: „Fekete hegyekből ha völgybe vonul­nak a nyájak, ne keress a vásárban, Begimaj. /Sötétkék hegyekből, ha völgybe vonulnak a nyájak, ne várj rám a vásárban, Begimaj. / Nem dalolunk együtt vásár­sokaságban /lovam el nem vihet, magam oda nem érek. / Fekete hegyekből ha völgybe vonulnak a nyájak, / sötétkék hegyekből ha völgybe vonulnak a nyájak, /ne várj rám a vásárban, Begimaj. /Égbe szállók magam akarata szerént... “ Mítoszok és mondák egyrészt, fantasz­tikum és sci-fi másrészt. Múlt és jövő egy világtól még ma is eldugott kis kazah faluban s közötte persze a mindenkori -jelen. Van ebben valami nagyon jelképes, hiszen valóságos egyrészt, hogy a míto­szok és mondák nem élnek oly elevenen, föltehetően, mint eme világtól olyannyira távol eső közép-ázsiai vidéken, s az is köztudott, hogy épp itt készülnek tudósok, katonák és űrhajósok az űrutazásra, noha az író maga figyelmeztet rá, hogy: ,,Természetesen a világunkon kívüli civilizációkkal kapcsolatos eseményeknek s mindannak, ami azokból kifolyólag törté­nik, semmiféle reális alapjuk nincs. A való­ságban sehol nem léteznek sárga homoki és nevadai rakétakilövő állomások. Az egész „kozmológiai" históriát azzal az egyetlen céllal találtam ki, hogy paradoxá- lis és hiperborizált formában kiélezzem a föld népét fenyegető potenciális ve­szélyhelyzetet. “ Ajtmatov példája egyébként újabb bizo­nyíték arra, hogy korunk nagy regényét nem Európában írják, hanem Japánban és Kolumbiában, Peruban és Mexikóban, s a Szovjetunión belül is egyre inkább előtérbe kerülnek a kis ázsiai és kaukázusi népek írói, ahogy látjuk sorozatunkban. Aligha itt a helye azonban annak, hogy magyarázatot találjunk erre a mindenkép­pen fölfigyeltető jelenségre. Tény, hogy ezek az eleddig ismeretlen világok, még a napi politikai aktualitásokon túl is, egyre jobban érdeklik a világot, mint a már ezerszer megírt európai históriák. Akármi­lyen érdekes legyen is persze egy egzoti­kus világ, ha nincs (jól) megírva, holt anyag. Ezért olvashatunk annyi érdektelen afrikai vagy arab regényt. Ám Garda Márquez vagy Ajtmatov regény-eposzai már világi­rodalmi remekek, korunk latin-amerikai vagy közép-ázsiai Odüsszeái. Ahogy az Ajtmatov-könyv Narekaci Gergelyt idéző mottója mondja: „ Testem helyett vegyétek ezt a könyvet, / ezt a néhány igét lelkem helyett". Cselényi László Fehér Ferenc: - Lehet itt egy hatalmas Libanon, a lengyel határtól a Fekete-tengerig. Ez alatt szó sze­rint azt értem, hogy olyan törzsi csoportok harca indul meg, amelyek gyakran fajilag nem különböznek, hanem vallásilag. Gyakran vallásilag sem különböznek, hanem fajilag, de valami idegenséget a másikban ész­lelnek és egyetlen megoldást látnak: a permanens háborút. Rengeteg ké­pet láttam Bejrútról; az a város egy lakhatatlan világnak a félelmetes szimbóluma. (...) Egy, valamikor vi­rágzó, Svájcra emlékeztető országot az emberek saját kezükkel a sárga földig lerombolnak úgy, hogy ma már a leghalványabb reménye sincs annak, hogy valamikor a békesség­hez és a jóléthez visszatérnek. (...) Nem kétséges számomra: ha az ellentétek kiszabadulnak a mai kere­teik közül, mi itt sajnos képesek vagyunk előállítani ezt a kollektív Libanont. Vérözönnel, s a világ meg­vető részvétlenségével. Mert nem fogunk se szánalmat kapni, se segít­séget. Nincs olyan örült hatalma a világnak, amely ebbe a térségbe akarna jönni, és kontrollálni akarná kollektív fúriáit. Amennyiben ennek a térségnek az emberei arra hatá­rozzák el magukat, hogy erőszakkal oldják meg konfliktusaikat, amelye­ket másképp is meg lehet oldani, akkor ez a térség száz évre kimegy a történelemből. Egy más megoldás: Európa nem egy romantikus, lírai szó. Ne gondol­janak a humanizmus nagy álmaira, és Thomas Mannra, Geothére, Mo­zartra! Ennél sokkal prózaibb dolgot akarok mondani. Európa mindenek­előtt egyfajta gazdasági közösség, azokkal az előnyökkel, amelyekkel munkaerő-áramlástól a tőkeáram­lásig minden együtt jár. A mi szá­munkra politikailag Európa a követ­kezőt jelenti: 1. Van egy európai önfelismerés 1945 után. Európa végzetes dolgot követett el, két há­borúban kiirtotta önmagát, mint a vi­lág természetes politikai centrumát. Kiderült az, hogy ezeket a német­francia, francia-angol stb. ellentéte­ket nem lehet háborúkkal és hábo­rús jellegű konfliktusokkal megolda­ni más áron, mint hogy Európa kisé­tál a történelem közepéből. Ez meg is történt. Európa kb. 30 esztendőre egy érdekes színtér, de nem politikai főszereplő volt. A főszerep átment a két szélső játékoshoz: Észak- Amerikához és a Szovjetunióhoz, mondjuk Oroszországhoz. Amikor Európa meg akarta szüntetni ezt a helyzetet, amikor újra be akarta magát vonni a játékba, csinált egy politikai chartát. Amit mi Európának nevezünk, az lényegében egy char­ta arról, hogy a politikai nemzetálla­mok egymás iránt egy minimális szolidaritással viselkednek, amely­nek a lényege, hogy a háború, mint az egymás közötti konfliktusok eszköze, kizárt, s kizárja az európai közösséghez való tartozást. 2. A nemzetállam az a téma, amelyről rendkívül sok machiavelliánus bölcs gondolkodott. (...) Ragyogó dolog ezzel az előkelőséggel a nemzetál­lam önérzéséről beszélni, csak az a kellemetlen benne, hogy az ar­cunkba robban. A nemzetállam ön­zésének az a lényege, hogy van benne egy uralkodó csoport - akár etnikailag, akár társadalmilag -, amely hidegen menedzseli ezt az államot az uralkodó csoport javára, és a többi élet érdekei nem számíta­nak semmit. Az európai tapasztala­tok azt mutatják, hogy ez a szent egoizmus, s ez a nagy machiavelliá­nus bölcsesség nem fizetődik ki. Ennélfogva az európai charta a nemzetállamok szempontjából nem humanista dallamokat jelent. Nem arra szólít fel, hogy hajtsunk végre egy antropológiai fordulatot, s legyünk igaz emberek. Egysze­rűen arra szólít fel, hogy vessünk bizonyos béklyót a nemzetállam ön­zésére. Ez lényegében az emberi jogok politikája. (...) Ez nem azt jelenti, hogy mi mostantól kezdve magasztosak leszünk. Egyet azon­ban jelent: minimális határ van szab­va annak a gátlástalanságnak, ami­vel szociális és etnikai konfliktusokat meg szoktunk élni. A példa, melyet feleségemmel együtt állandóan idé­zünk, az amerikai állam viselkedése bizonyos faji, etnikai és vallási konf­liktusokkal kapcsolatban. Nem az az igazság, hogy az Egyesült Államok­ban eltűnt volna az erős, tömeges rasszista érzés. Ez egy olyan érzés, amellyel az ember nap mint nap találkozhat. Tudniillik a jogi reformok megadták a fekete közösségnek azt az önérzetét, hogy habozás nélkül megmondja: mennyire utál minket. Azonban ez nem tekinthető többé természetes és elfogadott magatar­tásnak. Kinek a részéről? Az állam­nak a részéről. Ott ugyanis a követ­kező furcsa játék folyik: a lakosság - talán, éppen a többség - nem kér­dőjelezi meg saját faji érzéseit. De elfogadja, hogy az általa megválasz­tott állam egyfajta liberális korlátot vessen ennek az érzésnek a kifeje­zésére. Ezen a nagyon nehezen fenntartható egyensúlyon alapul az a szituáció, amelyben embercsopor­tok, etnikumok és fajok együttélése nem züllik le minden áldott nap csa­tatérré és közvetlen erőszakká. Amit minderről a kelet-európai fejlődés alternatívái kapcsán gondolok, az a következő: (...) Vagy saját ke­zünkkel alakítjuk át ezt a világot egy permanens csatatérré, amelyben el­pusztítjuk a jelenünket és a jövőn­ket, .és mindenképpen elpusztítjuk a nyugat-európai világnak bármilyen érdeklődését irántunk, vagy belé­pünk politikailag abba az Európába, ahol egyik embercsoport sem fog szentekből állni. Nem szentek kol­lektív egyháza lesz, de legalább egy, sőt, két korlátozást gyakorolunk. Le­mondunk a háborúról, mint csopor­tos konfliktusaink megoldásának eszközeiről. Elfogadjuk azt, hogy a magunk választotta kormányok egy bizonyos kontrollt - ha nem is terrort - vezessenek be a kollektív, spontán szenvedélyek zabolátlan ki­törésének megakadályozására. Tu­dom, hogy amilyen minimálisnak és egyszerűnek tűnik ez a program, annyira nehéz a keresztülvitele. Mit jelent ez a Versailles-Jalta rendszer válsága szempontjából? Nem jelentheti a határrevíziót. A ha­tárokról nem úgy beszélek, mint szentekről. Tökéletesen meg va­gyok győződve arról, hogy a Ver­sailles által teremtett, és a Jalta által megerősített határok irracionálisak. Nem hiszem azt, hogy csak a ma­gyarok kárára volt mindig irracioná­lis, hanem hol így, hol úgy. (...) Emberek a határok mögött kevered­nek, ennélfogva összesen két lehe­tőség van arra, hogy a tiszta etnikai és politikai határokat összemossuk: 1. a deportálás, 2. a népirtás. Ez a két eszköz áll a rendelkezésünkre. Gondolom, eddig kicsit túl sok jutott nekünk mind a kettőből az elmúlt hetven-nyolcvan évben. Ha erről le­mondunk, nem teszünk egy nagylel­kű gesztust, tudniillik „csak“ Ausch- witzról mondtunk le. És ez nem különösebb áldozat. Amit viszont vállalunk ezzel a le­mondással, az annak a megvitatása lesz, miként lehet embercsoporto­kat, amelyek az ellenérzés viszo­nyával érintkeztek egymással, a ter­mészetes érintkezés elfogadottsá­gához közel vinni. (...) Mi egysze­rűen nem érintkeztünk egymással. Nekünk nem volt közös történel­münk, mert szeparáltak minket, mert szeparáltuk magunkat. Közép- és Kelet-Európa, szerintem: „a közép­európai álom", akkor is érvényben marad, mint a kölcsönös egymáshoz szoktatásnak a formája, ha mi együtt lépünk be Európába. (...) Három óra távolságra élünk egymástól, nem ismerjük egymás nyelvét, alig ismerjük egymás irodalmát, nem is­merjük egymás szokásait, a törté­nelmünket úgy tudakoljuk meg, aho­gyan etnográfusok kérdeznek meg közép-afrikai törzseket. Nincs ez így jól. Ebben a pillanatban ráadásul a rossz irányba megyünk, mert neki­látnak a nemzeti történelmek szoká­sos gyárosai, hogy két évtizedre felépítsék a tökéletes, elkülönülő és egyaránt magasabbrendű nemzeti történelmek végtelen változatait. Ezen már szorgalmasan dolgoznak magyarok, szlovákok, szlovének, ro­mánok. Öt perc múlva annyi maga­sabbrendű történelem lesz ebben a térségben, amennyit az egész vi­lág nem termelt ki. De minderről együtt nem fogunk tudni. Pedig ép­pen ez az, ami nekem Közép-Euró- pa: a tudás. (...) Dusza István (Folytatjuk) J. Taldükin: Teaház

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom