Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-14 / 24. szám

CL ! 1 i * «- Porubjak úr, ön mit válaszolt volna ne­kem úgy két évvel ezelőtt, ha történetesen a hazai amatőrszínházi fesztiválok valamelyi­kén - ahol olykor-olykor együtt zsűrizgettünk- két értékelés szünetében azt kérdeztem volna, hogy nem akar-e a kormány alelnöke lenni?-Két esztendővel ezelőtt?... Legföljebb arra gondolhattam volna, hogy viccelődik. És ha akkor tréfás kedvemben vagyok, talán visszakérdeztem volna, hogy a hét páros avagy páratlan napjain akarja betöltetni ve­lem azt a posztot.- Jelenleg viszont mégis öné ez a munka­kör, méghozzá hétfőtől vasárnapig, tehát a hét 168 órájában. Könnyen rászánta magát, hogy a színház mégiscsak zártabb világából kilépjen a politika színpadára?- Napokon át rágódtam, mielőtt igent mondtam. Látnom és tudatosítanom kellett ugyanis, hogy olyan forgószínpadra lépek, ahol a tolerancia, az emberiesség - sajnos- aránylag ritkán, ráadásul viszonylag szűk körben számít igazi erénynek. És ha, akkor legföljebb a történelem tragikus, vagy éppen­séggel sorsfordító pillanataiban. Példa erre 1968 augusztusa és 1989 novembere. Érde­kes, hogy a látszólag békésebb időszakokban sokkal több a konfliktus. A nyílt színen és a kulisszák mögött egyaránt.- Hadd idézzem Shakespeare-t! „ Úgy dön­töttem, hogy gazember leszek“ - mondja drámáinak egyikében Gloster; s ármánykodni kezd, hogy majd III. Richárd néven vonulhas­son be a történelembe. Azt is mondhatnánk, hogy a modem politikatörténet egyik kulcs­mondatát adja itt hőse szájába a drámaírás fejedelme, aki az angol polgári forradalmat megelőző korszakban szinte minden olyan dilemmát vizsgálat tárgyává tesz színművei­ben, amellyel a következő négyszáz esztendő politikusainak meg kell küzdeniük.- Talán véletlen, talán nem az, hogy Sha­kespeare nagy politikai drámái közül mosta­nában lényegében egyet sem játszanak szín­házaink. Pedig milyen időszerű figura lehetne ma az öreg Lear király, akinek története arra is tanít, hogy a valóságtól, a környező világtól való elszakadás előbb-utóbb bukáshoz vezet. De az lehetne Macbeth is, aki bár derék volt, hős volt, de embertelenül volt az. Továbbá Coriolanus, akinek sorsában nép és egyén sérelmei szembesülnek, mérkőznek. Az élet, a legnagyobb színház, mostanában állandóan nyitva tart, s benne megállás nélkül folyik az előadás, amelynek szereplői a tavalyi parla­menti választások óta kitüntetett figyelemben részesülnek. Pontosabban: e választások óta a politikai szereplők mindig nyílt színen van­nak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás előtti korszak arctalan, jel­legtelen, az állampárt mögé rejtőző - és ily módon elfelelőtlenedő - politizálását egy ezerszer személyesebb politikai magatartás váltotta fel. Ennek szabályait az újonnan formálódó politikusi gárdának és a közvéle­ménynek együtt kell megismernie, elsajátíta­nia. Ez óhatatlanul szükséges ahhoz, hogy a politika ne válhassék úri huncutsággá, de ne is tűnhessék annak, ha nem az. Bonyolítja a helyzetet, hogy a kommunista rendszer örökségeként Szlovákia népe is híján van bizonyos politikai tapasztalatoknak. Főként olyanoknak, amelyek egy többpólusú, sokszí­nű, sokszereplős politikai rendszer mozgásai­nak megítéléséhez szükségesek.- Itt látszik helyénvalónak a kérdés: vajon milyen egyéni ambíciókkal vállalta el jelenlegi tisztét?- Nem titkolom, hogy a VPN, azaz a Nyil­vánosság az Erőszak Ellen mozgalom jelöltje voltam erre a posztra. Permanens célom, hogy minél szélesebb teret biztosítsak az emberies­ségnek, a toleranciának, a jogállamiságon nyugvó demokráciának. Nyugtalanítónak tar­tom viszont a nacionalista és a szeparatista megnyilvánulásokat. Napi munkám egyik leg­főbb célja tehát az, hogy Csehszlovákia - egy működőképes föderációban - a csehek, a szlo­vákok és az országban élő nemzeti vagy etnikai kisebbségek közös állama maradjon.- ön -a NYEE hagyományos irányvonalá­nak támogatója. Véleménye szerint a megala­kulása óta eltelt másfél esztendőben miben járt el hibásan ez a mozgalom?- A NYEE emlékezetes kassai „válóperén“ többen is utaltak arra, hogy hiba volt olyan hamar kivonulni a munkahelyekről, mert ez­zel egy fontos láncszem esett ki a mozgalom központi szervei, illetve a tömegek közötti kapcsolatrendszerből. Nyilván sok igazság rejlik ebben a felfogásban, mert a valódi, a korábban ismeretlen problémák zöme csu­pán az utóbbi hónapokban szakadt amúgy istenigazában a vállalatok és az üzemek nya­kába. Ebből a szemszögből vizsgálódva lehet, hogy igazuk van a munkahelyek „hűtlen“ elhagyását bírálóknak. Ugyanakkor látni kell az érem másik oldalát is: nevezetesen azt, hogy érthető idealizmusból a NYEE nem akart a levitézlett üzemi pártbizottságok örökébe lépni. Még akkor sem, ha tulajdonképpen előre lehetett sejteni, hogy az 1989 novembe­rében tapasztalt egység, a neosztálinista rend­szer elleni széles körű oppozíció - a napi politika és a társadalmi élet eseményeinek színpadán - előbb-utóbb a szilánkjaira törede­zik. A témába vágó, de mégis más kérdés, Jana Kosnárová felvétele Négyszemközt Martin Porubjakkal, a miniszterelnök-helyettessé lett dramaturggal Április elején Joa Bethoncourt, brazil drámaíró sajtóértekezletet tartott Pozsony­ban. A jobbára telt házakat vonzó „S“ Stúdió ugyanis műsortervébe iktatta Brezsnyev naplója című színdarabját. A jeles szerző sajtókonferenciáján ott volt a tervezett bemutató dramaturgja és rendezője Martin Porubjak is. Aprilis végén félbeszakadt az éppen csak megkezdett próbasorozat: Martin Porubjakot a szlovák kormány első alelnökévé nevezték ki; s ily módon - az „S“ Stúdió tenyérnyi színtere helyett - az élet színpadának rendezője és dramaturgja lett. Annak a játékszínnek az egyik őszinte szándékú irányítója, amelynek mindannyian a színészei vagyunk. Pontosabban: a színészei is, hiszen ki-ki a saját sorsának kovácsa. Természetesen, egy miniszterelnök-helyettes is. hogy a vélemények természetes polarizálódá­sa a Nyilvánosság az Erőszak Ellen belső vitáiban, majd a mozgalom kettéválása is szintén kultiváltabb körülmények között ját­szódhatott volna le. Szerintem ma már nem érdemes firtatni, hogy a NYEE két szárnyra szakadása miért történt akkora csinnadrattá­val. Tény viszont, hogy a Demokratikus Szlo­vákiáért Mozgalom hiába hirdeti magát konst­ruktív parlamenti oppozíciónak, ez a "vonás egyelőre hiányzik a megnyilvánulásaiból. Egyelőre csak bízni tudok abban, hogy a DSZM minden tekintetben korrekt partner lesz. Sajnos, legalábbis egyelőre, ennek nem sok jelét látni.- Porubjak úr, a kormány első alelnöki­ként mi tartozik az ön hatáskörébe?- Egyebek között a kultúra, az egészség­ügy, a sajtó, egyszóval csupa olyan ágazat, amely sokkal inkább viszi meg kéri a pénzt, semmint hozná azt. Ennek arányában tornyo­sulnak a gondok is körülöttem.- Tudatosítva mindezt nem érez nosztalgi­át a színház iránt?- Amit érzek, az inkább a türelmetlenség. Meggyőződésem, hogy egy szép napon visz- szatérhetek majd az országos politika nyílt színéről a politikum kőszínházi körülményei közé. Rendezőként, dramaturgként és főisko­lai oktatóként is.- Tényleg: 1991 júniusában miről szólt volna a korábbi rendszert idéző Brezsnyev- darab a pozsonyi „S“ Stúdióban?- A konfrontációról. Joa Betoncourt szín­műve arról szól, hogy egy kisebbségi sorsban élő személy — egészen pontosan egy aprócska falu zsidó szabója - mit él át akkor, amikor nagy hirtelen szemtől szembe találja magát a korlátlan hatalmú diktátorral, aki viszont épp ennek a zsidócskának a szolgálataira van ráutalva... Pompás alaphelyzet, amelyből va­lóban izgalmas előadás kerekedhetik. Olyan 'téma ez, amelyet nehéz is, kár is időben behatárolni, mert amíg ember él a földön, addig mindig lesznek olyanok, akik hatalomra törnek; és lesznek hatalmasságok, akik oly­kor-olykor éppen a kisemberekre lesznek rá­szorulva. Rádöbbenteni erre az embereket - az már nemcsak a színház dolga, hanem a társadalom feladata is. — Gondolom, magyarán ez azt jelentheti, hogy a különböző társadalmi pozíciók, az eltérő nézetek, a más-más nemzetiség nem akadályozhatja a dialógust; hiszen akarva- akaratlanul egymásra vagyunk utalva... Mi­niszterelnök-helyettes úr, engedje meg, hogy itt témát váltsak! Konkrétan arra gondolok, hogy Szlovákiában félmilliónál is több ma­gyar él, de Magyarországon sem elhanyagol­ható az ott élő szlovákok számaránya. Mivel ez a kérdés nemcsak az általános emberi jogok problémakörébe, hanem az ön hivatali hatáskörébe is tartozik, hadd kérdezzem meg: hogyan látja ezt a problémát? — Tömören szólva: az előző rendszer, noha szüntelenül a proletár internacionalizmus frá­zisát szajkózta, mind a nemzeti, mind a nemzetiségi kérdések területén rengeteg feladatot hagyott ránk. Első helyen itt van a maga megoldatlanságaival a cseh-szlovák viszony. Ezzel együtt Szlovákiában itt van a szlovák—magyar problematika. A kritikus helyzet okai leginkább a múltban rejlenek, ami a békekonferenciáktól a kitelepítésig vagy a lakosságcserékig a történelmi példák sorával lenne bizonyítható. Azt is meg kéll említeni, hogy a szlovák kormány elsősorban belpolitikai kérdésként kezeli a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség helyzetének keze­lését, míg a magyar kormány elsődleges kül­politikai feladatai egyikének tartja a Magyar- ország határain túl élő magyar kisebbségekről való gondoskodást. Felelősségteljesen kije­lenthetem, hogy a szlovák kormány az egye­temes emberi jogok és az európai normák alapján kíván minden, a nemzeti kisebbsége­ket illető kérdésben dönteni, illetve eljárni. Magától értetődik - éppen a történelmi körül­mények és a jelen realitásainak okán -, hogy a nemzetiségi kérdésben nem lehet reciproci­tásról beszélni. A történelem nem változtat­ható meg, okulni viszont érdemes belőle. Ezekről a kérdésekről ezért nyugodtan, a pár­beszéd lehetőségeit keresve, demokratikus módon kell tárgyalni. A tények alapján, mel­lőzve a szenvedélyeket és minden demagógi­át. A határ mindkét oldalán, de a nemzetközi tárgyalásokon is. Különben - hála a naciona­lista hangoskodók üzelmeinek - könnyűszer­rel egy újabb macskajaj lehet a Közép-Kelet- Európában kitört európai eufória vége.- Un május végén Budapesten járt, de közvetlenül ezután Pozsonyban is tárgyalt Entz Gézával, a magyar kormány nemzeti kisebbségek ügyében illetékes államtitkárá­val. Milyen benyomásokat szerzett magyaror­szági villámlátogatása, illetve pozsonyi be­szélgetései közben?- Meggyőződésem, elérkezett a kedvező pillanat, hogy kormányzati szinten és a köl­csönös tolerancia szellemében rendezni tud­juk a múltban felhalmozódott problémák zö­mét. Magyarországon határozottan felértéke­lődött a szlovák kapcsolat, Szlovákiában az itt élő magyarság helyzete iránti érdeklődés. Ez az érem egyik oldala. A másik oldalon viszont látni kell, hogy a felszabadult társadalmi lég­körben felütötte a fejét a nemzeti nyelv egyébként jogos igényének túlhangsúlyozása, a nacionalizmus, esetenként a sovinizmus. Az utóbbi hetek eseményei, a feszültebb társa­dalmi légkör, a szlovák parlament körül leját­szódott jelenetek mind-mind azt jelzik, hogy még alaposan meg kell küzdenünk a demok­rácia további megerősödéséért. Egyelőre nem könnyű dolog háttérbe szorítani az ez ellen ható erőket. Bonyolítja a helyzetet, hogy ezek a folyamatokká duzzadt jelenségek a cseh és szlovák föderáció kereteit is feszegetik. Bí­zom benne, hogy a föderációt megkérdőjele­ző, zsidógyűlölő, vagy éppenséggel magyarel­lenes hangulatok mégiscsak feloldhatók lesz­nek; hiszen ha nem akarunk letérni az Európa felé vezető útról, akkor csakis a rendszervál­tás után deklarált céljainkra tudunk támasz­kodni.- Egyelőre azonban a konstruktivitás he­lyett sok tekintetben a destrukció divatja járja. Véleménye szerint mi ennek az oka?- Ha a nemzetiségi kérdést veszem alapul, akkor látni kell, hogy Szlovákiában a történe­lem gubancai révén megkésett a nemzetté válás időszaka; s ez most természetesen je­lentkező hátulütőkkel is jár. Gazdaságilag viszont az övhuzogatás, a lemondás, az újra­kezdések időszakát éljük, s az ilyesmi köny- nyen pesszimizmusra sarkallja az embereket. A növeKvö kiadások, a létbizonytalanság lát­tán kevesen tudatosítják, hogy mindez a kom­munista rendszer ideológiailag szemellenzős, közgazdaságilag primitív törökgazdálkodásá­nak következménye. Ha valaki most munka- nélküliként az utcára kerül, akkor - érthetően - elsősorban a saját baját látja, és nemigen gondol arra, hogy a második világháború utáni években egy olyan rendszert erőszakol­tak Közép-Kelet-Európára, amilyent nagyon kevesen kívántak. Sajnos, ez a szolgasággal elegy kommunista uralom négy teljes évtize­den át tudta fenntartani magát.-Belekerül 1989 novembere: a bársonyos forradalom a XX. század világkrónikájába?- Okvetlenül. Már csak azért is, mert Cseh­szlovákia a második világháború utáiy „leíra- tását“ követően, akkor vonta újra magára a világ figyelmét. Remélhetőleg, az 1968-as tiszavirág-életű kísérlet után, most már végleg visszatérhetünk az európai históriába. Ma már világos, hogy a hajdani keleti blokk felzárkózása nélkül Európa nyugati fele is nehezebben boldogulhat. Végezetül csupán annyit: nem jó, hogy a gazdasági gondok révén Csehszlovákia most eléggé örömtelen. De még rosszabb volna, ha újra valamiféle hurráoptimizmus hibájába esnénk. Szerintem inkább rosszkedvűek, semmint felelőtlenek legyünk. Persze, közben a napi dolgainkról se feledkezzünk meg. Aki itt él, az itt tehet a legtöbbet. Önnönmaga és az ország érdeké­ben. A bártfai Kelet-Nyugat Konferencián hangzott el az a jelmondat: Segítsünk magun­kon és akkor a Nyugat is megsegít.- Porubjak úr, hadd köszönjem meg az interjút egy színházias „abganggal“: jussunk mielőbb a látomástól a látványig! MIKLÓSI PÉTER 1991. VI, 14.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom