Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-07 / 23. szám

t

Úgy él a köztudatban, hogy az érettségi fontos határkő az ember életében. Érettnek, felnőttnek tartják azt, aki ezt a fontos „okmányt“ megszerzi. Csak utána következhet a főiskola, a hivatásválasztás, vagy bizonyos „rangot“ jelentő munkakörbe történő helyezkedés. Évtizedekkel ezelőtt az érettségi bizonyítvány valóban társadalmi rangot jelentett. És mi a helyzet ma? Az érettségi bizonyítvány nem garancia se továbbtanulásra, se jó munkahelyre. Ugyanis egyre nő a munkanélküliség. S leginkább a képesítéssel rendelkezőket érinti, amiből az is következik, hogy a munkáltatók a gyakorlattal rendélkezőket részesítik előnyben, nincs kedvük a kezdőkkel kísérletezni.

Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt gyakran hangoztatták, hogy mire időszámításunk második évezredébe lépünk, valamennyi fiatalnak lesz érettségi bizonyítványa, mert ez már az iskolarendszerből adódik. A piacgazdaságban nincs mindig mód arra, hogy a fiatalok kedvük és ambícióik szerint meeválaszthassák boldogulásuk további útját. Erre nem mindenkinek adódik lehetősége. Gyakran azt kell elfogadni, ami van. Erre a következtetésre jutottunk, amikor a most érettségiző fiatalokkal elbeszélgettünk. Sajnáltuk őket, hogy nem szőnek nagy terveket, elfogadják a kényszermegoldásokat. Akik szakiskolákba jártak, úgy vélik, nagyobbak az esélyeik, mivel bizonyos ágazatban és bizonyos fokon továbbtanulás nélkül is szakemberek.

Különös örömmel töltött el bennünket az a felismerés, hogy felmérő utunkon nem találkoztunk csüggedt fiatalokkal, ellenkezőleg, kellő lendülettel, bizonyítani vágyással vágnak neki az életnek, elfogadják a bonyolult, néha kiúttalannak tűnő helyzetet. Csaknem valamennyiüknek van alternatív megoldása arra az esetre, ha eredeti terveiket nem tudnák megvalósítani.

S most következzék néhány vallomás:

Mit kezdek érettségi bizonyítványommal, miként akarom formálni

sorsomat?

hogy az ipariból nem lehet főiskolára menni. Most utólag mégis úgy érzem: jó, hogy nem a gimnáziumba jelentkeztem. A kassai magyar iparibból eddig is sokan bejutottak a prágai, a budapesti* a brünni egyetemekre, s ez minden bizonnyal ezután is így lesz. Az persze igaz, hogy az ipariban matematikából és fizikából valamivel kevesebbet tanítanak, mint a gimnáziumban, de akinek szilárd elhatározása, hogy főiskolára megy, ezt magától is képes pótolni. Nos, ez az érem egyik oldala, a másik pedig az, hogy amit itt a műszaki tantárgyakból megtanultunk, az olyan plusz, ami a főiskolán nagyon jól jön. Én erősen bízom abban, hogy június 13-án felvételt nyerek a prágai Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára. Hiszem, hogy egy-két hónapon belül a nyelvet is megtanulom. Prágában szeretnénk tanulni, ha minden kötél szakad, a Kassai Műszaki Egyetemen tanulnék tovább, ahova felvételi vizsga nélkül is felvesznek, mivel négy év során tiszta egyes volt a bizonyítványom. Majd a kassai ipariban szeretnék tanítani.

PULEN LÓRÁNT,

Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Középfokú Ipariskola- A pályaválasztás számomra nem okozott gondot, ugyan némi dilemmám az alapiskola utolsó évfolyamában volt, mert azzal ijesztgettek,

GYENES VIOLA,

Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gépipari Középiskola- Automatizációs technika a szakom, számítógépekkel, a televízióban, vagy a rádióban dolgozhatnék. Már ma tudom, hogy ez az én esetemben szóba se jöhet. Bárhol kopogtattam, a válasz ugyanaz volt: nincs helyünk. Eredetileg Vágfüze- sen, a földműves-szövetkezetben szerettem volna dolgozni, ahol számítógépekkel irányítják a termelést, de ez lehetetlen, amint mondták, nincs számomra szabad szék, viszont felajánlották, hogy lehetnék nappali őr 900 koronáért - ezt én nem tudtam elfogadni. Bár szüleim is őrök: anyu nappal, apu éjszaka, de most, hogy édesanyám munkaköre megszűnik, ügy döntöttünk, gazdálkodni fogunk. Anyuka földet örökölt, azon termesztünk majd zöldséget, virágot és még nem tudom mit. Ott fogok dolgozni, míg más nem adódik. Ez lesz családunk megélhetésének forrása. Belenyugodtam, bár, mivel a legjobb tanulók közé tartoztam, mások voltak az ambícióim. Azt szokták mondani: azt kell szeretni, ami van, hát én megpróbálom elfogadni ezt a tételt... 'Az azonban biztos, hogy autodidaktaként tovább szeretnék művelődni, mert a betű mindig vonzott és szerintem nem az a fontos, hogy az ember mit csinál, hanem az, hogy mivé lesz.

VARGA TAMÁS,

Pozsonyi Duna Utcai Gimnázium- Engem napjaink talán legdivatosabb szakmája, a menedzseri munkakör vonz. Külkereskedő szeretnék lenni, ezért a közgazdasági egyetemre jelentkeztem. Az említett szakra négy-ötszörös a túljelentkezés, mégis úgy döntöttem: vagy ez, vagy semmi. Ezért - noha volt erre lehetőség - más főiskolára nem is adtam be a jelentkezőívet.

Ez az elhatározás már régebben érlelődött bennem, de a közelmúltig inkább csak vágyálomnak tartottam, hiszen az elmúlt rendszerben hasonló elképzelések protekció nélkül szinte utópiának tűntek. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt higy- gyem, a hajdani „szocialista ismeretség“ már végérvényesen a múlté, de bízom benne, hogy a legfontosabb tényező mégis a tudás, a szakmai felkészültség.

Magamról még annyit: szeretem a földrajzot és már föbb éve tanulok angolul és németül. Remélem nyelvtudásomnak hamarosan hasznát is vehetem. Úgy érzem a Duna utcai gimnáziumban jó alapokat kaptunk, ezért optimizmussal várom a felvételit. Ha nem sikerül, egy év múlva újból megpróbálom.

MEDE GABRIELLA,

Rimaszombati Közgazdasági Középiskola- Nem tudom milyen a gyakorlati életben a Rimaszombati Közgazda- sági Középiskolában szerzett érettségi bizonyítvány ázsiója - én csak a másoktól: barátoktól, barátnőktől, szülőktől, ismerősöktől szerzett véleményekre, tapasztalatokra hagyat- kozhatom. Egyik barátnőm közbenjárásával jutottam hozzá első munkahelyemhez is, ami a rimaszombati „Építész“ állami vállalat kötelékeiben lesz. Igaz, az ő helyére megyek, de most az a fontos, hogy nem maradok munka nélkül. Azért említettem az első munkahelyemet, mert máris nagy terveim vannak. Menyasszony vagyok, a v^egényem ajnácskői és úgy tervezzük, hamarosan összeházasodunk, utána pedig szüleim családi házában, Füleken fogunk lakni. Több mint valószínű, pár hónap múlva már Füleken is akad munkahely, mivel az édesapám vezette Építőanyag-értékesítő Vállalatnál lesz üresedés, vagy ha ez nem jön be, a már most is működő családi vállalkozás könyvelését, fogom vezetni.

Pár nappal az érettségi előtt úgy érzem, az iskola, a kollektíva még sokáig hiányozni fog, csak az a tudat kárpótol, hogy egyáltalán dolgozhatok, lesz állásom és azt a munkát végezhetem majd, ami a „keriben“ tanultakkal összefügg és ami érdekel. (Folytatás a 2. oldalon)

„A tudás hatalom“. De sokszor hallottuk e szólássá magasztosult szókapcsolatot néhai jó tanítóinktól! Attól a kis csoporttól, akiket a második nagy világégés után az újsütetű, egységes nemzeti államokat kreáló hatalom kénytelen volt „itt felejteni“, majd katedrát adni nekik. Akiket a „hontalanság“ zord évei sem törtek meg, csak megaláztak, s akik mélységesen hittek a tudás emberformáló, felemelő erejében.

Évek, évtizedek múltán e szókapcsolatok tartalma ellaposodott, jelentősége devalválódott, s mi, akik még hittünk (hiszünk) benne, s választottuk az egyetemet, a főiskolát. majd a katedrát, kénytelenek voltunk új értékrendet keresni-felállítani: csappant a tudás társadalmi megbecsülése, anyagi elismerés híján középszintű, úgynevezett szakembereket képeztünk. A minőséget itt is a mennyiség váltotta fel.

A társadalmi változások ugyan megkérdőjelezik egy-egy eszme vagy akár egy egész eszmerendszer létjogosultságát, de egyúttal előlegezik a reményt: a régi, elismert értékek megújulnak vagy újakat teremtünk, csak időre van szükség, mert-gyor- san változó hétköznapjainkban nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy „merre van az erre“. Másképpen: eljutott-e a hazai magyar pedagógusok zöme ahhoz a felismeréshez, hogy felelőssége teljes tudatában merje vállalni és

irányítani a rábízott ifjú nemzedék pálya- orientációját? Pontosabban: van-e erkölcsi joga meggyőzni a szülőt, a gyermeket az érettségi, az egyetemi végzettség fontosságáról, avagy a még áttekinthetetlen gazdasági-társadalmi vonulatok plejádjában itt van-e már az ideje a bölcs megállapításnak: a tudás hatalom.

Az évtizedek nem éppen pozitív tapasztalatain érlelődő szkepticizmusunk óvatosságra int, rügyező reményeink bizakodóvá tesznek bennünket. Különösen nagy a felelősségünk, ha nemzetiségi oktatásügyünk felemelkedését, a hazai magyar értelmiség nevelését és növelését tűzzük zászlónkra, mert még sokan felteszik a kérdést: mit ér az ember, ha magyar? Különösen ha magyar értelmiségi.

Nagy a felelősségünk, mégis érezzük: vállalnunk kell a sorsunkat.

Társadalmunk gazdasági átrendeződése, a privatizációk a felületes szemlélővel elhitetik, nem kell a bizonyítvány: csak a pozitív hozzáállás, ügyesség (ügyeskedés),

s megy minden. Egy ideig! Ha az érettségizettek, az egyetemet avagy a főiskolát végzettek tucatemberek, ha a bizonyítványnak nincs fedezete, ha hiányzik a tudás, az érvényesülés útja igen bizonytalan.

A jóléti államok avagy a Távol-Kelet országai meggyőznek bennünket a tudás fontosságáról.

A bársonyos forradalom előestéjén a szerencsés véletlen következtében megismerkedtem egy japán történésszel. Beszélgetés közben arra a kérdésre, hogy többek között miben rejlik a japán csoda (gazdasági) titka, a következőket válaszolta: „Nincs semmilyen titka. A japán állam évente több százezer (a szám nem téves) szakemberét, tudósát küldi viszonylag magas ösztöndíjjal a világ jóformán minden államába, azzal a céllal, hogy az adott szakterületen ami új adódik, tanulmányozzák, rögzítsék, mert mindenütt lehet valami okosat, hasznosat tanulni“. Bizony, a sok százezer szakember sok százezer új ismerettel gyarapodva tér haza, s tapasztalataikat rugalmasan beépítve a japán gazdasági struktúrába: busás hasznot hajt. Természetesen, a japánok mérhetetlen tudásvágya ernyedhetetlen szorgalommal is párosul.

Nos, szorgalmas, kitartó nép a mi délszlovákiai magyarságunk. A történelem viharai: tatár, török, labanc mind-mind arra kénvszerítették, hogy tudja újra kezdeni az életét. Harcolt létbiztonságáért, de a szellemiekről sem feledkezett meg.

Úgy gondoljuk, itt az ideje, hogy szellemi fejlődésünket, vagy inkább ennek igényét gazdasági törekvéseink színvonalára emeljük. Magyarán mondva, használjuk ki adott lehetőségeinket: gyermekeink hadd tanuljanak felsőoktatási intézményeink valamelyikében és befejezvén tanulmányaikat, visz- szatérve szűkebb pátriájukba miért ne kamatoztathatnák tudásukat úgy japán módon?

Hagyjuk a nyelvi nehézségekre való hivatkozást! Ez néhány hónap kérdése. Nagy elődeink francia, német vagy angol egyetemeken szereztek tudást, s mi késői ivadékaik nem bizonyítanánk? Meg azért valljuk be, hogy középiskoláink tudásszintje sem a legrosszabb, s ha iskoláinkat, oktatásinevelési'folyamatunkat megtöltjük lélekkel, emberséggel, nagyon rövid időn belül meggyőződhetünk róla: a tudás hatalom.

Pukkai László

TANULJANAK GYEREKEINK