Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-04 / 1. szám
i/asarnap A nemzeti államokból kialakult újkori Európában is se szeri, se száma a saját nyelvüket beszélő kisebbségi sorba került népeknek. Nem szándékunk sorstársaink vigasztalása, de a Kárpát-medence kisebbségi magyarsága között van olyan csoport, amelyről az európai példák alapján megállapítható, hogy tartós fennmaradásuk egyáltalán nem kilátástalan. A siker a választott stratégia átgondoltságán és a kollektív kitartáson múlik. A MAGYAR KISEBBSÉGEK JOGOS ÖNBIZALMA Dániában.) A dél-tiroli német ajkúak jogait az 1947. február 10-i olasz békeszerződés rögzítette, amit az 1946. szeptember 5-i párizsi olasz-osztrák megállapodás előzött meg ) s a béke- szerződés IV. függeléke lett). Az ausztriai szlovének és horvátok nyelve viszont úgy vált hivatalos nyelvvé Burgenland, Stájerország és Karintia azon vidékein, ahol ók vannak ‘^őségben vagy nagy számban, hogy jugoszláv követelésre azt az 1955. május 25-i osztrák államszerződésbe iktatták, majd az osztrák alkotmány 8. paragrafusába foglalták, s törvényerejű rendeletek pontosították. A baszkok, az eszkimók, a ré- torománok például önálló állami létre nem tekinthetnek vissza, ahol általánosan használták volna nyelvüket és lélekszámúk se jelentős, ráadásul „hátország“ se áll mögöttük, ahol szomszédságukban „nyelvtársaik“ többségben élnek. Az a tény, hogy - Ausztriát kivéve - minden utódállamban százezres tömbökben él a magyarság, nem siránkozás, hanem erőgyűjtés, jogos önbizalom tárgya. Ehhez járul még, hogy a magyarság mindenütt településegyüttesak- kel, sőt hálózatokkal, belső összetartással rendelkezik (lásd székelyek). Az összlakosságnak, illetve a tartomány lakosságának a környező államok tör- pesége miatt is jelentős százalékát teszi ki. E szempontból kevésbé hasonlíthatók az olaszok tömegeihez a kis számú német ajkú déltiroliak. Inkább hasonlíthatók a vallonokhoz és a romandokhoz, akik Franciaország szomszédságában - Belgiumban és Svájcban századok óta francia anyanyelvükön élik életüket ezen országok hű polgáraiként. Anyanyelvükön működő teljes intézményrendszerrel rendelkeznek, beleértve több önálló egyetemet is. (Svájcban például az 1 milliót alig meghaladó francia anyanyelvű lakosságnak 3 önálló és egy kétnyelvű egyeteme van.) A kérdés: a magyar kisebbségek az utódállamokban eleddig miért nem jutottak hasonló szo- ciálökológiai egyensúlyba? S mit lehet manapság annak érdekében tenni, hogy a magyaroknak se kelljen sóvárogva az anyaország felé kacsingatniuk, hol nyelvüket hátrányos megkülönböztetés veszélye nélkül használhatják a mindennapi életben? Nyilvánvaló, hogy alapvető a kisebbségnek az anyanyelvhez, a többségében lakott vidékhez, vagyis az egymáshoz való szociálökológiai ragaszkodása. tíz persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a világszerte lezajló városba költözéssel mesterségesen gátat kell vetni a bennszülött, folklórt ápoló skanzenek, rezervátumok teremtésének, hanem azt kell elérni, hogy e mozgás lehetőleg az anyanyelvi többséggel rendelkező vidéken belül történjék. (ENSZ- statisztikákat alapul véve, például Csehszlovákiában, ahol ma a lakosság 70 százaléka már városban él, ez az arány 2000- re előreláthatólag eléri a 75 százalékot, miközben Kassa fejlődése valószínűleg gyorsabb, mint Pozsonyé. Ankerl Géza: Urbanisation rapide, Párizs, 1987.) NÉGYMILLIÓS MAGYAR KISEBBSÉG A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN Ha a Kárpát-medencében élő 4 milliós magyar kisebbség néven nevezett jogait északon, délen vagy keleten vizsgáljuk, a mértéktelen elhanyagoltságuk szembeötlő. Jóllehet a magyar kisebbség majd mindenütt a legnépesebb, egy kalap alá veszik elenyésző kisebbségekkel, sokszor az alkotmány vagy a törvénykezés név szerint tudomást sem vesz róla. Bár az 1947. február 10-i román békeszerződés tiltja a magyarság elleni gazdasági és politikai jogi diszkriminációt - akárcsak a német ajkúak esetében az olasz békeszerződés -, azonban a Moldávia (ahol alig* alig él több román, mint magyar Erdélyben) után sóvárgó egységes Nagy-Románia alkotmányának 22. cikkelye csak általánosságban szól az ún. „együtt- élö nemzetiségek“ nyelvének egyes megyékben a hatóságok általi használatáról, de nem is említi a jó kétmilliós magyarságot, sőt jogait a későbbi törvény- hozás sem pontosította. Az 1971 -es rendelet is csak a törvények lefordításával foglalkozik. Hol vagyunk az 1945. február 7-i, valószínűleg csak a béke- kötő nagyhatalmak elkáprázta- tását szolgáló, Magyar Autonóm Terület Nemzetiségi Statútumától?! A csehszlovák szövetségi alkotmány (vö. 1968. évi 144. számú alkotmánytörvény) legalább néven nevezi a magyarság jogait, amely a kitelepítés folytán majdnem felére csökkentetten is Szlovákia több mint 10 százalékát teszi ki az „államalkotó cseh és szlovák nemzettel“ szemben, s azok jóvoltából, s a nálánál sokkal kisebb számú németekkel, lengyelekkel és ukránokkal azonos jogokat élvezhet (Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek. Pozsony, Madách, 1989. 76. oldal.). A törvényhozás azonban e jogokat nem pontosította s az adminisztratív gyakorlat folytonosan nyirbálta, míg az új szlovák nyelvtörvény tartalmától teljesen megfosztotta. Jugoszlávia hat szláv államalkotó népet ismer el, saját köztársaságot alkotva. A magyarság a kilenc nemzetiség közé tartozik, s az alkotmány 269. cikkelye szerint a törvényeket albánul és magyarul is közölni kell. Jóllehet, több albán él Jugoszláviában, mint például Macedóniában, s számban a magyarság is csaknem felülmúlja Montenegró lakosságát, a szert» alkotmány e két nem szláv nemzetiség területi jogait a Vajdaság és Koszovó Szerbián belüli autonómiájának folyamatban levő megnyirbálásával (gyakorlatilag) tovább csökkenti. A nemzeti kisebbség belső összetartása - színjátszás, éneklés és más tevékenységek pezsdítette belső társadalmi élete és mozgolódása nélkül néven nevezett anyagi jogok nem vívhatok ki. Svájcban a jurái franciák jórészt hasonló társadalmi eszközökkel megvívott küzdelem árán tudtak Bern kantontól 1979-ben leválni, amire (új kantonok megteremtésére) se példa, se alkotmányjogi keret nem volt. Olyan jogok kivívása, amelynek egy helyileg többségben élő kisebbségnek kifejezetten, tehát nevén nevezve lehetőséget ad társas (élet)funkció anvanyelvén történő érvényesítésére, ellátására, az ún. „anyaország“ állami - jogi, politikai, oktatási, anyagi és társadalmi támogatások nélkül - nemigen következett be. (Az európai tapasztalatok arra mutatnak, hogy Kurdisztán állam nélkül a törökországi kurdok az idők végezetéig „hegyi törökök“ maradnak.) Pontosan felsorolt autonómia-jogok többnyire csak úgy kerültek az országok alkotmányába vagy törvényeibe, hogy ezeket előzőleg vagy egy-, esetleg kétoldalú nemzetközi egyezmény (pl. békeszerződés) vagy kétoldalú szerződések rögzítették. (A szuverenitásukra hiú államok közt az is előfordult, hogy mindketten külön-külön egyidejű, egyező egyoldalú ünnepélyes - esetleg az ENSZ által „láttamozott“ - nyilatkozatot tesznek. Ilyen nyilatkozatok rendezték 1955-ben az észak- schleswigi német ajkúak jogait 1991.1. 4. E summás áttekintés csak illusztrálja a magyar kisebbségek jogainak számához mért „aránytalanságait“. Okai közt gyakran a vesztett háború komplexusa szerepel. De valójában szomszédaink közül se Románia, se Horvátország, se Szlovákia, se Ausztria, hanem csak Szerbia sorolható egyértelműen a győztes szövetséges államokhoz. Egy másik ok viszont az, hogy a magyar politika a győztesek diktálta békeszerződések tárgyalásakor, s általában Trianon óta, túlzottan a határkérdésre koncentráltak. Végül kétoldalú tárgyalásokkor a magyar kormányt épp az etnikai határokat nem követő elcsa- tolások folytán Magyarország viszonylagos nagy etnikai homogenitása hozza hátrányos helyzetbe. A horvát kormányt kivéve alig lehet egyező fokú kölcsönös érdekeltségről beszélni, hiszen a magyarországi románok, szlovákok, szerbek az utódorszá- gokbeli magyarokhoz képest 1:6, 1:80 arányban viszonyulnak. így a magyar kormány csak több területre is kiterjedő „szimbiotikus“ együttműködést javasolva számíthat hasonló érdeklődésre, továbbá nemzetközi fórumokon (Európai Kisebbségi Charta) járhat el. Mármost a kisebbségi jogokat biztosító nemzetközi egyezmények tartalmát illetően a kulcsfogalom az analóg egyenlőség. Egy népesség anyanyelve gyakorlásának jogi stb. lehetővé tétele növeli egy csoport hátrányos megkülönböztetését. Politikai kérdésről lévén szó, az olyan megnyilatkozások, hogy egy országban minden beszélt anyanyelvnek egyező státusza van, vagy politikai naivság vagy képmutatás annak elkenésére, hogy a legnépesebb kisebbségek jogait felhígítsák. ARANYOS EGYENLŐSÉG Az analóg (vagy arányos) egyenlőség elve viszont kimondja, hogy a kisebbségek abszolút és relatív számuk, valamint területi koncentráltságuk függvényében egyenlő jogokat élveznek: akik kevesen vannak, a helyhatósági önkormányzatban az annak megfelelő jogokat, akik többen járási, s akik még kiterjedtebben és többen csoportosultak, kerületi vagy épp állami szinten jelentkező jogokat élveznek. így méltányos és egyenlő jogok élvezését jelenti, hogy egy állam nagyobb területet kihasítva a másikból - akarva, nem akarva - több kisebbséget kapott a területtel „ajándékba“, amiért magasabb fokú önálló kisebbségi intézményekkel kell fizetnie. Az analóg (arányos) s nem univoc (egyöntetű) egyenlőség alapján épp annyira indokolt, hogy a magyarországi tízezreket kitevő szlovákok önálló középiskolával rendelkeznek, mint ahogy a több százezernyi szlovákiai magyarság önálló felsőoktatási intézménynyel rendelkezzen. Ankerl Géza, Genf Válaszfal nélkül A szlovák sajtó a közelmúltban adott hírt arról, hogy szlovákiai állampolgárok egy csoportja petícióval fordult nemzetközi szervekhez (többek között az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához és az Európa Parlamenthez is), amelyben a magyarországi és a dél-szlovákiai szlovákok - szerintük hátrányos helyzetére hívta fel a világ figyelmét. Együd László feledi olvasónk nagyon higgadt hangú levélben reagált e kétes szándékú kezdeményezésre, megállapítva, hogy nem nemzetközi fórumokon kell keresnünk közös „problémáink rendezését, a hón óhajtott szlovák-magyar megbékélést“. Ugyanakkor - mintegy az előbbieket cáfolván - 6 is valamiféle ellenpetíció benyújtását javasolja kisebbségünk helyzetének szigorúan hiteles feltárásával, az említett kezdeményezés ellensúlyozására. Úgy véljük, sorsunk alakításában holmiféle petíciók aligha segítenek. Nemzetközi szervezetek vitatható támogatása is vajmi keveset érne, ha egymás között nem tudnánk megegyezni. Ezért egyetértünk Hajdú Jenő borsi olvasónkkal, aki levelében leszögezte: „Az egyszerű emberek mindig megértették egymást, bármilyen nyelven beszéltek is. Szlovák, magyar és rutén szomszédok között nem volt szükség választófalra“. Ez a megállapítás akár jelképesen is értelmezhető... Levélírónk szerint „a békében élő emberek jóban, rosszban mindenkor összetartottak, s teszik ezt most is “. Belopotocky Károly pozsonyi olvasónk arról számol be, hogy néhány évvel ezelőtt gyakrabban járt rokoni látogatásra a kelet-szlovákiai Ba- lonyba és Nagytoronyéra. „Soha sehol nem tapasztaltam nézeteltérést szlovákok és magyarok között. Munkahelyen se.“ Annál inkább nyugtalanítják a gyűlöletet és békétlenséget szító jelszavak és feliratok. Dr. Princzkel József ga- ramalmásdí olvasónkat viszont valami más aggasztja. Levelében Duray Miklósnak a helyhatósági választásokkal kapcsolatos, lapunkban közölt nyilatkozatára reagál. Szerinte „a nyilatkozat nemcsak a megállapítások részleti egyoldalúságával téved, hanem elsősorban a háttéri mondanivalóját illetően. Ezzel kapcsolatban a tagság őszintén elhitte, hogy a mozgalmak vezetői a kezdeti kölcsönös féltékenység! megnyilvánulásokon már régen túlléptek. Most újra elgondolkoztatja azokat, akik számtalan összejövetelen elmarasztalták őket, amiért szerintük a koalíció kérdésében mind a három mozgalom vezetőinél hiányzott a kölcsönös megegyezésre irányuló nagyobb törekvés“. A továbbiakban olvasónk levonja a következtetést: „A nyilatkozó viszont megfeledkezett arról, hogy a megválasztott képviselők létszámarányának semmi köze az egy- egy mozgalomhoz tartozó szavazóinak arányához... A koalíció nélkül a megválasztott polgármesterek száma nem háromjegyű lett volna, sót a két számjegy első tagja is igen alacsony értéket képviselt volna...“ Lám, lám! Már azon is vitázunk, hogy egy-egy képviselőre a koalíción belüli pártok melyikének tagjai adták a több szavazatot! Ahelyett, hogy az összefogás szülte eredményekből levonnánk a kellő tanulságot, azon vitázunk, kit illet a nagyobb érdem? Már saját portánkon belül, egymás között is újabb válaszfalakat emelünk? Pedig nekünk és szomszédainknak is hasznosabb lenne, ha inkább a meglevőket is lebontanánk. -alA BELSŐ ÖSSZETARTÁS AZ ANYANYELVI JOGOK KIVÍVÁSÁNAK A FELTÉTELE A KISEBBSÉGI JOGOK ARÁNYTALANSÁGAI
