Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-17 / 20. szám

kért. ért büntet nő: Önarckép ?Se/77 *k, * él, vek. CSÁZIM RÁZIM ázim Rázim Duna-parti I C üzlete előtt mindig hosz- szú sor áll. Ő a fagylaltki­rály. Pontosabban a fagylaltszultán. Kétkerekű tolókocsijai csöngetve járják a várost, s a fagylaltosok han­gosan kiabálják: „Csá-zim Ráá-zim, Csá-zim Ráá-zim“. Mint valami mü- ezzinek, hívják az embereket, nem imára szólítanak: Itt a csodálatos megfagyott nedű, paradicsomi nedű, mely Allah kedvence, és a prófétáké meg a huriké... Itt a csodálatos Csá- zim Rázim remekműve, Allah sza­kállára csörgő sárga, piros, kék, zöld jeges massza, mely elolvad szátok­ban, elixírként felszívódik testetek­ben varázsszer sejtjeitekben, vére­tekbe hatol, megújhodik tőle a lélek, bölcsebbek lesztek, erősebbek. Csá- zim Ráá-zim, Csá-zim Ráá-zim, aki hasonlatos lesz ama szent Gül Babá­hoz, a budai kertészhez, ő a rózsák kertésze, Csázim a fagylalt cukrásza, Csá-zim Ráá-zim, Csá-zim Ráá- zim ... Hosszan, elnyúlva szól - üze­net, ima, csábítás... lebeg az utcák felett, visszaverődik a falakról, s mi szaladunk hozzájuk, hogy ötven fil­lérért-adjanak egy kis adag citromo­sat, epreset, málnásat, vaníliásat, ba­rackosat, kanalukkal kaparják a bű­vös nyalánkságot, jól megrakva töl­csérünket, kenjék, kenjék a masszát, Allah csodamasszáját, Allah és a próféták nyalánkságát. És ők nem fukarkodnak - Csázim jóságos, ada­kozó, még ingyen is megajándékoz­zák a gyerekeket, egy koronáért pe­dig gyönyörű, hatalmas fagylalttur­bánt - valóságos remekművet - va­rázsolnak az ostyára, még meg is formálják kanalukkal, ráadást csöp- pentve az adagra. Nem tudom, hány kocsi járja a várost. Csázim Rázim nevében, olykor találkoznak egy­mással: „Csáá-ziim Ráá-zim, Csáá- zim Ráá-zim, Csáá-ziim Ráá­De Csázim Rázim hosszú ideig mégsem lehetett egyeduralkodó, nem járkálhatott kizárólagosan ha­talmas szultánként a városban. Itt volt az olasz. A Gelateria Italiana zöld pisztáciájával nem versenyez­hetett. Ezért sokan elpártoltak Csá- zimtól, s a Duna-partról átmentek a Széplak-utcába. Török-olasz fagy­laltháború tört ki. A Gelaterie in­gyen adta a mandulafagylaltot, Csá­zim pedig ugyancsak ingyen a citro­mosat. „Mit*pisztácia! - legyintett Csázim és fagylaltárusai -, vacak mandula, nem gyümölcs, csupa héj, álgyümölcs, mag.“ Az olasz azt ter­jesztette el, hogy Csázim citrom he­lyett citrompótlót használ. Csázim újszerű, különleges mintázott fona- tos ostyátokéért csináltatott, hosszú­kását, karcsút, de a szája öblösebb volt a szokottnál, tehát több fagylalt fért el benne, legalábbis látszatra, Lamberto azonban válaszolt e kihí­vásra, tölcsére Vénusz születésének kagylójára emlékeztetett, elnevezte Botticellinek. Kétségtelen, hogy Csá­zim fagyialtosai nagy reklámot csi­náltak főnöküknek, Lamberto nem rendelkezett kétkerekűekkel, miért, nem tudom, de az olasz üzlete (már­ványszalonja - így hívták sokan) sokkal szebbnek, díszesebbnek, tisz­tábbnak és elegánsabbnak tűnt a Du­na-parti földszinti helyiségnél, ahová öreg, több százéves kőlépcső vitt, avíttnak látszott az egész berende­zés, faszékek, faasztalok mindenféle ciráda nélkül, Csázim ezen nem vál­toztatott, a lépcsőt beborította már- gaszínű linóleummal, lapokkal. Folyt a háború. Szerdán Csázim adott in­gyen fagylaltot bárkinek, csütörtö­kön Lamberto. Aztán az olasz elha­tározta, hogy minden adag fagylalt­hoz tejszínhab is jár. Természetesen Csázim sem maradt tétlen, ő édes habot rakatott minden porcióra. Igen ám, de árusai a kocsikban városszer­te csak fagylaltot hordtak, át kellett volna alakítani a kétkerekűeket vagy újat kellett volna konstruálni, mindez rendkívül költségesnek ígér­kezett. Lamberto új ötletekkel tért haza Olaszországból: megjelentek a fagylalttorták, kuglófok meg az újfajta fagylaltkanalak, tölcsérek, formák... Lamberto előnyre tett szert. Csázim bevezette áz egydecis szódaadagokat. Újabb és újabb dol­gokat találtak ki. Az olasz vadonatúj Carpiniani fagylaltgépet szerelt fel, Csázim vett egy keverőt, állítólag brazíliait, ezt híresztelték a fagylal- tosai. Az olasz nevetett: „Hol van ez az én Sole mio márkámtól!“ És gú­nyolódott: „Miért nem importál Csá­zim valamit' Törökországból? A fagylalt olasz találmány!“ Röpla­pokat nyomtatott: Olasz fagylalt olasz gépen, a fagylalt olasz talál­mány. Már a rómaiak is ismerték! így igaz, mondogatták az emberek, és egyre többen mentek Lambertó- hoz. Mi is inkább Lamberto fagyiját nyaltuk. Azt rebesgették, hogy mind EBERT TIBOR mámorosán, elszántan, mentek ötve- nen, nyolcvanan, százan, Lamberto üzlete elé. Körülvették a Gelateria Italiana üzletét, a Széplak utcát, a fa utcát, a Posta utcát, a környékbeli utcákat elzárta a sok Csázim Rázim- kocsi. Csönd lett. Lamberto úr kijött az üzletből, arca sápadt volt, ajka szederjes... A fagylaltárusok kórus­ban zengték főnökük nevét, hurrát kiáltottak hozzá, és felemelték a kar­jukat. Az olasz dadogott valamit, az összeverődött városiak közül bedob­ta valaki: „pisztácia, pisztácia“. Ne­vettek. „Mandula“ - terjedt a szó. „Pisztácia, úgy van, pisztácia.“ Akusztikai párbeszéd alakult a har­cias „Csázim“ és a halkan morajló „pisztácia“ közt. Valójában szövet­ségesek voltak: a két szó értelme meg az emberek gondolata. A fagy­laltot szerették. „Hurrá, Csázim!“ - kiáltotta valaki. „Hurrá“ - jött a válasz. Lamberto úr dühösen visz- szament az üzletébe, és a meglepetés a teljes győzelemhez csak ezután következett. Megjelent Csázim Rá­zim piros török sapkában, buggyos Csázim, mind Lamberto a tönk szé­lén áll, rég nem üzlet nálunk a fagy­laltkészítés, presztízskérdés az egész, s ez temérdek pénzbe kerül. A tél befagyasztotta a háborúsko­dást, hallgatólagos fegyverszünet jött létre. Császim fagylaltkocsijai nem járták a várost, de mindketten készültek a következő nyárra, a vég­ső offenzívára. Csázim és Lamberto „cukrászdájában“ jelentéktelen sü­teményeket árultak: islert, pitéket, puszedlikat, berlinert, linzert, de a klasszikus tortaszeletek - sacher, oroszkrémes, dobos, Stefánia — hiá­nyoztak. Tavasszal új portált kapott a Gelateria Italiana, díszeset cirádá- sat, sok-sok színnel, aranyozással. Csázim is hatalmas betűkkel hirdette nevét. De mindez csak előcsatáro- zásnak számított. Plakátokat ragasz­tottak a hirdető oszlopokra: Csázim Rázim. Ennyit, nem többet. Néhány nap múlva leragasztották nevét a Gelateria Italianával. Valóságos plakátháború tört ki, mint a válasz­tásokon. A város lakói figyelték az eseményeket, természetesen voltak Csázim-pártiak, főleg az ifjúság kö­rében, és Lamberto-pártiak, az utób­biak inkább a confiserie, conditoreit kedvelő, a „beülő“ polgárokból ver­buválódtak. Lassan a lakosság is fel­készült a nagy támadásra, mely egy­re késett, az állóháborút jól ismerték az első világháború ból, itt-ott átre­pült a másik oldalára égy ártatlan „gránát“, üzenet, figyelmeztetés, fenyegetőzés, fagylaltbomba-töl- csér... Május végén aztán megindul­tak Csázim tankjai, egész hadosz­tályt vetett be, rengeteg vadonatúj kétkerekű kocsit, megindultak a Du­na-parti rejtekhelyről a város több pontjáról, mentek, gurultak egymás után, egymás mellett, az oldalukon rikító hetük: Csázim Rázim. És ezt kiabálták a Csázim-sapkában a ko- csilologató fagylaltárusok, „Csázim Rázim“ - hangzott a csatakiáltás, zúdult mindenhova és mindenünnen „Csázim, Csázim Rázim“. És a két­kerekű hadsereg átvonult a városon, nadrágban, odaállt a Gelateria Italia­na elé és intett. Ekkor lekerültek a fagylaltkocsik porcelánhengereiről a kúpos fedők, és az árusok cirkuszi mutatványokként, gyors mozdula­tokkal töltötték a színes, édes jeges masszát a tölcsérekbe, és ingyen nyújtották a bámészkodóknak. Mi­csoda látvány! Ahogy a sok-sok ko­csitologató árus (később derült ki, hogy vidékről is szerződtette őket Csázim) a rengeteg fagylaltot oszto­gatja. Mi is rohantunk oda, hogy ne maradjunk ki belőle. Csázim csak állt a Gelateria ajtajában, mosoly­gott: „Allah fizesse meg nektek, Al­lah győzött“. Csázim győzött, és nemsokára ki­békült Lambertóval. MANDEL MÁRKUS M fandel Márkus vendéglőjé­ben csak kóser ételeket főznek. Mandel Márkus az ajtóban áll, hosszú, csillogó, fekete kaftánban, széles bársony kalapban invitálja a vendégeket. A pincéreken kicsiny kerek fejfedő, a legtöbben sóletet esznek, meg töltött libanya­kat rizzsel, titokzatos írás, héber betűk a táblákon az ajtó felett. Vala­hányszor elmegyek arrafelé, én több Mandel Márkust látok, négyet, ötöt, hatot, tizet, ott állnak az ajtóban, az ablakok előtt, hatalmasak, eltakar­ják a vendéglőt, és mind engem hív, mutatóujjukat is felemelik, kalap­juk széle nő, nő a fekete bársony, a Mandel Márkusok kedvesen moso­lyognak, és ez a mosolyuk fentről, szakállukról gurul le hozzám, cipő­jük, csizmájuk tükörfényesen ra­gyog, s ha lenézek, bennük meglá­tom magamat. „Sólem“ - szól az egyik. „Sólem“ - mondják a többi­ek, sólem, „béke“. Bentről kijönnek a pincérek, mindegyikük kezében tálca, meleg, gőzölgő ételekkel, fe­lém nyújtják, „sólem“, mondják ők is. Finom, ínycsiklandó szagok száll­nak, fehér szakálú rabbik mennek be a vendéglőbe, jönnek ki, ők is azt mondják, hogy „sólem“, „béke, bé­ke“ dadogom, „béke“ dadogom. Az­tán odajön hozzám egy Mandel Már­kus, gyengéden megérinti a karom: „Sólem, sólem...“ Az utcán már csak Mandel Márkusok járnak, az ószeres ajtajában is ők állnak, ’a há­zak ablakaiból is Mandel Márkusok néznek, könyökölnek ki. „Sólem, sólem“ - hangzik innen is, onnan is, kórusban zeng, visszhangzik. Elkez­dek futni a hepehupás macskaköves utcán, de nem tudom, merre fussak, visszafordulok, kanálisrostély ásít rám, az úttest meg a járdaszegély között szivárványszínű víz csordo­gál .‘Merre fussak? Haza fussak. Ru­hák lógnak egy rúdon, aztán cipők, félcipők, magasszárú cipők, csizmák halomban... „Sólem, sólem, kisfiú, sólem kisfiú“, lámpák, csillárok, fali­karok, kabátok, nadrágok, ingek .. .És egyszerre csak mindenütt be­csukódnak a ablakok, legördülnek robajjal a redőnyök a kirakatokon; zárva a kapuk, csak Mandel Márkus áll az ajtó előtt, hatalmasan, mozdu­latlanul. Nem szól semmit. „Sólem“ — motyogom, — „sólem“, mondom félhangosan. „Sólem“ - Hát nem halljátok? „Sólem, só-lem.“ Nem fe- ' leTsenki. Fekete bojtos sapkások jönnek fe­kete egyenruhában, derékszíjjal, csizmában. „Sólem.“ Megakad tor­komon a szó. ÓSZERES, ÓSZERESEK M indig szerettem a? ószerese­ket, a tródlereket. Annyi mindent lát az ember. Meg­annyi kincsesbánya minden üzlet. Ott sorakoznak egymás után a Zsidó utcán. Kapni itt mindent. Úgy képze­lem, ha ezeket az üzleteket, odúkat fel lehetne fűzni egy kötélre, csünge- nének, himbálóznának egymás mel­lett. És én eljátszadoznám velük. Buxbaum bácsi jól ismer, Grűnhut úr is, nála kerékpárokat is látni, meg lámpákat, Schlesinger Mózes térké­peket földgömböket árul, kaptam tő­le a minap egy albumot tavakkal, tengerekkel, Sorenberg Izidornál üvegek csillognak sejtelmesen a mélyben, ha mosolyog üvegmo­soly, fogai üvegfogak, de a legizgal­masabb Kirschbaum Móric ószerke- reskedése (így hívja), hátul a sötét­ben egy kőtestű alak ül, sose moz­dul; magába réved, gondolkodik ta­lán, elmereng, vár. Gólem: bármikor megindulhat... SZLOVÁK ÁLLAM, AVAGY A KUGLIPÁLYA regszületett hát az önálló szlovák állam, elszakadtak Csehországtól, kikiáltot­ták Hitler legújabb vazallus orszá­gát, úgy hívják: Slovensky stát. Hlin- ka páter, Tiso, Durcánsky, Tuka, Saho Mach fasiszta köztársasága. Uj­jong a tömeg Pozsonyban: ez lett a főváros — Bratislava —, nem Turci- ansky Sváty Martin - a Matica köz­pontja -, mint sokan gondolták. Az utcákat fúvószenekarok járják, feke­te egyenruhás, bojtos sapkás gárdis­ták masíroznak, büszkén lengetik a fehér, kék, piros zászlókat a kettős kereszttel. Hangosbeszélők jelentet­ték be immár századszor a történel­mi tényt, köszöntő táviratok men­nek á Führerhez, szózatokat intéz­nek a néphez. A színház előtti téren gyülekeznek az egyenruhások és egyenruha-nélküliek, mindig beszél valaki hozzájuk, az erkélyről. Éne­kelnek: „Slovensko si ubránime... Szlovákiát megvédjük“ stb., stb. M1 A szlovák republika elnöke, Tiso József aztán bevonul az egykori Grassalkovich, majd később Frigyes főhercegi barokk palotába. Itt köve­tik egymást az audienciák, követek jönnek-mennek, a kovácsoltvas ka­pu előtt díszőrség sorakozik, felvon­ták az elnöki zászlót, kürt harsan... És itt, a palota mögött, a kertben rendezték be azt a kuglipályát, mely kedvenc szórakozása Tiso József­nek, és ő, mint a többi falusi plébá­nos, ingujjra vetkőzve hajítja el a fa­golyót társaival, barátaival együtt. Gördül, rohan a golyó, végigfut a pá­lyán, nekiütődik a bábuknák, fejek­nek - cseheknek, magyaroknak, len­gyeleknek, zsidóknak, de szlovákok­nak is. Az urak jókat nevetViek: „Cesi pesi do Prahy, vagyis csenek gyalog Prágába, csehek takarodja­tok“ - mondja az egyik. „Magyarok át a Dunán!“ - szól a másik. Nevet-', nek, és sört iszogatnak. „Poliákok ' nem szlovákok! Zsidók nélküli or­szágot!“ Sok jelszó járja, sokat ak­kor találnak ki. És gurulnak a go­lyók, hullanak a bábuk. Tiso József ' is sört iszik, frissen csapolt sárga habosat, megtörli a száját, megiga­zítja ingét, reverendáját. A többiek sorban állnak mögötte, hogy elvé­gezzék a dobást. EGYETLEN ELLENSZAVAZAT A Komenskyról elnevezett egyetem terén a kút nem olyan, mint Róma kútjai, a Fontana di Tarvisio, a Villa d’este, sziklákon libák szaladgálnak, kisfiúk kergetik őket, egyikükben anyám mindig engem vél felfedezni, lehet, valóban rám hasonlít, ahogy éppen megfog egy állatot, amely menekülni próbál. A szoborcsoportozat szép, ügyes, meggyőző kompozíció, Tilg­ner műve, másik alkotása a színház előtt álló Ganümédész. Nos, ennél a libás kútnál álldogálok, nézem a felröppenő, visszazuhanó, csobba­nó vizet, ujjaimat bele-belemártom, tulajdonképpen véletlenül tartózko­dom itt, nem a történelmi aktus hozott ide. Az egyetem épületében ülésezik a nemrég kikiáltott szlovák állam parlamentje. Morajlás hallat­szik, kiabálások, az előttem levő tömeg nemtetszését fejezi ki valami miatt... Felmászom a kút egyik szik­lájára, hogy jobban lássak. Kíváncsi vagyok. Magas, szürke ruhás férfi jön ki az épületből a lépcsőn. Kétol­dalt fújoznak az emberek, öklüket rázzák többen, a rendőrkordon visz- szanyomja a tömeget. A férfi lemegy a lépcsőn, kiköpdösnek felé... „Zsi­dóbérenc magyar! Magyar féreg!“- ilyeneket hallok; A férfi autóba száll, rendőrök csinálnak utat neki, a tömeg közül egyesek az autót ütögetik, köpdösik. Az autó megin­dul, a Múzeum-kávéház, a Grössling fürdő irányába köveket hajigáinak rá. Másnap megtudom, Esterházy Já­nos, a magyarság képviselője volt az egyetlen a szlovák parlamentben, aki nem szavazta meg a zsidótör­vényt, mely az első ilyen törvények egyike Közép-Európában. Fogal­mam se volt, mi is lehet az a törvény, árjásítás, milyenek a következmé­nyei, mi a numerus clausus, numerus nullus... De nem felejtem el a gyűlö­letet az arcokon... meg azt, hogy belecsúsztam a kút vizébe, és fázva, nedves ruhában, locsogó cipőben ér­tem haza. Részlet a szerző kéziratából, mely a Regio Könyvek „Pozsonyi Könyv­tár“ sorozatában jelenik meg ebben az évben. 1 Szervátiusz Jenő: Cantata profana, részlet

Next

/
Oldalképek
Tartalom