Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-17 / 20. szám

ŰBUJBSBfl * 4 f * M in deddig sejtelmem sem volt, hogy nők is lehet­nek papok, s azt hiszem, máig sem tudnak róla azok, akik nem tartoznak valamelyik protestáns egyházhoz, amelyekben sok a papnő.- Annak idején, a „hőskor­ban“ a hívőink között is nem­egyszer félreértésekre került sor. Egyszer egy fagyos télen távoli faluba mentünk a temp­lomszolgával temetni. Nagyon hideg volt. Az elhunyt hozzátar­tozói tiszteletteljesen behívták a házba, hogy melegedjen meg, aztán az egyik asszony engem is megszánt. Amikor aztán az átöl­tözés után én jelentem meg a re­verendában, nagy volt a megle­petés - meséli Stanislava Michle- rová, Prága-Holesovice papnője. A nők lelkipásztori szolgálata nem régi keletű. Már századunk harmincas éveiben vita tárgyát képezte. Azzal a különbséggel, hogy annak idején ez minden keresztény egyház problémája volt, s a katolikusoknál még ma is az. A katolikus egyház abból indul ki, hogy a biblia szerint a Jézus által kiválasztott tizen­két apostol és a hetvenkét tanít­vány is mind férfi volt, s csak nekik hagyta örökségül a szent evangélium hirdetését, s csak ne­kik szólt, hogy „ezt cselekedjé- tek az én emlékezetemre“. A protestáns egyházakban azon­ban ezt nem szó szerint értel­mezik.- A kezdeti csodálkozások •után a hívők azután ugyanúgy tiszteltek bennünket, mint férfi kollégáinkat - folytatja a papnő. - Azért mondom mindezt múlt időben, mert ma már gyülekeze­tünkben ez nem ritkaság, s nincs különbség ha a szószékre férfi vagy női lelkipásztor lép. Az emberek kezdetben nem tudták, hogyan szólítsanak. Gyakran humoros helyzetek is adódtak, ha felséges asszonynak, papné nagyságának, sőt egyszer tiszte­lendő elvtársnőnek is szólítot­tak. De az a kolléganőm vitte el a pálmát, akit egy alkalommal a tiszteletes úr megszólítással il­lettek. Azért mindenképpen jó érzés volt, hogy a községben, ahol szolgáltam, távozásom után ismét női lelkipásztort kértek. Egyes protestáns egyházak­ban immár közel fél évszázada, nőket is pappá szentelnek. így van ez elsősorban a csehszlovák huszita egyházban, ahol a lelké­szeknek csaknem a fele (46 szá­zalék) nő. S hasonló a helyzet a csehtestvérek evangélikus egyházában is. S így van nálunk, Szlovákiában is a református ke­resztény egyházban és szerte a világon.- A templomba rendszerint sok idős, elhagyott asszony jár, sok özvegyasszony, akik számá­ra a férfi lelkipásztor bizonyos képzeletbeli támaszt jelent. ~De harmincöt évnyi szolgálatom ideje alatt arról is meggyőződ­tem, hogy ezek az idős asszo­nyok bennünk is hasonló tá­maszra lelnek. Egyesek úgy vi­szonyulnak hozzánk, mintha a lányuk lennénk. Ám az is elő­fordul, hogy a gyülekezetben a nők árgus szemekkel figyelik, hogyan viselkedik a férjük a fia­talabb papnőkkel szemben. De hát ez természetes -mondja Sta­nislava Michlerová —, mint ahogy az is, hogy az asszonyok úgy törődnek a papjukkal, hogy ezt irigyli a férjük. Anna Lukesová, a Károly Egyetem Huszita Hittudományi Karának adjunktusa így véle­kedik:- A nőmozgalom az egyhá­zakban jelentős támogatást ka­pott az Egyházak Világtanácsá­tól, amely 1988 húsvétján meg­hirdette az egyházaknak a nők iránti ökumenikus szolidaritását. A nőknek és a nők képességei­nek az igazságos megítélése nem azonosulhat a szekuláris emanci­pációs mozgalmakkal, mivel lét­rejöttének okai a kereszténysé­gen kívüliek. Jézus Krisztus a férfiak és a nők egyenlőségéről nem beszélt. De tettei s a nőkkel folytatott beszélgetései azt bizo­nyítják, hogy teljes értékű egyé­nekként fogadta el őket. Mivel kimondottan nem szólt róluk, egyesek erre sajátos magyaráza­tot találtak: ezzel Jézus azt akar­ta mondani, hogy a nők alacso­nyabb rendűek. Jézus viszont nem foglalkozott az egyenjogú­ság kérdéseivel. Az egyházi szolgálatot teljesí­tő nők bizonyos szempontból hátrányos helyzetben vannak a családjukhoz való kötődés miatt. De ha családjukban meg­értésre és támogatásra találnak, ez számukra olyan életerő, ame­lyet minden bizonnyal nélkülöz­nek a házassági tilalomban-élő papok. Végül is a kedvező csalá­di háttér mindenki számára fon­tos. Nem egyedülálló eset az egyházközségekben az sem, hogy a hívők, főleg az idősebb asszonyok, anyai kötelességei teljesítésében is segítik papnőjü­ket. Vigyáznak a gyerekekre, se­gítenek a bevásárlásban. Egy bizonyos: a protestáns egyházközségekben a női lelki- pásztorok teljes egyenjogúságot élveznek. (Lidové noviny nyomán K. T.) Esztendőkkel ezelőtt lakótele­pi lakásunk ablakának sarkába fecskék költöztek. Észrevétlenül építették fel fészküket, s mire észbe kaptunk, „házuk“ már majdnem készen állt. Eleinte el akartuk hesegetni őket, hiszen sejtettük, tavasztól őszig zárva kell tartanunk az ablakokat, s csivitelésük legédesebb hajnali álmunkból ver majd fel. Addig- addig gondolkodtunk - talán szándékosan is húztuk az idő -, míg a fészek teljesen elkészült, s lakói beköltöztek. A jövevé­nyek - stílusosan - az Adám és Éva nevet kapták. Telt-múlt az idő, és észrevet­tük, hogy már csak az Adám hagyja el a fészket, s fáradhatatla­nul eteti párját. Egy nap aztán különösen hangos csivitelésre ébredtünk, s a hajnali napsütés­ben a függöny mögül fecskéinket megfigyelés alatt tartottuk. Lát­hattuk, hogy már nemcsak az Ádám repül ki, de az Éva is, és mialatt távol voltak, a csipogás sem szűnt meg. Kikeltek a fiókák - nyugtáztuk boldogan, s vára­kozva lestük, mikor dugják ki csőrüket a fészekből. Minden erőnkkel segíteni akartunk a fecskepárnak, madáreledclt szórtunk az ablakpárkányra, s lá­nyaim nagy buzgalommal még légyvadászatra is indultak. Fára­dozásuk hiábavalónak bizonyult, Ádám és Éva elutasították az eléjük tálalt ételt. A fiókák a Peti és Kriszti nevet kapták, s a sze­münk előtt cseperedtek fel. Ta­núi lehettünk első sikertelen re­pülési próbálkozásaiknak épp­úgy, mint hangos szóváltásaik­nak. Hajnali csetepatéjuk felvert álmunkból, de egyáltalán nem bántuk meg, hogy annak idején nem zavartuk el őket. Aztán egy szeles, hűvös napon fecskéink útra keltek. Szomo­rúan néztük az elárvult fészket, s belefogtunk az ablak alapos letisztításába. - Vetjük le - mo­rogta a férjem, miközben az ab­lakpárkányon felgyülemlett ma­dárpiszkot súrolta. Nem — tilta­koztunk lányaimmal hiszen visszatérnek. A tavasz közeledtével már na­gyón vártuk őket, s fecskéink egy szép napon hazataláltak. S ez így ment évről évre. Azóta nekünk a tavaszt Adám és Éva, Peti és Kriszti, Tomi és Szimi, Bubi és Bibi hozták. Évről évre ámultunk szorgalmuk, kitartásuk láttán és bizony tanulhattunk is tőlük. Együvé tartozást, egymást segítést. Fecskéink élete a panelrenge­tegben egyáltalán nem volt könnyű, mégsem hagytak el ben­nünket. Előfordult, hogy az erős vihar következtében leszakadt á fészek fala, de ők dacolva a zord idővel sötétedésig házu­kat megjavították. Túlélték az életükre törő karvaly támadását is. Hiába láttuk, mit tesz a raga­dozó madár, a döbbenettől csak akkor ocsúdtunk fel, amikor a tragédia bevégeztetett. A nyol­cadik emeletről alázuhanó fé­szekben lapuló tojások a földre érve összezúzódtak. Hetekig hallgattuk a fecskepár kétségbe­esett csivitelését, s hetekig nem tudtunk szabadulni a látvány emlékétől. Egy idő után fecs­kéink idegessége alábbhagyott, megreparálták fészküket és a fecskemama újra tojásokat ra­kott. Az idén valami furcsa szoron­gással vártuk a madarak jöttét. Hajnalonként lestük, nem hall­juk-e meg kedves csipogásukat, és lefekvés előtt is egyre a fész­ket figyeltük. Ornitológus isme­rősünkhöz fordultunk, magya­rázza el, mi lelhette madarain­kat. Az Öböl-háború áldozatai ők is - mondta szomorúan, majd elmagyarázta a fecskék vándor­újának irányát. Irak, Kuvait, bombák, rakéták, égő olajme­zők, szennyezett tenger... nem élhették túl. Az ember nemcsak embert öl, irt, hanem állatot, nö­vényt is. Véljétek le a fészket. Nem lesz lakója - tanácsolta, hiszen köztudott, a fecskék nem foglalják el más házát. Naponta állunk az ablaknál, s nézzük az üres fészket. Még nem verjük le, még várunk. Még reménykedünk. Hátha... Péterfi Szonya Könnyű az amerikai férjnek. Nem csupán azért, mert többet keres és az üzletekben sem kell sorban állnia. De tessék csak elképzelni, már régen s azó­ta többször is megjelent náluk a családi perpatvar kódexe. Hogy ez mi? Semmi más, mint a férj és feleség közötti veszekedés tudományosan megalapo­zott szabályainak gyűjteménye. Nem én, a tudósok mondják, hogy a vesze­kedés a házasság sava-borsa, tisztító vihar, melyet megbékélés, derült ég és melengető napsütés követ... Csupán a módját kell tudnunk! De hát mit tegyen egy kelet-európai férj, aki e szabályokat még nem ismeri? E tudatlanságból adódott az én ta­pasztalatlanságom is, amikor napok óta tartó csendes háztartás után annyi kö­zölnivalóm lett volna duzzogó nejem­mel. Az a bizonyos férfiúi büszkeség akadályozott abban, hogy én ejtsem ki az első békítő szót. Feltehetően ó is erre várt, mert hát a feleségnek is lehet némi büszkesége... így teltek a csendes napok szótlan­ságban, miközben egyre azon törtem a fejem, miként szüntethetném meg a néma hadiállapotot úgy, hogy hiúsá­gomon csorba ne essék. S lásd, mire képes egy magára utalt, a családi viszályok megoldásának ame­rikai szabályait nem ismerő félj. A fene tudja, minek köszönhettem a mentő ötletet. Valami azt sugallta, a sajnálat a legszebb és legönzőbb emberi érzés. Milyen jó is mások sajnálata! Örülök, hogy én még nem szorulok mások szánalmára. Az asszony munkából való érkezése előtt sűrített paradicsommal átitatott kötszerrel bugyoláltam be a bokám. A valódi vértől átitatott kötés se hatha­tott volna hitelesebben. Az ajtóval szembeni fotelban úgy helyezkedtem el, hogy a nej első pillantásának látszö- gébe kerüljek. Kulcs csikordult a zárban. Közben megfelelő pózba vágtam magam. Fe­jem hátravetve, fájdalmas arcot vágva, szemlehunyva vártam a hatást.- Az ég szerelmére! Veled meg mi történt? Ahá! A halacska benyelte a horgot. Csak kitartás!- Szólj már! Mi bajod? Nem szóltam, még mindig vártam a színjáték drámai feszültségének ki- csúcsosodását, rettenetes kínokat szín­lelve.- De hisz te vérzel!- Semmi az egész - nyöszörögtem, de a legkomolyabban gondolva.- Hívom a mentőt!- Nem! Nem! Könyörgésre fogta. Ez az - gondol­tam. Egy heti hallgatás után ő szólalt meg elsőnek. így már jó.- Dehát így nem maradhatsz!- Nem kell semmiféle mentő] Dögöl­jek meg! Úgyis elegem van az ilyen életből!- Megpróbálom átkötni. Elvégre el­sősegély-nyújtási tanfolyamot vé­geztem ... Bizonygatta a magáét úgy, hogy azért túl nagy sajnálatot ne mutasson. A látszat kedvéért még egy darabig vonakodtam, majd végül beadtam a de­rekam.- Nem bánom, kössük át - sóhaj­tottam. A feleség óvatosan bontotta le a kö­tést. Amikor a végére ért, rám meresz­tette vésztjósló tekintetét.- Szóval becsaptál?!- Valamit csak ki kellett ötlenem, hogy szóra bíijalak... Részletezzem tovább? Az egy heti feszültség forró ölelésben pillanatok alatt feloldódott. Mindketten nagy te­hertől szabadultunk. Közben arra gon­doltam, hogy a háztartási viszályok megoldására írt könyv amerikai szer­zőinek kiegészítésül a paradicsom­módszert is javaslom. Csakhogy az ef­fajta töprengésre sok időm nem ma­radt, mert a feleségem ellenvetést nem tűrő hangon rám ripakodott:- Ha a sűrített paradicsomot ilyen szamárságra fecsérelted el, öltözz fel szépen és rohanj az üzletbe, mart va­csorára töltött paprikát főzök... Zsilka László 1991. V. 17. Stanislava Michlerová keresztel Fecskesira tó Könözsi István felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom