Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-03 / 18. szám

neséljek? De likjQ^az éle- : éveim szöve- ló igaz: sehol mint az alap­apám nevelő- igy idejekorán /ásni; a legke- felemelkedve ekszik velem, sít. Az elkülö- ajándékozott tkezett abból, Iának“ hívtak; idéta-vidéken, riban németek akkor még •saság területe i a választóvo- korosztály kö- -t népiskolába, ;g az Osztrák- rtományai kö- ható, hogy ez i. egyházi iskola, y éve: jezsuita cör, e keverék tetlen volt, pu­tt tört ki belö­vik a reichen- laXiposványba intem benne, egyesületi ban- jam, melyből ilákban is vala- voltak tiltva, tfogolta őket; és barna ing- ez a „biroda- ‘ után volt; ezt , de nem a bar­iért öt tárgyból ipvetö ismere- egy magánjel- Hohenelbébe, légit, besoroz­ván szögesdrót in: ez volt az én problémám, itanítás: ahogy :et, Ithakáról és és azt hittem, olvasok; a nép­tanultunk törté- 1 Habsburg-tör- reálgimnázium- h szájizű, fran- met, melyet né- itak elő, majd és fajelméletet; ta^^örténelmi jy azt Sztálin izek után mégis íi még a törté- íféle történelmi lóinak. Az én ilytonosság. ozom egykori itt állnak előt- után, Braun- :nben, Liberec- verinben, Bay- , rám néznek, smersz meg? És n ismerem fel á megmondják csalódottak; el- or ók mesélnek - tudod még -; im már. Eseten- mgok, hogy ezt- ejteni, és akkor nyira erőt vesz edkezem a kül- isztálytársaimat ; ezennel vala- ítot kérek. éveim legbizal- ihol keleten el- .hallottam egy- a leányról, akit idején ismertem tán el akartam ír. - Hébe-hóba osztálytalálko- alkalommal el- égyszer kaptam ■ .(fetosen eltöl- ézett fel; vála- indig csalódást lek attól kezdve Törés törés hátán; ugyan mit is mond e szó: „iskoláskorom“? - Mi lehet közös egy csehszlovákiai Cseh­országban található, isten háta mö­götti, német nyelvű falusi iskola, egy ausztriai jezsuita gimnázium és két másik gimnázium között, ismét csak a Szudéta-vidéken, melyekben az oktatást először polgári szellemben cseh-európai, majd fasiszta ihletésű nagynémet elvek alapján irányítot­ták, de végül mindig ugyanazokkal a tanárokkal végeztették? Arra sem emlékszem már, hogy mi volt a neve annak az osztálytár­sunknak, akit szülőhelyemen egy na­pon meg akartunk égetni. Egy föld alatti folyosóban kellett volna mind­ennek megtörténnie, és már hozzá is .fogtunk a folyosó megásásához, de csak egy méter mélységig jutottunk a kemény hegyi talajban. Ez a fiú úgy viselkedett, mint a macska; olyan fura módon tudott védekezni, hogy minden fogásból sikerült ki­csúsznia. S nemcsak hogy köpködött meg karmolt és maga körül csapko­dott, hanem egészen gátlástalanul FRANZ FÜHMANN védekezett: rögtön beleharapott az ellenfélbe, kifeszített ujjaival teljes lendülettel a szemébe szúrt, mélyen beledöfött az orrüregébe, megbökte az ádámcsutkáját, belerúgott a heré­jébe, s még akkor is kivágta magát egy eredeti dzsiu-dzsicu csapással, ha ketten vagy hárman csimpasz­kodtak belé. Az ellenpárthoz tarto­zott; különben a hősünk lett volna. Az én szülőhelyem észak-déli irá­nyú völgyben húzódik meg, eszerint rendelkezik egy keleti és egy nyugati hegyoldallal, így két "párt jött létre: a nyári oldal meg a téli oldal képvi­selői, akiknek élet-halál küzdelmét mégis, valamikor régen, jóval isko­láskorom előtt valamilyen észek-déli megosztottság keresztezte; a legen­dás hüttenbachi csata után, melyben állítólag ketten is megnyomorodtak egész életükre, végül két klán ala­kult ki, s ezek helyileg már alig-alig voltak pontosan meghatározhatók. Magjukat a polgári iskola adta, mi/ népiskolások voltunk az utánpótlás; srácok a kísérő népségből. A vezé­rek brutális istennek számítottak, a program mindkét oldalon a terror útján megszerzendő egyeduralom volt, s a háborúság rögtön kitört, ha valamelyik párt túlerőben érezte magát. Kegyetlen sors várt a fog­lyokra. / Télen a „tömés“ dívott, a nedves inkvizíció: a hátára fektetett sze­mélynek befogták az orrát, s a szük­ségből tátogó szájba addig és oly mélyen tömtek havat, amíg csak va­lamelyik vezért el nem fogta az aggodalom. - Nyáron békát és isza­pot használtak. A macskatermészetű fickót tehát meg akartuk égetni. „Benzint ön­tünk rá, meggyújtjuk, és végignéz­zük, hogyan perzselik a lángok“ — magyarázta vezérünk. Én azokhoz tartoztam, akiket beavattak, jóllehet még csupán népiskolás voltam; be­avattak, mert a megégetésnek apám telke alatt kellett történnie, ahol há­borítatlanul áshattunk. Az akna, me­lyet a kemény talajba vájtunk, fél négyzetméternyi lehetett, úgyhogy minden esetben csak egyikünk dol­gozhatott; más szerszámunk nem volt, csak kapa és lapát. Kvarcho­mok. Még ma is hallom, ahogy meg- csikordul, ropog. Aki sorra került, negyedórát ásott, aztán leváltottuk; három na­pon át ástunk, utána leállítottuk az akciót: vezérünk robbanóanyagot akart szerezni, és eközben mindig újabb nehézségekbe ütköztünk. - Én is kapálhattam, áshattam két alka­lommal, és kapáltam a végkimerülé­sig; büszke voltam erre. Az aknáknak három méter mély­ségig kellett levezetnie egy csípőma­gasságig érő s hirtelen boltozatossá táguló folyosóig, amely aztán ugyan­ilyen gyorsan elkeskenyülve az el­hagyott kőbányába vezetett volna ki, amely apám hegyi telkét határol­ta. A kőbányát ócskatelepnek hasz­nálták, a kijárat egy csalánnal benőtt csapáson át, elrozsdásodott vödrök és szétfoszlott matracok között ve­zetett volna a szabadba, hogy senki fel ne fedezhesse. Láttam a folyosót, a boltozatot, képzeletem működött; magunkat is ott láttam a boltozatos gödörben járkálni fáklyafény mellett, álarc­ban; hogy elevent égetünk meg, egé­szen kiment a fejemből. Ha megpró­bálnám magam elé idézni, megmere­vedne a jelenet; átélném mégis és megborzonganék az iszonyat és a kí­váncsiság keverékétől, melyben a kí­váncsiság van túlsúlyban. Hogy a macskatermészetű fiút meg fogjuk égetni, afelől halvány kétségem sem volt. Ha összetalál­koztam vele, jövendő sorsa ötlött eszembe. Csaknem minden alkalom­mal találkoztunk iskolába menet az úton, és a földöntúli mindenhatóság meg a borzalom kavargó érzetével meredtem rá. Alighanem azzal érde­melte ki a legtöbb figyelmet, hogy nem vett tudomást a dologról. Úgy közlekedett, mintha az övé lenne az utca; keze mélyen a nadrágzsebé­ben, háta előregörbülve, csípője la­zán forgott, válla előre-hátra hullám­zott. Szokása szerint minden lépés­kor kiköpött az útra, nyálával meg­célozta a fűszálakat és a bogarakat; a legkisebb mozgást is észrevette az útszélén, s nyomban azon volt, hogy megszüntesse... Egyébként csak az utcán láttam, sehol másutt: sem a tó­nál, sem az erdőben, sem a réten. — Sosem támadott meg, és én sem őt, megvetett engem; ismertem a végze­tét, s ez olyan fölényt adott nekem, amely már határos volt a részvéttel. Sorsáról többet nem tudok. Furcsa módon az égetést magát sehogy sem tudtam elképzelni ma­gamban —: holott a tűz iskoláskorom éveiben még hétköznapi jelenségnek számított. Zúgás és pattogás a tűz­hely ajtaja mögött; anyám parazsat cipelt szobáról szobára, az utcáról láttuk a kovácsot munka közben, apám meg a patikájában vért és vizeletet forralt hegyes lángok fö­lött. Évente kétszer az avart égették el; vadászok tüze, tűz a krumpliföl­deken, a parasztok is maguk sütötték még a kenyerüket. Nem volt iskolai túra tűzgödör nélkül, máglyák lo­bogtak mindenütt: tavasz-tűz, Wal- purgis-éji tűz, megforduló-tűz Szent János-napkor, újévi tűz - lángoló kerekek, a hómezókön gördültek tova; fáklyásmenetek, fáklyás utazá­sok nyárünnepeken égő-világító ha­jókon, ahogy sercegve áthúztak a ta­von; az üvegfúvók kunyhóiban lát­ható fehér csillogás, földöntúli hősé­get árasztó viliódzó falak, s ha gaval­lérnak ígérkező látogató érkezett, eleven egeret is hajítottak bele: fakó, nyomban szétszikrázó nyom csupán. Vad tüzek a fogadók konyháin; s az­tán villámok is űztek bennünket, mélyek tüzeket lobbantottak; s az országos vásárokon a tűznyelők. Tűz - a templomok örökmécsese­ként nappal pedig a krematórium füst­szennyezte rőt lángjai. Ezt a lángot iszonyattal szemléltük, mert a leg­képtelenebb lázadás lángja volt, a zendülés lobogása Isten ellen, aki azt parancsolta, hogy az ember, aki porból vétetett, újra a porává váljék. A krematórium kéményei szá­momra a pokol kijáratai voltak; a kolostorban aztán, lelkigyakorla­tok alatt, Loyolai Szent Ignác előírá­sait híven követve arra tanítottak bennünket, hogy a poklok tüzét kí­séreljük meg magunk elé képzelni, összes érzékszervünket mozgósítva. A képzelőerő nagy iskolája: ott ül­tünk, három napig hallgatásra ítélve a konviktus boltívei alatt, és papta­nár hangját hallgattuk, aki le- és bevezetett bennünket a pokolba: „Az első gyakorlat abban áll, hogy a képzelet szemével szemléljék ama mérhetetlen tűzparazsakat és bennük mintegy üres testbe zárva a lelkeket. Szemléljétek hát! A má­sodik gyakorlat lényege, hogy kép­zelőerőtök adta fülekkel halljátok meg a sírást, az üldözést, a kiálto­zást, Krisztus urunk káromlását és szentjeinek gyalázását. Halljátok hát! A harmadik gyakorlat lényege, hogy képzelőerő adta szaglóérzéke- tekkel érezzétek a pokol füstjét, kénjét, posványát és a rothadás bű­zét. Szagoljátok hát! A negyedik gyakorlat abban áll, hogy képzelőe- rötöktől nyert ízlelő érzéketekkel megízleljétek a pokolbéli keserű dol­gokat, a könnyeket, a szomorúságot, a lelkiismeretfurdalást. ízleljétek meg hát! Az ötödik gyakorlat a kép­zelőerő adta tapintóérzéket kívánja meg, ahogy ugyanis ama parazsak a lelkeket megragadják és égetik. Érezzétek hát!“ Tízévesek voltunk, s lelkigyakor­latok nem voltak ugyan mindennap, de ha voltak, azon a napon jelen volt a pokol. A tűz, tanították, isteni tisztító hatalom, a szentlélek adomá­nya; s még a máglyák is, melyeken az eretnekeket megégették, kegye­sek az eretnekek lelke iránt, még ha az egyház nem vállal is értük felelős­séget, csak világi szárnya - később mindezt Joyce-nál fedeztem fel újra, az Ifjúkori önarcképben. Hogy hogyan. ízlik, milyen szaga van a tűznek, és hogyan éget, mind­ez tökéletesen képzelőerőm érzetei­be világlott, mikor arra készültem, hogy átugorjak a tűzön; bátorság­próba tábortűznél, évekkel a hitleri birodalomhoz való csatlakoztatás előtt. Tudtam, hogy azt az ugrást, melynél néhányan bizonyára már balesetet is szenvedtek, másnap este elvárják majd tőlem, a Szudétané- met Tomaegyletbe történő felvétel­kor, s az utolsó pillanatig rettegtem, hogy megbotlok majd egy gyökér­ben, s teljes hosszal belezuhanok a parázsba, de már megtanultam, hogy német erény, ha legyőzzük önmagunkat, félelmünket, mindazt, amit „belső gazemberségnek“ ne­veztek, így társaimhoz hasonlóan átugrottam a tűzönt s felszentelve éreztem magam a lángok által. Immár nem közönséges ember voltam többé, még csak nem is vala­milyen másik német; ezekről a cse- hekről, zsidókról vagy cigányokról nem is beszélve. Bármelyikünk, né­met, fölöttük állott, de már magam sem csupán valamilyen német vol­tam, hanem olyan német, aki átug­rott a tűzön, s mélységes jogot érez­tem ahhoz, hogy ezeket a másféle népeket megvessem, adott esetben akár szét is tapossam. Ha véletlen volt, akkor több, mint véletlen, hogy eme tűzugrások egyi­ke éppen arra az estére esett, mely­nek délelőttjén a prágai hatóság uta­sítása szerint a béke gondolatának kellett szentelni egy tanítási órát. Az ünneplés okát már rég elfeledtem, valószínűleg nem is tudtam soha, mert nehezen képzelhető el, hogy közölték volna velünk, de az az óra emlékezetemben marad. Látom osztályfőnökünket feke- tészöld, gyűrött öltönyben, ahogy dünnyögve, mint mindig, s mégis másként, elporoszkál mellettünk a katedráig; szokása volt, hogy már ajtónyitáskor magában beszélt, a vi­dék érdes-nagypofájú tájszólásá­ban, alig érthető morgásáradattal, mellyel hangulatát is tudtunkra adta, többnyire bosszús-tűrő megvetését a „szájtátiak“ iránt, ahogy bennün­ket hívni szokott, mindig csúfolódva, mindig rosszindulattal, igen gyakran sértően, olykor komoran, élvezve, ha gyengébbet bánthatott meg, a tes­ti fogyatékosságot ugyanis mindig gúnyolta; néha mégis, kideríthetet­len okból, a legvadabb csínytevést is kész volt eltűrni; a mesebeli nagylel­kűsége - mely aztán minden alka­lommal hirtelen dühkitörésbe csa­pott át. Minél artikuláltabb, érthe­tőbb volt a mormogása belépéskor, annál veszélyesebbnek ígérkezett a hangulata, s ez alkalommal minden szavát értettük: Szóval, ezek, mo­rogta, és elmulasztotta bevágni az ajtót - szóval, ezek ott Prágában elrendelték, hogy ő a béke jótétemé­nyéről értekezzen itt, tehát a jóté­kony békéről fog értekezni. A béke előtt (ezzel a trianoni és versailles-i békére gondolt) - a béke előtt az ember németként élt itt egy német államban, még ha Ausztriának hív­ták is; nos, most németként az em­ber csehekhez tartozik (tudatosan használta ezt a szót, gúnyból), ez hát amolyan jótétemény a béke részéről, és ha korábban németek döntötték el, hogy mit tanuljanak a német diákok, úgy most ezt a prágai cseh urak döntik ék, tehát ez szintén egy­fajta jótétemény a békétől, és ha errefelé a béke előtt a német munká­sok mindig találtak kenyéradó mun­kahelyet, ma bizony éhezni kény­szerülnek és nyomorognak, a német kézműipar tönkremegy, a német pa­raszt eladósodott, ezek mind-mind a béke jótéteményei, s hogy a fran­cok, taljánok meg a polyákok ma ősnémet területeken uralkodnak, az szintén ilyen jótétemény a béke ré­széről, ami pedig a gyarmatokat ille­ti, arról nem szólhat, nem utolsósor­ban ez is afféle jótétmény a békétől; azelőtt a német szabadon beszélhe­tett, most csak foghatja a száját. Mi, szájtátiak, vajon mindezt ért- jük-e? Értettük; ő tovább morgoló­dott, még mindig az ajtó és a katedra között: azzal is megbízták, hogy utaljon néhány könyvre, melyek még a békével foglalkoznak, a címe­ket véletlenül elfelejtette, de nem szeretné elmulasztani, hogy ki ne mondja még - s ezzel felmászott a pulpitusához -, hogy tudnillik pa­pírral akár a segg is kitörölhető vagy éppen fidibusz csavarható belőle, pi­pára is gyújthatunk vele, szükség esetén pedig fűthető vele a kályha. Ezután olvasott velünk, a Nibe- lung-énekből olvastunk fel, kiosztott szerepekkel; este aztán átugrottunk a lángokon, testünket másféle tűz MÉSZÁROS LÁSZLÓ Aforizmák 0 Az erős nemzeti érzelmek szintjére nem felemel­kedik, hanem lesüllyed az ember. 0 A történelem azért ismétli önmagát, mert senki se hisz neki. 0 Rendőrállamban a társadalom sem lehet civil. 0 A tett csak akkor lehet döntő, ha van rá lehetőség. számára acélozva, a nagy tisztítótűz számára, mely ennek a békének a gyalázatát hivatott kiégetni, és gyakorló gránátokat is hajigáltunk, meg gázháborút gyakoroltunk füs­tölgő szalmájú sátrakban. Akkoriban még nem hordtunk csizmát és barna inget, csak vastag, durva cipőt, fehér harisnyát és rövid, szürke nadrágot derékszíjjal meg késsel; meztelen térdekkel ugráltunk a tűz fölött, utá­na pedig zengtük a dalt: Láng az égríek! Mikor aztán csizmában jártunk iskolába, egy napon leégett a zsina­góga. Tiszta novemberi nap volt, különös, hogy kevésre emlékszem legkevésbé a tűz képeire. Látom ma­gam csizmában és barna ingben a hangtalanul bugyborékoló tömeg­ben; ugrásra készen álltunk, össze­szorulva egy félreeső helyen, velünk szemben a házsor, homályos sietség, tisztségviselők, hírvivők, kusza ki­áltozások; úgy állunk ott, mint egy sziklatetőn, szemben a ház mintha megremegne, s az érzés, melyre visszaemlékszem, az iszonyat és a kíváncsiság keveréke, melyben több az iszonyat. Nem tudom, hogy jutottam erre a helyre, melyet most mintha repülő­gépről szemlélnénk, nem tudom, ki rendelt ide, nem tudom, hogy mit értettem a tényállásból: emlékeze­tem e helyen kezdődik. Ott állok a forrongó tömegben, és rámeredek a szemközti házra, melyben hirtelen kivágódik egy ablak; kurjongás tör ki, az ablaknál tolongás: aztán hirte­len egy kötél az ablakkereszten, majd kövér füst duzzad ki-az orom­zatra; egy hurok, egy fej: a tér fegyetlen üvöltés, az ablakkereszten egy ide-oda himbálódzó test, üvölt- ve rohanunk a házhoz, s az ordításba belecsörömpöl a szilánkokra hasadó üveg. De ekkor már az egyik utcán vonulunk lefelé, őrjöngve csapko­dunk a csörömpölő üvegtáblákra, némán, konokul, a végkimerülésig; nem tudom, honnan voltak furkós- botjaink, hirtelen valamennyiünk­nek furkósbot van a kezében, üveg hull, csikorog a csizmák alatt, látom arcomat a szétforgácsolódó tükrök­ben, mellette egyik tanáromat: kipi­rulva, fáradtan, furkósbottal a kezé­ben; és ekkor meglátom a zsidót. Találkoztam vele, mikor hazafelé mentem, délután, egy patak menti utcácskában az óvárosban, a kelme­festők környékén; csizmában és bar­na ingben közeledtem, ő némán a penészes falhoz simult, öregember volt, kaftánban, pajesszal, én meg hanyagul elmentem thellette. Alig néztem rá; tudtam eljövendő sorsát? — Nem tudom; továbbmen­tem, s éreztem, ahogy a félelemtől elfullad; aggastyán volt, én meg ti­zenhat éves siheder; a kezembe ad­ták, de elrettentem attól, hogy meg­semmisítsem. Egészében véve iskoláskorom jó nevelés volt. Auschwitzra: No scho­lae, sed vitae discimus. Nem az isko­lánk, az életnek tanulunk. Másnap láttam a zsinagógatűz színhelyét; borzalmas szaga volt, gyorsan eljöt­tem onnan. - Aztán a városok égtek. Az első ellenséges repülőgépet még iskoláskoromban láttam: né­hány héttel lángoló falvakon vonul­tam át, akkor már megvolt az érett­ségim, s a matematikavizsgához egy lövedék röppályájának kiszámítása ' is hozzátartozott. Ezt már nem emlékezetből tu­dom: mikor huszonöt évvel hadié­rettségim után ifjúkorom színhelyeit felkerestem, Rokytnicét, Liberecet, Vrchlabit, megajándékoztak egy mappával, amelyben okmányok fo­tókópiái voltak, köztük az enyém is, az iskola befejezéséről tanúskodván. Előtte viszontláttam Kalksburgot; valamennyi iskolám túlélte a hábo­rút; a kőfejtőben még mindig csalán és törmelék. A hegyi telekre nem tettem be a lábam, az atyai házba sem; úgyszólván elszöktem onnét. Drescher Attila fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom