Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-03 / 18. szám

* 4 Ördöngős fickó. Bármibe kezd is, neki abban győznie kell. A testével úgy bánik, akár egy erőgéppel: ha „bekapcsolja“, a lerobbanásig „mű­ködteti“. Órákon át képes gyűrni magát. Rapre, funkyra, afro-zenére táncol, de úgy, hogy azt MC Ham­mer és a Music Factory is elismerés­sel fogadná. Huszonöt éves pozsonyi fiú. Ausztriában és Olaszországban már megjegyezték a nevét, itthon még csak plakátról betűzik. „Nálunk ma is csak arra figyelnek, aki külföldről jön - mondja -, aki kéznél van, annak tovább kell küz­denie, hogy lehetőséget kapjon.“ Magnó szól a frissen festett próbate­remben. Frederick Ayisi bemelegít. Fejen állva forog a kőkemény pad­lón. Terpeszugrásból „száll le“ spár­gába. Helyből vet hátraszaltót. 1985-ben országos break-dance- versenyt nyert, előtte, háromszor is, szlovákiai karatebajnokságot. Ma profi táncos, akit gondolkodásában Chaplin, látásmódjában Toulouse- Lautrec, mozgásában Fred Astaire befolyásol. ...Es tizedszer is, huszadszor is: elölről! Vad, kemény, elemi erejű zenéhez vad, kemény, elemi erejű mozdulatok. A primitív, a modern, a dzsessz és az akrobatikus táncele­mek lenyűgöző szintézise ez. Afrikai törzsek tűztánca és Alvin Ailey szé­pen ívelt mozdulatai egy félig ghá- nai, félig szlovák fiú lendületes ko­reográfiájában. „Itt születtem Pozsonyban. Apám villamosmérnök, huszonhat évvel ezelőtt ide jött szakmai gyakorlatra és beleszeretett anyámba. Össze is házasodtak, de ma már nem élnek együtt. A kapcsolat szerencsére nem szűnt meg köztük, apám tavaly is itt járt... gyakran írnak egymásnak. Ghánában egyszer voltam. Nem sok­kal azután, hogy megszülettem, anyám úgy döntött, megy apámmal, Afrikába. Két évig bírta, aztán haza­jött. Végleg. Most, felnőtt fejjel, szí­vesen töltenék ott néhány hónapot, de az az igazság, Amerika és India jobban vonz. Amerikában az embe­rek életstílusa, a film és a táncszínhá­zak világa érdekelne, Indiában a Ha- re-Krishna. A gyerekkoromat anyám tette széppé, az élet árnyékos oldalát csak később, a katonaságnál ismer­tem meg. Nem, nem a másságom miatt voltak gondjaim... érdekes mód az ott senkit sem zavart. A „far­kastörvények“, azok voltak elkese- rítőek. Egyébként ott is és itthon is sok barátom volt mindig. Gátlások, kisebbségi érzések nem gyötörtek soha, ellenkezőleg: én büszke va­gyok arra, hogy olyan vagyok, ami­lyen. Alacsonyabbrendűnek akkor sem érzem magam, ha nekem esnek az utcán. Mert erre is volt már példa. Jobb esetben csak rám kiabálnak, máskor megtámadnak és ütnének — vemének, ha hagynám magam. Furcsa nép a szlovák. Olyan, mint a skorpió, valakit okvetlenül meg kell marnia. Cseh, magyar, orosz, színes bőrű, néger, neki mindegy, csak csíphessen.“ Dong a padló, remegnek a falak... nézem az órát: ötven perce már, hogy irgalmatlan ritmust járnak a lá­bak. Még bírja a test, nem tiltakozik. „Nyomdaipari szakközépiskolá­ban érettségiztem, ofszet-nyomdász­nak tanultam, csak azt tudnám, miért? A gépeket sosem szerettem, a festékszagtól rosszul vagyok, a nyomda, mint olyan, nem érdekel. Rajzolni szerettem és tudtam is jól, azt hittem, ez lesz majd a legfonto­sabb tantárgyak egyike. Persze, hogy nem ez volt. Harmadikban és negyedikben éreztem a legcudarab- bul magam, amikor szakmai gyakor­latra jártunk. Attól féltem hogy majd én is a gép részévé válók, s olyan leszek majd, mint egy robot. Két évig dolgoztam csak a nyomdában, rögtön az érettségi után, aztán kato­nának mentem. A harmadik évtől, amit ott kellett volna töltenem, az orvos mentett meg. Allergiát kaptam a festékektől, és azt tanácsolta: szed­jem a cókmókomat, még mielőtt egy életre megbetegszem. „Mindenes“ lettem egy művelődési házban. Szín­padot söpörtem, jegyeket téptem, ügyködtem, intézkedtem. A karaté­hoz akkor már nem sok közöm volt, jött a break-dance, ott .forogtunk az aluljárók kövén. Meg a Szakszerve­zetek házában a tükrök előtt, amíg ki nem kergetett bennünket a portás. Tele voltam kék-zöld foltokkal, de nem hagytam abba. Pedig hányszor, de hányszor széthajtottak bennün­ket a rendőrök! „Itt nem lesz Ameri­ka... tűnés haza!“ Olyanok voltunk, mint az utcagyerekek, mindig másutt tanyáztunk. Aztán kezdtek elmarad­ni a zűrök, fellépésekre hívtak ben­nünket, jöttek a versenyek, és bárhol jelentünk is meg, ott biztos, hogy sikerünk volt. Az első videoklipek- ben, amelyeket Prágában és Po­zsonyban forgattak velünk, csak a barátaim szerepeltek, én nem. Fél­tek a rendezők. Azt mondták, ha én is táncolni fogok, „amerikai“ lesz a klip, és akkor mehetnek vele a po­kolba, de nem a televízióba. Nekem ez hajtóerő volt, ez is csak arra ösztökélt, hogy tovább, tovább, ak­kor is!“ Tovább, tovább... nincs megállás. Pörgés, repülés, csúszás, suhanás, jobb kéz, bal kéz, forgás, ugrás, szépen, pontosan, szinte kicentizve. „A klasszikus balett nem az én világom, a dzsessztánc az igen, de a leginkább az vonz, amit a Music Television klipjeiben látok. A ko­reográfiákat természetesen én ho­zom. Ötletekből, elképzelésekből úgy érzem, kifogyhatatlan vagyok. Igen, nekem ez a véremben van, azért is lettem hivatásos táncos, és együttest is ezért alapítottam. A pró­baterem bérleti díját, a havi négye­zer koronát osztrák menedzserünk fizeti. Kint, Bécsben már „áttörtük a falat“, itthon, úgy tűnik, még min­dig csak az üt elején tartunk. De nem akarok panaszkodni... az idő ne­künk dolgozik.“ Fred Astaire-ről beszéltünk és a Music Factoryról. Alvin Ailey ne­vét meg sem említettük. Pedig Fre­derick Ayisit az ő színpadán is el tudom képzelni. Mai Apollóként vagy mondjuk Tűzmadárként. Mert Tűzmadár lehetne - feketében. Szabó G. László V* 4 * Sztálin menyasszonya Bacsóval Nemcsak jó nevű filmrendező, aki néhány bátor filmmel hívta fel magára a figyelmet, már a Kádár­korszakban is, hanem aktív filmgyári vezető, lelkes filmfőiskolai tanár, hivatását rajongásig szerető ember, aki azt vallja magáról, hogy alapvetően optimista. Most bizonyos vonatkozásban nagyon elkeseredett. Bacsó Péter úgy érzi „Jéghegynek ütköztünk és süllyedünk...“ Immár több mint két évtizede kivételes helyzetben van. Gyakorlatilag akkor csinált filmet, amikor akart, és beleértve a később betiltott Tanút is, azt a témát vitte vászonra, amelyiket kiválasztotta. Mindig a szakma befolyásos, vezető személyiségei közé tartozott, hosszú ideje stúdióvezető, és ha valami változásra készült a filmszakma, mindig kikérték a véleményét. Hogy csinálta ezt? Bacsó Péter magyarázata egyszerű:- Mint ifjú, lelkes dramaturg csináltam végig az 50-es éveket a budapesti filmgyárban. Ez volf az alapiskola, melynek legnagyobb tanulságai közé tartozott, hogy a hata­lommal való személyi kapcsolatok sokat segíthetnek bizo- - nyos problémák megoldásában. Számomra ez 1956 előtt csak felismerés volt, hiszen beosztottként dolgoztam a gyár­ban, akit ugyan meghívtak ide-oda, de végül is szinte semmiért sem voltam felelős. Ugyanakkor átéltem és hatása alá kerültem annak az olvadási folyamatnak, mely a Petőfi­kor és más szervezetek vitáin keresztül végül is 1956-hoz vezetett. 1956 az első nagy cenzúra filmgyári pályafutásom­ban. Szerencsém is volt. Már befogadtak a filmgyártásba, s elég fiatal voltam, hogy helyet kapjak az újjászülető, 56 utáni magyar filmprodukciókban, s hagyták, hogy néhány éven belül önállósítsam magam és rendezőként dolgoz­hassak.- Sokan úgy tudják, a 60-as években, s még később is, a kulturális élet dolgai részben ebédeken és vacsorák'ön. dőltek el, melyeket Aczél György kultúráért felelős pártideológus társaságában töltöttek el a valamit elin­tézni szándékozók. Bacsó Péter járt-e ilyen ebédekre?- Tulajdonképpen nem. Tény és való, hogy egy ízben - sokad magammal - részt vettem egy vacsorán, melyen Aczél György is jelen volt. De fehér asztalnál - legalábbis jelenlétemben - egyetle dolgom sem dőlt el.- Mit értek ezek az ebédek, vagy vacsorák? Mit lehetett ott elintézni?- A Kádár-korszakban a hatalom volt olyan intelligens, hogy felismerte a filmművészetből kihozható kitűnő imázs­formáló lehetőséget. Ezért sokáig - még a televíziózással szemben is - a filmre szavazott, ami kivételesen jó helyzetet teremtett a magyar filmalkotók számára. Relatív anyagi biztonságban, az alkotásra koncentrálva dolgozhattak. Per­sze ezek sem voltak idilli viszonyok. Pénz ugyan volt a filmgyártásra, de sohasem volt elég a rendezők álmaira. Ezért a fehér asztaloknál az elosztás felett döntöttek, s e témakörbe sorolhatjuk a „kényesebb“ témákat is, melyek, ha ezen asztaloknál osztottak pénzt, egyben enge­délyezték a film elkészítését is. Sokan ezért jártak Aczélhoz ebédelni és vacsorázni. A fehér asztalnál egyfajta kontaktá- lási lehetőség nyílt a hatalommal (illetve annak legfelsőbb birtokosaival), amire szükség is volt, mert sok helyi vezető nem értett egyet számos hazai alkotással. Például Papp János megyei párttitkár Veszprém megyében számos ma­gyar film forgalmazását betiltotta, s hasonló volt a helyzet a Hajdú megyei párttitkárral és másokkal is. Tehát még az Aczél által engedélyezett magyar filmeknek is voltak belföldi pártvezető-ellenségei.- Cenzúrázták-e a Bacsó-filmeket?- Miért lettem volna kivétel? Persze, hogy cenzúrázták. A Kitöréssel majdnem úgy jártam, mint a Tanúval. Igaz, az csak félévig volt tilalmi listán, aztán bemutatták. Ezt a csepeli munkásoknak köszönhetem, akik egy zárt vetítésen nézték meg a filmet, s bátran kiálltak mellette, elismerve a téma igazságát. Szerencsére, ez a kiállás döntött. De vágnom kellett a Jelenidőből (először szerepelt volna mai tárgyú magyar filmben munkássztrájk. Nem szerepelhetett.), a Szikrázó lányokból (a direkt napi valóságra utaló végkifej­let! jeleneteket), a Tanú esete pedig közismert. Bemutatója és elkészülte között több mint egy évtized telt el. Ennek ellenére a Kádár-korszak a magyar filmtörténet rendkívül jelentős periódusát jelenti, s úgy érzem, a korszakon beiül az egyik legmaradandóbb eredmény éppen filmgyártásunk ré­vén született.- Aztán ezek az eredmények szinte egy perc alatt eltűntek a rendszerváltással. Hogy lehet ez?- Jéghegynek ütköztünk és süllyedünk, mint a Titanic. Aminek a kimondásáért a magyar film a Kádár-korszakban küzdött, azt a rendszerváltás után bárki kimondhatta, min­denki hangoztathatta. Az események, leleplezések felgyor­sultak, a film - más gyártási okokból - sem tudott volna velük lépést tartani. De nem ez a baj. A baj az, hogy a magyar film nem volt felkészülve a rendszerváltásra. Kialakult egy, a speciális magyar helyzetre épülő, szakmai sznobság, és amikor a speciális helyzet tovatűnt a rendszer- váltással, csak a sznobság maradt. Kiderült, a király mezte­len. Kiderült, hogy miközben sok rutinos magyar filmrendező is van, a rendezők egy része nem tud profi közönségfilmet készíteni, kiderült, hogy sokaknál a profizmussal is baj van, kiderült az is, hogy tovább nem lehet lenézni a közönséget, tovább növelni a magyar film és közönsége közötti szakadé­kot, mert a mozikat csak a bevétel érdekli, és aki nem készít nyereséges filmet, az nem is kerül be a mozikba. Kiderült, hogy az új rendszernek nem fontos a film, gazdasági nehézségeinek leküzdése idején nem fontos számára a kul­túra sem. A lehetőségek beszűkültek, a korábbi témakör nem folytatható, a közönség - mint eddig sem, ma sem tolong a hazai filmekre - a közömbösségbe belepusztulunk. Alapjában optimista természetű vagyok, de most nagyon sötétnek és reménytelennek látom a magyar film jövőjét. Ettől persze szerényebb keretek között, mint régen, lesznek magyar filmek a jövőben is, de egyelőre nem sok jóra számíthatunk...- Mintha e süllyedés, e jéghegynek ütközés nem érintené Bacsó Pétert.- Most mutatták be Sztálin menyasszonya című filmemet, amelyet egy szovjet novella alapján forgattam, és szeretném előbb-utóbb elkészíteni a Tanú második részét is, elmonda­ni, mi lett főhősömmel a rendszerváltás utáni időben. De e filmekhez a költségek nagyobb részét magam szedtem össze szponzoroktól, akik még hisznek a magyar filmben és az állami hozzájárulás elkészülésükhöz csak egy, bár még mindig jelentős, részt jelent. Ez az út mindenki előtt nyitva áll, nemcsak előttem. Fenyves György * 1991. V. 3. * Fr ederick Ayisi táncol (Méry Gábor felvételei) $:-ík Iá I ú ifi! i y H i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom