Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-04-12 / 15. szám

■ egy nagy vágyál- ögvímir régebben idozmt, de teljes izután alakult ki, :ák. Egy tudómé­in dolgozott mint tudja, mi a portás lyén, és ellenőrzi idélyeket. Jegor ési engedélyen le- tnevet a személy- /ányban levővel, rém! Talán halálá- a nem nyugdíjaz­ás az unalom, de ny, hogy drágább k elő, hogy Jegor- . utáni vágy. öprengett, speku- :na sok pénzhez, kigondolni semmi amelyről álmodo- tullára végződött, kellett kigondol- senki. g a gyors meggaz- véletlenül jutott )s közepén levő /röl jött ki, ami­dért, aki az első iyfa Fjodorov e. Az ismeretlen úgy tűnt, távoli ter“-nek nevezte Még nem tudta gén hogyan lehet atlan felindultság todik érzéke azt ilálkozás alapjai- tja az életét. Elő- ;y háromszor az minden oldalról, tőle, kezével zeni... - felelte t kiderült - tény­- mondta Jegor. , kérem, írásom. .. - gyorsan ki­vette a zsebéből a személyazonossá­gi igazolványát. - Látja, mi áll itt: Fjodorov. És mi van a szoborra írva? Szintén Fjodorov! Egyébként Jegor- nak hívnak - mutatkozott be. - Az ön nyelvén George...- Ö, — mondta a „mister“ látható érdeklődéssel. Jegomak úgy tűnt, mintha villám- csapás érné: kétségbeesett gesztussal széttárta a karjait, s maga sem tudta miért, elszántan kibökte:- Eladom önnek a szobrot!- Mennyiért? - kérdezte az ide­gen tárgyilagosan, nem is csodálkoz­va Jegor ajánlatán. Nyilván hozzá volt szokva, hogy náluk mindent vásárolnak és eladnak. Jegor se túl magas, se túl alacsony árat nem akart mondani.- Tízezer - mondta aztán. - Any- nyit testvérek közt is megér.- Dollár? - érdeklődött a mister.- Mit kezdenék a te dollároddal?- mondta mérgesen Jegor. - Termé­szetesen rubel. A mister kis ideig tűnődött, majd megkérdezte:- Aztán egyáltalán jogában áll eladni a szobrot?- Istenem! - kiáltott fel Jegor.- Hiszen mondom, hogy utolsó le­származottja vagyok apai ágon. Egyenes leszármazottja! — hangsú­lyozta, majd könnyedén hozzátette:- Nézze, ha akarom - eladom, ha akarom - nem. Kész!- De éppen nincs nálam ekkora összeg - mondta a mister.- Nem baj - felelte Jegor —, vár­hatok. Holnapig. Kerít holnapig tíz­ezret? — érdeklődött. - Akkor hol­nap ugyanebben az időben itt talál­kozunk. Rendben? Elhozza a pénzt, s a szobor az öné. De becsületesen és pontosan. Számolgatni nem lesz időnk!- Oké! - egyezett bele a mister, kezet adott Jegomak, majd elment. Másnap Jegor már jóval előbb eljött a megbeszélt helyre. Szerette volna, ha a pénz minél előbb a kézé­[telek meg *- Mi bajod van? - kérdezte, veséje) - Aludj.- Valaki szólított - feleltem izgatottan. - Megismertem ikon lehúzták' a hangjáról, de nem tudom, ki í? Újból arra gondolni, de ez ember azt hogy milyen nának, vagy a szél. Erre r, Mi minden gban - hány i emlék, sut- tintha minda- rolna, akiket egyetlen em­lámpát az - kellemet- sötétséget.. leg akartam 'em feküdt, y ráesett az yedén meg- ít a feje fő­im egészen, mondta: g!9Zol. lt, felült az s csodálkoz- -külő sötét­' - Aludj - mondta bizto­san nem szólított senki sem, hiszen senki sincs itt, csak te meg én. De én nem aludtam el, s vá­ratlanul almaillatot éreztem a szomszéd szobából - amit akkor már gyerekszobának hívtunk. Egy nagy tál állt ott, tele gyümölccsel, s engem elfo­gott a vágy, hogy bárcsak nap­pal volna, hogy meglássam a gyümölcs zöld héját, a kre- dencen a kenyeret, a tejet a kö­csögben. Hogy már nappal le­gyen és ne képzelődjem! Azt a hangot már nem hal­lottam, de bennem, a szívem alatt, hirtelen megmozdult va­lami, és az te voltál. így ismertünk meg téged. És egyáltalán nem tudtam, milyen vagy, hogy elhagyod a rolleredet és hamisan fogsz énekelni, hogy nem eszed meg a zöldséget, és hogy néha fül­lentesz is. Sokszor. Kopasz Csilla fordítása ben van, hogy pontot tegyen az ügy végére. Jól sejtette ő, hogy ez nem tiszta dolog. Hogy az idő gyorsabban teljen, be akart menni a Metropol szállóba, de nem engedték, be. Az aranysújtással díszített livrés portás szóba sem állt vele, csak gyanakod­va nézegette. Végeredményben pén­ze sem volt, hogy a szálló vendéglő­jébe beüljön, de azért a portás fölé­nyes viselkedését sértőnek találta. Ami azonban még jobban bántotta, hogy a mister a megbeszélt időre el sem jött. Jegor várt egy órát, aztán még egy órát. Már harmadik órája várt, amikor észrevette a sötét szemüve­get viselő Idegent. Már akkor is ott állt a szobor mellett, amikor Jegor megérkezett, és azóta egyfolytában NYIKOLAJ SAHBAZOV ott állt. Ez nyugtalanította Jegort, végül nagyon megijedt. így filozo­fált: ha a sötét szemüveges Idegen valamiképpen összefüggésben lenne a misterrel megkötendő üzlettel, már jelentkezett volna. Vagy a tudtára adta volna, hogy ez, meg az... Elha­tározta, hogy ő kezdeményez. Mikor azonban elindult az Idegen felé, va­lami eszébe jutott. Hirtelen megfor­dult és gyors léptekkel elindult a Gyermekvilág Áruház felé. A sötét szemüveges Idegen szintén elindult, mégpedig utána. „Mi van akkor, ha ez valamiféle ellenőr, vagy hason­ló?“ - villant át Jegor agyán a gon­dolat, és hatalmába kerítette a féle­lem. Egy pillanat alatt megfeledke­zett a misterről és a vele köténdő üzletről, és futásnak eredt. Kitért a Puskin térre, fürgén leszaladó a metróba, aztán egyik vonatról amá- sikra szállt, keringve a föld alatt. Késő este tért haza, miután meggyő­ződött róla, hogy a sötét szemüveges Idegen nem követi őt. A dolog tehát Jegor számára jól fejeződött be, elte­kintve attól a körülménytől, hogy még mindig nem volt tízezer rubelje. Újabb ötlete teljesen véletlenül támadt, azt sem tudta, hogyan. Egy­szer újságolvasás közben ráakadt egy, a fővárosi közlekedésről szóló hírre, melyből megtudta, hogy a fő­városban sikeresen működik az au- tósok-motorosok egyesülete. A hírt háromszor is elolvasta, miközben igyekezett rájönni, miért is tartja a hírt érdekesnek. Egyszeriben rá­jött: „Ha van motorosok egyesülete, miért ne lehetne járókelők egyesüle­te is?“ - töprengett magában. A kér­dés rettenetesen egyszerű volt. Hi­szen elég, ha minden járókelőtől be­szed tíz kopejkát, s viszonylag rövid idő alatt összegyűlik a tízezer rubel! Villámgyorsan kiszámította, hogy a járókelők egyesületéhez százezer járókelőt kell megnyernie. Amikor másnap reggel elindult hazulról, a karján piros karszalagot viselt, melyre fénylő, fehér betűkkel ez volt festve: JÖSZ. Azaz: járóke­lők önkéntes szervezete. A nyaká­ban pedig ott himbálózott egy üres persely. Jegor odaállt az áruház be­járatához és várt. Fontoskodó arcki­fejezésének hangsúlyoznia kellett a küldetés fontosságát, amelyre vál­lalkozott. Eltelt egy óra, aztán még egy. A járókelők jöttek-mentek Jegor mellett, senki sem vette észre. Ez kissé elszomorította, de nem nyugo­dott bele a gondolatba, hogy vállal­kozása nem járt sikerrel. Aztán már nem bírta tovább és rájött, neki kell kezdeményeznie. Sok volt a járókelő, és Jegor nem tudott dönteni, melyikükkel kezdje. Végül kiválasztott egy csontkeretes szemüveget viselő kövér férfit.- Jegor Fjodorov vagyok - mutat­kozott be, - a JÖSZ, vagyis a járóke­lők önkéntes szervezetének bizalmi­ja. A szervezet tagja lehet mindenki, aki nem jár gépkocsin. Az önkéntes szervezetbe való belépéssel ön jogo­sult gyalog járni minden irányban...- Miért, akik nem tagok, azok nem mehetnek oda, ahova akarnak?- csodálkozott a kövér férfi.- Mehetnek, de nem mindig!- magyarázta Jegor. - Az új rendelet értelmében a gyalogosoknak egye­nes irányban kell haladniuk és a leg­rövidebb útvonalon. A felesleges el- kanyarodások tilosak! A kövér elgondolkodott, majd megkérdezte:- Mik a feltételei a tagságnak eb­ben a... szervezetben, vagy miben?- Elég, ha készpénzben befizet tíz kopejkát, s máris a JÖSZ tagjává válik... Igazolványra nincs szüksé­ge... — hadarta készségesen Jegor. A kövér bedobott Jegor perselyé­be két ötkopejkást, és nyugodtan továbbállt. • Az a körülmény, hogy az első tagot ilyen könnyen meg lehetett szerezni, felbuzdította Jegort. Még a hangja is szavahihetőbbé vált, s könnyedén újabb tagot szerzett. Ez egy szakállas férfi volt kopott akta­táskával. Először ugyan azt állította, hogy tagja már a szervezetnek, de kiderült, hogy a honvédelmi szerve­zetről van szó. A szakállas férfi egy tízkopejkást dobott a perselybe, az­tán eltűnt az áruház forgatagában. Amikor'Jegor este hazatért, meg­számolta a pénzt: negyvenhárom ta­got sikerült szereznie. Több is lehe­tett volna, de három járókelőről, akiket leszólított, kiderült, hogy gép­kocsi-tulajdonosok: Egy öregasszony pedig kategorikusan megtagadta a tagdíj kifizetését. A következő nap sikeresebb volt Jegor számára. Hatvanhét járókelőt sikerült szereznie a JÖSZ-be. Ez még messze volt a százezres taglét­számtól, ám Jegomak nem voltak kétségei vállalkozása sikerét ille­tően. Este azonban meglátogatta őt rendőr ismerőse, Lukics.- Ide hallgass, Jegor! - mondta neki. — A körletünkben úgyis elég a baj. Te meg mit művelsz? Jegor régóta ismerte Lukicsot. Időnként ugyanis Lukics szemtanúja volt Jegor „ballépéseinek“. Először akkor találkoztak, amikor Jegor pa- táliát csapott, vodkára várva, sorbanállás közben. Mint rendbon­tót, akkor bevitték a rendőrségre. Ott a lelkére beszéltek, hogy sorban­állás közben kulturáltan kell visel­kedni, aztán szélnek eresztették. Azóta Lukics időnként felkereste Je­gort. Először hivatalosan, később mint ismerős. Néha elbeszélgettek az idő múlásáról.- Én-e? - kérdezte Jegor, bár jól sejtette, mire céloz Lukics.- Igen, te! Álldogálsz az áruház előtt, kicsalod az emberektől a ko­pejkákat! - mondta szemrehányóan Lukics.- De hiszen a JÖSZ bizalmija va­gyok - kísérelte meg a magyarázko­dást Jegor, bár nem remélte, hogy ezt Lukics „beveszi“.- Elég, elég! - szakította őt félbe Lukics. - Remélem, tisztában vagy vele, hogy ennek nem lesz jó vége?*- Fenyegetsz? - fortyant fel Je­gor, és még egyszer megpróbálta elsimítani az ügyet. - Nézd - folytat­ta - a tagság szervezetünkben ön­kéntes. Nem kényszerítünk senkit... — ki tudja miért, többes számban kezdett beszélni.- Én csak annyit mondok, hogy megbüntethetnek. Vagy csalásért, vagy koldulásért... Jegor megijedt, szinte már hallot­ta csattanni a bilincset a csuklóján.- Nem féled az istent, Lukics? Mit kezdegetsz?- Én csak figyelmeztetni akar­talak.- Rendben van - mondta Jegor készségesen. - Legyen a te kedved szerint. A JÖSZ-t likvidálom.- Látod, ez már beszéd! - dicsérte meg őt Lukics, majd elkomorodott, és figyelmeztette Jegort, hogy a ki­csalt pénzt vissza kell adnia. Búcsút venni a pénztől, ez sokkal nehezebbnek tűnt Jegor számára, mint feloszlatni a JÖSZ-t. Ha ez a pénz már a zsebében volt, úgy kezelte, mint a sajátját.- Visszaadnám — mondta Jegor ravaszkodva — de kinek? A kérdés Lukicsot is gondolkodó­ba ejtette. Valóban, kinek adja visz- sza a pénzt? Végül megtalálta a meg­oldást:- Tudod mit? A pénzt befizeted a szolidaritási alapra. Legalább jó tettet viszel végbe. Mindjárt holnap bemegyek veled a takarékpénz­tárba. Valóban, másnap elindultak mind a ketten a takarékpénztárba. Az egyik ablaknál Lukics bejelentette, hogy Jegor Fjodorov polgártárs be akar fizetni a szolidaritási alapra tíz rubelt és 60 kopejkát. A takarék- pénztárban elismervényt állítottak ki Jegor nevére, s az igazgató még barátságosan kezet is rázott vele, dicsérve Jegor öntudatosságát. így végződött tehát Jegor máso­dik meggazdagodási kísérlete. A tör­ténet azonban ezzel nem ért véget. Amikor annak idején munkatársai búcsúztatták a nyugalomba vonuló Jegort, átadták néki ajándékukat: Lobacsevszkij matematikus mell­szobrát, valamint egy harminckopej- kás sorsjegyet. Jegor a sorsjegyet eltette a legalsó fiókba, aztán el is feledkezett róla. Csak akkor jutott eszébe, amikor elveszítette azt a pénzt, amit a JÖSZ-tagoktól ki­csalt. Jó lenne, gondolta, a takarék- pénztárban becserélni a sorsjegyet. Harminc kopejka is pénz. Amikor már ott volt a takarékpénztárban, arra gondolt, jó lenne előbb megkér­dezni, volt-e már húzás, és hogy a sorsjegye nem nyert-e. Még a kis nyeremény is jól jönne. Az ablak mögött ülő idős hölgy a táblára tekintett, ahol a nyere­ménylista volt kifüggesztve, majd a sorsjegyre, s tapsolni kezdett. Nem szólt egy szót sem, csak berohant az igazgatói irodába, ahonnan kisvár­tatva az igazgatóval tért vissza.- Jó napot kívánok! - üdvözölte Jegort az igazgató, aki még emléke­zett Jegorra, mint az öntudatos ada­kozóra á szolidaritási alapba.- Ez az ön sorsjegye? - kérdezte Jegortól.- Az enyém - felelte Jegopbüsz- kén, sejtve, hogy a kérdést nem hiába tették fel neki.- El kell küldenünk a sorsjegyet ellenőrzésre - közölte az igazgató.- Legyen nyugodt, hamarosan érte­síteni fogjuk, mi a helyzet. Nem készül elutazni?- Miért? El kellene utaznom?- csodálkozott Jegor, majd közölte, hogy nincs szándékában elutazni.- Nagyszerű! — örvendezett az igazgató. - Akkor csak szépen üldö­géljen otthon, és várja, míg telefoná­lunk. Néhány nap múlva Jegor lakásán csengett a telefon. Izgatott hang kö­zölte Jegorral, hogy az ellenőrzés szerint a sorsjegy nem hamisítvány, és hogy Jegor haladéktalanul menjen ki a ház elé, ahol autó fogja várni, amely már el is indult érte. Jegor tiszta inget öltött, bezárta az ajtót, aztán még visszament, és gondosan megtisztította a cipőit. A bejáratnál fekete Volga várta. A gépkocsi veze­tője hajlongva kinyitotta előtte a Volga ajtaját, és Jegor beült a hátsó ülésre. Mikor feleszmélt, észrevette, hogy a Volgát négy motorkerékpár kíséri és a takarékpénztár felé tar­tanak.- Minden elő van készítve - fo­gadta Jegort az igazgató. A művirág-füzérekkel feldíszített teremben sok volt az ember. Jegor meg sem nézhette, kik ezek az em­berek, mert amikor belépett, elvakí­tották őt a fotósok villanófényei. Két fiatalember karon fogta, és lassan, mintha beteget vinnének, odakísér­ték őt a fotelhoz és leültették. Az igazgató leült az asztalfőre, és meg­nyitotta az ünnepi gyűlést.- Nagyon boldog vagyok, - kezd­te -, hogy a szerencse éppen a mi takarékpénztárunkra mosolygott. A nálunk vásárolt sorsjegy ugyanis- itt szünetet tartott, és büszkén végignézett az összegyűlteken — tíz­ezer rubelt nyert! Jegor úgy érezte, mintha a feje felett megnyílt volna az égbolt, az­tán pedig mintha megsüketült volna: nem hallott semmit abból, amit az igazgató mondott. Nem hallotta a beszéd után feldübörgő tapsot sem, a zenekart sem, amely tust húzott, sem a közeli középiskola énekkarát, amely Weber „A bűvös vadász“ cí­mű operájának kórusát adta elő. Csak otthon eszmélt fel, amikor egyedül maradt, és a kezében ott tartotta a betétkönyvet, melyben ott állt feketén fehéren, hogy ő, Jegor Fjodorov, tízezer rubel tulajdonosa, amire annyira vágyott. Estefelé elment hazulról, az üzlet előtt sorba állt, és vásárolt két üveg vodkát. Egy másik üzletben még négy üveg vodkát vásárolt. Hat üveggel a táskájában lassan bakta­tott az utcán. A járókelők rá sem hederítettek, nem is sejtették, hogy az ember, akivel összetalálkoznak, milyen gazdag. Az utóbbi órákban átélt ünneplésről sem tudtak semmit. Jegor természetesen örült, de vala­miféle szomorúság is erőt vett rajta. Odahaza bezárkózott, és felnyitotta az üvegeket. Két napig ki sem jött a lakásból. Harmadnap vették észre a szomszéd- asszonyok, hogy Jegort nem látni sehol. Lehet, hogy csak jóval később vették volna észre, de egyiküknek éppen elromlott a villanyvasalója, s keresni kezdte Jegort, mert ő volt a ház ezermestere. Ám az asszonyok hiába csengettek be a lakásba. Végül úgy döntöttek, hogy kihívják a rend­őrséget. Akkor aztán minden vilá­gos lett: amint feltörték az ajtót, Jegort ott találták a padlón fekve, arcra borulva, körülötte az üres vod- kásü vegekkel. A szomszédasszonyok eltemették Jegort és szerény halotti tort tarto- tak. Hamarosan új bérlő költözött a lakásba, és lassan teljesen elfelej­tették Jegort. Csak a szolgálati útját Járó Lukics tekintett néha az abla­kokra, Jegor lakásának ablakaira, és ilyenkor szomorúan felsóhaj­tott ... Sági Tóth Tibor fordítása '

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom