Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
1 (István versei SÍ VI in a rózsák csurom fehérek mban égő feketék ; vitorlásként úsznak át az égen • éj - mint menedék ete köpeny alatt a szívnek lanná lett világ i leoltott százezer csillag ion - szinte vág sek hajnalra égig nőttek yivé lettek a szobák ik szájába vasrácsokat tömtek - kínzók és ostobák nk végig a meredek utcán i kirakatok szemét sok éjjel a hitvány kincseket en őriztük e zenét ;on — felizzik az árnyék alszik egy sebzett madár : közé dárdát szúrt a hajnal et az éjfél - hiába is vár vitorlása felborult az égen sötét — nincs menedék n a rózsák azóta fehérek ómban csurom feketék \ányos isten í a Semmi nyitott szárnyain amikor holt a pillanat bőrére álmokat rögtönöz egy lezárt szemhéj alatt <dbe mártja fájó tagjait á ég kezében a mozzanat <ok mélyén vesz egy fényzuhanyt ájó csöndet vonzanak ián hisz - sosem volt senkije ez hosszú távon mit jelent ; éghet a sürgős öröklét ia új világot nem teremt V KÁROLY VERSEI elemdöfés gmondnak) a szabadság valójában egy szobor mindenki ledöntheti csak az Isten nem képes erre mint ahogy nem képes a szobrász sem felszabadulni e hatás alól i z élet titka net Ingridnek) letsabé ülni rohanni oldogság után badon és függetlenül anazzal püléssel rohanással tahogy is repült és rohant id levelével 1hoz Üres gyufásdoboz üres gyufásdoboz valamennyi sír és mire minden rokon és ismerős sírjára meggyújtasz -T egy-egy gyertyát elfogy a dobozból valamennyi gyufaszál s kilépve a temető kapuján nincs mivel cigarettára gyújtanod kor eszméletlenül cipeltek be a keleti front egyik kötözőhelyére, miután a rohamunkat visszaverték, a nyakamban hordott cédula nyomán nyomban bejegyezték a nevem mellé: anyja Molnár Marcella. Ott volt hát velem, s állt mellettem hitetlen- kedve, hogyan is történhetett a szörnyűség, nézte riadtan, hogy folyik a vérem. Hogyan futhatott egy szőke tanyai gyerek ilyen messze attól a régi bácskai tanyától, és mit keres itt ez a fiatal haditudósító, akit hordágyon behoztak, miről akart kiáltani a világnak? És most mit egyen? Tördelte a kezét, mindig fázott, s itt hideg volt kint, zimankós tél. Sírt és riadt volt és tanácstalan, amikor az oltár elé álltam. Ki lehet ez a számára ismeretlen leány? Csak nem veszi el tőle a fiát? Ugyan, mama. Hiszen láthattad, ott szerepelt a Te neved is az enyém mellett, s később, amikor először útra keltünk, az útlevélbe is belekerült, sőt a vízumkérő lapra is feljegyezték. Együtt repültünk a fellegek fölött a mamával: illatos tengeri szelek duzzasztották hajónk vitorláját, és mi gondolatban összekapaszkodva örültünk. Voltak persze olykor kínos pillanatok is, amikor lesütötte a szemét. A mama mindig velem van, a kezemet fogja és végigkísér egész életemen. Őrangyalként állt mellettem a legszörnyűbb pillanatokban is. Amikor meg örültem, akkor ujjongott velem, ha sírtam, velem pityergett. Gyakran útra keltünk mi ketten együtt, neki a világnak, és én ilyenkor magyarázgattam neki a körülöttem történő dolgokat, mert ő egyszerű parasztasszony volt csak, és nem értette az összefüggéseket. A mama neve örökké össze volt kapcsolva az enyémmel. Már gimnazista koromban beírták a bizonyítványomba, hogy büszkélkedjen Ő is, aki csak egyszerű falusi iskolát járt. Mindig feltették a kérdést, amikor hivatalos ügyben valahová beidéztek: Anyja neve? S én büszkén mondtam lei a nevét: Molnár Marcella. Olyan szép volt ő is, mint amilyen a neve: hajlongó virág egy falusi kertben, kék szemű csodálkozás kitárulkozása a világra. Így kísért engem az életen végig a mama, ott állt mindig, ahol én, szorosan mögöttem, nehogy mással keverjenek össze. Vigyázott rám, őrizte egyetlen fiát. Még a kórházi beteglapon is szerepelt a neve, ilyenkor úgy képzeltem el, hogy éjjelnappal az ágyam mellett ül és fogja a kezem, ó takargatott be éjszakánként, ő rakta a mellemre a borogatást, ő hűtötte tenyerével a homlokom, amikor lázas voltam. Beírták, a nagykönyvbe is: Molnár Marcella. Velem volt akkor —jól emlékszem amikor elindultunk a frontra és rekedt riadtsággal énekeltük: „... búcsúzom Tőled kis Kató...“ És amiszipogott, aztán ottmaradt velem, mellettem, amíg lábra nem álltam. Addig fel-felvillant előttem a képe, nézett rám kék szemével, és elűzte a halált mellőlem. Gyakran beszélgettem vele, néha büszkélkedve mutattam neki új szerzeményemet, a bizonyítványt valamelyik nyelvvizsgáról: „No, mit szólsz, mama?“ O szerényen mosolygott, mert csak magyarul tudott, s most lám, ott írják, az ő nevét is az enyém mellett: sikerrel vizsgázott. Persze, hogy Ő segített. Mi lett volna belőlem nélküle? Emlékszem, fürkészve nézett rám, Egyszer, emlékszem, kölcsönt kellett felvennem-, magas kamatra. „Anyja neve?“ - kérdezték ridegen, és beírták. Az ő nevét, aki sose kért senkitől soha egy fillért se, aki sose tartozott másnak. Restelkedve mentegetőztem. „Majd visszafizetem én ezt, mama, ne félts te engem!“ De láttam, hogy félt, s riadtan pislogott. Azért nem hagyott el. Együtt szerepeltünk a hivatalos okmányokon később is, hiszen nélküle elvesznék. Anyja neve? Molnár Marcella! Elképzelem, hogy téli estéken Fehér Veronika nevű nagymamám kezébe ponyva került ott kint a tanyavilágban. Gyertyafény mellett betűzte a könyvet, s abban szerepelhetett valaki, a szeplőtelen hős, aki szép volt, hosszú fekete hajú, karcsú és Marcellának hívták. Micsoda merészség - gondoltam többször —, hogy egy parasztlányt Marcellának kereszteljenek. „Marcella, fuss a libák után, Marcella, fejd meg a tehenet, és vigyél vizet a tömőbe!“ Elringattam magam gyertyafényes esték ábrándvilágában, olykor hallottam is vad paripák vágtatását, nyihogó nyerítését, kardok szikrázó csattogását: párbajukat vívták hős daliák egy néhai Marcelláért. Elképzeltem azt is, hogyan alakult volna az életem, ha ott maradok a mamával azon a régi tanyán, amelynek kútágasát de sokszor hallom nyöszörögni álmomban. Álmomban és mindig haza járok, egyszer Párizsban is azt álmodtam, hogy mezítláb ballagok az eke után a lágy bácskai televényben, a temeri- ni határban. És most azért kesergek, mert valami szörnyűség történt. Valamiféle okmányra volna szükségem sürgősen, lediktáltam hát az adataimat és mondtam, ahogy szoktam eddig, a mama nevét. A hivatalnok legyintett: „Az nem kell!“ Kitámolyogtam az utcára. Forgattam a kezemben a pecsétes iratot, lopva körülnéztem, mit szól hozzá a mama, de nem láttam sehol. Riadtan kapkodtam a fejem, s nagyon árvának éreztem magam, s bár tudtam jól, hogy már húsz éve halott, mégis úgy éreztem, hogy akkor, ott halt meg igazán. kell ismernem, minél idősebb vagyok, annál kevesebb dolgot értek. Nem értem például, hogyan utazhatnak az emberek kiemelt helyjegyes vonaton, amikor tizenegy nappal az indulás előtt helyjegyet még nem árusítanak egyetlen pénztárban sem, a következő tíz napon pedig már nem kapható, mert mind elfogyott. Nem értem, hová tesszük azt a rengeteg cipőt, amit gyártunk. Azt sem értem, hogy miért van az egyes hivatalokban a tisztviselők létszámának csökkentése után egyre több tisztviselő. Nem vagyok képes felfogni, van-e a világon még egy olyan ország, mint a miénk, ahol a nők egyidejűleg két dologra panaszkodnak: hogy nincs elég élelmiszer, és hogy nem tudnak lefogyni. Nem értem például némelyik árucikk márkanevét sem. Miért nevezik Rádiumnak az egyik desszertfajtát, miért Othello a neve a tortának? A mézeskalács miért „Komszomol- mézeskalács“? Netán olyan kemény, hogy csak a Komszomol tagjai képesek megrágni? Ez azonban még nem minden. Néha olyan dolgokat sem értek, melyekről csak suttogva kellene beszélni. Nem értem, miért mondják, hogy nálunk a proletariátusé a hatalom, amikor már régóta a szolgáltató vállalatok uralkodnak, méghozzá egyre nagyobb mértékben. Ezt a peresztrojkát, illetve átépítést sem értem, meg azt sem, hogy mindenkinek saját magánál kellene kezdenie, mindenkinek meg kell vál: toznia. Azt még értem, hogy akik rosszul dolgoztak, el kell kezdeniük a saját peresztrojkájukat, azaz átalakításukat, hogy jobban dolgozzanak. De mi legyen azokkal, akik eddig jól dolgoztak? Azok talán dolgozzanak ezentúl rosszul? Sehogy sem értem, hogy népünk miért szenved olyan határozatok miatt, melyeket a nép érdekében hoztak, és miért élnek még az eddiginél is jobban azok, akik ellen irányultak ezek a határozatok? Azt sem értem, hogy szabad-e mostanában arról beszélni, amiről én beszélek, vagy sem. Azt pedig végképp nem tudom, tudja-e valaki, hogy miről lehet és miről nem lehet beszélni. Őszintén igyekeztem, hogy mindent megértsek. Elkezdtem nézni a televíziót, meghallgattam a tévében közvetített beszédeket, melyeket vezető tisztségviselőink mondtak, ám ennek dacára sem értettem semmit, hisz minden második szavuk az „úgyszólván“ és a „globálisan“ volt, itt-ott a „glasznoszty“ is szóba került... Tudom, hogy a „glasznoszty“ itt-ott létezik. De hol? Azt sem értem, hogyan tölthetnek be vezető tisztségeket olyan emberek, akik primitíven beszélnek, annak dacára, hogy „hűséges leninistáknak“ nevezik őket. Ezek szerint mit jelent a „hűséges leninista“ kifejezés? Szerintem, ha az ember leninista, az már önmagában azt jelenti, hogy hűséges. Ám ha azt mondjuk, hogy „hűséges leninista“, akkor valószínűleg létezik nem hűséges leninista is. Nem értem, hogy ezt kire értik. Szóval egy dolgot értettem meg csupán; ha érteném, amit beszélek, inkább hallgatnék. De mivel én sem értem, mit beszélek, hát ki is mondhatom. Persze, biztonság kedvéért, csupán suttogva. Nem értem, minek vannak a szak- szervezetek? Persze, a dolgozók érdekeit védő szakszervezetekre szükség van, azt értem. De minek vannak az olyan szakszervezetek, melyek csak a saját érdekeiket védik? Azt sem értem, hogy mivel foglalkozik a Komszomol. Nem tudom, maguk a komszomolisták értik-e, mivel foglalkoznak? Azt sem értem, hogy a Komszomol egyik tisztségviselője miért javasolta a képmutatás elleni harcról szóló rendeletet. Talán nem érti, hogy a képmutatás elleni harcról szóló rendelet kiadása után nagy méreteket ölt majd a képmutatás a képmutatás elleni harccal kapcsolatban? Vagy vegyük a népgazdaságunkat. Nem értem, miért jó dolog a szocialista munkaverseny? Versenyezhet-e a jobb lábas zoknikat gyártó automata gépsor a bal lábas zoknikat gyártó gépsorral?! Azt sem értem, hogy a tervek túlteljesítése miért jó a népgazdaságnak. Mit kezdünk az ajtókilincsekkel, ha háromszor többet gyártunk belőlük, mint amennyi az ajtó. Fazekakra vagy lábasokra szerelnénk őket? Bizonyára ezért vásárolunk néha olyan mosógépet, melyben repülőgépmotor van, s amikor bekapcsoljuk, az az érzésünk, hogy mindjárt felszállunk, vagy pedig tüzérségi lövedékburkolatból készült porszívót, esetleg pajtazárral ellátott aktatáskát. .. Nemrég hallottam, hogy az egyik gyár olyan teáskannákat gyártott, melyekre rendőrsípokat szereltek. Aztán a gépkocsi-tulajdonosok minden reggel, amikor a teáskanna fütyülését hallják, félálomban a pénztárcájuk után nyúlnak, s már kotorják is elő a háromrubelest, hogy kifizessék a pénzbírságot. Egyáltalán nem értem, hogy az egyik gépkocsigyártó nagyvállalatunk miért választotta a jelszót: „Diktáljuk a divatot a világ gépkocsigyártásában!“ Az egyik nemzetközi autókiállításon a gyár legújabb modellje mellé ezt a feliratot tűzték a látogatók: „Adhattak volna hozzá egy lovat is“. Egyébként nem értek sok más jelszót sem. Mit jelent például ez: „A peresztrojka elkerülhetetlen!“ Mi ez, valamiféle büntetés?! Lehet, hogy jó dolog, hogy nem értem mindazt, amit nem értek, hiszen akikkel beszédbe elegyedek, azok közül sem érti senki. Vagy érti, hogy jobb lenne, ha nem értené. Ezért, ha az ember érti, hogy hány ember érti: jobb lenne, ha nem értené, elkezdi érteni, hogy miért van nálunk annyi érthetetlen dolog... Sági Tóth Tibor fordítása MIHAIL ZADORNOV Zalaba Zsuzsa versei A KÖLTŐ táncra kél a toll az égig húzná - ha tehetné - a jelet de belebotlik madárhonba Isten lyukas papucsába roskadó keze alámerül feszített mélységek csendjébe megláncolt füzekhez közel most hogy elővette a szót örökre háttérbe szorult papírtalapzatán ruhátlanul akár a vers érvényt keres a többiek meglepődve továbbmennek TOLAKODÓK ahogy elindulunk madarak nyomában sziszegő utakon — elvágyódás ez a javából — báboknak tűnünk csak s talán még Istennek sem tetszünk igazán ahogy megérkezünk az emberformálta amorf térre- ahol mindig kisiklik, elmozdul és visszazuhan valami - fel sem tűnik hogy a részek csakis nélkülünk madarakból kövekből cseppekből fakérgekből állnak parttalan ítéleteink visszaérkezóben nem sejtjük még ÉRTÜNK JÖTTEK EL <
