Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
Honismereti ház, Dúdor István festőművész állandó kiállítása, saját újság - ez 1988-ban egy jól működő szövetkezetben is szokatlannak tűnt. B. Kovács István muzeológus hivatását cserélte fel egy szándék megvalósításának lehetőségéért. 1988-ban a Juhász István elnök vezette rimaszécsi szövetkezetben az anyagi javak gyarapítása mellett a szellemi gyarapodás elősegítésére is kísérletet tettek. Az 1989 novemberében bekövetkezett változások után nemcsak a kommunista pártállam vezetői kedvencének tartott elnök ellen fordult a helyi „nép- harag", hanem minden kulturális kezdeményezést elutasított a változások után áhítozó tagság. B. Kovács István, aki a rimaszombati Gö- möri Múzeumban éveken át régészként és néprajzosként is eredményesen dolgozott, visszakerült eredeti munkahelyére. Az ő szellemi útja sok tekintetben jellemzi a szlovákiai magyar értelmiség múltbeli és mai vergődését, küzdelmét, helykeresését, az autonóm önazonosság kiküzdésének rögös útját. „ Baráti beszélgetésekben már 1989 novembere előtt megállapítottuk, hogy az ember nem fogadja el a jót, ha rákényszerítjük. Vagy magától kell neki, vagy vehemensen elutasítja. Megmondani, persze, mindig meg kell, hogy mi a jó az embereknek, de rájuk kényszeríteni nem szabad. Rimaszécsen elkövettük ezt a hibát. Vannak, akik nem tudják elviselni, ha megmondják nekik, mi a jó. Csak ők akarnak dönteni, választani, önmagában az az ügy nagyon jó ügy volt, de annak a közösségnek sok és nehéz mege- mésztenivalót jelentett. Nem is fogadták el. A másik hibát abban látom, hogy nem érezték magukénak a szándékot, nem voltak partnerek. A szerencsétlen sorsú Szécsi Szó egyik cikkében úgy fogalmaztunk, hogy elébe megyünk a meglévő igényeknek. Jóval előbbre, mint amit ott befogadni és elfogadni képesek voltak. Tudtuk, hogy ez nemcsak Rima- szécsnek és környékének az érdeke volt, csakhát ez alig érdekelt valakit. Mégsem mondanám azt, hogy a társadalom változása ott értékek rombolásával járt együtt. Az az egy év nem volt elég hosszú ahhoz, hogy megjelenjen a kezdeményezés hatása az emberek tudatában. Külső jegyei megvoltak, de nem eléggé hatott a gondolkodásra. Ha erre gondolok, akkor valójában nem volt mit lerombolniuk. Viszont, ha átszeltem építését és a rombolását ilyen sarkítottan állítom szembe egymással, akkor a forradalom után bizony a megteremtett értékeket vették semmibe. Helyette semmi mást nem adtak, tehát konstruktív építés nem kezdődött. Kétségtelen, hogy ez önmagában kudarcélményt jelentett, sajnálom, amiért nem tudtam végigcsinálni. “ Elgondolkodtató jelenség ez a történet. Egy muzeológus, a totalitárius rendszer szorításából menekülve szövetségeseket keresett és talált egy, tisztességes viszonyok között gazdálkodó szövetkezet vezetőinek körében. Olyan szellemi gyarapodást szolgáló dolgokat hoztak létre, amelyek a gazdasági fejlődés egy bizonyos szintjén már nélkülözhetetlenek. Ez is a kommunista pártállam kulturális intézményeinek a nyomorúságát húzza alá, mert a Gömöri Múzeum a szlovák értékek mellett nem volt képes a vidék magyarsága szellemi értékeinek a megőrzésére és felmutatására. „Olyan ez, mint a búvópatak, amely keresi a rést, és meg is találja. Amikor elmentem innen, ebben az intézményben a társaimban megszületett szándékot nem lehetett megvalósítani. Ott felkínáltak egy lehetőséget. Tudtuk - mert nem lehettünk annyira naivak hogy Ri- maszécs hol van. Ismertük a struktúrát, azt is, kik, milyen politikai erővonalak érvényesülnek. Eleve úgy ment bele az ember, hogy Damoklész kardja ott lógott a feje fölött. Judtam azt is, hogy mindez egy emberhez kötődik, éppen ezért vele áll vagy bukik a dolog. Viszont az én szempontjaimnak megfelelt, mindenképpen értékőrzésre adódó lehetőség volt, ami a gömöri ember felemelését is szolgálta. Amikor annak az egy embernek a helye megingott, az egész dolgot kétségessé tehették. Minden pozitívuma ellenére is. A dolgok tragikuma, hogy az ember ott volt kénytelen a lehetőséA rimaszombati Gömör Múzeumban Dúdor István állandó kiállítására a festő Fáradt angyal című tusrajzával invitálták a festészet barátait. B. KOVÁCS ISTVÁN MÚZEUMIGAZGATÓ VALLOMÁSA GONDOLKODÁSUNKRÓL get keresni, ahol valójában annak nincs igazi helye. Mert egy Dúdor István állandó kiállításnak, vagy akár Bácskái Béla vagy Szabó Gyula képeinek sem Rimaszécsen lett volna az igazi helyük, hanem a járási székhelyen, Rimaszombatban. Hogy ezt akkor nem lehetett megcsinálni, bizonyára ludas volt egy-egy ember és a társadalmi berendezkedés. Ezen nem sokat meditáltam, mert dolgozni szerettem volna. Az ember bizonyítani akar, hiszen energiák feszülnek benne, ötletei vannak, s amikor feltűnik a láthatáron a megvalósítás esélye, minden negativ előjel ellenére is belevág. “ A gyengéd forradalom után még igyekeztek menteni a létrehozott szellemi értékeket. Nem sikerülhetett, mert az emberekben feszülő, lefojtott indulatok mindent elsöpörtek. Nemcsak a patriarchális szövetkezeti vezetést, hanem az örök erkölcsi normákat is semmibe vették. Kétségtelen, hogy a kommunista pártfunkcionáriusként ismert Juhász Istvánnak, ha más okból nem is, de formális okokból távoznia kellett. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy az újonnan elosztható helyi hatalom megszerzése emberi mivoltukból is kivetkőztetett egyeseket. „Lehetett vitatkozni az elnök személyéről, a gazdálkodás milyenségéről, de nem olyan útszéli hangon, ahogyan az ott történt. Szót emeltem az ilyen módszerek ellen, s nekem is felrótták, hogy egy volt prominens kommunista funkcionáriust vériek. Nem voltam tagja a kommunista pártnak, ami sem nem érdem, sem nem dicsőség, de talán ezért is tudok toleránsabb lenni. Mert abban a korban, abban a társadalmi helyzetben és olyan áldatlan gazdasági feltételek közepette kérdés, hogy ki lett volna hasznosabb a rimaszécsi embereknek. Ma más mércét használunk, de abban az időben csupán a cselekvési tér kitágításáért vagy beépült egy tehetséges szakember, vagy juszt sem. Az új vezetőség akkor összeült, s én kifejtettem a véleményemet. Nem tudták vállalni az anyagi terheket, így én sem maradtam, bár meg voltak elégedve azzal, amit másfél éven át csináltam. Úgy éreztem, hogy egy kisded újságért, a népművelői állásért - ami az egész elképzelésből megmaradt - nem érdemes ott maradnom. “ 1990 januárjában a Gömöri Múzeum igazgatójától megvonták a bizalmat, majd lemondott. Kiírták a pályázatot, melyet B. Kovács István nyert meg. Nem volt könnyű dolga, hiszen az intézmény belső összefonódásaival kellett megküzdenie. „A pályázati folyamat alatt rengeteg vita, ellenségeskedés folyt le az intézményen belül és kívül. Tizenkét évig dolgoztam itt. Néhányan ezt figyelembe is vették, hiszen tudták, mire vagyok képes. Ma is azt vallom, hogy az igazgatói szék nélkül is visszajöhettem volna a Gömöri Múzeumba, ha olyan ember kerül az igazgatói posztra, aki megfelel a szakmai, az emberi és az erkölcsi kritériumoknak, örömmel lettem volna »csak« régész vagy néprajzos. Fanatikus vagyok, örült vagyok, aki megy, csinálja, ha nem itt, akkor máshol teszi a dolgát. Nagyon sok ember van, aki a langyos állóvizeket szereti, a kevés munkát, a mindig több pénzt. Ők mondják: miért kellene itt mást csinálni, minek kellett ide forradalom? Múzeumon kívül sem mindenki lelkesedik a változásokért, amelyek akkor lesznek igaziak, ha dolgozni kezdünk. Ez számomra csak jót hozott, hiszen az igényességemet, a szorgalmamat, a tudományos ambícióimat teljesíthetem ki. Végre nincsenek parancsok, utasítások. Azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy itt igazgató legyek, mert mindenki beleszólt volna a munkámba. Én nem félek az önállóságtól, mert most a múzeum igazán múzeum lehet, nem a politikai propaganda eszköze. Remélem, ehhez a munkatársaim is partnerek lesznek. Eltökéltségemet erősíti a közélet is, ahol új kapcsolataim születtek. Vannak olyan szlovák ismerőseim, akikkel együtt tudok dolgozni. Jó, hogy a VPN járási szerveiben is akadt néhány szlovák, akikkel meg tudjuk magunkat értetni. A tavalyi márciusi, áprilisi trauma után, amikor bizonyos okok miatt az FMK-ból átléptem az Együttélésbe, rájöttek ennek az előnyeire. Ami nagyon rossz volt ebben - főleg családomnak - az a szünet nélküli elfoglaltság. Ennek ellenére optimista, nyugodt vagyok, mert dolgozni lehet és kell. A múzeumban csak arra ügyelek, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, amikor meg tudnak zsarolni. Nem ragaszkodom a funkcióhoz, éppen ezért semmilyen zsarolásnak nem fogok engedni. A közéletben azért is angazsálom magamat, hogy a múzeum ügyének megfelelő hátteret teremtsek. Politikeű kapcsolataimat az ügy érdekében is ápolnom kell. A helyi társadalom átalakításában részt kell vennem, hiszen ezzel a múzeum, de az Együttélés helyét is meghatározhatom. Sokan felrótták, amiért otthagytuk a Független Magyar Kezdeményezést. Más városokban talán erősebb a mozgalom, de itt a magyarok tömegei az Együttélést akarták. Mi, értelmiségiek pedig egyszerűen nem állhatunk távol tőlük. Ennek a gondolkodás- módnak megvannak az okai. Kevés itt a hiteles, felkészült, felelősségtudattal megáldott, közéleti érzékenységű ember. Nekünk kellett segíteni az új mozgalomnak. Mi sehol sem mondhatjuk azt, hogy én újságíró, fotós vagy múzeumigazgató vagyok. Talán eljön majd egyszer az a paradicsomi állapot, amikor a közéletben helyi viszonyok között is hiteles politikusok ügyködnek. Egyelőre ez ninc/s így, ezért nem maradt más hátra, mint beszállni a ringbe.“ Dusza István Van mit behoznunk A hivatalban megszólítom a hölgyet. Észreveszem, egyben meg is zavartam olvasás közben. Ám nem valami izgalmas regény van előtte, hanem szótár. Manapság a buszon, vonaton utazók is szótárakat, nyelvtani kézikönyveket forgatnak. Még sohasem lehettünk tanúi olyan nyelvtanulási láznak, mint napjainkban. Természetesen idegen nyelvekre gondolok. Főleg a németet, angolt, és más nyugati nyelveket igyekszünk elsajátítani. Évtizedeken át nálunk nem volt sok értelme a nyelvtanulásnak. A világtól elzártan éltünk, nem utazhattunk külföldre, határainkon túl nem vállalhattunk munkát, külföldi vállalkozók nem tehették be hozzánk a lábukat. Idegen nyelvű lapokhoz sem jutottunk hozzá, s annyi külföldi tévéadó műsorát sem vehettük, mint újabban. A nyugati országok nyelvének tanulása még bizonyos veszéllyel is járt, gyanút ébreszthettünk volna vele környezetükben. Magyarán azt feltételezhették volna az illetőről, hogy titokban az ország elhagyására készül. Az ilyen vád pedig könnyen jelenthette útlevelének bevonását, azaz turistaként sem juthatott volna el sehova. Persze, nemegyszer valóban emigrált az, aki előtte a szótárakat bújta. Így tett volt vállalatunk egyik gépkocsivezetője is, akit kollégám megdicsért szorgalmáért, vagyis azért, hogy amint a motort leállította, máris kezében volt a szótár. Rövid időn belül tűrhetően megtanult németül, majd családjával együtt Sécsbe távozott. A most tanulók egy részének is nyilván az a szándéka, hogy idegenben próbál szerencsét. Nekik azonban már nem kell attól rettegniük, hogy ha egyszer elmennek, többé nem jöhetnek vissza. Sokan máris külföldön dolgoznak a hazaiaknál jóval kedvezőbb anyagi feltételek mellett. Különösen a szakmunkások, egészségügyi középkáderek keresettek a szomszédos Ausztriában, de más országokban is. Hazánk számára az nem előny, ha kiváló szakemberek másutt érvényesítik tudásukat, tapasztalataikat. Ugyanakkor az egyén szempontjából érthető, ha valaki oda megy dolgozni, ahol több pénzt kap. Bizonyos előnyt hazánk számára esetleg az jelenthet, hogy a külföldi munkavállalás enyhíti a növekvő honi munkanélküliséget. Ahhoz, hogy valaki külföldön helytálljon, a szakmai tudáson és becsületes munkavégzésen kívül rendszerint az ottani nyelv minél tökéletesebb ismeretére is szükség van. No és az illető ország munkavállalási engedélyére. Ez azonban nem jelenti azt, hogy aki ma idegen nyelvet tanul, az elóbb- utóbb külföldön fog dolgozni. Az emberek (egyébként igen helyesen) előre sohasem tudhatják, mikor lehet szükségük egy másik nyelv ismeretére. Mostanában persze divat is lett a nyelvtanulás. Ám ez mindenképpen praktikus, sőt áldásos divat. Ha tanulási kedvünk és kitartásunk nem csökken, legalább részben behozhatjuk sok-sok éves lemaradásunkat. Fülöp Imre „Eltökéltségemet erősíti a közélet is. “ (Méry Gábor felvétele)
