Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-03-08 / 10. szám

avagy a gidáknak is van apukájuk A lakótelepi homokozóban találkoztunk először. Fél órán belül kiderült, hogy a 32 éves családfő, a sárosfai származású NAGY LEHEL a Pozsonyi Autógyár alkalmazottja, az öt évvel fiatalabb nagymagyari felesége, MARIKA, vegyészmér­nök, de már négy éve otthon van a négyesztendős Lehellel és a kétéves Annamáriával. Egy óra múlva már a konyhájukban ültem, a palacsintájukat kóstolgattam. Azt azonban még nem tudtam, hogy két Kossal állok szemben. Két olyan emberrel, akik makacsul ragaszkodnak egymáshoz, s akik a mai zavaros időkben is boldogoknak érzik magukat, mondván, a mindennapi gondok, apró örömök táplálják a boldogságukat. arika: Nálunk nagyon jól in­dult minden. Az unokatest­véremet Lehel bátyja vette felesé­gül, így néha összefutottunk a csalá­di összejöveteleken, Lehel később megvallotta, hogy ö már akkor kiné­zett magának... Lehel:... de a bátyám meg ugratta Marikát, hogy ne kezdjen ki velem, egy ilyen nőcsábásszal. Azt viszont nem tudták, hogy ha én valamit komolyan gondolok, attól nem tá­gítok. Marika: Amikor fölkerültem Po­zsonyba a vegyészeti főiskolára, Le­hel már itt dolgozott, saját lakása is volt. Akkor már gyakrabban találkoz- gattunk. Harmadikba mentem, ami­kor összeházasodtunk. Megegyez­tünk, hogy amíg iskolába járok, le­hetőleg ne legyen baba. Ez a két év nagyon szép volt. Mert a legtöbb mai házasságot úgy kötik, hogy máris jön a gyerek. Nem ítélem el őket, csak akkor az a két ember már nem tud annyira egymásnak élni. Mi es­téket sétálgattunk, még tizenegykor is a csillagokat nézve beszélgettünk, tervezgettünk. Olyan romantikus volt... Azért is jó volt ez a két év, mert ha már gyerekek vannak, vala­mi biztosan elmarad. Vagy a gyerek­kel nem törődsz rendesen, vagy a férjre nem jut időd. Mi meg akkori­ban csak egymással törődtünk. Azért a vége felé már nagyon vártuk, hogy legyen baba. Decemberben elkezdtem a szakdolgozatomat, és az államvizsgán már terhes voltam. Lehel: Tényleg elmondhatom, hogy a főiskolát együtt izgultam végig Ma­rikával ... Marika: Ha este fél hétig voltam iskolában, utána mindig a városban találkoztunk. Akkor még megállt a Dunaj áruház előtt a villamos, ott szoktam leszállni, és elnéztem egy­két percig, ahogy ott tipródik... Lehel: Látod, ezt akkor nem is .mondta... Marika: Mindebből táplálkozik a há­zasságunk. Ha kiborulok, eszembe jutnak ezek a régi dolgok, és nem tudok már komolyan haragudni. Lehel: Azután jöttek a gyerekek, s a velük való törődés nagyon lekö­tött bennünket, Lehel születése után én is olyan voltam mint egy anya, épp hogy csak nem szoptattam. Amikor Marika éjszaka szoptatott, én is fölkeltem, és amig ők el nem aludtak, én is ébren voltam. A kisfi­únk nagyon is érezte, hogy csak vele foglalkozunk, olyannyira, hogy sokszor még a szexről is megfeled­keztünk. Kiskorától fürdettem Lehelt, mostam. Ha Marika fürdetett, én vacsorát készítettem és megetettem a kicsit... Ha akkor valaki a telkem­be látott volna! Emlékszem, megitta a daráját és elbóbiskolt a karomban. Aztán bevittük őt a kiságyba, lefek­tettük, és még sokáig néztük... Marika: Ahhoz, hogy én itthon lehes­sek, neki többet kell vállalni a mun­kahelyén, meg otthon, Sárosfán is. Ott a nagy kert, a fóliasátrak. De azért a munkát is összeköti a hob­bival ... Lehel: Szeretem a nyulakat, a kertet, a virágokat, ezért jó tenne egy csalá­di ház! Marika: Kérhetnénk telket otthon, mert mind a ketten faluról vagyunk, de csak 4 vagy 6 árat adnak. Ne­künk nem az az álmunk, hogy be­zsúfolódjunk két ház közé. Én nagy gyümölcsöskertet képzetek el. Nem olyat, aminek minden szögletét megműveljük, hogy pénzt csikarjunk ki belőle. Meg állandóan parkosí­tunk ... Bennem is megvolt a hajlam, bár én hároméves koromtól panel­ban laktam, de mégiscsak falun. Az igazi kedvet mégis Lehel oltotta be­lém, annyit beszélt a házról. L. Zs.: Honnan származnak ezek a hobbijaid? Nyulak, főzés. És úgy tudom, énekelni is szeretsz! Lehel: Ha hétvégeken összejött a család - hatan vagyunk testvérek, öt fiú, egy lány -, apám elővette a hegedűt, a bátyám a harmonikát, és nagyon jól éreztük magunkat. Észrevétlenül ivódott belénk a jó­kedv és a zeneszeretet. Később nyertem a Tavaszi szél versenyen is, miután Pozsonyba kerültem, az Ifjú Szivekben énekeltem, de a mun­kában is el szoktam ereszteni a han­gom. Annyira biztattak a kollégák, hogy egyszer elmentem a konzerva­tóriumba felvételire, csak úgy, min­den felkészülés nélkül. Amikor még­is fölvettek, én olyan boldog voltam, mert ezzel is egy álmom vált valóra. Ment a dolog, a tanárnőm is elége­dett volt vetem, a vizsgák is jól sikerültek. Hogy miért hagytam mégis abba? Akkor már megvolt Marika, több időt akartam neki szen­telni ... Marika: Meg talán nem is láttad értelmét. Mert nem akartál művész tenni. Azt mondtad, a művésznek nincs igazi magánélete. Vagy a pá­lyát hanyagolja el, vagy a csa­ládot ... Lehel: Ez az. Én csak a magam 1 örömére tanultam. A konzervatóriu­mot nem sajnálom. Talán csak azt, hogy nem tanulhattam gyerekko­romtól, akkor sok minden másképp alakulhatott volna. Most már az az álmom, hogy a gyerekeim tanulhas­sanak zenét. Marika: Lehel a katonaság után la­kást kapott Pozsonyban, berendez­kedett. Élte a maga életét, én meg csak úgy idepottyantam. Emiatt sok­szor nehéz volt, mert mindenkinek mások a szokásai. Apróságok miatt voltak összetűzéseink, pl. hogy mit hova teszek, vagy az időbeosztás, akkor még a főzésbe is beleszólt Lehel: Ez is jó lecke a házasoknak: lemondani arról, hogy beleszólj va­lamibe, amihez te is értesz, de a fe­leséged csinálja. Marika: Igen, Lehel például azt mondja, hogy borzalmas, ha egy nő főz, mert minden szanaszéjjel van. Ha ö főz, mindjárt mosogat. A mai napig nem szeretem, ha bejön a konyhába, amikor főzök, mert rög­tön rakodik. Közben nem is tudja, hogy miért nyitottam ki mondjuk a kredencajtót, de már csukja be, és azt mondja: csak azért, nehogy be­verjem a fejem. Lehel: Nem rosszból csinálom. Ná­lunk én voltam az anyám lánya, mert én vagyok a legfiatalabb fiú, utána jön a húgom. A nagyobbak már kinn a kertben segítettek apunak, én meg Ákos bátyámmal bevásároltam, ta­karítottam. Hányszor megfőztem, még süteményt is sütöttem, ha anyuék elmentek valahová! Ezt mind anyu mellett tanultam meg. Ráadásul én voltam a házifodrász (most is az vagyok)... Marika: Tudod, őt minden érdekli. Nem von határt, hogy ez női munka, emez meg férfi... Lehel: .. néha csúfoltak a bátyáim, hogy miket csinálok. Például jöttek a szomszédasszonyok, hogy Lehel, nem csinálnád meg a hajam? En­gem nem a pénz érdekelt, hanem az, hogy képes vagyok valamire és hogy ők mennyire örülnek. Apu kü­lönben is mindig azt szokta monda­ni, gyerekek, amit tudtok, azt senki sem veheti el tőletek. Én ezt szó szerint megjegyeztem. De az is igaz, hogy tényleg minden érdekel. Még tyúkot is ültettem. Egyszer megültet­tem annyi kacsatojással, hogy anyu­nak lett valami hetven kacsája. Há­roméves koromban meg föltörtem a tojásokat, mert nem bírtam kivárni, mikor kelnek ki végre a csibék. Nem is csodálkozom, hogy a mi gyereke­ink olyan elevenek. Volt kitől örököl­niük. Nálunk az is sokat számít, hogy mindent töviről hegyire megbe­szélünk. A vásárlást is. Nincs olyan, hogy futunk a városba, és amit lá­tunk, megvesszük. Bár Marika néha felrója nekem, hogy nem mondok semmit. Dehogyisnem. Csak van­nak dolgok, amiket akkor épp nem tartok fontosnak elmondani, mert nem akarom, hogy idegeskedjen. L. Zs.: Min szoktatok veszekedni? Marika: Leggyakrabban a gyerekne­velésen. A gyerekek nagyon élén­kek és Lehel szennt túl engedékeny vagyok. Én pedig azt válaszolom, hogy ennél szigorúbb nem lehetek. Elismerem, hogy sokszor nem va­gyok elég következetes, de néha, amikor sok a munka, inkább ha­gyom, hogy rendetlenséget csinálja­nak. Majd összerakodok utánuk. Persze, ezt a gyerekek megérzik. Sokszor veszekszünk apróságokon. Nagyon érzelmi beállítottságú va­gyok. Sokszor hiányzik, hogy amikor fáradtan hazajön a munkából, nem szól semmit. Én meg egész nap be vagyok zárva a négy fal közé, nincs egy normális, felnőtt ember, akivel szót válthatnék. A tévé meg a rádió valójában csak olyan süket dolog. Akkor hazajön, és nincs kedve be­szélgetni ... Lehel: Nem az, hogy nincs kedvem, csak az utóbbi időben sokat töpren­gek, hogyan fogom tudni ellátni a családomat, mennyi munkával biz­tosíthatom a gyerekeim jövőjét, bár ez mindenképpen a család rovására fog menni. A család vagy a több munka, ez itt a kérdés, és ebben magamnak kell döntenem. Mert ha Marikától kérdezem, és ő azt vála­szolja, inkább a családdal tegyek? Aztán, ha hiányozni fog valami, ne­kem kell előteremtenem. Hát csak gondolkodom, gondolkodom, aztán a Marcsi mondja, nahát, már megint min töröd a fejed... Marika: Én olyan típus vagyok, hogy csak gyűlik, gyűlik bennem a pa­nasz, aztán muszáj kiönteni. Olyan­kor sírok és kiabálok, de az nekem nagyon jó, mert máskülönben meg­fulladnék Lehel: De nem szólhatsz semmit, mert tényleg csak a családomnak étek. Nem járok sehová, nekem csak a munka és a család létezik, s ha Sárosfára megyek anyuékhoz, ak­kor sem utazom egyedül, Lehelt vi­szem magammal. Azt akarom, hogy amint én benne voltam a munkában kezdettől fogva, úgy ő is benne te­gyen. Nem erőszakolok rá semmit, csak odahívom, hogy lássa, ha vala­mit csinálok. Persze, sokszor lábat- lankodik, de tanul is valamit. Marika: Lehel különben nagyon rendszerető. Tudod, egy sokgyere­kes család az más. Mi hárman va­gyunk testvérek. Én vagyok a legi­dősebb, az egyik húgom huszonegy, a másik tizennégy éves. Lehel: Féléves házasok voltunk, amikor apu meghalt. Gyomorrákja volt, nem akartuk kórházba adni. Két hónapig otthon voltam fizetetten szabadságon, anyuval együtt ápol­tuk öt. Én adtam be neki a morfiu­mot. Akkor úgy voltunk, hogy én Sárosfán, Marika meg Pozsonyban, és ez is egy próba volt. Ö látta, mit jelent nekem apu. Mert én testtel- lélekkel Marikával voltam, de épp­úgy a szüleimmel is. Apu is annyira szerette a gyerekeit. Az utolsó idő­szakban egyszer felébredt és azt mondta, anyuka, milyen jó itthon. Es amikor naponta jöttek a testvéreim, utána hallottam, hogy azt mondta, anyu, nem is tudtam, hogy ennyire szeretnek a gyerekeim. Mi, fiúk, mindig anyapártiak voltunk, de apu­hoz is ragaszkodtunk. Olyan csön­des ragaszkodás volt ez. Már utolsó hetében egyszer nem tudott elalud­ni. Mondtam neki, tudod mit, tedd a fejed az ölembe. Aztán elszundí­tott. Minden reggel lemosdattuk öt anyuval, mindennap megborotvál­tam, hogy friss, illatos legyen, hogy embernek érezze magát. Anyu min­den reggel tiszta huzatot adott a pár­nájára, teste a kívánságait. De ő nem buzerált bennünket, azt mon­dogatta, csináljátok csak a munkáto­kat, elvagyok én magam is. Aztán egy csütörtöki napon - elaludt. Ez nagyon megviselte az egész csalá­dot. Azóta sokkal kevesebbet éne­kelek, és az a felhőtlen jókedv is kiveszett belőlem. L Zs.: És te Marika, hogyan visel­ted ezt a nehéz időszakot? Marika: Lehel tíz kilót fogyott és nekem sem volt könnyű. Engem be­fogadtak abba a családba, én is otthon érzem náluk magam, s talán ezért tudtam megérteni, hogy milyen fontos Lehelnek az apukája. Meg aztán hétközben engem lekötött a tanulás, hétvégén pedig én is ott voltam. De Lehel is jól kijön az én szüleimmel. Lehel: A Marcsi szülei megértik azt is, hogy én nem azért járok többet Sárosfára, mert hozzájuk nem aka­rok menni, hanem azért, mert ott van munkám, és részben abból is élünk. Marika: Szeretnénk a gyerekeknek mindent megadni, amire nekünk nem volt lehetőségünk. Én például mindig történelem-magyar szakos tanár szerettem volna tenni, de lebe­széltek, hogy oda csak nagyon ke­vés diákot vesznek fel. Ám a gyere­keimnél még tehet másképp. Azért nem akarjuk, hogy szlovák iskolába járjanak. Mert a magyar nyelvet és irodalmat csak akkor ismerheti meg igazán valaki, ha elejétől kezdve azt tanulja. Az apuka részéről tanulják csak a zenét, én ebből a szempont­ból foglalkozom velük. Nagyon sokat mesélünk nekik. Apuka mondja a fantáziameséket, én meg a klasz- szikusokat. De ha a hót kecskegidá- ról mesétek, rögtön kérdezik, miért csak a gidák mamájáról és a kisgi- dákról szól a mese, hát a gidáknak apukájuk is van, nem? L. Zs.: Ez neked is jó érzés, ugye? Lehel: Hogyne. Bár néha, amikor fáradt vagyok, a terhemre vannak a gyerekek, de jó tudni, hogy szük­ségük van rám. Ez is olyan apró boldogság. Különben napközben sokat gondolok a gyerekeimre. A büfében az az első, hogy nekik vészek rágót, gyümölcsöt, vagy ami van. Szeretek róluk beszélni, mert ez megnyugtat. A munkahelyemen is mesélek ró­luk, vagy arról, hogy mit főzött a fele­ségem. A kollégák csodálkoznak rajtam, mert nekik munka után első számú témájuk a nők és az alkohol. Fontos a szex, de nálunk ebben is az érzetem dominál. Sokszor elég, ha megsimogatjuk egymást. Ez olyan jó érzés. De a kollégáim nem tudják elképzelni, hogy tehet az, hogy simogatod a feleségedet, köz­ben beszélgettek is, és nincsen szex. L. Zs.: Mostanában sok ember ag­gódik a jövő miatt, Ti nem féltek? Lehel: Félünk, nagyon félünk, ezt őszintén mondom. Nekünk eddig megvolt a normánk, amit tudtunk vinni, és most kizökkentünk a kerék­vágásból, nem is tudjuk, hol állunk. Marika összevissza három hónapot dolgozott, négy éve itthon van a gyerekekkel, s ezt azért észre tehet venni abban, hogy nincsenek tartalékaink. Persze, a szülök is se­gítenek. Nem pénzzel, hanem pél­dául úgy, hogy megvesszük az anyunak is meg magunknak is a csirkéket és a takarmányt. Ezzel rajta is segítünk, mert már nyugdí­jas. Ö meg úgy segít, hogy eteti, gondozza a csibéinket. Marika: De mi nem akarjuk kihasz­nálni a szüleinket! Lehel: Az árak miatt most mindent újrakezdünk. Újonnan kell alkalmaz­kodni, hogy tartani tudjuk az eddig megszokott szintet, de ha újabb áre­melések tesznek, már nem nagyon teszünk rá képesek. Gondoltunk már arra, hogy Marika is visszamegy dolgozni, de ez tesz a legeslegutolsó megoldás. Lamp! Zsuzsanna 1991. III. 8.

Next

/
Oldalképek
Tartalom