Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
■ Miniszterelnök úr, beszélgetésünk előző részében főképpen a múltról, önnek a Charta ’77-ben vállalt szerepéről, részben pedig arról társalogtunk, mennyire erős várunk a humanizmus... Ezért most inkább afelől faggatnám, vajon egyetért-e azzal, hogy a cseh kormány munkastílusára valamiféle ráktempó jellemző: sokak szerint az ön által irányított kormányzat egyet előre, kettőt hátra lép. Miként vélekedik erről a bírálatról?- Amennyiben az emberek így értékelik szereplésünket, arról valószínűleg mi magunk is tehetünk. Sőt! Kormányfőként talán jómagam vagyok a leginkább ludas ebben. Tény és való, eleinte nem számoltam azzal, hogy a cseh országrészekben ekkora előítéletek élnek a szlovákokat érintő kérdésekkel szemben; ezért jó néhány alapvetően fontos és természetes dolgot nem ismételgettem eléggé hangsúlyosan, kellő gyakorisággal és a lehető legszélesebb körű nyilvánosság előtt. A cseh kormány ezért egyesek szemében nyúlszívűnek tűnhet, amely csak hátrálni képes Vladimír Meciar tekintélyt parancsoló gesztusaival szemben Persze, a valóság kissé másként fest. Ha nem Meciar úr, akkor bármelyik más szlovák politikus is fölvetette volna az illetékességi kérdést, vagy kölcsönös kapcsolataink egyéb vonatkozásait. Talán jobb is, hogy a szóban forgó kérdések ilyen hamar terítékre kerültek, mert az emberek így korábban szembesülhettek a dolgokkal, és gyorsabban is tudtak mindefölött napirendre térni. Meggyőződésem, hogy 1990 őszén á szlovák féllel, mi a cseh ember mentalitására jellemző józansággal, egy csipetnyi szkepszissel s főképpen kellő kompromisszumkészséggel tárgyaltunk. Úgy gondolom, akkor követtük volna el a legsúlyosabb hibát, ha mi is a szlovák kormány rektnek. Remélhetőleg nem tűnik öndicséretnek, ha ehhez hozzáfűzöm: a tavalyi parlamenti választások óta eltelt időszakban a cseh kormány sokkal határozottabban tudatosította a szlovák politikai stílus és színtér másságát, mint a szövetségi kabinet. Eleve balgaság, ha ez utóbbit valaki csakis a saját elképzeléseihez kívánja igazítani. Sokkal ésszerűbb tudatosítani és tiszteletben tartani a szlovákok másságát. Sajnos, az elmúlt hónapok gyakorlata kissé más képet mutatott. A cseh közvélemény jelentős részének imponált a szövetségi kormány men- torkodó tárgyalási stílusa, bennünket viszont rengetet kritika ért. A mindennapok-olykor idegőrlő-eseményeinek körforgásában kevesen tudatosították, hogy a csehek saját politizálási formája kidolgozottabb, mértéktartóbb és tájainkon a színpadias gesztusok divatja sem járja. Ezért a különböző ultimátumokra is higgadtan reagáltunk. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy a politika mindig a sorozatos tárgyalások láncolata. Amiben ma - látszólag végérvényesen - megegyezünk, az holnapra - a körülmények másként fordulása révén - már érvényét veszítheti. Az ilyesmi természetes jelenség; még ha az emberek zöme- az elmúlt évtizedek örökségeként- egyelőre abban a tévhitben él, hogy ami megoldott dolognak látszik, az egyszer és mindenkorra megoldottnak látszik. Ez viszont óriási tévedés. Amiképpen végleges győztesek, vagy végleges vesztesek sincsenek. ■ Szavait kissé továbbgondolva vajon elképzelhető-e, hogy a szlovák tárgyalási stílusát vettük volna át. Félreértés ne essék: nem a szlovák részről indítványozott kezdeményezéseket nehezményezem, mi csupán a vehemenciától őrizkedtünk. A Cseh Köztársaságban - mondjuk a gazdasági kérdésekben - a nemzeti jelleg távolról sem játszik akkora szerepet, mint Szlovákiában. Ezt mi a jövőben sem akarjuk forszírozni Mondhatnám talán úgy is, hogy Szlovákiában kissé romantikusan látják a dolgokat; holott - például- a szlovákiai piac vagy a szlovák ökonómia nem olyan fogalmak, amelyek önállóan is helytállnak az integrálódó Európában. E gondok tudatában külön is fontosnak tartom, hogy az illetékességi viták elültével lényegében nincsenek súrlódási felületeink a szövetségi kormánnyal. Nemcsak a hatáskörök tisztázása miatt, hanem azért sem, mert sok dolgot szükségszerűen más optikával nézünk. ■ Értsem úgy, hogy ők a horizontot, önök viszont a látóhatár előtt ágaskodó első falut látják?- Valóban egy irányba nézünk, valóban más-más távcsővel. A szövetségi szervek alapvető feladata, hogy távlatokban, szélesebb összefüggésekben és nemzetközi viszonylatokban is gondolkodjanak; nekünk viszont a szűkebben értelmezett realitásokat és sajátosságokat kell látnunk. A lehető legtermészetesebb dolognak tartom, hogy Klaus urat a Világbank vagy a Nemzetközi Valutaalap megítélése, a cseh kormányt viszont a kladnói kohász, avagy a kroméfízi földműves véleménye érdekli. Nem kevésbé természetes, hogy az országos politika szűkebb vetületű, esetleg súlyosabb jellegű helyi gondjait is nekünk kell megoldanunk. És végül- de nem utolsósorban - van még egy feladatunk: hozzájárulni az ország területi egységének megőrzéséhez, bár erről nem a szövetségi, hanem a szlovák kormánnyal kell tárgyalnunk. ■ Pithart úr, szinte önkéntelenül adódik a kérdés: ön milyennek ítéli meg a cseh és a szlovák kormány közötti viszonyt?- Nyíltság és a párbeszéd iránti készség tekintetében valóban körös a cseh kormány szakértői netán együttesen lépjenek fel a szövetségi kormány gazdasági stratégiájával szemben?-"Nézze, én partnernak és nem konkurensnek vagy ellenfélnek tekintem a szövetségi kormányt. Neki más a szerepköre és a felelőssége, mint az ország nemzeti kormányainak. Természetesen, egyaránt van árny- és fényoldala is, mint ahogy bizonyos sajátosságok szintén erednek mindebből. Hogy csak egy példát említsek a sok közül: Szlovákiában nyilván kevesen sejtik, hogy például az illetékességi viták után a Cseh Nemzeti Tanácstól arra kaptunk felhatalmazást, hogy az egész országot érintő kérdésekben a szlovák kormánnyal csak a szövetségi kormány megbízott képviselőinek jelenlétében tárgyaljunk. Más szavakkal: hármasban. Én ezt ésszerűnek tartom, különösen akkor, ha a szövetségi kormányban nem egy vetélytársat látok! Természetesen, ez viszont is érvényes, hiszen éppen a hatásköri viták bizonyították, hogy a szövetségi kormány néhány tagja a kelleténél bizony kevesebb megértést tanúsított a szlovákok által érzékenyen kezelt sajátosságok iránt. Emiatt nekünk is volt néhány konfliktusunk a föderális szervekkel. Szerencsére, mára elsimult a vitás kérdések zöme. ■ Az őszi viták igen. Ám új, egyelőre kiszámíthatatlan gondként a morvaországi mozgolódás ütötte fel a fejét. Hadd kérdezzem meg nyíltan: ön is úgy Iája. hogy itt a morva kérdés?- Igen. Méghozzá eléggé hangsúlyosan, ráadásul részben kissé áttekinthetetlenül. A sziléziai tájak lakosságának különutas törekvései miatt a morva országrész távolról sem annyira egységes, mint a hasonlóképpen nagyobb önállóságra törekvő Szlovákia. Ezért legelső buktatóként itt van rögtön a területi elrendezés kérdése, például az önigazgatás vagy a kantonális szemlélet érvényesítésének dilemmája. Illúzió azt gondolni, hogy ez egyik hónapról a másikra, akár népszavazással is megoldható. Már csak azért sem, mert először összegezni kell a most alakulgató helyi önkormányzatok életképességét. Az ellenben már most nyilvánvaló, hogy igenis, tüzetes vizsgálat alá kell vetni a morvaországi törekvéseket, elvégre ez egy olyan „mozgolódás“, amely nemigen túr meddő halaszt- gatást. ■ Riporteri következetlenség lenne, ha nem itt hoznám szóba: hazánk cseh országrészeiben nemcsak a morva, hanem a német kérdés is felütötte a fejét. Igaz, ennek egészen más vetületei vannak. Vajon miként látja ezt a problémát?- Köntörfalaznék, ha tagadni próbálnám ezt a gondot. Ellenkezőleg, korábban jobbára csak szamizdat- ban megjelent írásaimmal bizonyíthatom, hogy elítélve a második világháborút követő deportálásokat, már régebben figyelmeztettem erre az örökségre. Hadd mondjam el itt is, hogy mind történészként, mind jogászként a kollektív bűnösség elvének alkalmazását láttam benne. És jól tudom azt is, hogy a szlovákiai magyarokat szintén fájón érintette a lakosságcsere, illetve a kíméletlenül végrehajtott kitelepítés. Talán éppen azért, mert már a múltban is több ízben felvetettem e kérdést, szabadjon leszögeznem: hibás szemléletnek tartom, hogy az akkori sérelmek orvoslását valaki vagy valakik csupán az így keletkezett vagyonjogi károk mielőbbi pótlására szűkítik. Erről is tárgyalni kell, ám a számlák kölcsönös törlesztgetésé- vel egyenrangú fontosságúnak tartom* az erkölcsi és az emberi elégtételt, a kollektív bűnösség vétke alóli feloldozást. Igenis, vállalni kell a múltat, ha az mégoly fájdalmas is. Hosszú esztendőkre lesz szükség ahhoz, hogy a cseh közvélemény megismerkedjen a németek 1945 utáni elűzésének, a hajdani Szudé- ta-vidék erőszakos kiürítésének valós fényeivel. Negyven évig akárcsak szólni is erről: tabu volt. Csoda, ha a mai fiatalokat, de még a közép- nemzedék sorait is szinte sokkhatás éri a megdöbbentő valóság kitálalásakor?! Talán ennek következménye, hogy sokakon hirtelen valamiféle félszeg lelkifurdalás lett úrrá ahelyett, hogy a tények ismeretében ki-ki új értékrendet alakítana ki a történeti tudatában... Ma már világos, hogy e tekintetben az újkori cseh történelem egyik legkritikusabb és leginkább agyonhallgatott időszakát kell újraértékelnünk. ■ Miniszterelnök úr, ön az imént a Szudéta-vidéket említette, ahová- a cseh országrész egyéb tájaihoz' hasonlóan - 1945 és 1948 között a dél-szlovákiai magyarok tízezreit is száműzték. Hogyan látja az ő pillanatnyi helyzetüket?- Őszintén mondom, örültem a hírnek, hogy a Csehországban élő magyarok tavaly megalakították önálló szövetségüket: Ezúton is kijelenthetem, hogy a cseh kormány- természetesen, a lehetőségeihez mérten - e frissen alakult társulás helyzetén is segíteni igyekszik. A Csehországban élő magyarok helyzetének napirenden tartását azért is fontosnak tartom, mert ez a gond Szlovákiában hatványozottan jelentkezik; ezért nekünk - a mi eszközeinkkel - arra kell törekednünk, hogy hozzájáruljunk a nemzetiségi súrlódások érdes pontjainak lecsiszolásához. Kérem, egy pillanatig se higgye, hogy szavaimat csupán divatos, európai szellemben fogant frázisoknak szánom. ■ Engedelmével viszontkérdezek: a cseh kormány elnökének szemével miként tátja a szlovákok és a magyarok együttélésének problémakörét?- Történészként tudatában vagyok a tényeknek, az ebből eredő összefüggéseknek; valamint mindannak, ami az első, majd a második világháború befejezése után történt... A históriával foglalkozó személyként aligha mondok újat azzal, hogy a monarchia összeomlását követő határvonalaknak eredetileg nem a később meghatározott nyomvonalon kellett volna húzódniuk, de a francia tábornoki karnak végül sikerült keresztülvinnie saját elképzeléseit. Gondolom, ma már nem ez az elsődleges, és a második világháború után történtek is inkább csak fájó émléknek számítanak. Manapság azt tartom a leglényegesebbnek, hogy a Csehszlovákiában élő nemzeti kisebbségek - így a 600 ezer főnyi magyarság is - valóban a hazájuknak érezhessék országunkat. Természetesen vonatkozik ez a lengyelekre, vagy akár a németekre is, akik a második világháború előtt » kis híján 3 millió fővel - a legszámottevőbb kisebbségnek számítottak nálunk. Meggyőződésem, hogy a múlt vállalása, a tények tárgyilagos feltárása nélkül ma már nem lehet hitelesen politizálni. Csakis a múlttal szembesítve minősíthetjük önmagunkat is. Történészként is, ellenzéki körökben is sokat foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, s így szerzett ismereteimet összesítve merem kijelenteni: véleményem szerint a nemzeti kisebbségek jogait és hétköznapjait összesítő „könyvelésünkben“ - az elmúlt évtizedek folyamán - szépecskén felgyülemlett a mínusztételekből. ■ Pithart úr, milyen az ön személyes kapcsolata Magyarországgal?- Kitűnő. Magyarország volt szinte az egyetlen hely, ahová az 1989- es fordulatot megelőző huszonkét évben zaklatás nélkül utazhattam. Turistaként utaztam, de elsősorban az ottani bohemistákkal, illetve az akkori ellenzékkel tartottam a kapcsolatot. Ezek az utak, az ott kötött barátságok sok tekintetben tartották bennem a lelket. ■ A hétköznapjainkat említve kérdezem: minő feladatok előtt állunk, s ezalatt most nemcsak Csehországot értem...- Tömören válaszolok: most ne azt kérdezze senki, hogy mit várhat az országtól; hanem ki-ki arra gondoljon, hogy mit tehet az országért. Végre megadatott a lehetőség, hogy a kommunista rendszer bukása után elindulhatunk azon az úton, amelyen egykor majd eljuthatunk a fejlett európai országok sorába. Ezt a történelmi esélyt nem hagyhatjuk ki. Én ezt úgy szoktam mondani, hogy 1989 novemberében volt a feltámadás, most pedig a nagyon is fájdalmas újjászületés idejét éljük. Nem titok, hogy a kormány sem igazán népszerű, ám ez egyenesen a feladataiból következik: népszerűtlen intézkedéseket kellett és kell megtennie. Mindehhez kevés a türelmi idő, hiszen az emberek előtt ott az ékes példa: Európa fejlett országainak nívója. Reális szemléletre, a gazdasági kérdésekben összefogásra van vagy legalábbis lenne szükség. Szükség van mindenkire, aki szakemberként dolgozott és tisztességes emberként viselkedett az elmúlt évtizedekben; aki a demokráciát erősítő jogállamiság keretei között végzi munkáját. ■ Iménti szavait akár politikusi krédónak tekinthetem ..- Ezt hadd ne döntsem el én, ezt magára bízom. Talán észrevette, hogy inkább írni, intézkedni, újragondolni szeretek valamit, semmint nyilatkozni. Különösen most, hogy olyan nehéz időszak előtt állunk, bár meggyőződésem, hogy az egész ország kilábal ebből a jelenlegi válságból. (Nem egész másfél esztendő alatt sokat változott a külseje: saját bevallása szerint is jó néhány kilót magára szedett, így az alkata még zömökebb lett. A haja most is rövid és göndör, de sokkal ezüstösebb, mint akár csak két éve. És ami a legszembeötlőbb: nyugtalan és fáradt a tekintete. Pedig a legteljesebb férfikorban jár: kereken ötvenéves.)- Fáradt ember ön? (Rutinos beszélgetőtárs; kapásból és ironikusan, önmagát is idézőjelbe tévő mosollyal visszakérdez.)- Fáradt vágyok-e; Ki tudja... Egyébként is, mi miatt lennék csalódott?- Hát sok mindenért. Az ember fáradt lehet a rengeteg munkától, csalódhat önmagában, az emberekben, a társaiban, különböző helyzetekben, a világ kisebb-nagyobb dolgaiban, a hétköznapokban, amelyekben él. (Hirtelen az arcára is kiül a fáradtság, jó párszor ráncok is megjelennek a homlokán. így beszélgettünk a jelenről és a végigaraszolt évtizedekről. Miklósi Péter 1991. III. 8.
