Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
T |fr-v í 1991. március 8. XXIV. évfolyam Ára 4 korona fél esztendeje már, hogy a szabad parlamenti választásokat követően megalakult az ország három kormánya, és jómagam - gondolom, so- kadmagammal együtt - derűlátással tekintettem működésük elébe. Derűlátással, jóllehet a választásokban sikeresen szerepelt pártok közül programjában egyetlen egy sem ígért könnyű jövőt, azonnali Kánaánt. Miből táplálkozott optimizmusom, és — megkockáztatom - optimizmusunk? Egyrészt bizonyára abból, hogy akkor már többé-kevésbé bizonyosak voltunk benne, az egypárt- rendszer uralma nálunk is végérvényesen a múlté, másrészt akkor még élénken élt bennünk a bársonyos forradalom kiváltotta lelkesedés, és többségünk elengedte füle mellett a realista, a nehézségeket is vázoló érveket. Aztán megkezdte működését a parlament, a szövetségi kormány kidolgozta a reform és a szociális intézkedések forgatókönyvét, és fokozatosan észre kellett vennünk: a parlamentnek van dolga bőven, és a formálódó parlamenti demokrácia jócskán tartogat meglepetéseket a képviselők és választóik számára egyaránt. Az illetékességi törvény elhúzódása miatt „csúsztatás“ következett be a gazdasági reform forgatókönyvében felvázolt lépések megtételében, felborult a sorrend, korábban szabadítottuk fel az árakat a kisprivatizáció megkezdésénél, és ez jó ok arra, hogy életszínvonalunk csökkenését kizárólag Klaus pénzügyminiszter úr nyakába varrjuk. Márpedig akárhogy is vesszük, a két programpont felcserélése nem sokat változtat a lényegen, az áremelkedés miatti sokk akkor sem maradt volna el, ha az elárverezésre szánt boltok két-há- rom hónappal korábban kerülnek kalapács alá. Főleg azért nem, mert a kisprivatizáció bár jelentős, mégsem meghatározó része annak a reformfolyamatnak, amelynek végső célja a magántulajdonon alapuló működőképes gazdaság megteremtése. Gazdaságunk pedig korántsem csupán kis boltokból, kávéházakból, trafikokból áll, hanem gyárakból, földműves-szövetkezetekből és állami gazdaságokból is. És ezt mind-mind privatizálni kell, s mire valamennyi megtalálja a maga számára legmegfelelőbb gazdálkodási formát, mire valamennyinek lesz „tulajdonosa“, megbízható - lehetőleg külföldi - partnere, bizony még sok víz lefolyik a Dunán. Először le kell rombolnunk a régi ház falait ahhoz, hogy felépíthessük az újat - mondotta köztársasági elnökünk egyik beszédében. A rombolás ebben az esetben azonban korántsem olyan egyszerű, ahogy az ama bizonyos novemberi nap utáni hetekben tűnt. A négy évtized alatti gazdasági összefonódások szétbo- gozását, a gazdasági építőelemek közötti „pártfegyelemmel szilárdított“ kötőanyag meglazítását, majd az építőelemek egymástól való elválasztását úgy kell megtennünk, hogy közben a lehető legkevesebb sérülést szenvedje az alap: az ország népe. Omladozóban vannak már a falak, a külföldi tőkét mindeddig visz- szatartó bizonytalansági tényezőből is mind hevesebb van. Megszületett az oly nagyon várt restitúciós — kárpótlási — törvény, megszületett a nagyprivatizációs törvény, s mire e sorok nyomdafestéket látnak, talán a földtörvény is ismert lesz. Persze, a szóban forgó törvények .hatályba lépése a bizonytalansági tényezők leépítésének csak a kezdetét jelenti, jóllehet többségünknek úgy tűnhet, mindez éppen a káosz kezdete. Nehéz is elképzelni, mit jelentenek majd mindannyiunk számára a vagyonjegyek, illetve ahogyan az utóbbi napokban gyakrabban nevezzük, a beruházási szelvények, nem tudjuk elképzelni, mihez is kezdhetünk majd velük. Most még csak azt érezzük, hogy szinte nincs vállalat, amely biztos lábakon állna, a fizetésképtelenek száma napról napra nő, kellő gyorssegély, állami injekció híján pedig már csődbe jutottakról is hallhatunk. És mind több munkanélküliről, akik közül főleg az egyetemet, főiskolát végzettek találnak nehezebben megfelelő állást. Ilyen viszonyok között pedig szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy a kárpótlási törvény adta joggal élők igényeit - a mintegy 300 milliárd koronányi összeget - miként elégíthetjük ki. Sorjáznak a kérdések Klaus úr pénzügyi politikájával kapcsolatban, melynek megszorításait mindannyian érezzük. Az ország lakossága azonban még türelmes, még hajlandó elfogadni az őszinte és észérveket. És valószínűleg mindaddig hajlandó is lesz erre, amíg politikusaink a gazdasági és szociális kérdések megvitatásakor figyelembe veszik a lakosság tűrőképességének határát, hallgatnak a szavukat mind megfontoltabban hallató szakszervezetekre. Ellenkező esetben a leomló falak helyében épülők már néhány téglasor felrakása után összeomolhatnak. Pákozdi Gertrúd CSTK felvétele Béke Kuvaitban. Öröm a fővárosban.
