Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám
LELED - község az Ipoly mentén. Bevallom, nevével se találkoztam mindaddig, amíg onnan levelet nem kaptam volt iskolatársamtól, akit negyvenkilenc éve nem láttam. Nem is hallottam róla. Pedig közel fél évszázaddal ezelőtt, 1942-ben a még messzinek tűnő, de már közelgő front napjaiban együtt koptattuk az ipolysági Szondi György Gimnázium padjait. öcsire élénken emlékszem. Együtt laktunk az internátusbán. Édesapja kántortanító volt. Gyakran kapott csomagot. S hogy mit jelentett a csomag a mindig éhes diákoknak, azt ma már elképzelni is nehéz. Most is számban érzem a nyúlpástétom ízét, amit akkor ettem először. öcsi nyugtalan természetű diák volt. Gyakran adott hangot elégedetlenségének az inter- nátusi koszttal és renddel kapcsolatban is. Ezért kissé felnéztem rá, mert akkoriban az elégedetlenkedőkkel szigorúan elbántak. Most hozzá megyek látogatóba. Nevemet ennyi év után az újságban fedezte fel. Előre próbáltam elképzelni a találkozást. Dehát egyáltalán elképzelhető? Dimbek-dombok között kanyargó úton érek el Lelédre. A nyugdíjasok otthona a község utolsó háza, utána erdő és mező tárulkozik. Valaha finánclaktanya volt, mivel közel az Ipoly alkotta határ. Tovább már út se vezet, a térképen sincs jelölve. Az itt lakók talán ezért nevezik tréfásan e tájat Galíciának. A kapu tárva-nyitva. A lakók szabadon mozognak. Már aki. Az egyik épületben a fekvő betegek, egyesek a megváltó halálra várva. Mások még jól bírják magukat, de köztük is sok a rokkant. A hetvenen felüliek létszáma állandóan változik, aszerint kik távoznak az élők sorából és mennyi új lakó érkezik. A főnök távollétében helyettesénél - Valikénál jelentkeztem. Csak így emlegetik a lakók, én is csak így ismertem meg. Közlöm, hogy látogatóba jöttem.- Ja, a Csepreghy bácsi! Ez az első apró megdöbbenésem. Bácsi! A szobájában találkoztunk. Hárman vannak. Ki-ki a maga ágyán ül. Társalognak az ebédre várva. Az ajtó mellett az első pillantásra felismertem. Ó csak néz. Másodpercek telnek el, majd hirtelen felkiált. A nevemen szólít. Felismert. A hatvanöt éves Öcsi már valóban bácsi... Öcsi bácsi! Azért még jó erőben van és fürgén fel is pattanna, ha műlába nem akadályozná a mozgásban. Két mankója az ágynak támasztva.- Látod, így jártam. Elvágta a vonat... Röviden elmeséli, hogyan is történt. De nem ez a legnagyobb bánata.- Ide kerültem. Három gyerekem - egy lányom, két fiam van. Meg hat unokám. Kettőt nem is ismerek... A felesége már tizenöt éve elvált tőle. Leányával egyáltalán nem tart kapcsolatot. Csak a kisebbik fia keresi fel néha. Csomagot is hoz vagy küld.- A házamból rám eső fél részt is reá hagyom végrendeletemben. A másik kettő nem törődik velem... Háza is volt... Ott egy parányi sarok se jutott neki, ahol öregségére meghúzódhatna. Mi mindennek kell történnie, hogy a szülő és gyermekei, a férj és volt felesége között ekkora szakadék keletkezzen? Nem tudom, csak a kívülállóknak bizonygatja-e, hogy sorsáért csak mások okolhatók, vagy talán néha önmagával is őszintén szembenéz... Beszélgetésünket az ebéd rövid időre megszakítja. Mankóira támaszkodva átmegy a másik épületbe. Vele szobatársa is, akinek mindkét kezefeje hiányzik. Elfagyott, öcsinek napi kötelessége van: ő eteti szomszédját. Rokkant a rokkantat. Közben elgondolkodom. Mennyi hányatott emberi sors utolsó felvonása játszódik le itt. Az életút már a vége felé közeledik. Távlat már alig van, maradtak a nagy előszeretettel felidézett, dédelgetett és megszépített emlékek. Már inkább csak visszafelé tekintgetnek. Mi is beszélgetünk. Emlékezünk. Előbb a szép diákkorra, ártatlan csínyekre. Ezekre is rányomta bélyegét a háború. Ernő bácsi - akkor még öcsi - a gimnáziumból a kiváltságosok kassai mezőgazdasági iskolájába került. Oda se juthatott be akárki. A nevére is birtokot kellett írni, hogy a bejutás joga megillesse. Ezt az iskolát a közelgő front miatt már nem fejezhette be. Édesapja tanácsára és összeköttetései folytán önként jelentkezett katonának. így még elintézhette, hogy jobb helyre, egy katonai méntelepre kerüljön. Különben is bevonultatták volna, csakhogy akkor bizonyára a frontra vezénylik. A méntelepet Nyugatra vitték. Ott a németek azt átvették, őket pedig bevetették Berlin védelmére. Az utolsó pillanatban vonultak vissza, amikor még a város körül nem zárult be a gyűrű. Amerikai fogság. Hazatérés 1946-ban. Beilleszkedés a megváltozott életbe. A mezőgazdasági iskola befejezése távúton. Nősülés, gyerekek, válás. Közben szövetkezet, állami gazdaság. És hát a baleset. Milyen könnyű ennek a felsorolása, de mi minden rejlik e hónapok, évek mögött! Két szobatársával éli a szinte pontosan ismétlődő napjait. Megértik egymást. Mi is zavarhatná a közös sorsúak együttélését? Ketten magyarok, egyikük szlovák. Hol így, hol úgy fordul a nyelvük, szinte akaratlanul. A nyelv összeköt és nem elválaszt. A nyugdíjasok otthona nem éppen családi fészek. Csak részben pótolja, már amennyiben erre képes. Vannak itt olyanok is, akiknek senkijük sincs. Ők könnyebben megbékélnek sorsukkal és mintha hálásabbak is lennének azoknak, akik törődnek velük. Nehezebben viselik sorsukat az Ernő bácsihoz hasonlóak. Akiknek az otthon falain kívül volt feleségük, gyermekeik élnek. Otthontól fosztották meg őket vagy fosztották meg önmagukat. És csak gyenge szálak fűzik a legközelebbiekhez is. Ezeknek az összetartó szálaknak a hiánya sodorta őket ide, ahol mások, teljesen idegenek gondoskodására szorulnak. Nehéz ez az olyan emberek számára, akik fiatalabb korukban máshoz szoktak. Ernő bácsi is jómódú családban nevelkedett. Édesapja, a kéméndi kántortanító a falu előkelőségéhez tartozott, öcsi is jobb élethez szokott. Édesapja útján, miniszteri segédlettel jutott a kiváltságosok iskolájába is. Bizonyára meg is szokta, hogy útját egyengetik. A háború idején is e csatornákon keresztül került biztonságosabb szolgálatba, csak az események sodorták kiszámíthatatlanul a front poklába. S lehetséges, hogy amikor a saját lábán kellett megállnia és hiányzott a segítő kéz, valahol elcsúszott. Akkor is, ha ezt jómaga nem szívesen ismeri el. Igazságtalan dolog, ha a gyermek nem vesz tudomást apjáról, s arra se méltatja, hogy néha-néha felkeresse vagy legalább tudasson magáról, érdeklődjön a szülő sorsa iránt. Pedig mennyire jól esne! Ernő bácsi nem panaszkodik. Ettől még most is büszkébb. Hogy mit érez, mennyi keserűséget palástol, annak csak ö a megmondhatója. Fájdalmát nem tárja a világ elé. Megbánnivalója, úgy hiszem, mindannyiunknak akad. Kinek több, kinek kevesebb. így inkább emlékezünk... A múlt egyszeriben megszépül. De a jelent nem hessegethet- jük el. A nyugdíjasok otthona nyugalmat, biztonságot nyújt. Sokaknak eredeti otthonuktól is nagyobbat. Ők ott hárman, a szobatársak, talán a családtagoknál is nagyobb megértésben élnek. Szobájukban színes tévé. A nyugdíjból megmaradt zsebpénzt szinte közösen használják fel. Nem sok, havonta alig háromszáz korona marad. Dehát teljes ellátás mellett ... Gyakran ellátogatnak a faluba, ahol már jól ismerik őket. Betérnek a bort áruló gazdákhoz és hát el-elszopogatják csendben a jó nedűt. Ez is tarkítja szürke hétköznapjaikat. Ha rászorulnak, hitelbe is kapnak. Ők már a faluhoz tartoznak. Az ellátás? Nincs olyan konyha, amelyet a kosztosok kivétel nélkül dicsérnek. De szemtanúja voltam, hogy a nővérke öcsi kérésére szobára hozta az ebédet, az illatos fánkot.- Ha megkérjük, bármikor megteszi... Ilyen kiszolgálásban sokan, sőt a többség, otthon se részesülne. Álmaikban mégis gyakran visszatérnek elhagyott, elvesztett vagy éppen eltékozolt egykori otthonukba, hogy új napra ébredve ismét csak belecsöppenjenek a valóságba. Az intézet akárhogy is, csak szükségmegoldás. Mégis megoldás. Olyan, amilyenre egy- egy lakója otthon se volt képes. Vegyes érzelmekkel veszek búcsút öcsitől. Kikísér. Szemében könny csillog.- Lehet, utoljára találkoztunk... Meglehet, ötven év után először és talán utoljára. öcsi mankóira támaszkodva az otthon udvarának közepén áll és integet. Ki tudja,'mire gondol. Az emlékekre vagy az elkövetkező napokra? Bevallom, valami nekem is a torkom szorongatja... És mintha a szemem is nedves lenne... Zsilka László Aligha vitathatja értő történész, hogy Frantisek Moravec brigádtábomoknak a második világháborút megelőző eseményekben, illetve a háború folyamán sorsdöntő szerep adatott, s korántsem csupán a csehszlovák történelmet tekintve, nevét azonban roppant kevesen ismerik, s még kevesebben idézik. Ó maga 1966 júliusában - közvetlenül halála előtt - fejezte be angolul írott emlékiratait (akkor - már 61 esztendősen - az Egyesült Államok honvédelmi minisztériumának tanácsadója volt), tíz évvel később leánya cseh fordításban adta ki a könyvet Josef Skvorecky neves kanadai cseh kiadójánál, s most megjelent Prágában is: A kém, akinek nem hittek (Spion, jemúz nevéfili) címmel. Innen is tudhatjuk, hogy valójában milyen feladatokat teljesített a csehszlovák hírszerzés és katonai elhárítás a harmincas-negyvenes években, Frantisek Moravec irányításával. hadosztályparancsnok egészen 1948 márciusáig, amikor újra emigrál, ám ezúttal az Egyesült Államok szolgálatában dolgozik haláláig. Szigorú elvek Véletlen tette hírszerzővé, de nagyon gyorsan elsajátította ennek a mesterségnek minden csínját-bínját. Mindenekelőtt azt az elvet, hogy a realitásokból, és nem morális Ki volt Frantisek Moravec? Kalandos élet Előbb azon néhány szót e nem köznapi férfiú ugyancsak kalandokban bővelkedő életútjáról... Tanulmányait — mit sem sejtve eljövendő karrierjéről - a prágai Károly Egyetemen kezdte, latin-francia szakos hallgatóként. Másodéves korában önkéntesként behívják - mint a Svejkben Mareket, az úgynevezett önkéntesek klasszikus alakját s Nagykanizsán kap kiképzést. Részt vesz a Lemberg körüli véres harcokban, s „Nagy ezüst vitézségi érdemrenddel“ tüntetik ki. 1916-ban átáll az orosz hadsereghez, ahol először a Szerb Légió soraiban harcol főhadnagyi rendfokozatban, éppen Erdélyben, egészen sebesüléséig. Magatartásáért „Szent Anna Renddel“ tüntetik ki az oroszok. 1917 februárjában már a csehszlovák hadseregben találjuk őt, s így vesz részt a görögországi, franciaországi harcokban, 1918 novemberében tér haza, és azonnal Szlovákiába irányítják, hogy harcoljon a Magyar Tanácsköztársaság ellen. 1929-től vezérkari őrnagyként végez először hírszerző és elhárító tevékenységet. 1937-ben a vezérkar második osztályának vezetője (immár ezredes), tehát az egész csehszlovák kémszolgálat főnöke. 1939. március 14-én, Prága német megszállásának előestéjén az angolok segítségével elmenekül Csehszlovákiából, és Angliában folytatja antifasiszta tevékenységét, szoros együttműködésben mindenekelőtt az angol, valamint az amerikai, illetve a szovjet kémszervezetekkel. (A szovjet hírszerzéssel 1936- ban, Moszkvában járva vette fel a kapcsolatot, és a háború végéig napi összeköttetésben állt a megfelelő szovjet szervekkel.) Eduard Benes elnöknek naponta jelentett: ő volt az első személy, .akit Benes mindennap fogadott, s mint közismert, Benes diplomáciai sikereinek egyik titka - rendkívüli informáltsága volt, ennek forrása pedig Moravec. 1943-ban kapta meg az első tábornoki csillagot, egyszersmind a csehszlovák vezérkar főnökének helyettesévé nevezték ki. 1945 után hazatért, de már hivatalosan nem foglalkozhat hírszerző tevékenységgel, hanem Mladá Boleslavban meggondolásokból kell kiindulni a cselekvés tervezésénél. Az első világháború után a politikusok többsége - Csehszlovákiában is - tartós békére számított. Moravec úgy építette ki hálózatát, hogy a béke rendkívül törékeny és Európa - puskaporos hordóhoz hasonlítható. Nem szólva Csehszlovákiáról, amelyet fokozottabban törékennyé tett az állam soknemzetiségüsége, különös tekintettel a szudétanémetekre, illetve a magyar kisebbségre, valamint a szlovák szeparatizmusra. Moravec egyetlen pillanatig sem titkolja, hogy a cseheken kívül senkiben, semmikor nem bízott. Mi több, bizalmi állások betöltésénél - szöges ellentétben a polgári demokrácia meghirdetett elveivel - a hadseregben kizáró oknak tartotta, ha egy tiszt (vagy a családtagjai) német, illetve magyar volt. „Minden szakember tudja, hogy a hírszerzés vére - a pénz“ - ismeri el egyhe- lyütt. Moravec valóban semmit nem bízott a véletlenre, azokat az ügynököket, akik világnézeti meggyőződésből szolgáltak, nem sokra tartotta, bizalmatlan volt velük szemben (noha emlékirataiban olykor igyekszik lovagias látszatot kelteni maga iránt). Viszont nem csekély büszkeséggel említi meg, hogy nem sokkal München előtt ötmillió koronáért sikerült megszerezniök egy magas rangú magyar tiszttől (nevet Moravec nem említ) a magyar hadsereg teljes mozgósítási tervét, azzal a feltétellel, hogy ez marad az egyetlen szolgálat, amelyet a magyar tiszttől követelhetnek. Más kérdés, hogy a müncheni szerződés után a drágán megszerzett értékes anyag fabatkát sem ért. Ha Moravec emlékezéseit összehasonlítjuk egyik magyar kollégája, Kádár Gyula vk. ezredes memoárjaival (A Ludovikától Sopronkőhidáig) - azonnal észre kell vennünk azt a lényeges különbséget, hogy a magyar szolgálatnak lényegében nem volt más kapcsolata, mint a német titkosszolgálat, míg Moravecék gyakorlatilag csak a magyarokkal és a németekkel nem működtek együtt, rajtuk kívül azonban szinte egész Európával. Az sem mellékes, hogy Kádár számára a kommunista veszély volt az a mumus, amely tevékenységének irányát döntően meghatározta. Moravec pedig nemcsak bevallja, hogy a háború előtt a csehszlovákiai kommunistákra a kémkedés gyanúja sem hárulhatott, hanem - mint írtam - szorosan együttműködött a szovjet kémszervezettel. Moravec azon kívül olyasmit is tudott, amit a horthysta Magyarországon nem is sejthettek. Nevezetesen azt, hogy Sztálin a külföldi kommunista pártokat csupán eszköznek, és nem szövetségesnek tekinti. Mo-
