Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-10 / 289. szám, kedd

PUBLICISZTIKA »V>1991. DECEMBER 10. LÜJSZÓ AZ ÉLETÜNK ÖRÖK KERESÉS A POLITIZÁLÁS VALAHOL MŰVÉSZET IS, DE NÁLUNK SOK A KALANDOR ÉS A HORDÓSZÓNOK • VÁMOSLADÁNYi KARÁCSONYI HAGYOMÁNY • ŠAHY HELYETT IPOLYSÁGOT ÍRTAK — BETILTOTTÁK A DIÁKLAPOT • A FALU NEVÉT MAGYARUL IS FEL KELL TÜNTETNI • RIASZTÓAK VOLTAK A KÉNYSZERŰ, NAPI MEGALKUVÁSOK Léván ismerkedtem meg Csáky Pállal, amikor éppen Zoiier Mihállyal, a járási munkaügyi hivatal igazgatójával a politikai helyzetről, a város kulturális problémáiról társalogtak. Az első percekben csak a politikust láttam benne, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom jelöltjeként választották meg a Szlovák Nemzeti Tanács képviselőjévé. Hogy képviselői teendőinek lelkiismeretesen eleget tehessen, függetlenítette magát, hogy választói, elsősorban a csehszlovákiai magyarság érdekeinek szentelhesse minden idejét Ez tűnt ki az FMK-s Zoller Mihállyal folytatott beszélgetésből is; ha más-más pártot képviselnek is, mind a ketten a közös megoldásokat keresték. Megragadott, hogy a még fiatalnak tekinhető — 1956-ban született — Csáky Pál komoly, gondolkodó ember, hem szabad csak a politikust látnom, látnunk benne. A tudomására hoztam, beszélgetni szeretnék vele, hogy közelebbről is megismerhessük. • Képviselő úr, nagyon nehezen tudtam elérni, hogy ezt a beszélgetést, amelyet már hetekkel ezelőtt megbeszéltünk, megvalósíthassuk... — Igen, erre sokan panaszkodnak velem kapcsolatban, s az esetek többségében joggal. A politikai történések az elmúlt hónapokban szinte abnormálisan felgyorsultak, megnó'tt a törvényalkotás tempója, még a múlt év hasonló időszakához képest is a parlamenti képviselők nagyon erős megterhelésnek vannak kitéve. Ráadásul a mozgalom is, amelynek képviselője vagyok, emberhiánnyal küzd. Az elmúlt negyven év viszonyai nemigen kedveztek a keresztény értelmiség megmaradásának, megteremtődésének, így a mozgalom — kül- és belföldi — képviselete jelentős időmennyiséget és energiákat von el az esetleges értelmesebb tevékenységtől. • Ez utóbbit pontosan hogy érti? — Úgy, hogy a politizálást én a lehetséges emberi tevékenységek közül igencsak harmadrendűnek érzem. Elismerem persze, hogy valahol művészet is, s az igazán tehetséges politikusok tevékenységét valóban öröm lehet tanulmányozni, valóban öröm lehet velük együttműködni. Országunkban azonban még távolról sem tartunk itt, sok a kalandor, a szedett-vedett pozőr és hordószónok ezen a pályán; így nem csoda, hogy gyakran valóságos siralom völgyének érzem ezt a tevékenységet, különösen a szlovák parlament bizonyos mélyenszántó napjai után. A múltkoriban valaki megkérdezte, mit csinálnék szívesen, ha nem kellene politikával és egyéb napi problémákkal foglalkoznom, ha nem lennének ilyen irányú kötelezettségeim. Meglepődtem a kérdésen, de azután mégiscsak elmondtam, amit erről a kérdésről valóban gondolok, irodalommal, történelemmel, művészetekkel, filozófiával, tudománnyal foglalkoznék a legszívesebben. Alapvetően ma is ugyanaz az ideálom, mint tinédzser koromban volt: az uomo universale, a reneszánsz típusú univerzális ember. • Megmondom őszintén, nem lep meg ezzel a kijelentésével. A sajtóban, a rádióban és a televízióban gyakran találkozunk a nevével, s most nemcsak képviselői megnyilatkozásaira gondolok, hanem arra is, hogy szépirodalommal is foglalkozik; s legutóbbi vámosladányi utam során az ottaniak árulták el, hogy több hangszeren is játszik és többek közt zenét is szerez! — Ez az utóbbi azért túlzás, arról van szó, hogy néhány költeményt valóban megzenésítettem, és írtam néhány betlehemes játékot, amelyeket az elmúlt években, karácsonykor, rendszeresen bemutattunk. Pontosabban nem is mindet én írtam, néhányat irodalmi alkotásokból, népi mondókák gyűteményéből állítottam össze. Ez Várnosladányban, amelynek templomában évek óta rendszeresen orgonálok, immár a legjobb értelemben vett karácsonyi hagyomány. A gyerekek betanulják a misztériumjátékot — sokan itt tanulnak meg magyarul olvasni, lévén, hogy többségükben szlovák iskolába járnak —, s karácsony ünnepén, az ünnepélyes előadásra, összejön a falu. A többéves tapasztalat azt mutatja, hogy bensőséges, meleg közösségi ünnepet sikerül megvalósítanunk, amelyet már szinte igényelnek a község lakói. Irodalmi vonzódásom egyéb vonatkozásaiban régebbi keletű, még ipolysági gimnazista éveimre vezethető vissza. Akkor történt meg első nagy találkozásom az irodalommal, s ez a találkozás igencsak mély nyomokat hagyott bennem. Néhány barátommal ott, akkor indítottuk be életünk első ilyen irányú kezdeményezését, a Diák című lapot, amelyet mi írtunk, szerkesztettünk, sokszorosítottunk és terjesztettünk. Ez a hetvenes évek első felében történt, s mind a korra, mind ránk jellemző, hogy a lapból csupán két szám jelenhetett meg, mert betiltották. Az ok nagyon egyszerű, sőt primitív volt: az újság első oldaián a „hivatalos" Šahy megnevezés helyett a valódi Ipolyság nevet használtuk. Ebben a kérdésben egyébként máig nem ismerek semmiféle kompromisszumot. Mint képviselő most is sok helyre hívnak meg előadásokat tartani, többek közt a szülőfalumba, az Ipoly menti Kóvár kisközségbe is. Azt mondtam a polgármester úrnak, addig nem megyek haza előadásra, amíg a község határában a hivatalos tábla alatt kék információs táblán nem lesz kiírva a falu neve magyarul is, úgy, ahogy ezt a község minden lakója használja. Három táblára volna szükség; megígértem, mindhármat magam fizetem ki a községnek, de a falu nevét magyarul is fel kell tüntetni. Ez nem keményfejűség, nem nacionalizmus, ez az ott lakók meglisztelése; ez a jogainkhoz, múltunkhoz, identitásunkhoz való ragaszkodás; ígéretemet meg is fogom tartani. Visszatérve azonban az irodalomhoz: gimnazista koromban rengeteget olvastam, s harmadikos-negyedikes koromban nemcsak szépirodalmat, hanem néhány bölcseleti alapmunkát is. Megvallom, erre a korszakra nagyon szívesen emlékszem vissza, ez a nagy keresések időszaka volt életemben. Egy nagyon fogékony korszak, amikor megpróbáltam életemben először tudatosan elhelyezni magam a világban; ekkor alakítottam ki az első világképemet is, amely azóta kisebb korrekciókra szorult, alapfilozófiáját azonban máig változatlannak érzem. Azt hiszem, a gimnáziumban mindenki azt várta, hogy valamilyen humán tagozatú egyetemen folytatom majd tanulmányaimat. Nagy volt a meglepetés, amikor vegyészetre jelentkeztem. • Mi volt az oka ennek az elhatározásnak? — Azt hiszem, egyfajta kiábrándultság, egyfajta belső válság megélése. Életemben két komolyabb válságot éltem át, ez volt az első. Emlékszem, a könyvtárban ültem egy decemberi napon, karácsony előtt pár nappal, és arra gondoltam, itt ez a sok könyv, ez a rengeteg tudás, a legjobb emberi agyak legbriliánsabb alkotásai. És íme, ment általuk előbbre a világ, jobb lett tőlük? Vagy még élesebben fogalmazva: szüksége van ezekre a világnak? Akkor azt mondtam, hogy sok vonatkozásban nem. Valószínűleg a tiné dzseri türelmetlenség, a mindent vagy semmit akkori féktelen akarása miatt alakult ki ez a véleményem. Ma persze, már más erről a nézetem. Ugyanakkor még egy momentum közrejátszott akkori döntésemben. Ne feledjük, 1974—-75-öt írtunk, a létező szocializmus brezsriyevi modellje épp sikerei tetőfokán volt, erősnek, megdönthetetlennek tűnt. Én egyrészt gyerekkoromtól kemény ellenzéki közegben nevelkedtem, másrészt már akkor is nap mint nap láttam a humán értelmiség — elsősorban tanáraim — kényszerű napi megalkuvásait, s ez is eléggé elriasztott. Úgy éreztem, az én kuruc természetem a napi bigott kis főhajtásokat nem bírná elviselni. A tudomány mindig is érdekelt, ekkor fordultam elementáris erővel felé, nagyrészt, mert a gyomoremelő mellébeszélések, hazugságok és elhallgatások mellett vonzott a tudomány pragmatizmusa, abszolút volta, „elefántcsonttorony-tisztasága". Persze, ezt is csak akkor gondoltam így- , • Igy lett Csáky Pálból vegyész, kutatómérnök. Csáky Pál: „Léván már az asszimilációs folyamat sem állítható meg. Sok "derék" magyar él errefelé, akik bár a Himnuszt könnyes szemmel tudják még énekelni, az unokáikkal már csak szlovákul beszélnek...'

; (Méry Gábor felvétele) — Igen. Érdekességként hadd mondjam el, érettségi után, tizenkilenc évesként nagyon rosszul beszéltem szlovákul. Ezt a gyenge gimnáziumi oktatás nagy hibájának tudom be. Cseh főiskolára kerültem, kemény munkával közel két év alatt csaknem anyanyelvi szinten sikerült megtanulnom csehül, mégis azt mondom, alap- és középiskolás korban kell megterhelni ezzel a diákokat. A magyar gimnáziumból kikerülő, érettségizett diák szlovákul nagyonjói s két világnyelven legalább középszinten kell, hogy beszéljen. Nekem ezért a mulasztásért később nagyon keményen meg kellett dolgoznom, Visszatérve azonban az eredeti gondolatmenethez, a pardubicei főiskolán minden idegszálammal a tudomány felé fordultam. Irodalmat, történelmet egyáltalán nem olvastam, állandóan a szakirodalmat böngésztem, egy docens segédekénttöbb új vegyületet sikerült előállítanom, amelyek reakciómechanizmusait később teszteltem. Másodéves-harmadéves koromban gyakran napi tizenkét-tizennégy órát töltöttem a laboratóriumban, a kutatócsoport tagjaként több tudományos publikáció megszületésénél működtem közre. Kutatási területünk az ún. biológiailag aktív vegyületek előállítása és reakciómechanizmusainak felderítése volt. Ide tartoznak a növényvédő szerek, serkentőszerek, rovarirtók stb. Ment is az egész szépen a maga útján, mígnem a negyedik évfolyamban megtudtam, hogy LAPSZÉLEN AZ ALAPÍTVÁNYOKRÓL Valamikor a nyolcvanas évek elején történt. Megjelentünk kollégámmal a Csemadok Központi Bizottságán, egyik nemzetiségi amatőr művészeti fesztiválunk ügyében. Amikor kiderült egyebek között, hogy a szereplők nem lehetnek végig ott a rendezvényen, mert étkeztetésükre, szállásdíjuk kifizetésére már nem futja a megszabott keretből, akkor fölajánlottuk, mi megszerezzük a szükséges összeget, földművesszövetkezetektől. Néhányukat ismerve, bizonyosan szívesen áldoznak majd a nemes célra. Szó sem lehet róla, válaszolta a KB-titkár, mi nem koldulunk, nem koldulhatunk. Erre a fesztiválra is kaptunk pénzt a minisztériumtól, abból kell megcsinálnunk. De ha nem elég, akkor miért ne lehetne..., próbáltuk meggyőzni. Mert nem. Tulajdonképpen igaza volt a titkárnak. Hogy is lett volna szabad ilyet tenni a létező szocializmusban, koldulni, kalapozni?! Hogy is nézett volna ki, amikor Állam bácsi saját mélységes paternalizmusától elbűvölten minden cechet állt! Sőt, busás borravalót is adott, persze, leginkább a hasztalan pártfesztiválokra, politikai fejtágító akciók tízezreire, mely borravalónak csak a töredékéből akár egy esztendőre fedezni lehetett volna kulturális-művészeti események szereplőinek a költségeit. Alapítványokról sem lehetett szó, természetesen, adományokról, jótékony célú rendezvényekről sem. Méghogy nyugati oivosi műszerre gyűjteni! Ultrahangos micsodára, amikor nincs jobb a sztetoszkópnál! Na még csak az hiányzott volna! Maradva az alapítványoknál, nem jó belegondolni, mit mulasztott e! „pártunk és államunk" csupán „csak" azzal, hogy — illet vagy nem illet bele az ideológiájába — tiltotta az efféle közadakozási és segítségnyújtási formák segítségét (is). Különböző alapítványokra kamatozó koronák százai, ezrei, milliói kerülhettek volna, melyeket elherdáltak, melyek rejtélyes csatornákon folytak-tűntek el valahol, valahova... Nem a köz hasznára. Miközben lerongyolódott az ország, úgy globálban. Manapság már szabad alapítványt alapítani. Szaporodnak gombamódra a mi csehszlovákiai magyar berkeinkben is. Csak az a baj, hogy egyelőre szegények szegények. Mert a szegényem berek közé születnek, anyagilag is lerongyolódott közegbe. Akik szívesen adnának számukra — számlájukra — pénzt, azok többnyire maguk is fizetéstől fizetésig élnek, örülnek, ha időnként megengedhetnek egy-két banánt gyermeküknek, a kölcsönből vállalkozók zöme pedig igyekszik megfogni minden koronát, akik meg adhatnának, azok — tisztelet a kivételnek — jobban szeretik a pénzt annál, semhogy „holmi" alapítványokra áldoznának, ha egyáltalán észreveszik őket. Jó lenne, kellene segíteni, érezzük sokan, erkölcsi kötelességünk is lenne. De hogyan? Hogyan hidaljuk át magunkban azt a szakadékot, mely eme érzéseink és ama helyzet között támad, melyben üzletről üzletre járunk, hol olcsóbb, ha csupán egyetlen koronával is, hús, gyümölcs, nápolyi? Lelket, lelkiismeretet gyötrő örökség ez a szakadék ugyancsak. Különösen, ha eszünkbe jut, hogy az alapítványok végső soron értünk, mindnyájunkért vannak, hogy egyszer talán mi is — mint egyén vagy közösség — rájuk szorulhatunk, például, ösztöndíjat kaphat tőiük továbbtanulni akaró gyermekünk, vagy amikor valamely honi magyar kulturális-művészeti találkozó költségeit kell fedezni, műemléket helyreállítani. Rossz az is, hogy hozzánk hasonló helyzetben leledzik a legtöbb üzem, vállalat, földműves-szövetkezet. Sőt! Ilyenképpen: az alapítványok számára is marad a remény, hogy jönnek majd egyszer olyan idők, amikor fillérek helyett nyugati színvonalon gyarapodhatnak. (bgy.) az egyik, általam is előállított vegyületet katonai laboratóriumban tesztelik mint lehetséges harci anyagot. Ekkor éltem át életem második válságát; rájöttem, hogy a tudomány sem elefántcsonttorony, csúnyán vissza lehet vele élni, s ismét csak gátlástalan kollégákat láttam magam mellett, akik az érvényesülésért, a tudományos elismerésért sok mindenre kaphatóak voltak. Újra elővettem a szépirodalmat, a filozófia- és történelemkönyveket, s akkor már az a kérdés is megfogalmazódott bennem: mit keresek én egyáltalán Csehországban? A tanszéken persze, még felajánlották a tanársegédi állást, de már nem fogadtam el; hazajöttem, s hogy éppen Lévára kerültem, ebben feleségemnek van szerepe. • Itthon mi következett? — Újabb helykeresés; a lévai textilgyárban vállaltam technológusi, majd főtechnológusi állást, ennek köszönhetően napi kapcsolatba kerültem a fejlett nyugati technológiákkal, mint a technológiai részleg vezetője, kapcsolatot tartottam a nyugati vegyészkollégákkal. De ez,a munka nem elégített ki teljesen. Újból írni kezdtem, s Léván kapcsolódtam be aktívan a Csemadok munkájába. Amatőr színjátszó lettem, többször részt vettünk a Jókai-napokon, népművelő előadásokat szerveztünk, magyarországi előadókat hívtunk meg, amiért aztán a párttitkárok minket idéztek be — egyszóval éltük a nyolcvanas évek tébláboló korszakának mindennapjait, és megpróbáltunk ennek a szétvert városnak a régi kultúrájából valamit továbbvinni. Most, ha visszatekintek erre az időszakra, fontos résznek érzem az életemben, sok élményt, rengeteg tapasztalatot adott. Ám, ha objektív akarok lenni, azt is el kell, hogy mondjam, hogy a város kulturális szétesését nem sikerült megakadályoznunk, csupáncsak lassítanunk, s itt már az asszimilációs folyamat sem állítható meg. Sok „derék" magyar él errefelé, akik bár a Himnuszt könnyes szemmel tudják még énekelni, az unokáikkal már csak szlovákul beszélnek. • Mi lehet ennek az oka? — Az emberi kishitűség, szűkkeblűség, a butaság. Ha valaki azt hiszi, attól értékesebb emberré válhat, ha feladja önmagát, ha gyerekével már csak szlovákul beszól majd — úgymond, a gyerek érdekében —, ha szlovák iskolába adja őt. Ez fatális tévedés, ennek épp az ellenkezője igaz. Szerintem az egyik legfőbb kötelességünk, hogy a gyerekeinkből értékes embereket neveljünk, akik minden téren meg tudják állni a helyüket. Ezzel a problémával egyébként össztársadalmi szinten is szembe kell néznünk, és a probléma kezelésére mellébeszélések és féligazságok hirdetgetése helyett átfogó koncepciót kell kidolgoznunk. • A Madách kiadó ez évi tervében az ön könyvének a kiadása is szerepel. — így van, bár a kiadó anyagi problémái miatt a könyv megjelenése áttolódik a jövő év elejére. Ezzel a könyvvel kapcsolatban hadd mondjam el, hogy az olvasó, ha kézhez kapja majd, bizonyára azt fogja hinni, a novemberi változások után írtam. Az igazság viszont az, hogy 1989 szeptemberében fejeztem be; ezt néhány apró jel mutatja is a könyvben. Az egész munka gyakorlatilag egy tűnődés múltunk, jelenünk, megpróbáltatásaink és lehetőségeink fölött — egy nem hagyományos családregény formájában. Ez a könyv elmondja majd, hogy élte, élhette át kisebbségünk az elmúlt hetvenhárom évet; leplezetlenül beszél a harmincnyolcas visszacsatolásról csakúgy, mint a háború utáni meghurcolásokról. Emlékek könyve lesz a címe, mindenkinek szeretette! ajánlom. • A Csemadok lévai színjátszói elárulták nekem, hogy az ön vígjátékátpróbálják... — igen, így igaz, de erről részletesebben inkább a bemutató után beszélnék. • S amire alig maradt időnk: a család? — Számomra nagyon fontosak. A feleségem támogatása nélkül ezt a munkát nem tudom végezni, sokat köszönhetek neki. Négy lányom van, a legnagyobb tizenegy, a legkisebb egyéves. A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy a három nagylányom gyakran kitalálja a gondolataimat is. Lejegyezte: PETRŐCI BÁLINT