Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-10 / 289. szám, kedd

1991. DECEMBER 10. ÚJ szói MOZAIK 6 VÁLASZ OLVASÓINKNAK LÉTMINIMUM? K.T.: „Két hónapja munkanélküli vagyok. 1648 korona segélyt kapok, illetve 140 korona kompenzációs hozzájárulást (összesen 1788 koronát). Ebből kell fizetnem havi 500 korona kölcsöniörlesztést egy olyan házra, amelyben 8 éve nem lakom. Igaz, akkor a bíróság úgy döntött, hogy a volt feleségemnek kell törlesztenie a házra felvett kölcsönt, de ő ezt úgy oldotta meg, hogy már három éve nem dolgozik sehol, s így a tartozását tőlem vonják le. Ezen kívül fizetnem kell a fiamra is 350 korona tartásdíjat, vagyis 930 koronám marad. A hölgy, aki a munkanélküli segélyemet intézte (illetve a levonásokat), azt mondta ez elég, mert a létminimum az én esetemben 600 korona, a többit le lehet vonni." A hölgy tévedett! Mert igaz ugyan, hogy van egy 1983. évi 16. számú kormányrendelet, amely megállapítja, hogy az az alapösszeg, amelyet a Polgári perrendtartás 278. §-a szerint nem lehet levonni a kötelezett tiszta munkabéréből 450 korona a kötelezett személyére, 150 korona pedig minden egyes olyan személyre, akinek a kötelezett tartást nyújt stb. így valóban 600 korona jönne ki. Figyelembe kell venni azonban azt a törvényt is, amelyet az említett rendelet végrehajt. így a Polgári perrendtartás 279. §-ának (1) bekezdése szerint abból a tiszta bérből, amely az említett alapösszeg levonása után megmarad, s amelyet egész koronákkal osztható három részre osztanak, a követelés behajtására csak egyharmad vonható le. A kedvezményes követelések (mint például a tartásdíj) behajtására azonban kétharmadot vonhatnak le. A kedvezményes követeléseket elsősorban a második harmadból vonják le, s csak ha ez nem elégséges, vonják le az első harmadból atöbbi követeléssel együtt. A harmadik harmadhoz nem nyúlhatnak, hacsak az alapösszeg levonása utáni tiszta munkabér nem haladja meg a 2400 koronát (az említett határon felüli összeg korlátlanul levonható). Munkabérről szól a jogalkotó, de a bírósági végrehajtás szempontjából ennek minősül a nyugdíj és a munkanélküli segély is. Mielőtt a részletekre rátérnénk, rá kell mutatnunk még egy nagy tévedésre. A tartozások során gyakorlatilag levonták az állami kompenzációs hozzájárulást is, holott a Szövetségi Gyűlés Elnökségének az állami kompenzációs hozzájárulásról szóló törvényerejű rendelete a 6. § (3) bekezdésében kimondja: „A hozzájárulás nem sújtható végrehajtással". A törvény szempontjából tehát ez nem tekinthető bérnek, ezt az összeget eleve ki kell zárni. A fent említett rendelkezések értelmében csak az 1680 korona az az összeg, amelyre végrehajtás vezethető. Ebből viszont eleve le kell vonni azt a 600 koronát, amelyet a „hölgy" említett. Marad 1080 korona, amelyet el kell osztani háromfelé — azaz harmadolni. Egyharmada az említett összegnek 360 korona. Most elsősorban a második harmadból vonjuk le a gyermekére járó 350 korona összegű tartásdíjat; marad I0 korona, amit viszont a bankkal szembeni tartozás törlesztésére szintén nem lehet felhasználni. A havi 500 korona törlesztést csak az első harmadból lehet levonni, tehát a teljes — és csak — 360 koronát. Ezek után együtt számolhatjuk, mennyi marad önnek a munkabérnek tekintett segélyből. 600 korona (a le'•onhatatlan összeg) + 360 korona (az a bizonyos harmadik harmad, amelyhez nem nyúlhatnak) + I0 korona (amely a második harmadból fennmaradt a tartásdíj levonása után). A segélyből így a törvény értelmében csak 710 (350 + 360) korona vonható le, s önnek meg kell hogy maradjon 970 (600 +360+10) korona, no meg ráadásként a 140 korona összegű kompenzációs hozzájárulás (együtt 1110 korona). Tény viszont az, hogy ez még mindig nem a létminimum, amely a törvényes rendelkezések szerint az ön esetében 1700 korona lenne. Igaz, a létminimum számításánál a bank javára levont összeget is az ön jövedelmének tekintik, így ebből a szempontból az ön jövedelme 1470 korona. De mivel a jövedelme még így is a létminimum határa alatt marad, szociális támogatásrajogosult. (Dr. P.D.) K

raslice — hangulatos városka az Érchegység nyugati lejtőin, csaknem a csehszlo. vák—német határon. A települést egykoron azok a német bányászok hozták létre, akik a környéken ezüstöt, rezet, ólmot kezdtek fejteni. Graslitz (mert így hívták eredetileg) tipikusan németes jellegű városkának volt nevezhető egészen 1945ig. Ám miután a potsdami határozat értelmében a németeket kitoloncolták Csehszlovákia területéről, a városka nemzetiségi arculata is gyökeresen megváltozott. A városalapítókra, az évszázadokon át ott élt nemzet fiaira néhány év elteltével már csak a jellemző építészeti stílus helyenként még fellelhető maradványai emlékeztettek. A kitelepített németek helyére fokozatosan érkeztek mások, Csehországból, Szlovákiából, sőt a határokon túlról is. Az 1946-ban megindult betelepítési folyamatnak köszönhetően ma a közel nyolcezer lakosú Kraslicében 17 nemzetiség él együtt. A legtöbben természetesen cseheknek vallják magukat, de jelentős számú a szlovák, magyar, német kisebbség is. Nagyon sok „telepes" érkezett például Romániából, Jugoszláviából, de Magyarországról is. No és persze Szlovákiából, de ez utóbbiak (mint tudjuk) nem mind önként. A háborút követő időszak eseményeire Josef Korel nyugalmazott tanár a következőképp emlékszik vissza: — A háború után ez a város maga volta Babilon, itt voltak az amerikaiak, a felszabadítóink, a koncentrációs táborban a rengeteg fogoly, lengyelek, zsidók, franciák, angolok — ós akkor jött az a kellemetlen epizód a németekkel. A nagyhatalmak döntésének eredménye volt a kitoloncolásuk, s bár igaz, hogy megkeserítették életünket a háború alatt, mégsem ujjongott a város. Nem mondom, voltak, akik tevékenyen résztvettek az akcióban, főleg azok, akikVilágszerte egyre több a daganatos megbetegedésben szenvedő beteg. A statisztikából könyörtelenül elénk táruló adatok jelzik, annak ellenére, hogy hazánban (is) a betegség bizonyos válfajai gyógyíthatók, sokan későn fordulnak orvoshoz. Tudatlanságból, nemtörődömségből, félelemből? — Is-is — szögezte le dr. Barta Gizella onkológus, a komáromi kórház radioterápiai osztályának orvosa. — A napvilágra kerülő adatok jelzik a betegség gyakoribb előfordulását, ám nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a javuló diagnosztika is hozzájárul ahhoz, hogy a kórt korai, ill. megelőző állapotában „csípjük el", s az irányszámok ezért is magasabbak. Fontosnak tartjuk a harangok félreverését, hiszen míg évekkel ezelőtt a rák általában az 50-en túliakat sújtotta, ma egyre több fiatal beteg. Ha csak az osztályunkon kezeltek számátveszem alapul, akik nem csupán a járásunkból, hanem az újvári, a sellyei kórházból, ill. a nagymegyeri körzetből jönnek ide, szomorú tényként állapíthatom meg, hogy pl. 1979-ben a radioterápiás osztályon 7 174, 1983-ban 7 878 és 1989-ben már 9 126 beteget kezeltünk sugárral. Sokukat járóbeteg-rendelés keretében, s nem bentfekvőként gyógyítottunk. Az osztály 34 férőhelyes csupán, s annak ellenére, hogy régi, elavult épületben található, hogy a szobák kicsik és sötétek, a folyosók szűkek, a betegek dicsérik az orvosok szakértelmét, a kiváló ellátást, a családias hangulatot, a szerető gondoskodást. Az osztályon derű és jókedv uralkodik még akkor is, ha erre sem a betegnek, sem az orvosnak nincs oka. nek személyes elszámolnivalójuk is akadt, de a mód, ahogy eltávolításukra sor került, minden érző szívű embert felháborított. Én ma is azt mondom, nem ez lett volna a legjobb megoldás. Tartom a kapcsolatot a szudétanémetek képviselőivel, és sok jó barátom van köztük. Ők mondják, hogy Csehországgal szemben semmiféle követeléseik, kártérítési igényeik nincsenek. Hová is jutnánk, ha folyton számlákat nyújtanánk be a múltban rajtunk esett sérelmekért? Akkor mi visszamehetnénk akár Fehérhegyig. A múltat egyszer s mindenkorra le kell zárni. Ma az itt élő németekkel semmilyen problémáink nincsenek, de nemcsak velük, atöbbi nemzetiséggel sem. Kraslicén például elég sok magyar él, akik a háborút követően kerültek ide. Jöttek családostul munkát keresni, ami itt volt bőven. Nem tudtak csehül, se a felnőttek, se a gyerekek. Az iskolában mindig csak magyar szót lehetett hallani. Azoktól a gyerekektől tanultam meg egy kicsit magyarul —mert ha meg akartam érteni, hogy mit mondanak, ha kommunikálni akartam velük, csak muszáj volt. Azóta már ők is megtanultak csehül, noha egymás között mind a mai napig magyarul beszélnek. A városban járva-kelve magyar szó .mégsem ütötte meg a fülemet. Németül azonban nem csupán a határtúloldaláról jövők beszéltek az utcán. Amennyire rövid ott-tartózkodásom alatt meg tudtam állapítani, a feliratok, az utcanevek, a hivatalok, iskolák nevei ugyancsak egy nyelven — tehát csehül voltak feltüntetve, de az üzletek, éttermek, penziók, szolgáltatások nyitvatartási idejére és helyére utaló információs táblák már németül (is) voltak írva. Mert ez már az üzlet nyelve. S gondolom, ha Kraslice Franciaországhoz esne közel, ugyanolyan gyakoriak lennének a francia nyelvű feliratok, mint most a németek, és senki nem ütközne meg rajta. — Együttélésük, együttélésünk kiegyensúlyozottnak mondható — állítja a városka polgármestere, Petr Voboril is. — Nemzetiségi ellentétek nálunk nem léteznek, épp ezért a legnagyobb értetlenséggel figyeljük a Szlovákiából érkező ilyen híreket. A mi városunkat pedig akár egy kis Csehszlovákiának is mondhatjuk, hiszen talán az itt fellelhető összes nemzetiség képviselteti magát a lakosság összetételében. Csehek, szlovákok, magyarok, románok, németek, bolgárok, franciák, ukránok, görögök, ruszinok — fejből fel sem tudom mindet sorolni. És persze romák. Ez utóbbiak, bár szép számban élnek a városban, azérttöbbnyire cseheknek vallják magukat. De hát azt mindenki a saát belátása szerint dönti el, melyik nemzethez érzi magát közelebb. Az a fontos, hogy megértsük és tiszteljük egymást. Nekem történetesen az egyik legjobb barátom magyar. Pavel Hrabovskýnak hívják, de én csak Lajosnak szólítom. Ő mindig büszkén vallja, hogy magyar, még a maguk lapját is járatja. Évek óta ismerjük egymást, de nemzetiségi vitáink még sohasem voltak. Nem tudom, hogy van ez maguknál, Szlovákiában, de itt, Kraslicén nincsenek ellentétek cseh és magyar, cseh és szlovák, de még cseh és német között sem. Mindenki egyenrangú, adófizető polgárnak számít. H

át nem olyan ez, mint a mesében? Nekünk, akik itt élünk Szlovákiában, s akiknek naponta meg kell vívnunk apró kis csatánkat nyelvünk, nemzetiségünk védelmében — mindez már-már valószerűtlenül hangzik. Pedig igaz. Épp ezért azt tanácsolnám nemzetféltő uraiméknak és hölgyeiméknek itt, Szlovákiában, tegyenek egyszer egy kis kirándulást Kraslicére. Megérné. S. FORGON SZILVIA NEVELÉS „LÁTSZÓLAGOS" HAZUD0ZÁS A gyerekeknél a nem igazat mondás mögött gyakran nem a szándékos félrevezetés szerepel motivációként, egészen más késztetések állnak a háttérben. Az úgynevezett „látszólagos" hazudozás vagy gyermekes nem igazat mondás (konfakuláció) okai a következők lehetnek: 1. Vágyteli elképzelés, főleg olyan kicsinyeknél, akik megrekedtek a mágikus gondolkodásban, és tudottan hamis kijelentéseikkel mintegy a valóságot igyekeznének megváltoztatni (pl. elalvás előtt vizet kérnek, pedig nem szomjasak, de igénylik az anyai odafordulás^. 2. A játékos hazugság esetében a gyermek a valóságot saját képzeletének termékeivel szövi át, mesét mond saját személyéről: a valós és valótlan, a lehetséges és a lehetetlen határai nála éppúgy elmosódnak, mind a mondákban. 3. Tévedésként is létrejöhet az álhazugság, ha a gyermek egyes eseményeket nem képes felfogni: ilyenkor durván leegyszerűsít vagy mesélget. 4. Kísérletként is jelentkezhet álhazugság. A kicsiny gyakran rajtakapja családtagjait szükséges vagy koncepcionális hazugságon, és maga is kipróbálja a hazudozás nyújtotta lehetőségeket. Ezen mechanizmus mögött a gyermek próbálgatási készsége, kíváncsiságavehető ki. 5. A látszathazugság utánzás eredménye is lehet, mert a hazudozást — mint más magatartásmódot— környezetétől változatlanul átveheti a gyerek, főleg addig, amíg gátlási mechanizmusai, etikai fogalmai nem alakultak ki. Ha a gyermekben az anya vagy a család iránti vonzalom nem válik elég erőssé, az ösztönfeszültségek visszafogására nem lesz képes, sőt meginog énjének erősítése, presztízsének fokozására meg nem engedett eszközöket használ fel. Ha tehát a korai kapcsolatlétesítések kísérletei sikertelenek maradtak, úgy a bizalmatlanság válik domináló beállítódássá, amelyet újabb kudarcok után rezignált visszahúzódás vált fel, s egyben a környezet lassan minden normatív erejét elveszti a gyermek számára. Pestalozzi szerint a gyerekek hazugságai a szülők művei. N. CSERFALVI ILONA kunk, alkalmazhatunk gyulladásgátló, fájdalomcsillapító sugárkezelést és a kobalt-ágyú mellett céziummal is (kobalt és mélyröntgen közötti erősségű sugár) dolgozunk. „Már nem félek..." Az osztályon Szénási Mária egészségügyi nővér és Ódor Ilona ápoló kalauzolt. Tapasztalták, hogy a fiatalabb betegek közlékenyebbek és nyíltabban beszélnek félelmeikről is. — Amikor az osztályra kerültem —ült közénk az egyik beteg — egyre csak sírtam. Sirattam a férjemet, gyerekemet, önmagamat. Néhány kezelést követően, amikor fájda

1 maim alábbhagytak, megnyugodtam. Bízni kezdtem az orvosokban, s ámulattal állapítottam meg, hogy „sorstársnőim" betegegségüket bátran tűrik. Tartásukból merítettem erőt én is. Már nem félek... Hogy mellrákom van, volt: — egyre megy. Sugaraznak, jobban vagyok, orvosaim és az ápolók biztatnak. Azt mondják, időben amputálták a mellemet, nincsenek áttételeim. De amíg megemésztettem ezt az „igazságtalanságot", hogy negyven évesen ez ért... Lelkileg viselt meg a legjobban. Ezen már túljutottam... Az ápolónők nem tagadták, nehezen viselik a betegellátással járó lelki terheket. — Az ismételten kezelésre érkezőket mindig nagy izgalommal várjuk. Érkezésükkor elhúzódik a szolgálat, hiszen addig, amíg nem számolnak be állapotukról, az eltelt időszak eseményeiről, ki tudna haza menni? Gondban akkor vagyunk — vallották —, ha a várt beteg nem jön többé... Ezt megszokni nem lehet. PÉTERFI SZONYA REMÉNYSUGÁR) Kell a bátorítás — Mi úgy valljuk, kötelességünk bátorítani betegeinket (s egymást is) — ha állapotuk súlyos, ha nem. Ez nem jelenti azt, hogy bagatellizáljuk magát a kórt —fűzte hozzá gyorsan, & ha már a beszélgetés ebbe az irányba sodródott, rákérdeztünk, vajon ezen az osztályon mennyire lehet az orvos igazmondó. Köztudott ugyanis, hogy a fejlett országokban mindennapi gyakorlat, hogy az orvos, ha páciense az igazat akarja hallani, nyíltan tájékoztatja. — Osztályunkon, az orvos „szókimondása" egyénenként, páciensként változó. Sok az olyan beteg, aki nem akarja, hogy nevén nevezzük betegségét. Kerüli a témát, meg akar maradni a bizonytalanságban, amit mi tiszteletben tartunk. A hozzátartozókkal persze, közöljük a diagnózist. A fiatalok érdeklődése nagyobb, s ilyenkor a konkrét kérdésre konkrét választ is adunk. Az igazság az, hogy az ilyen és ehhez hasonló esetekben fel kell mérni, mit bír el; mivel képes megbirkózni betegünk. Tény, pl. a hasüregi daganatok sugárkezelése után fellépő gyengeséget, hányingert, hasmenéstjobban viseli az, aki tudja, mi a baja, mi miért történik. Nem vitás, az osztályon fekvők információs cseréje sem hanyagolható el, ám jobb, ha a felvetett kérdésekre a kezelőorvos ad pontos magyarázatot. Betegeink többsége vissza-viszDr. Barta Gizella (Méry Gábor felvétele) szatér, talán ennek köszönhető a családias légkör. Tudják mivel számolhatnak, érzik, hogy úgy az orvosok, mint az ápolók, mindent megtesznek gyógyulásuk érdekében. — Fontosnak tartjuk, hogy a páciens azonnal megkapja a szükséges kezelést. Nem várakoztatjuk, gyors döntéseket hozunk. Jó a gépparMINT A MESÉBEN)?!) PILLANATKÉP EGY KISVÁROSBÓL