Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)
1991-12-04 / 284. szám, szerda
1991. DECEMBER 4. ÚJ szói RIPORT 6 Honi magyar kulturális-művészeti életünkben talán a Komáromi Jókai Színház volt az egyetlen olyan intézmény, ahonnan nem hallatszottak panaszkodó hangok, munkát gátló viszályokról, vitákról sem érkeztek hírek. Annál inkább: soha korábban nem tapasztalt eredményekről, művészi sikerekről, új kezdeményezésekről és vállalkozásokról. A Jókai Színházra gondolni - megnyugtató érzés volt. Aztán egyszer csak... 1991. november 25-én bizalmi szavazásra gyűlnek össze a színház alkalmazottai. „A kérdés, amelyre igennel vagy nemmel kellett válaszolni, a következő volt: Alkalmas embernek tartja Beke Sándort az igazgatói poszt betöltésére? A jelenlévők közül 42-en nemmel, 14-en igennel szavaztak (egy szavazat érvénytelen volt). A 25 művészeti dolgozó közül 21-en nemmel válaszoltak... A művészeti dolgozók Holocsy István művészeti vezetőnek sem szavaztak bizalmat, 19 nem - 5 igen, 1 érvénytelen szavazat arányában. Ugyancsak bizalmatlanságot szavaztak a szakszervezeti bizottság elnökének, Bajcsi Lajosnak. 1 1 (Új Szó, 1991. november 26.) PROFI TEMPÓ V/ KIS MAGYAR TRAGÉDI 1991. november 28., reggel 8 óra A társulat tegnaptól Zlínben tartózkodik, ahol a cseh és szlovákiai színházak országos szemléjén ma mutatják be Háy Gyula C/ALIGULÓ című darabját, melynek rendezője Beke Sándor igazgató. Ö egyelőre itthon van. Amíg a színház titkárságán rá várakozom, Szénássy Edit irodalmi-művészeti titkárt kérdezemhallgatom. Hosszú csendek a szavak, mondatok között. - Időnként ki kellett volna nyitni a szelepeket. Leülni, elbeszélgetni az emberekkel. Kár, hogy ide jutottunk, mert Beke Sándornak olyan ötletei voltak, úgy fel tudta lelkesíteni az embert, hogy nem néztük, menynyit dolgozunk. Nem lehet elvitatni, amit csinált. Tűzbe mentem volna érte én is. Csak az a hang, hangnem, ahogy velünk beszélt. Félelemmel jártunk munkába. Felmondási időszakban vagyok, három év után, de már korábban felmondott olyan, aki huszonöt évig volt a színháznál. Megérkezik Beke Sándor. Lendülete a régi. A kölcsönös üdvözlés után ezúttal részemről is, részéről is elmaradnak a szokványos, tréfával is fűszerezett fordulatok, nyomban a tárgyra térünk. - Amikor elvállaltam ezt a feladatot, tudtam, hogy a lehetetlenre vállalkozom, amely, persze, mindig megkísérti az embert. Mindenféle nehézséggel számolnom kellett. Felsebzett emberekkel, felsebzett múlttal. Igazgatásom első hónapja azzal telt, hogy segítenem kellett lerakni az önálló Thália jogi alapjait. Ilyen időszakban az ember belső emberi dédelgetésekkel, szoktatással nem tud törődni. Munkámat bonyolította, hogy bár kiharcolták a komáromi épületet de facto, de jure nem volt elrendezve az ügy. Egy évig tartott, míg sikerült lezárni. Ezzel kapcsolatban kívülről szervezett, szinte periodikusan visszatérő támadások értek. Az első akkor, amikor a volt tulajdonosokat az épület elhagyására kényszerítettük. Elvittek majdnem mindent, úgyszólván csupaszon maradt a szinház. Csatározás kezdődött a város és a színház között, melynek a lényege, hogy az épületet, adósságunk fejében, amolyan lelakásos alapon, két-három napra a város más kulturális intézményeinek, szervezeteinek rendelkezésére kellett volna bocsájtanunk. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy ide csak jogi alapon lehet belépni. Aztán megpróbálták bizonyítani, hogy rosszban vagyunk a polgármesterrel. A harmadik, legnagyobb támadást nehéz volt kivédeni. A Matica slovenskának kellett volna megkapnia a Szakszervezetek Házát, de huzavona alakult ki az épület körül, mert tűzveszélyesnek stb. bizonyult. Ismét napirendre került: társbérleti viszony jöhetne létre a Maticával. Ebbe sem mentem bele. Feljelentettek, Čarnogurský irodájáig. Rágalmak hosszú flekken, hogy én nem tudok együttdolgozni. Újabb támadás: nem biztosítok terepet a szlovák közönségnek, nem vagyok garancia arra, hogy ide ők bejuthatnak. Akkor felkértem komáromi szereplésre a nyitrai, a nagyszombati színházat és a pozsonyi Új Színpadot, és bérletet szerveztem a szlovák közönség számára. Tavaly játszott itt legtöbbet szlovák színház. De ez is baj lett, azt mondták, azért nincs látogatottságuk a Matica-rendezvényeknek, mert én elcsábítom a közönséget. A legutolsó szorítás pedig az volt, hogy csökkentették a költségvetésünket, ami azt jelentette, hogy szeptemberben-októberben fizetésképtelenné válok. Pénzszerzési csatározásba kellett kezdenem. A minisztérium tolerálta kérésemet, az év végéig bőségesen van pénzünk. Tehát rövid másfél év alatt minden két-három hónapra esett egy-egy csata, melyek lekötötték energiáimat, nem beszélve arról, hogy közben még Kassára is elmentem rendezni, mert fontosnak tartottam, hogy a kezdeti nehézségeknél ott legyek. Az ottani épületharcokról nem akarok beszélni. - A te szóhasználatoddal élve, számítottál újabb periódusra, azaz támadásra? - Igen, tudtam, hogy bekövetkezik, csak azt nem, hogy mikor. Most, hogy napirendre került a nemzetiségi színházak összevonásának kérdése - felmerült, hogy Komáromot szlovák színházhoz csatolják -, ezzel egyidőben történt színházunkban a szervezkedés. Kihasználva sok színész ama jogos nyugtalanságát, mely abból ered, hogy rendkívül sűrű a munkaprogram, ugyanakkor behatároltak fizetési lehetőségeink. Én arra törekszem, hogy olyan produkciók szülessenek, melyek értéke elvitathatatlan, és hogy ne lehessen bizonyítani az épület kihasználatlanságát. Ugyanis az volt a fő érv, hogy mit akarunk mi, amikor csak négyszer játszunk itthon. Hála a közönségnek, művészeinknek, valamennyi dolgozónknak, tizenöt egyéni bérletes házunk van. Mi vagyunk Szlovákiában az egyetlen telt házzal játszó szinház, bevételünk száz százalékkal múlja felül bármely szlovák színházét. Közben meg kellett szerezni a pénzt az épület környezetének a rendbetételére, kivitelezőkről kellett gondoskodni. Meg is kezdődtek a munkálatok. Ha mindezt itt így hálálják meg... - Nem hiszem, hogy azért vonták meg tőled és a vezetéstől a bizalmat, amit eddig elmondtál. - Annak idején a belső körülményekről hivatalosan közölték velem, a színház olyan alacsony szinten van mind művészi, mind szervezeti szempontból, hogy vagy az öszszeomlás veszélye fenyegeti, vagy fel kell számolni. Én kerestem a belső okokat, amihez türelem kellett. A minőség javításának érdekében leváltottam egy sor embert, a portásoktól kezdve, a raktároson, műszaki vezetőn, szabókon át az adminisztratív munkaerőkig, el kellett bocsátanom Cséplő Gábor gazdasági igazgatót és Kmeczkó Mihály dramaturgot, akik miatt a legtöbbet támadott a társulat. Feszültség forrása volt az is, hogy nem • működött a szakszervezet, és bizonyos, oda tartozó problémák megoldását is a vezetéstől várták az emberek. - Magadban nem kerested a hibát? Bizonyára nem véletlenül akasztottak rád a diktátor jelzőt. - A színház, sajnos, a legkevésbé demokratikus intézmény. Ha diktatúra az, hogy nem engedem megváltoztatni a döntésemet, melyet jónak tartok, akkor legyen diktatúra. Ha történetesen szabadnapon kell Nyitrán vagy Pozsonyban játszanunk, akkor megyünk, mert én a színház szempontját tartom elsődlegesnek, kapnak máskor szabadnapot a színészek. Bíráltak a Mohács miatt, megint Háy-darab. Igen, csakhogy én egyrészt heiyzetbe akartam hozni egy végzős főiskolást, másrészt úgy éreztem, hogy a mostani helyzetben rendkívül fontos, hogy közönségünk elé vigyük ezt a darabot. - Bíráltak amiatt is, hogy a korábbi művészeti vezetőt, Holocsy Istvánt meghagytad tisztségében. - Valóban. Megtörtént, hogy Boráros Imre berohant hozzám, és szinte üvöltötte, hogy miért nem váltom le Holocsyt, meg hogy én pártolom a régi kádereket. Amikor megkérdeztem tőle, vállalod a művészeti vezetést, akkor nemet mondott. Ehhez hozzá kell tennem, nem az én feladatom Holocsy múltjával foglalkozni, engem a szervezői és művészi képességei érdekeltek. Ha ilyen szinten kezdenénk foglalkozni a múlttal, a fél színházat meneszteni kellene. Ebbe az alagútba nem sétálhattam be. - Nézzük a fizetéseket. Szerinted arányban vannak-e azzal a köztudottan nem kevés munkával, feszített munkatempóval, melyet megkövetelsz a művészektől, de a színház minden dolgozójától is? - Amióta itt vagyok, a többség fizetését emeltem, és nem száz koronával. Persze, ez még így is nyomorúság, béralapunk ugyanis behatárolt. Létrehoztam a Jókai Alapítványt, hogy legalább abból tudjak nekik mellékjövedelmet biztosítani. Az idei szabadtéri játékok révén, akik szerepet kaptak, rövid idő alatt hatezer koronához jutottak, de voltak, akik harminc-ötven ezret is kerestek. Szeretném látni azt az igazgatót, aki ennyi pénzt tett színészei zsebébe. - Annál inkább elgondolkoztató, hogy a tűréshatár szélére jutott a társulat. - Ha a történtek összefüggnek a belső gondokkal, akkor az most mutatkozott meg. És ezt okosan látták azok, akik ki akarják használni a helyzetet. - Boráros és Holocsy Sylvániadija vajon nem játszott-e szerepet a ,,robbanásban"? - De még mennyire! A díj odaítélését sokkal jobb lett volna a sajtón keresztül végezni, mintsem hét embert bízni meg a kiválasztással. Bár meggyőződésem, hogy legjobb lelkiismeretünk szerint döntöttünk. Miután kiszivárgott, hogy ki kapja a díjat, noha titoktartásra kötelezett bennünket a dolog, az önjelöltek hada és az egyik, éppen távol maradt zsűritag körtelefonja felkavarta a kedélyeket. - Nem csupán ezzel kapcsolatban, hanem általában: tiszta a lelkiismereted? - Azt hiszem, abszolút tiszta. Soha színházért annyit nem dolgoztam, mint az elmúlt két évben. A teljes paradoxon az, hogy színészkollégáimmal felhőtlen a kapcsolatom. Mindegyikkel. Az adminisztrációval is. Ez az őrület. Ha szigorúbban lépek fel valamelyikükkel szemben, fél óra múlva bocsánatot kérek az illetőtől. - Milyen a kapcsolatod a fiatalokkal? - Tavaly az volt a baj, hogy túlfoglalkoztattam őket. Az idén próbálok egyensúlyt teremteni. Teljes paradoxon az is, hogy egyrészt van egy játszási igény, másrészt azt mondják a színészek, sokat dolgoztatom őket. - Ezek után, mégis hol lehet a hiba, miért vonták meg tőleg a bizalmat? - Én sem értem. Összes hibámat jobban ismerem, mint bárki más. Ezt az ügyet sem színházi erők indították. - Mit csinálsz most? - Gondolkodom. Vártak rám, mint a Megváltóra és én el is hoztam a megváltást, azaz a sikert, a minőséget. De a gyötrelmes, mindennapi feszített tempójú munkát is. És ez nehezen elviselhető. 1991. november 29., 13 óra 30 perc A műszak éppen megérkezett Zlínből, a színészek még úton vannak. Beke Sándort megkértem tegnap, szóljon nekik, ha megjöttek, álljanak meg a színházban, szeretnék velük találkozni. Addig Lukács Ferenc színpadmesterrel ülök le beszélgetni, aki hetvenhattól dolgozik itt. Vajon ő hogyan látja a történteket, a „kulisszák mögül"? - Mindenhol ment már a szöveg, folyosókon, öltözőkben, vidéki előadásokon, a butiknak bérbe adott helyiségről is, amiről senki nem tájékoztatott. Mióta Beke Sándor az igazgató, nem voltak gyűlések. Azt mondta, hogy nem gyűlésezni fogunk, az a régi rendszerben volt divat, hanem dolgozni. Nem tudom, de azért tájékoztatni illett volna az embereket. - Ezt leszámítva, elégedett? - Olyan a színházi menet, a próbák, előadások, hogy kénytelen vagyok megszegni a Munka Törvénykönyvet, a biztonsági előírásokat. A Munka Törvénykönyv 11,5 órát enged meg, mi pedig gyakran 14-15-16 órát dolgoztunk. Például, Dunaszerdahelyen egy nap két előadást tartottunk, éjfélkor megjöttünk, leraktuk a kocsit és mindjárt fel kellett építeni a színpadot, mert másnap reggel előadás volt. Igaz, hogy az igazgató úr beígért 150 koronát, és meg is adta. De ha valami baj történik, engem vonnak felelősségre. Én nem tudom megítélni, hogy sok-e hat bemutató vagy sem, de hat technikusra rettentő sok, főleg amióta több darabot ugyanolyan méretű kivitelezésben játsszunk, mint a pesti színházak. Ilyen díszletekre nem vagyunk felkészülve raktárhelyiségekkel. Egy biztos, a munkáltató köteles bebiztosítani a munkafeltételeket. - Hogy ítéli meg Beke Sándor személyét? - Mint igazgatóval, mindenkinek vannak vele problémái. Nekem viszont nem volt vele személyes öszszetűzésem. Gyűlések hiányában sokszor bekopogtattam hozzá problémáimmal, meg is hallgatott, csak éppen nem történt semmi. A tűzoltók fenyegetőznek, hogy leállítják a próbákat. Beke Sándor, a rendező, az más. Nagyon jó dolgozni vele. Mint technikusoknak, nem kell kísérletezgetnünk, ahogy azelőtt egyik-másik rendezőnél. Neki kész elképzelései vannak, mindig tudtuk, mit akar, és teljesítettük. - Mennyi a fizetése? - Az alap 2350, személyi 700, plusz húsz százalék prémium, negyedévenként. A technikusoknál 1780-2000 között mozog az alap, 300 korona a személyi értékelés, és havonta tíz százalék prémium. Ez nem nagy pénz. Pedig nagy a hajtás, non stop tíz hónapon át. A színész nem játszik minden darabban, de nekünk mennünk kell. A Csókos asszony díszleteinek felállítása négy és fél óra, cigaretta nélkül. Persze, örültünk az elŐ£ voltunk dögölve, táncoltunk a szín Szerintem Beke nált hibát, hogy bennünket. És ú hogy: én fizetek én. Pedig itt mine én színházam is. 15 óra A színészek k Skronka Tibor tűi meglepődünk, ől a társulatot, én - állítólag - ser szándékomról, ú nesen hazamenl letlenül tértek be néhány telefon, István és Cs. Tó dó bejönni, mási radtak vagy már Bajcsi Lajos: - Bár tőlem is mat, de egyelői a szakszervezel dennel nem érte gyűlésen, azzal nak váltani. * *eg kusan, hogy ne nem is érdekelt, tak idáig a probli szervezet nem igaz. Van egy b kollektív szerződ helyzetben még i kötötték meg. i mindig is baj vol van. De egy olya hosszú éveken á ták a fizetésem nem lehet sokat zetünk nagyon i sekkel - csak nir hogy mi vagyur fizetett színészel
