Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-12 / 265. szám, kedd

RIPORT .1ÜSZŐ* N

ovember elsején, mindenszentek napján a tűzszünet ellenére is dörögtek a fegyverek Horvátországban. Eszéken légiriadó volt. A horvát temetőkben nem gyújtottak gyertyát a régi sírokon. Itt nap mint nap új sírokat ásnak az esztelen háború áldozatainak. Pozsony mellett, az oroszvárrajkai határátkelőhelyen talán kisebb volt a személyi forgalom, mint más pénteki napokon. Már sötétedett, amikor befutott Prágából a nycic vöröskeresztes autóbusz. Kollégámmal itt csatlakoztunk a konvojhoz, hogy Magyarországon keresztül elkísérjük a jugoszláv — pontosabban: e horvát— határra. Egy vámos odaszólt nekünk, nem csak mi várjuk a transzportot, hanem „valamilyen konzul" is, ha akarjuk, megkereshetjük. Nem volt nehéz megtalálni Vladimír Oláhot, a budapesti csehszlovák nagykövetség konzulját, aki majd két napon át haladt az autóbuszkaraván mögött személygépkocsijával. Pénz, pénz — és még valami — Mi köze a budapesti nagykövetségnek ehhez az akcióhoz? __ — A Cseh Munka- és Szociális Ügyi Minisztérium kért fel bennünket a közreműködésre: biztosítsuk a gyors átjutást a határokon. Es bármikor adódhatnak problémák magyar területen, például közlekedésiek, hiszen a nyolc busz menet közben pár száz méteres oszloppá nyúlik. Mi kell a humanitárius segítségnyújtáshoz? Pénz, pénz, meg nagyon lelkes, elhivatott gárda. Olyan emberek, akikkel ezen az úton ismerkedtünk meg, akik nagy leleménnyel hajtják végre a kormánydöntéseket. De ne vágjunk a dolgok elébe. Az említett cseh minisztériumban megalakult a Jugoszláviában élő csehek megsegítésével foglalkozó stáb. Ennek tagja Radka Siblíková mérnök, a mostani, sorrendben immár ötödik konvoj vezetője. — Augusztus elején kezdődött ez a munka, akkor érkezett Daruvarból (a községben jelentős létszámú cseh közösség él) Prágába a kérés: segítsetek a gyermekeinkeni Pár nap múlva útnak indultak az első cseh autóbuszok. A korábbi négy humanitárius konvoj főleg a kisebb gyerekeket szállította hozzánk, a mostani viszont már két eszéki középiskola diákjait hozza. Tehát eddig hozzávetőleg 1300 gyereket helyeztek el Csehország különböző üdülőközpontjaiban. Mivel kezdetben csak pár száz gyerekre számítottak, a cseh kormány ötmillió koronát utalt ki erre a célra. De a segélykérés nem maradt abba, a minisztériumnak nem volt szíve nemet mondani, ezért újabb pénzre lesz szükség, hiszen egy gyerek elVladimír Oláh Radka Siblíková Dékány Lajos Randovics Irén ESZEK ES PRAGA KÖZÖTT A MENEKÜLTKONVOJJAL látása havonta hozzávetőleg 4000 koronába kerül. Azoknak, akik netán sajnálnák ezt a pénzt, vagy azt kérdik, mi közünk az egészhez, csupán azt mondhatom: menjenek el egyszer egy menekülttáborba, nézzenek a gyerekek szemébe. A menekült a tűrhetetlenből, jelen esetben talán a biztos halál elől menekül — a bizonytalanba. Mert aki így kényszerül az otthon elhagyására, számára idegen környezetbe kerül, tele van szorongással, még ha a legjobb szándékkal is várják, és igyekeznek róla gondoskodni. Éjfél körül élt a lelkes csapat — tizenhat gépkocsivezető, két orvos, nyolc ápolónő és néhány minisztériumi dolgozó — a Drávaszabolcs— Donji Mihojlac határátkelőhelyre. A magyar oldalon megtudjuk: este tizenegytől reggel ötig nem lehet beutazni. A magyar határőrparancsnck a fejét csóválja: nem tud a közelben ennyi autóbusznak parkolót biztosítani. Vladimír Oláh konzul vállalja: átmegy a határon, s megpróbálja elintézni, hogy ott, a jugoszláv vámépület mögött éjszakázhassunk. Sikerrel járt. Csak kevesen tudtak pihenni, azok, akik előrelátóan felszerelkeztek hálózsákokkal. Aki már véaigdidergett-toporgott egy éjszakát fűtetlen autóbuszban, mínusz 8—10 foknál, úgy, hogy reggel kemény munka és egésznapos utazás várt még rá, az tudja, mit teljesített a csoport. Reggel nyolckor érkeztek a határra a horvát autóbuszok. Az eszéki mezőgazdasági, illetve textilipari szakközépiskola 15—17 éves tanulóit hozták, összesen kettőszázhetvenet. Az éjszaka Eszéket bombázták, a gyerekek többsége a pincékben aludt, ha tudott, majd hajnalban indultak. Nem kell különösen ecsetelni a képet: több mint egy tucat autóbuszból ki- ós berakodik több száz gyerek, pedagógus, szülő. A zűrzavarból egy óra alatt lett útrakész menetoszlop. Óriási előnye a fiatalságnak: túlteszi magát a tragédián. Ezek a fiatalok is olyanok, mint bárhol másutt a világon. Hangosak, vicceket mesélnek, az utazás számukra kaland. Kezdetben a konvojok főleg cseh és szlovák nemzetiségűeket szállítottak hozzánk. Most hiába szólítom meg őket sorban, egyikük sem beszél csehül vagy szlovákul. Hoivátck Befejezném az sskolát De rábukkanok két magyar fiúra. A várdaróci Dékány Lajos tizenhét éves, negyedikes, állatorvos szeretne lenni. — Jártai már külföldön? — Rövid turistaúton Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban. — Mit vársz Csehszlovákiától? — Azt hiszem, jó lesz, hiszen az osztályommal megyek, ott lesznek a barátaim. Remélem, hogy be tudom fejezni a negyedik osztályt, és vissza már nem Magyarországra, hanem haza, Baranyába mehetek. Dékány Lajos ugyanis már néhány hónapja Magyarországon ól a szüleivel meg az öccsével. Azt meséli, Baranyát elfoglalták a szerbek, és ezért menekültek. Egy hete tudta meg, hogy folytathatja az iskolát, ha jelentkezik a csehországi útra. Ezért csak a határon csatlakozott a többiekhez. — A faludban, Várdarócon volt háború? — Nem, Baranyát könnyen elfoglalták a szerbek, mivel nálunk nem volt horvát katonaság. — Mit gondolsz, mikor mehetsz haza? — Remélem, hogy újév után. — Miért pont akkor? — Ezt beszélik az osztálytársaim is. — Figyeled a politikát? Tudod mit akar az Európai Közösségek? — Igen, csak azt nem bírom megérteni, miért halogatják állandóan a döntést, egy héttel, egy hónappal későbbre. Ennyi idő alatt rengeteg embert lehet lemészárolni. — Szerinted mit kellene tenni? — Nálunk mindenki abba bízik, hogy külföldi csapatokat fognak küldeni, másként nem mennek ki a szerbek. — És ha akkor még nagyobb lesz a háború? — Most is az van, nekünk már mindegy. — A szüleid mit csinálnak? — Anyám háztartásbeli, apám diplomás állatorvos. Azért is menekültünk Magyarországra, mert a szerbek elbocsátották az állásából. Ugyanis Dárdán dolgozott, és szerb állatorvosokat hoztak oda. — Magyarországon hol laktok? — Mohácson, ismerősöknél. Apám néha segédmunkásként dolgozik, s kapunk hetente személyenként 500 forint segélyt is. Egy ház, egy autó. Első „benyomásaink" a horvát oldalon,20—30 méterre a határvonaltól. Móry Gábor felvételei — Ez elég? — F.lég. a ruháért sem fizetünk, az például Németországból érkezik. Báŕmikqr eltalálhatnak A tényai születésű Randovics Rudolf harmadikos, szintén a mezőgazdaságiba jár. Dékány Lajoshoz hasonlóan az. utóbbi heteket ő is Magyarországon töltötte a szüleivel együtt. A két fiú között az a különbség, hogy Randovics Rudolf már nem beszéi szépen magyarul, de természetesen mindent megért. Horvát közösségben ól, hon/át barátai vannak, a magyar nyelvet csak ritkán használja. Meglepően tisztán beszól viszont magyarul az édesanya, Randovics Irén. Mindkét szülő kikísérte a határra Rudit, az apa intézkedik, úgyhogy az édesanya veszi át a szót. Ő Tényán volt tanítónő az alapiskolában, 3 amikor rákérdezek, természetesnek tartja, hogy szerb-horvát nyelven tanított. A múlt idő helyénvaló, mert az utóbbi időben már csak horvátul folyt az oktatás egy horvát faluban. Miért menekült el a Randovics család? — Tényán június 29-én tört ki a harc, s mi azóta szó szerint a világot járjuk, mert a házunk találatot kapott. Először Eszéken voltunk a barátainknál, majd átmentünk Magyarországra, ismerősökhöz. Tőlük visszamentünk Eszékre, de ott senki sem lehet biztonságban. Amikor Dubrovnik városa felajánlotta, hogy egy hónapra befogadja a menekülteket, oda költöztünk. Onnan szeptember 28-án jöttünk el, tehát az utolsó pillanatban, amikor még lehetett, mert október elsején a hadsereg már teljesen körülzárta Dubrovnikot. Most megint Magyarorszá1991. NOVEMBER 12. gon vagyunk, Siklóson, távoli rokonainknál. A férjem Siklós környékén szervezi a szerb-horvát iskolát, én pedig tanítok benne. — ptthonról mit tudtak magukkal vinni? — Ami néhány táskába belefért. — A

z nem sok egy négytagú családnak. — Nem, de most a Vöröskereszt öltöztet bennünket. Azt kérdezte, hogy mit csinálunk. Hát főieg várunk. Várjuk, -hogy mikor tudunk hazamenni. De én nemigen bízom abban, hogy tavaszig változna a helyzetünk. Egyébként is, a telet Siklóson kell kihúznunk, hiszen otthon, a házunkon nincs tető, minden beázott, tüzelőnk sincs. — Mi a legrosszabb a háborúban? — Az örökös félelem. Bármikor eltalálhatnak, téged, a gyerekedet, a barátodét. Ezt nem lehet megszokni. Egy üveg kávé Érthető, hogy Horvátországból a szülők menekítik a gyermekeiket. Az pedig természetes, hogy a fiatalok optimistábbak a felnőtteknél, a sokkal, koraibb hazatérésben hisznek. Őket Csehországban is saját anyanyelvükön, saját iskolájuk tanrendje szerint, saját tanítóik fogják oktatni. Szombat este lett, mire a nyolc autóbusz átlépte a csehszlovák határt Oroszvárnál. Mi elbúcsúztunk, ők mentek tovább Csehország felé, s talán éjfélre megérkeztek új otthonaikba. Ideiglenes otthonaikba. K

ellene még szép szavakat mondanom a humánumról, a segíteniakarásról. De bennem olyan mozzanatok ragadtak meg, mint a visszaúton lerobbant autóbusz, s az eléggé veszélyes, beláthatatlan, szűk úton az egyik orvos másfél órán át közlekedési rendőröket megszégyenítő módon irányította a forgalmat, nehogy baleset történjen. Vagy a nyáriasan öltözött, örökösen didergő Oláh konzul, akinek — mint mondotta — annyira összejött minden, hogy már nem volt ideje hazamenni meleg ruháért. Vagy annak a magyarországi csárdának a pincére, ahol még útban odafelé álltunk meg egy üdítőre. Hiába volt este tíz óra, a nyolc vöröskeresztes busz feltűnést keltett, s nem maradhatott titokban, hogy horvát gyerekekért megyünk. Mikor fizetés után felcihelődtünk, a pincér utánunk szólt, hogy nagyon vigyázzunk magunkra. Le kellett fordítanom cseh útitársainknak, hogy mit mondott. Jólesett nekik. Azt már észre sem vettem, hogy mikor hozott utánunk a pincér egy üveg kávét — az útra. Kár, hogy nem emlékszem a csárda nevére. MALINÁK ISTVÁN