Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-12 / 265. szám, kedd

1991. NOVEMBER 12. PUBLICISZTIKA 6 TÖBBSZÖRÖS SZORÍTÁSBAN— AVAGY: EGY ! Esterházy János neve évtizedeken át tabu volt nálunk. Életútjáról, politikai pályafutásáról Csehszlovákiában legfeljebb politikusok és udvari történészek tettek említést: nagyon kevés kivételtől eltekintve úgy, hogy elsősorban Ideológiai célok érdekében meghamisították, vagy teljesen egyoldalúan értelmezték-magyarázgatták a történelmi tényeket. A két évvel ezelőtti novemberi forradalmat követően úgy tűnt, hogy végre befellegzett a torzításoknak, a legkülönbözőbb manipulációknak és történelemhamlsrtésoknak. Feltételezéseink nem voltak alaptalanok, hiszen történelműnk és szellemi életünk számos — méltatlanul elfeledett, elhallgatott — személyiségéhez hasonlóan Esterházy Jánosról is több elemző írás látott napvilágot. Köztudott, hogy a szlovákiai magyar politikai mozgalmak és társadalmi szervezetek néhány héttel ezelőtt politikai, erkölcsi rehabilitálásának jelképeként posztumusz Masaryk-érdemrendre jelölték őt. A javaslatot a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége Is támogatta. Ennek ellenére az érdemrendet nem kapta meg, s ez a döntés érthetően fölkavarta a kedélyeket. Alábbi összeállításunkkal nem az Indulatokat akarjuk gerjeszteni, hanem éppen ellenkezőleg: a sokféle vélemény közreadáséval szeretnénk hozzájárulni Esterházy János életének, politikai, emberi cselekedeteinek reális megítéléséhez. Ma közreadott írásainkkal a téma körül kerekedett vitát egyelőre lezártnak tekintjük. Fotó: archívum FELELET EGY KEPTELEN VADASKODASRA Esterházy János rehabilitálásával egyidejűleg néhány szélsőségesen nacionalista szlovák sajtótermékben napvilágot látott egy-két Esterházy-ellenes vagdalkozásnak nevezhető írás. Ezek közül Ladislav Deák vádpontjait emelném ki, azzal a megjegyzéssel, hogy információink szerint ez az írás volt az oka annak, hogy Esterházy Jánostól megtagadták a fél rehabilitációt jelentő Masaryk-érdemrend posthumus odaítélését. Bár az Új Szó már válaszolt egy rövid glosszában Deáknak, fontosnak érezzük, hogy részletesen is nagyító alá vegyük a vádpontokat. Ezek közt számos olyan található, amely Esterházyt csak részben érinti (pl. a magyar kormány két háború közti tevékenységére vonatkozó állítás). A történelmi kontextusból kiragadott állítások és ezek mai politikai célokra való felhasználása eleve megkérdőjelezi a történész objektivitását. Deák szerint Magyarország elutasította Szlovákiát Csehszlovákia részeként elismerni a két világháború között, ós Szlovákiát csupán cseh megszállási zónaként kezelte. Ennek az állításnak ellentmond az a tény, hogy Magyarországnak a két háború között diplomáciai kapcsolata volt Csehszlovákia egészével, Pozsonyban pedig külön konzulátust tartott fenn. Szlovákiát egyébiránt épp megszállási zónaként értelmezte a szlovák hazafiak sora, sőt a szlovák historiográfiai publicisztika egy része is. Deák állítása szerint a budapesti kormány feltétel nélküli engedelmességet követelt a kisebbségi politikusok részéről. Ez az állítás, a tudatos ferdítésen túl, éppen Esterházy esetében bizonyul leginkább hazugságnak, hiszen Esterházy (köztudottan rossz viszony volt közte és Horthy között) több alkalommal is keményen bírálta a magyar kormányok I. világháború utáni politikájában a neki nem tetsző irányvonalat. A bírálatok egyik pontja sok esetben épp az volt, hogy Esterházy mindvégig ellenzője volt azoknak a magyar politikai elképzeléseknek (s ezek sosem az egész magyar politikai vezetéshez, hanem csupán annak bizonyos személyeihez kötődtek), melyek a revíziót egész Szlovákia területére kívánták kiterjeszteni. Esterházy jószerével e magyar kormányból egy valakihez kötődött feltétel nélküli bizalommal, ez pedig Teleki Pál volt. Az I. világháború utáni magyar kormányok összetételükben és politikai irányvonalukban is különbözőek voltak, az ilyen általános kijelentés tehát csak a valóság elködösítését szolgálja. Úgyanezen az alapon nevezhető tudatos félrevezetésnek azon állítás, amely Esterházyt „a magyar kormány meghosszabbított kezeként" emlegeti, akinek egyetlen feladata Szlovákia elszakítása Csehországtól. Bizonyítékul erre az állításra a szerző Esterházy állítólagos ügynöki voltát hozza fel, amelyet a magyar levéltárakban talált „Tamás" fedőnévvel kíván bizonyítani. Az állítólagos ügynökségről csupán annyit, hogy egyetlenegy diplomáciai testület tagja sem küldött a két háború közti időszakban kormánya számára olyan jelentést, amelyben ne szerepeltek volna hasonló fedőnevek. Ezt a feszült politikai helyzet és a személyi védettség igénye tette napjainkig tartó diplomáciai gyakorlattá. Ilyen bizonyíték alapján ügynökök ezrei élnek Közép-Európában és szerte a világon. A magyar pártok irodáiban, a magyar politikusok hivatalos helyein egyébként is rendszeresek voltak a házkutatások, ennélfogva a csehszlovák kormány tájékozott volt a magyar kisebbségi politikusok (köztük Esterházy) tevékenységéről. Ennek ellenére Beneá mégis miniszteri tárcát ajánlott fel Esterházynak. Nem képtelenség ez a lépes egy magyar ügynökkel szemben? Ezzel a miniszteri székkel is alaposan visszaél Deák, amikor azt állítja, hogy Magyarországról irányítva utasították Esterházyt: csak akkor szavazzon Benešre, ha az győztes lesz, és ha jóváhagyja a magyar követeléseket. Deák vadjai úgy állítják be Esterházyt, mint egy saját gondolat megfogalmazására képtelen politikai bábfigurát, akit marionettként mozgatnak a budapesti kormány politikai boszorkánykonyhájáról. Ez a történelmi hamisítás emberileg is mélységesen sértő Esterházy személyére nézve. Esterházy politikai írásaiból az adott korszakból világosan kitűnik: Esterházy a felajánlott miniszteri széket azért kapta, rriert meg tudta győzni képviselőtársait arról, hogy a feltételezett kisebbik rossz a csehszlovákiai magyarság számára az, ha Benešre adják képviselői szavazatukat. A miniszteri posztot azért utasította vissza, mert mint elmondotta, nem látszatintézkedéseket, hanem valóságos jogokat kért a csehszlovákiai magyarok számára. Ez az elutasítás nem színpadi gesztus s nem véglegesen lezárt válasz volt, hiszen Esterházy értésére adta Benežnek, szívesen vállalná a miniszteri posztot akkor, ha valóságos jogokhoz jutna a kisebbségi magyarság. Deák úrnak szíve joga kételkedni Esterházy alkotmányos tevékenységében, az a tény azonban, hogy Esterházy a prágai parlament tagjaként mondta el kendőzetlen véleményét a csehszlovák politikáról, s az, hogy pártpolitikai tevékenységére a csehszlovák demokrácia biztosított korlátozott lehetőséget, még ettől tény marad. Külön csokorba lehetne összefoglalni Deák állításait, amelyekkel azt igyekszik bizonyítani, hogy Esterházy bűnös volt Csehszlovákia szétverésében. Hibáztatja őt azért, amiért megkérdőjelezte a „csehszlovák egységet", annak ellenére, hogy e csehszlovák egységet már valójában régen, látványosan megcáfolta az elmélet és a gyakorlat egyaránt. Hogy létezik-e csehszlovák egység, erről Deák úr napjaink Csehszlovákiájában ugyanannyi ismerettel rendelkezhet, mint amennyivel Esterházy rendelkezett erről a két világháború közti időszakban. A tényeknek ellentmond ós hazug az az állítás, mely szerint Esterházy szorosan együttműködött Henleinnel, illetve hogy az ő koncepcióját fogadta volna el a müncheni döntés előtt és után. Ennek épp az ellenkezője igaz. Esterházy minden együttműködést visszautasított a szudétanémetek és a szlovákiai németek fasiszta pártjaival. Az 1938-as döntést megelőző időben a magyar kisebbség Esterházy által irányított korrekt és mérsékelt magatartása eredményezte azt, hogy a csehszlovák szervek egyedül DélSzlovákiában nem tartották szükségesnek a hadiállapot bevezetését. Esterházy semmilyen köztársaságellenes tüntetésre, demonstrációra nem adott utasítást. Politikustársaival a legkritikusabb időkben egyet kért a csehszlovákiai magyarság számára a világtól: az önrendelkezés jogát. Ezt a jogot azonban soha nem kapta meg, és erről tudatosan hallgat Deák, hiszen a csehszlovákiai magyarság és annak békés erői nem vehettek részt sem a komáromi, sem a bécsi tárgyalásokon. Esterházy csupán megfigyelőként lehetett jelen, amely ugyanúgy, mint a trianoni döntés, újra csak nagyhatalmi érdekek alapján és nem az érintettek kívánalmai szerint végeztetett el. Az e döntéshez szükséges, a szlovákiai magyarság helyzetére vonatkozó demográfiai stb. adatok rendelkezésére álltak a magyar kormánynak (köztudott a Teleki Intézet ezzel kapcsolatos precíz tevékenysége), nem Esterházynak kellett a szlovákiai magyarság helyzetéről tájékoztatni a világot; de ha ezt mégis megtette, ezzel az adott helyzetben csupán a valóságos tényfeltáráshoz járult hozzá, amely az objektív döntéshozatal előfeltételének számított. Felfoghatatlan, miért tartja hazaáruló tevékenységnek Deák az olyan tájékoztatást, amely épp az igazságos határrendezést hivatott szolgálni. Esterházyval kapcsolatban épp e határrendezés volt, és úgy látszik, maradt, a legfőbb vádpont. Esterházy hívatlan bírái azonban tudatosan elfelejteni látszanak azt a tényt, hogy ez a határrendezés a két háború között Csehszlovákia és Magyarország között végig reális alternatívaként volt jelen. Nemcsak a magyar kormány, hanem a csehszlovák politika hivatalos és legmagasabb szintű képviselői is gyakran hozták fel ezt a kérdést, mint a megoldás egyik lehetséges verzióját. A Westminster Gazette 1923. április 16-ai száma közli Masaryk nyilatkozatát: „Eredetileg nem kívántuk Magyarországtól elszakítani azokat a területeket, ahol magyar többségű lakosság él... Mi nem hódítani akartunk, hanem felszabadítani... komoly problémát jelent számunkra a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása... kész vagyok kijelenteni, hogy sor kerülhet a magyar területek visszaadásáról folytatandó tárgyalásokra, de természetesen csak megfelelő feltételek mellett... Azért kértük Csallóközt, mert a Duna természetes határa, a Kis-Duna-ág annyira cikkcakkban folyik, hogy nem képez jó határt. Ellenben a Duna régi medrét fel lehetne újítani, és újra lehetne használni. Ez megfelelő határvonalat biztosítana, és a későbbiekben ezen az alapon lolytathatnánk a további tárgyalásokat. Úgy kb. 700 000 magyar él Szlovákiában, akik közül 300400 ezret az Ipoly keleti területéről vissza lehetne adni, és a többieket is később és fokozatosan." Masaryk 1929. július 12-én a következő kijelentést tette Rajnics Ferencnek, a prágai Magyar Állami Társadalombiztosítás vezetőjének: „Ma is készen állok egy békés revízióra, számunkra életfontosságú a Duna egy darabja, és ezért van szükségünk Pozsonyra és környékére, ahol magyarok laknak. Másrészt lehetőség van minden olyan terület revíziós vitájára, ahol a magyar lakosság 50 százaléknál nagyobb arányban van jelen." Jászi Oszkár, aki közvetlenül az I. világháború után Károlyi Mihály kormányának nemzetiségi ügyekkel foglalkozó minisztere, később Ohióban az Oberlin College professzora volt, az Amerikában megjelenő Journal of Central European Affairs című folyóiratban 1950-ben Masaryk születésének centenáriuma alkalmából publikált egy cikket „T. G. Masaryk jelentősége a jövő szempontjából" címmel. Ebben a vele folytatott beszélgetést írja le, mely szerint azok a határterületek, ahol többségében magyarok élnek, számíthatnak ígéretére — hogy igyekszik autonómiát biztosítani számukra —, illetve ígéretet tesz a homogén magyarlakta területek visszaadására. Deák történészi ítélkezése kapcsán ama mondás juthat eszünkbe, mely szerint „Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek". Esterházy köztársaságellenes tevékenysége leginkább Peéry Rezső megállapításával tehető a maga helyére: „ellensége volt a régi köztársaságnak, de sosem volt barátja a köztársaságot elpusztító fasiszta eszméknek". Ugyanerre a számlára írja fel viszont Deák Esterházynak a lengyel külügyminiszterrel folytatott tárgyalásait, holott ezek a tárgyalások, Esterházy kezdeményezésére, épp egy olyan közép-európai blokk létrehozását kívánták megalapozni (korukat messze megelőzve), amely képes lett volna ellenállni akár a Csehszlovákiára leselkedő keleti és nyugati veszélynek egyaránt, s amelynek realitását a visegrádi csúcs után értelmes ember aligha kérdőjelezi meg napjainkban. Deák részéről mélységesen megalázó ez a hozzáállás, mint ahogy azon vád felhozatala is Esterházy ellen, hogy pénzt fogadott el Magyarországtól. Világos a következtetés, a bábut nemcsak mozgatják Magyarországról, hanem még le is pénzelik. Esterházy ezt a ténykedését sosem tagadta, sőt nyilvános gyűjtőkörutakat tartott Magyarországon, melyeknek bevételeit a csehszlovákiai magyarság helyzetének javítására fordította, mert az saját hagyományának, kultúrájának támogatásához szinte semmilyen állami dotációban nem részesült. Esterházy támogatta azokat az üldözött és állásuktól megfosztott magyar zsidó és más nemzetiségű családokat is, akik a csehszlovák, majd a szlovák politikának köszönhetően elvesztették a létfenntartásukhoz szükséges feltételeket. Deák említhetné azt is, hogy az első csehszlovák földreform jogtalanul nagyrészt csak a magyar földbirtokosok földjeit kobozta el, így Esterházynak 5000 holdjából csak 500 holdnyi birtoka maradt, melynek bevételeit így is nagyobbrészt a szlovákiai magyarság szolgálatába állította. Deák ehelyett azt említi, hogy Esterházy a magyar kormánynak küldött jelentéseiben a szlovákokat megbízhatatlannak titulálta. Azzal együtt, hogy az ilyen állítások egy vagy mindössze két helyen találhatók Esterházy anyagában, s nem a szlovák népre, hanem annak egyes politikai vezetőire vonatkoztak, pl. Machra, Tisóra. Deák mélyen hallgat Esterházynak azon megnyilatkozásairól, amelyekben a szlovák nép jogai mellett, a szlovák néppel való testvériség ós együvé tartozás eszméje mellett foglalt állást. A szlovák nemzeti felkeléssel kapcsolatos közismert magatartása mellett említhette volna azt a tényt is, hogy a 2. Magyar Hadsereg doni tragédiája után Esterházy különös igyekezettel próbálta elérni Tisónál és a szlovák parlament vezetőségénél azt, hogy a szlovák kormány ne küldjön több szlovák katonát a keleti frontra, hogy ezzel is megakadályozza a szlovákság további értelmetlen áldozathozatalát. Deák minderről hallgat, s amiről beszélni kénytelen, a zsidótörvénnyel való ellenszavazatról, arról is megpróbál bagatellizálva véleményt nyilvánítani. Ám tegye! Igyekezete legfeljebb szánalmat válthat ki a kívülállóból, és semmiképp sem érdemelné meg a cáfolat papírra vetését. Ha erre mégis sor került, csak azért történik, hogy konstatáljuk a tényt: Deák úr és köre Esterházyt ma, 1991-ben ugyanazokkal a módszerekkel teszi mérlegre, mint amilyen módon a vérbíró, Karel Bedrna tette 1947ben, Esterházy János koncepciós perében, halálos ítélete meghozatalakor. Deák bizonyítékai e peranyag vádiratai és kihallgatási jegyzőkönyveinek pontjaiból származnak. Esterházy János utolsó pillanatban való törlése a T. G. Masaryk-érdemrendre jogosultak sorából pedig kétségbeejtően emlékeztet arra a jelenetre, amikor 1955-ben a háború befejezése utáni 10. évforduló alkalmából május 9-én a csehszlovák kormány altalános amnesztiát hirdetett. Ez az amnesztia Esterházy Jánost a pilseni boryi börtönben érte. A továbbiakban idézzük Esterházy Lujza visszaemlékezését. „Már 8-án este vacsora után kiadják a parancsot, hogy a rabok, cellájukat elhagyva, a munkaszobában gyülekezzenek, ahol az éjszakát fogják tölteni másnapi szabadlábra helyezésükig. A többiekkel együtt János is ott van. S az öröm, hogy rabsága megszűnik, megsokszorozza erejét: mintha doppingszert szedett volna. Reggel a börtön udvarán sorba állítják őket. Jánost két szomszédja támogatja. A kapu kinyílik. A sor megindul a kapu felé, s az elsők már át is lépték a küszöböt, kint vannak a szabadságban. Egyszerre az őrök éles füttyjele megállítja a menetet. Két fogolynak ki kell lépnie a sorból: Jánosnak és egy másiknak. A börtön parancsnoka bejelenti: rájuk az általános amnesztia nem vonatkozik. így rendelkeztek néhány perccel ezelőtt telefonon Prágából. A többiek elhagyják a börtönt. Jánost és a másikat visszavezetik a cellájába, s rájuk zárják az ajtót." Történik mindez ma, akkor, amikor Magyarországon, Szarvason szobrot állítanak Milan R. Štefániknak. Esterházy azonban, úgy látszik, még ilyen apró gesztusra sem érdemesült akkor, amikor mindennél fontosabb volna a szlovák és a magyar nép megbékélésének a szolgálata. Deák úrék érdeke láthatóan nem a két nép egymásra találása. A szomorú csak az, hogy Esterházyn keresztül újra a szlovákiai magyarság tudomására hozták, mennyit ér a becsülete a Cseh és Szlovák Köztársaságban. MOLNÁR IMRE ESTI Nekünk, magy akit a történelem Deák történészre történésznek tud a szlovákoknak é együttélés. Ezt a: ség mártírját a n noviny nem volt Egy újság tudja, I „A Csehszlovál párizsi békekonf« minket, magyarol nyomásba döntőt testvérországot, í alatt. Biztos vagyo mány jó barátsá szédaival. Ezért el mi Beneš bukását a szovjeteknek, t barátja messzele nem tudott közös vetlen szomszédé a németekkel és met megszállás e nak a zárfüggönyi március 21. .Az utolsó évb ország szétbomlá születésének Sol bomlásból tanúin akik más országo nyitják Európábar dern kifejezéssel e kai realitások, am teni, és ha igen, tartható. Kifejezhc hogy volt és van i meghatározza a gondviselés nem akiknek sorsa köz tépve, s egyenkér hatása alá legyem ra a milliókra go mellett éltek a K akik csak akkor fc dogan élni, ha ei együttműködésbe gabb jövő felé. Ni megoldás." Új Hír McCartney ang ző véleményen vo csehszlovák korrr hogy a legtöbb e nak lakói többséc VlSSZH MÉG Tisztelt szerkc Minthogy az Ú hály révén (1991 szereztek tudomá ról szóló, a Práca ban megjelent cil egész ügye, hel} egyszer szeretnél kisebbség eme i politikai ténykedé Nem kívánok ' lan reagálására é: re válaszolni, az c maga alkosson v< viszont, ahogy a nyeket kezeli, ah mezi azokat, am iránti felületesség ső látásra is feltűr san válogat az Es tevékenységével ben. Egyrészt cil natkozásaira hely lyek tájékoztató j< Esterházy János kos, másrészt vis dón átsiklott az éi kulcsfontosságú Esterházy Jánosr misághoz fűződő mal és a bécsi magatartásáról v keztében az olva: lyos képet kapott innel kialakult sz sikkadt a magya ként, valamint a autonomisták ös; lalt szerepe, a bi sében való közv Tóth Mihái oly Esterházy életén szolutizálva, azt č lözve értékelte.