Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-08 / 236. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1991. OKTÓBER 8. A TELEVÍZIÓS TÖRVÉNY TÜKRÉBEN VÁLTOZATOK A NEMZETISÉGI ADÁSRA Ma már kevesen emlékeznek arra a viharos tévévitára, amelynek eredményeképpen J.F. Kennedy lett az Egyesült Államok elnöke. A filmszínész kinézetű, okosan és jól érvelő fiatalember szintű lemosta a pályáról a szavakat nehezen kereső', feszengő Nixont. A választási eredmény drámai módon, egyértelműen igazolta, hogy a televízió kinőtt a gyerekcipőből, önálló hatalmi tényezővé lépett elő. Az azóta eltelt három évtizedben a tévékamerák döntő módon befolyásolták a vietnami és afganisztáni háborút, a kelet-európai változásokat és a romániai forradalom győzelmét. A közelmúltban az is kiderült, hogy a műholdtévé eredményesen szegülhet szembe többmilliós hadsereget vezénylő, atomfegyverekkel (is) felszerelt puccsistákkal: az első órákban a demokratikus erők szinte egyetlen fegyvere a CNN amerikai tévétársaság moszkvai tévélánca volt, az általuk világgá röpített drámai képek pecsételték meg végül is a puccsisták sorsát. A televízió olyan félelmetes fegyverré nőtte ki magát, amely avatatlan — vagy gonosz — kezekben mérhetetlen károkat, pusztítást okozhat, népek, országok sorsát döntheti el. Áhhoz, hogy ne lehessen visszaélni vele, lehetőleg a legszélesebb nyilvánosságnak kell ellenőrzést gyakorolnia felette, hogy pártatlansága a lehető legnagyobb mértékben biztosítva legyen. Egyes európai országokban meglehetősen nagy eltérések vannak a televízió megítélését illetően, jellemző példa erre a függetlenség lehető legnagyobb biztosítása Angliában, míg az ellenkező végletet az olasz példa jelenti, ahol abban sem találnak kivetnivalót, ha ez a tömegtájékoztató eszköz pártok, politikai érdekcsoportok közvetlen befolyása alatt áll. Az állampárt által irányított közép-európai országok televíziói ideológiai titkárok közvetlen gyámkodása alatt fejtették ki tevékenységüket. Ez azt „eredményezte", hogy a tévé szerkesztői egyszerűen meg sem kapták véleménynyilvánítási lehetőségüket, hiszen felülről diktált (vagy elvárt) nézeteket kellett közvetíteniük. így aligha lehet csodálkozni azon, hogy az éppen csak formálódó demokrácia körülményei közepette, amikor pártharcoktól zajos a politikai csatatér, nehezen találnak saját magukra. Ilyen körülmények között a lehető legrövidebb időn belül rendezni kell a tévé helyzetét, hiszen napról napra nő annak veszélye, hogy olyan erők befolyása alá kerül, amelyek jóvátehetetlen károkat okozhatnak. Térségünkben ez ideig egyedül Szlovákiában született televíziós törvény (a prágai parlament egyelőre csak szakbizottsági szinten tárgyal hasonlóról, akárcsak a környező országok törvényhozása), amelyet az SZNT dicséretreméltó gyorsasággal hagyott jóvá. A július elsejétől hatályba lévő törvény — túlzás nélkül mondható — a legkorszerűbbek közé tartozik a világon: a függetlenség, pártatlanság és demokrácia hármas pillérére helyezi a televízió tevékenységét. Ahhoz, hogy ez a fontos közszolgálati intézmény független lehessen, meg kell szabadulnia az előző hatalmi rendszer béklyóitól és hatékony biztosítékokat kell kapnia, hogy az új hatalom sem köti gúzsba. Továbbá — az elmúlt évtizedek tapasztalataiból okulva — óvni kell attól, hogy ne csak a végrehajtó hatalom ne befolyásolhassa, de egyetlen párt, politikai mozgalom se írhassa elő, mit tehet ós mit nem. Hogy mindez ne csupán írott malaszt maradjon, arról a törvény hetedik paragrafusa rendelkezik a Televíziós Tanács felállításával. Ezzel egy olyan, kívülállókból álló szervet bíz meg a műsorok objektivitásának és függetlenségének szavatolásával, amely a társadalom legszélesebb rétegeit hivatott reprezentálni. A tanácsba a televízió igazgatója négy személyt, a Szlovák Köztársaság kormánya hármat, a nézők érdekeit (részben) képviselő Tanácsadó Bizottság — amely a parlamentbe be nem került pártok, egyházak, szakszervezetek és polgári tömörülések képviselőiből áll — ugyancsak három tagot delegálhat. A Tanács többi tagját a parlamenti pártok, mozgalmak egy-egy képviselője adja. A jelenlegi helyzetben ez tíz személyt jelent, így a Televíziós Tanács jelenlegi összetétele húsztagú. Tekintve, hogy mindhárom nemzetiségi mozgalmunk — az Együttélés, az MKDM és az FMK — képviselői ott ülnek a parlamentben, a tanácsnak három nemzetiségi tagja van. Az ilyenfajta válogatás azt hivatott szavatolni, hogy egyetlen párt se szerezhessen döntő befolyást a médiára, hiszen a legerősebb és a leggyengébb mozgalom is csak egyegy képviselővel van jelen, továbbá a költségvetést biztosító kormány se tudja kisajátítani magának, hiszen három delegált tagja együttesen sem teszi ki a tanács húsz százalékát. Számunkra a törvény a nemzetiségi néző emancipációját jelenti, mivel külön bekezdésben (3.§./3/pont) mondja ki, hogy a nemzetiségieknek alanyi joguk van a saját anyanyelven sugárzott televíziós adásra. Ez annyit jelent, hogy a hazai magyar, ruszin, ukrán, roma, lengyel, német néző nem ajándékba kapja a műsort, hanem egyszerűen saját jogait érvényesítve jut hozzá. Azaz, ha nem sugároznának számára, akkor alanyi jogait csorbítanák, így a televíziónak kötelessége biztosítani a nemzeti kisebbségeknek az információhoz való hozzájutást saját anyanyelvükön, akárcsak a dokumentum-, publicisztikai és kulturális műsorokat. Nyilvánvaló, hogy a jog és a valós lehetőségek között ezúttal is szakadéknyi rés tátong. Jelenleg a televízió csaknem háromszázötven millió koronás hiánnyal küzd, kevés a megfelelő szakember, ráadásul a gyártási és sugárzási sajátosságokból eredően nem érhető el változás egyik napról a másikra. A költségvetési kérdés kapcsán már a közeljövőben el kell dönteni, hogy egyáltalán hány közszolgálati műsort lehet állami pénzből fenntartani. Mert két és fél műsor (a TA 3-mal együtt) biztosításához százmilliók kellenek, ez bizonyítható tény. Ami viszont nincs ellentétben azzal, hogy — a törvény szellemében — a nemzetiségek arányszámuknak ós gazdasági súlyuknak megfelelő mennyiségű anyagi eszközt lehessen felszabadítani az ilyen jellegű műsorok készítésére és vásárlására. Rövid távon — már a jövő évben — mindenesetre törekedni kell arra, hogy naponta híradás legyen a nemzetiségek nyelvén, továbbá heti egy-két órás dokumentum-, publicisztikai stb. filmeket vetítő nemzetiségi magazin. Az adások struktúrájának változtatása során pedig egyértelműen figyelembe kell venni, hogy valamennyi nemzeti kisebbség az egész ország területén elszórtan él, tehát a műsorok egy részét mindenképpen az országos, F 1-es csatornán kell sugározni. Ezen a ponton érdemes elidőzni a nemzetiségeknek sugárzott műsorok jellegénél. Rövid távon ugyanis elképzelhetetlen, hogy a pozsonyi tévé műsorainak tíz százaléka, az F 1-es programok négy százaléka „hazai magyar" legyen. Ez fizikailag is lehetetlen, a köldöknézésbe torkolló provincializmus veszélyéről nem is beszélve. Viszont ha magyarországi filmeket eredeti hanggal, szlovák (cseh) felirattal sugároznának, ez is minden további nélkül a nemzeti kisebbségnek szóló műsornak tekinthető. Nem új ez a nap alatt, hiszen volt már ilyen eddig is, csak egy kis szépséghibával: szinte kivétel nélkül az Sz 1 -es csatorna sugározta. így végül is a csehországi magyarok nem láthatták, a szlovákiaiak meg elsősorban az érdekesség kedvéért nézték meg, tekintve, hogy a legtöbb filmet a Magyar Televízió már sugározta. Elsődleges kérdés tehát, hogy az F 1-en is legyen nemzetiségi adás. A leírtak vonatkoznak valamennyi nemzetiségre, hiszen az ő sajátosságaik is egészen hasonlóak, elsősorban a szétszórtság kérdésében. Az ily módon feliratozott film két előnynyel jár: lehetővé válik, hogy a nemzeti kisebbség saját nyelvű műsort láthasson a tévében, eközben a feliratozás gyorsan és olcsón elvégezhető. Ezzel jelentős pénzösszegek takaríthatók meg a tévé számára (mivel a szinkronizálás ezúttal szükségtelen). Ugyanígy a nemzetiségek számára - sugárzott műsornak számíthat az a film, műsor, amelyet a nemzeti kisebbség nyelvén (magyarul, ukránul, ruszinul, lengyelül, németül, románul) feliratoznak. Ez csak első megközelítésben jelenttöbbletköltséget, viszont — megfelelő kiválasztás esetén — a műsortovábbadható az anyaországbeli televíziónak, amely azt változtatás nélkül sugározhatja. Ugyanígy a hazai magyar színházaink (Jókai, Thália) felvételei hazai sugárzás után — akár a szlovák felirattal együtt is — eladhatók az MTV-nek, ahol ugyancsak bemutathatják. Egy kis jóakarat mellett rendkívül sok ötlet megvalósítható, a koprodukciós vállalkozásoktól kezdve (ahol a hangot felirattal egészítik ki) a telehidak létesítéséig, amely nem növelné a költségeket, vagy csak nagyon kicsi mértékben, hozzájárulva ezzel az egymás mellett élő népek jobb megismeréséhez, a félreértések elkerüléséhez, az előítéletek lerombolásához, egymás megbecsüléséhez. Mint már oly sokszor bebizonyosodott, minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Nem lesz ez másként a közelmúltban hatályba lépett televíziós törvénnyel sem. Viszont örvendetes tény, hogy a húsztagú bizottság több mint egyhetede nemzetiségi mozgalmaink képviselője. Lapos József és Balla Kálmán kollégámmal együtt jómagam is azon leszek, hogy ez az európai mércét megütő, korszerű törvény a gyakorlatban is a nemzetiségi tévénézők százezreinek emancipációját jelentse. OZOGÁNY ERNŐ MIT ÉR(EZ) A MAGYAR, HA PRÁGAI? MOTTÓ: „Byl jednou jeden Ŕek a ten ml ŕek, abych mu ŕek, kolikye v Ŕecku feckých Ŕek. A já mu ŕek, že nejsem Ŕek, abych mu ŕek, kolik je v Ŕecku ŕeckých Ŕek." A fenti mondókát a fiamtól tanultam, aki közel egy hónapja Prága egyik, talán mondanom sem kell, hogy cseh tanítási nyelvű alapiskolájába jár. Mostanában együtt mondjuk: „Byl jednou jeden Rek a ten mi ŕek, / abych mu ŕek,...", és a nyelvficamító mondóka szavainak kiejtése nem okoz gondot sem nekem, sem neki. A saját nevének cseh változatát (Ŕeho) is kiejtené probléma nélkül, de én is csupán nemrégiben tudtam meg, hogy a Gergelynek van cseh megfelelője is. A barátai egyébként nagyrészt „Džordž"-nak vagy „Džordžík"-nak szólítják. Bevásárlásból hazafelé menet a minap is megszólított Gergő egyik osztálytársa, a kis Kuba: —

„Dobrý den, paniDžordžíková. Pujde Džordž ven?". A legújabb népszámlálási adatok szerint Csehés Morvaországban összesen 20 143 magyar nemzetiségű állampolgár él, ebből Prágában 1594, és mindezek közül a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének csak körülbelül 200-an a tagjai. Mióta a szövetség megalakult, egyre azon töröm a fejem, hogy mi ennek az oka. Bár a magyar házaspárok száma ebben az országrészben nem is olyan kevés (az 1980-as népszámlálás szerint 2 000), a szövetség kis taglétszáma mégis nagy valószínűséggel egyrészt a vegyes házasságoknak, másrészt pedig annak „köszönhető", hogy az a magyar nemzetiségű állampolgár, aki különféle okokból nem szándékozik innen elköltözni, akárhogy is vesszük, nem nagy értelmét láthatja annak, hogy gyermekét „magyarnak" nevelje. A szülők általában attól félnek, hogy gyermekük lemarad a többi gyerektől, ha egyszerre két nyelvet kell megtanulnia, így aztán józan (?) megfontolásból otthon is csak csehül beszélnek hozzá. Sokan elégségesnek tartják, ha nyaranta a nagymama vagy a nagypapa révén „ráragad" valami a gyerekre egy szlovákiai magyar faluban. Amikor a tanévkezdés első napjaiban néhány vegyes házasságban élő ismerősömnek megpróbáltam leírni a szomorúságomat és az elkeseredettségemet, nem nagyon értettek meg. Többnyire a következő szavakkal adták értésemre elképedésüket: „De hát hogy képzeled, Ildi? Milyen iskolát szeretnél? Hát nem Csehországban élsz? Ne neveld nagyon »magyarnak« azt a gyereket, mert később szerencsétlen lesz. Legalább minden második nap cseh mesét olvassál neki elalvás előtt és ne mindig magyart". Ezt meg én nem értem. Ugyanis: én nem „magyarnak", hanem embernek nevelem a fiam, éspedig azon a nyelven, amelyet én is az anyámtól tanultam, s amely a véremben van, hiába élek több mint tíz éve Prágában. Mészöly Miklós, az 1989. december 12-dikén Budapesten megrendezett magyar—szlovák értelmiségi találkozót megnyitó beszédében így hasonlította össze „a" nyelvet az anyanyelvvel: „A kettő között csupán annyi különbség van — engedjék meg, hogy férfi-metaforát használjak —, ami a nők iránti általános szerelmünk és a személyesen nekünk adatott szerelem között van. Az intimitás fokozatáról van tehát szó. Vagyis szükségképpen az identitásérzés fokozatairól is... A saját nyelv használatának ugyanakkor van egy mélyebb dimenziója — ez pedig a puszta szólás formájának sejtjeinkbe kódolt természetessége és evidenciája. Ez az evidenica jóval több, mint politikai, jogi, alkotmányjogi stb. probléma". Mitől magyar valaki? Attól, hogy Magyarországon született? Vagy, mert magyar környezetben nőtt fel? Esetleg csak azért, mert az apja vagy az anyja magyarul beszélt hozzá? Magyar-e az én fiam itt, Csehországban, csak azért, mert magyarul beszélek hozzá? Van-e jogom magyarul beszélni hozzá, ha nem tudom biztosítani számára az anyanyelven való művelődést, ami egy életre meghatározza eljövendő képességeit ós lehetőségeit? „A társadalmi szocializálódással párhuzamosan alakul ki a gondolatok szocializálódása is: annak a képessége, hogy gondolataimat szavakba formálva közöljem másokkal, illetve mások szavakba öntött gondolatait megértsem. Ez a képesség a »második« nyelven csak akkor juthat kifejezésre, ha az »első« nyelv (az anyanyelv) teljesen megszilárdult; végigjárta a gondolkodásfejlődés útját, a fogalomalkotástól kezdve a műveleti és a kombinatorikus szakaszon keresztül a rendszeralkotásig (a fogalmak rendszerbe rendezéséig) — anyanyelven." (Miért kardoskodnunk az anyanyelvi oktatás mellett? — Magyar Szó, 1991/102.) Bevallom, a pártállam idején jóval könnyebben viseltem, hogy a többi, ám más nemzetiségű állampolgártársainkkal szemben csupán a kötelességeinket tekintve vagyunk egyenlőek. De most? Amikor éppen nemrégiben magyaráztam el a fiamnak, mert hát rákérdezett, hogy mi is az a mostanában oly sokat emlegetett demokrácia? És — ha már a kérdéseken van a sor — tényleg egyedül akarnék csak itt, Csehországban magyarnak maradni? Miért kell(ene) magamat a nemzetiségem miatt a többieknél kisebb értékűnek éreznem? Miért kell(ene) az óvodában, az orvosnál, az iskolában és másutt szinte bocsánatkérően magyaráznom, hogy magyar vagyok? És hogy nem készülök „vissza" Magyarországra? Ha lenne magyar iskola Prágában, sokkal büszkébb lennék Csehországra és a fővárosára, annak nevezetességeire, köztársasági elnökünkre, a cseh kultúrára és sokkal jobban odafigyelnék a helyi önkormányzatra is. Az illetékesek eddig úgy tértek ki ez irányú kéréseink elől, hogy szerezzünk előbb tömegbázist a szövetségünknek, és aztán majd... (az első anyagi támogatást is csak a megalakulásunk után másfél évvel kaptuk meg.) Hát igen. Nyilvánvaló, ahhoz, hogy tojás legyen, tyúk kell. Persze, nem minden tyúk tojik tojást. Van, amelyik öreg hozzá, és van, amelyik... ALFÖLDI ILDIKÓ VIGYÁZAT, AKNÁK!... ...hirdetik harsány feliratok egy fővárosszéli, szögesdrótokkal körültekintően elkerített, magánbirtok kerítésén. A mintegy hektárnyi parcella, keskeny sávban messze benyúl va a szántóföldbe, körülhatárolt szigetnek tűnik. Minden jel arra mutat: a tulajdonos a közelmúltban vehette birtokba a földet, s nagy tenniakarással látott munkához. A cseperedő zsenge gyümölcsfák s a zöldségültetvények erre engednek következtetni. Vigyázat, aknák! — hívják fel riasztóan az arra sétálók figyelmét a nagybetűs feliratok. Eltűnődöm: vajon mi vezethette a tulajdonost arra, hogy birtokát aknákkal (ijesztgetve) védje? Bizonyára az éjszakai dézsmálások, rongálások-lopások sorozata vihette rá a tulajt, hogy a szélsőséges, a harcias megoldáshoz nyúljon. Ilyen összefüggésben meg is értem a házigazda bosszankodását. De azért az aknák — az túlzás. Még akkor is, ha meg vagyok róla győződve, hogy csak ijesztgeti azokat a polgártársait, akiknek netán szándéka lenne az éj leple alatt a kertbe látogatni... Akna nem akna, tény: a dühös védekezés áldozatokkal járhat. Tavaly nyáron, egy Garamszentkereszt melletti községben, egy lakos kertjét villanyárammal „őrizte". Igaz, csak két napig. A villamosvezeték már második éjszaka leleplezte a tolvajt, aki viszont egyúttal áldozattá is vált. Két kiló paprikáért — egy emberélet! Düh, védelem, magánítélet! Ez mégsem fér a demokratikus társadalom és jogállam fogalmába. A probléma viszont létezik — és feltehetően tovább erősödik. -zsár„BOLDOG ANARCHIÁRÓL" Az anarchia, mint tudjuk, zűrzavaros közállapotot, fejetlenséget jelent. Na már most: lehet-e ilyen közállapot boldog állapot? Lehet. Hallom minap a rádióban, a rendszerváltás óta boldog anarchiában leledzik a sajtó. Aki újságolvasó, tudja, mit jelent ez. Népnyelven: mindent és mindenkit ki lehet tenni az újságba. Mindennek és mindenkinek neki lehet menni, elölről, vagy rafináltan, hátulról, ahogy tetszik, illetve a szemetet is fel lehet magasztalni. Röviden: dúl a sajtószabadság. Médiatörvény volt, nincs, és ha elkészül az új, ki tudja, érdekel-e majd valakit, még jó darabig... Sajnos, hogy így van, mondhatja az egyre inkább kiábránduló újságolvasó, akinek egy-egy cikk láttán mostanság bizony gyakran felszökik a vérnyomása, és dühösen vágja sarokba legkedvesebb lapját is. En meg azt mondom, hál' Istennek, hogy így van, az évtizedekig börtönben tartott és válogatott eszközökkel kínzott sajtó felszabadulása után végre valósághíven írhatja le/meg a közállapotokat, melyek olyanok, amilyenek. Persze, egy sajnosom azért nekem is van. Amikor másként írja le/meg, s így éppen ő maga járul hozzá az amúgy sem áttekinthető és békés közállapotok összekuszálásához, újabb és újabb feszültségek keltéséhez és fenntartásához. Mint naponta tapasztalhatjuk, lehet továbbra is felelőtlenül írni és redaktorkodni. Csak most már a szabadság zászlaja alatt. Lehet hazudni, féligazságokat közreadni, visszaélni tömegek tájékozatlanságával. Sőt, lehet most már nemzeti húrokon játszva játszani a szuperjani újságírót („ez igen, ez a mi fiunk, jól megmondta nekik"), akinek természetesen azzal a „páratlan tehetségével és bátorságával" eszébe se jut, hogy évtizedekig jószomszédságban élő embereket uszít-ugraszt rendre egymásnak. Hogy gyűlöletet ébreszt. Egyik „nagyszerű" írását a másik után adja le, aztán, mit sem törődve a következményekkel, beül valamelyik kávéházba és vigyorogva vodkázik, fújja a füstöt hasonszőrű elvbarátai csodáló tekintetének koszorújában. A balhét nem ő viszi el. (bodnár) EGY FLEKK