Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-08 / 236. szám, kedd

1991. OKTÓBER 8. ÚJ SZÓI KULTÚRA 6 Kis NYELVŐR FELVEHETJÜK-E A TELEFONT? Helyes-e, ha azt mondjuk: felvesszük a telefont, amikor cseng, holott csak a kagylóját vesszük fel, nem az egész készüléket? — kérdezte egy ismerősöm a minap. Effajta kérdést azok szoktak feltenni, akik ügyelnek arra, hogy helyesen fejezzék ki gondolataikat, pontos képet fessenek a valóságról, vagyis a nyelvi kifejezések logikus voltát is szeretik vizsgálni. Ha ellentmondást fedeznek fel a valóság és az ábrázolására felhasznált nyelvi eszközök között, kétely ébred bennük: nem helytelenül fejezték-e ki magukat, hiszen amit mondtak, az illogikus. Csakhogy a nyelvben nem mindig az a helyes, ami logikus, s nem mindig helvtelen, ami logikátlan. Vajon logikus-e, ha azt mondom: Fejembe tettem a kalapom, mivel csak a fejemre tettem? De mondatszerkesztési szabályaink szerint e kifejezésmód ellen nem emelhetünk kifogást, sőt nyelvünk magyarossága szempontjából a belviszonyragos alak jobb ebben az esetben, mint a külviszonyragos. És vajon csakugyan félreérthető-e, ha azt mondjuk, hogy felvesszük a telefont, amikor csupán a kagylóját emeljük fel? Ez sem érthető félre, hiszen a telefon szó értelme ilyen esetben a kagylóra szűkülhet le. A magyarban — de más nyelvekben is — közismert jelenség a névátvitel. Ennek segítségével nagyon sok szót alkotunk: ismert szavakat viszünk át bizonyos összefüggések alapján új dolgokra, fogalmakra. így alakultak ki többjelentésű szavaink; így szabadulunk meg attól a gondtól, hogy minden új dolognak, fogalomnak új nevet találjunk ki. Az írásra használt eszköznek azért toll a neve ma is, mert egykor a madártoll töltötte tje ezt a szerepet. Egy edényfajtának azért lábas ma is a neve, mert régen lábakon helyezték el a tűz fölött. S kit zavar, hogy ennek ma már nincs lába? Tehát az alaki hasonlóság, a közös funkció és sok más szempont ok lehet arra, hogy egy ismert szóval egy másik fogalmat nevezzünk meg. Ilyen szempont a dolgok közötti kapcsolat, összefüggés felismerése is. Kirándul holnap az iskola— mondjuk, noha az, amit általában az iskola szón érteni szoktunk, a helyén marad. Csak a pedagógusok és a tanulók kirándulnak. Ebben az esetben az iskola szó őket jelöli. „Nekünk Mohács kell" — írta Ady, de nyilván nem a városra gondolt, hanem az ott történt tragédiára: csatavesztésre. Gyakran nevezünk meg egy-egy dolgot valamelyik részének a nevével: a hajót a vitorla szóval; az elhajózik helyett azt mondjuk néha: elvitorlázott. A 'fej' jelentésű fő szó olykor az embert jelentheti: Harminc fő volt jelen. A lélek szó szintén jelenthet embert, személyt: „Lélek az ajtón se' be, se' ki!" — írja Arany János Tetemre hívás című költeményében. A kéz úgyszintén, ha azt mondjuk: Elkel itt a dolgos kéz. A kagyló helyett a telefon említése ennek fordítottja: az egész nevével jelöljük a részt. Az eszközt egyik alkatrészének nevével. Bár ez ritkább jelenség az előbbinél, azért találunk rá példát. Megszól a világ — mondjuk olykor, de korántsem a világmindenségre, csak az emberekre gondolunk. Szépen kinyílt a barackfa — halljuk, noha csak a virágai nyíltak ki. Az alma, a körte rendszerint magát az ehető, a fogyasztható gyümölcsöt jelöli, de a szőlő nem csupán az ehető szőlőszemek neve, hanem ezzel nevezzük meg az egész fürtös termést, ennek cserjéjét, sőt termőterületét is. De ha azt mondjuk: Szívesen eszem szőlőt, akkor csupán a bogyók, szemek fogyasztására gondolunk. A harangok hangja helyett előfordul a kissé költői tornyok hangja kifejezés: A tornyok hangja messze elhallatszott tiszta időben. De kevésbé költői példa is akad. Hányszor rászól a szülő a gyermekre: Húzd le rendesen a WC-t! Pedig nem a WC-t húzza le, hanem az öblítőjét, illetve az öblítő láncát, zsinórját. Kiöntöm a szemétkosarat — mondjuk, noha csak a benne levő szemetet öntjük ki. JAKAB ISTVÁN KÚTFOT KARL R. POPPER: A HISTORICIZMUS NYOMORÚSÁGA „E könyv alapvető gondolata — hogy a történelmi e/rendeltetésbe vetett hit puszta babona, és sem tudományos, sem más racionális módszer nem képes előre jelezni az emberi történelem menetét — 1919—1920 telére nyúlik vissza... célja annak megmutatása, hogy a historicizmus terméketlen módszer... Azóta sikerült megcáfolnom a historicizmust. Megmutattam, hogy szigorúan logikai okokból lehetetlen előre jeleznünk a történelem jövőbeli menetét" — írja a szerző, az 1902-ben született, a tudtunkkal még élő Kari Popper, korunk nagy filozófusa. Ehhez már csak az ajánlást kell idéznünk: „Emlékül mindazoknak, bármely felekezethez, nemzethez vagy fajhoz tartoztak is, akik a történelmi elrendeltetés megmásíthatatlan, törvényeibe vetett fasiszta vagy kommunista hit áldozatául estek." Az, hogy a könyv gondolata az első világháború utáni korszakra nyúlik vissza, s hogy 1935—36-ban íródott és jelent meg, pontosan jelzi, minek nyomán jutott Popper a historicizmus nyomorúságának gondolatára: az első világháború, majd a hitlerizmus hatalomrajutása s a sztálini perek — mindez együtt formálta a popperi gondolatot. Csupán a gyöngébbek kedvéért tesszük hozzá, hogy a cím, természetesen, utalás A filozófia nyomorúságára, Marx első jelentős munkájára, következésképpen éles polemika „annak a nagy »historicista« gondolkodónak a művével, aki Popper szerint oly jelentős mértékben tehető felelőssé a XX. század totalitárius tendenciáiért." Dehát kicsoda is Kari Popper, s miért jelentős ez a több, mint fél évszázada született tanulmánya? Mint említettük, 1902-ben született a „nagy Bécsben" Freud, Schöberg, Musil, Wittgenstein ifjabb kortársaként, a széthulló Monarchia légkörében. Ám hamarosan tovább áll a válságos évek s a fenyegető fasizmus miatt, s előbb Új-Zélandban telepedik le, majd véglegesen Angliában. Tudománnyal és történelemfilozófiával foglalkozik mindenekelőtt, s nevét nem is e mostani tanulmánya teszi világszerte ismertté, hanem a következő írás, amely A nyílt társadalom és ellenségei címmel jelent meg s tette egycsapásra istenitetté avagy gyűlöltté Popper nevét. (Talán emlékszünk rá, magyarul is megjelent egy ilyen című könyv, úgy másfél—két évtizeddel ezelőtt, az „antimarxista" Kari Popper cáfolatául.) Térjünk vissza A historicizmus nyomorúságához. „Galilei és Newton működésével a fizika sikerei minden várakozást fölülmúltak, s így messze maga mögé utasította az összes többi tudományt. S amióta föltűnt Pasteur — a biológia Galileije —, a biológia is csaknem ugyanilyen sikeres. Úgy látszik, hogy a társadalomtudományoknak még alighanem várniuk kell egy Galileire" — hangzik el az alaptétel tüstént a tanulmány legelején s következnek a historicizmus tételei, illetve azok cáfolatai. Mindenekelőtt a historicizmus antinaturalista tételei: az általánosítás, a kísérlet, az újdonság, a komplexitás, az előrejelzés pontatlansága, az objektivitás és értékelés, a hólizmus, az intuitív megértés, a kvantitatív módszerek és az esszencializmus avagy nominalizmus. Valamennyi közül az általánosítás „cáfolatából" idézünk, mutatóba: „A historicizmus szerint az általánosítás lehetősége és sikere a természettudományokban a természet általános egyöntetűségén nyugszik: azon a megfigyelésen, hogy hasonló körülmények között hasonló dolgok történnek. Ez a térben és időben egyaránt érvényesnek tartott elv alapozza meg a fizika módszerét. Ez az elv szükségképpen használhatatlan a szociológiában, állítják a historicisták" — írja Popper s következik a cáfolat, amelyet, persze, nem részletezhetünk, ahogyan a többi tétel cáfolatát sem, csupán felhívjuk termékeny gondolataira az olvasó figyelmét. Mert az antinaturalista tételek után következnek a pronaturalisták s aztán mindkettőnek a kritikája: A kritika gyakorlati céljai — A szociológia technikai megközelítése — Fokozatos és utópikus társadalomátalakítás — Szentségtelen Szövetség az utópizmussal — Az általánosítás korlátairól — Van-e törvénye az evolúciónak — A redukció módszere. Előrejelzés és prófécia — A haladás intézményes elmélete — A historicizmus érzelmi vonása — íme, néhány cím e kritikákból, megintcsak jelzésszerűen. S végezetül Kari Popper üzenete: „Ha hiszünk a történelmi elrendeltetésben, lényünkben éppen azt oltjuk ki, ami sajátszerűségét adja. Az eljövendő nem megmásíthatatlan, amiként mi sem vagyunk tévedhetetlenek: racionalizmusunk kritikai racionalizmus. A dolgok formálhatók, s mi arra rendeltettünk, hogy formáljuk őket. Próbálkozunk és tévedünk, s csak hibáinkból tanulhatunk. " Popper dolgozata az Akadémiai Kiadó kitűnő Hermész Könyvek sorozatában látott napvilágot. MÁSOK ÍRTÁK A HITÉLET FELLENDÜLÉSE CSEHSZLOVÁKIÁBAN A csehszlovákiai valláslélektani kutatások rohamos, a Nyugaton lezajlott folyamatra emlékeztető fellendülésénekfontosságára hívja fel a figyelmet a Kultúrny život idei 38. számában Juraj Zelman. Az elmúlt időszak a hitéletben ugyanis rendkívüli lelki sivatagot hagyott maga után. A szerző a hozzáférhető szakirodalmi források és statisztikai adatok alapján kísérletet tesz annak megragadására, hogy Csehszlovákiában, de főleg Szlovákia területén miként alakult a hívők és nem hívők aránya és társadalmi szerepe. Hivatkozik az 1890 és 1950 közötti népszámlálási adatokból megállapított tényállásra, mely szerint a szóban forgó időszakban Szlovákia lakosainak 99 százaléka vallásos volt, tehát valamilyen felekezethez tartozott. A vallásgyakorlás 1950-et követően már nem szerepelt a népszámlálási kérdőíveken. Mára Csehországban a népesség 30 százaléka vallásos, 47 százaléka pedig nem hívő. Szlovákiában ez az arány éppen fordított, 61,5 százalék vallásos, míg 22,3 százalék nem. A negyvenes évek elején egyébként jelentkezett a korábbi konzervatív hitélet megváltoztatására irányuló igény, minthogy — František Mikloško szerint— ráébredtek: „A hagyományos és formálissá vált katolicizmus tartalmatlan és üres". Radikális változások álltak be a szlovákok vallásosságában 1948-at követően. Csehszlovákia egész területén elkezdődött a papok üldöztetése, a kolostorok és rendházak felszámolása, a társadalom minden területére kiterjedő ateizmus erőszakos terjesztése. A teljes értékű hitélet felújítására 1968 tavaszán ugyan kísérlet történt, de az végül is, mint ismeretes, meghiúsult. A hetvenes években a vallást érintő kutatások és felismerések dokumentumértékét alaposan lerontotta a megideologizálás. De az eredményeket jócskán torzította már maga az adatgyűjtés, a sugalmazó kérdésfeltevés és a kérdezetteknek a saját valós véleményüket elhallgató magatartása. Az 1968-ból, 1989-ből és 1991-ből származó adatok összevetése alapján úgy tűnik, hogy a szóban forgó két évtized alatt hozzávetőleg 10 százalékkal csökkent a hívők és 7-8 százalékkal nőtt a nem hívők aránya. A hivatalos enciklopédiái adatszolgáltatás által eszközölt ideológiai csúsztatások 1221 százalék között mozogtak. Az újból életre kelő valláslélektani kutatások mindenekelőtt a vallásgyakorlás pszichológiai vonatkozásait, a vallásoktatás lélektanát, a hitélet minőségének és a hívő ember egyéniségének, a vallási közösség szerepének vizsgálatát ölelik fel. Csak ilyen átfogó megközelítéssel mutatható ki — hangsúlyozza befejezésül a szerző —, érdemlegesen a vallás befogadását és elutasítását befolyásoló tényezők szerepe. KORLATOKTOL MENTES KÖNYVCSERÉT! A hazai könyvtárakat sújtó postai díjszabás és vámrendszer bénító képtelenségeiről írt cikket aNárodna obrodában (1991. augusztus 20.) Miroslav Bielik szlovák könyvtári szakember. Felhívja a figyelmet arra, hogy a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságban mindmáig nem érvényes az a kedvezmény, melyet a Nemzetközi Postaügyi Szövetség kilátásba helyez bizonyos sajtó- és nyomdatermékek esetében. Sőt, a csehszlovákiai postai díjszabás valójában jóval magasabb, mint más európai országokban. Az a kedvezmény, amely jelentős számú címzett és nagyobb könyvszállítmányok együttes meglétekor kijár, csakúgy az egyes sajtótermékekkel kapcsolatos 30, illetve 50 százalékos engedmény — amit a könyvtárak joggal követelnek — függőben van. Úgyszintén komoly, a nemzetközi könyv- és folyóiratcserét, valamint a nemzetközi könyvtárközi kölcsönzést bonyolító tehertétel az érvényes vámszabályok betartása. Az idevonatkozó előírások értelmében minden könyvküldeményt, akár behozatalról, akár kivitelről van szó, három példányban elkészített elvámolási javaslattal kell ellátni, ami a szlovákiai könyvtáraktól hozzávetőleg 500 óra többletmunkát és másfél tonnányi felesleges papírfelhasználást követel. A kevés rendelkezésre álló pénz és a magas postadíj egyenesen veszélybe sodorja az effektív dokumentumcserének azt az útját, amely lehetővé tenné a külföldi információszerzés legolcsóbb lebonyolítását. A könyvtárak és vámigazgatóságok szintjén folyó közös kiútkeresés bizonyítja, hogy kölcsönös jóindulat esetén a fenti problémára található megoldás. A külkereskedelmi miniszter egyébként ez év februárjában mentesítette a szállítmányokat a magas elvámolási javaslat benyújtásától, ami elsősorban a tudományos és műszaki jellegű, valamint a tömegtájékoztatási eszközök révén megvalósuló ismeretterjesztő kiadványokra és a könyvtárak, tudományos intézmények, múzeumok közötti, pénzelszámolás nélküli cserére vonatkozik. Javaslat készül a vámolási eljárás leegyszerűsítésére olyan esetekben is, amikor a könyvszállítmány értéke nem haladja meg a 10 ezer koronát. A MAGÁNKÖNYVTARAK GONDJAI Fél kezén is meg tudná számolni a prágai, sajátos, eredeti kínálatot nyújtani képes magángalériák számát — nyilatkozta a Lidové novinyban (1991. szeptember 11.) Tomáš Procházka, az MXM magánképtár tulajdonosa. Elmondta, szívesen várja a versenytársakat, mert ennek a művészet látja hasznát. A tulajdonos igyekszik bécsi, frankfurti és müncheni tárlatokon külföldi kapcsolatokat teremteni. „A nyugati galériák végigjárása rendkívül hasznos volt számomra. A műpártoló ember éppúgy megtalálja a maga társát, mintha csak saját on/ost keresne" — mondotta. Itthon az állandó érdeklődők körének kialakulását, szerinte, megnehezítik a modern művészet ismeretében mutatkozó roppant hézagok. Haszonról nehéz beszélni, mint általában a kultúra területén; a kockázatot csak a művészet iránti áhítattal lehet vállalni. Azt viszont meglehetősen nehezményezi a képtártulajdonos, hogy a művelődési minisztérium kiválasztás alapján támogat egyestárlatokat. -sfA KÖHYV FÖLDÍSZÍTI LELKÜNK E

letünk csupa vándorlás. Állandóan úton vagyunk. Csillagok játszanak velünk. Hívnak, csalogatnak bennünket új tájak és célok felé, hogy végre-valahára megpillantsuk a csodát. S mi e kettős vándorlázban hol föllelkesülünk, hol elcsüggedünk. Azért kettős ez a vándorlás, mert egyrészt a külső világban utazunk, másrészt bent, a lélekben. Itt is, ott is gyűlnek a tapasztalatok, itt is, ott is sokasodnak az élmények. Hol borongó, hol meg színesen villódzó tájak kerülnek elibénk. Ami a külvilágban megesik velünk, azt lelkünkben újra átéljük. Az eseményeket át is afakfthat/uk, színezhetjük. Fantáziánk játékos csapongásában olybá varázsolhatjuk, amilyenné akarjuk. A világban, a való életben csalódások érnek, érhetnek bennünket, akkor is, ha nem akarjuk. Belső világunkat azonban mi alakítjuk, belső vándorlásainknak mi szabunk irányt. Még akkor is, ha a valóság szorosan egybefonódik lelki életünkkel. Hogy szépen, értelmesen, emberhez méltóan éljünk, állandóan gazdagítanunk kell lelki világunkat. Ennek föltétele, hogy megismerjük mindazt a szépet és jót, amit az emberiség több ezeréves kultúrája fölhalmozott. A zene, a képzőművészet, az építészet és az irodalom holt hanggá, anyaggá, betűvé változna, ha az ember nem lényegítené át, nem tenné a magáévá, s nem keltené életre újra meg újra. Bizony mondom, sivatagban vándorol az az ember, akit soha meg nem érintett a művészetek varázspálcája, aki soha könyvet nem vett a kezébe. Még ma is a könyv a legalkalmasabb, legcélravezetőbb művelődési eszköz. Aki már zsenge gyermekkorában könyvet vesz a kezébe, többé nem tud szabadulni varázsköréből. Még a televízió képernyője sem tudja eltántorítani az olvasástól. Az olvasó ember vándorútja nem vezet, nem is vezethet pusztaságon át. Gazdag, színes, változatos tájon vándorol, a nap, a hold és a csillagok ragyogásában. S mindig távol tartja a tolakodó sötétséget, tudatlanságot, közönyt. Hogy szép és gazdagon művelt lesz-e a lelkünk, vagy muharos, gazos táj, elsősorban az dönti el, ki mit olvas, ki mennyit olvas, s olvasmányaiból mennyit halmoz föl szellemében. Az olvasó ember vágya csillapíthatatlan. Mindig több szépségre vágyik, mindig több tudományra kíváncsi, mindig nagyobb részt akar kisajátítani a kultúrából. A gyermekkor a mesével kezdődik. A kar i maszkor a kalandregények világa. Az ifjúés felnőttkor a világ- és kortárs irodalom meghódításának időszaka. Igazán akkor lombosodik ki az erdő, amely olvasmányaink minőségét és sokaságát jelenti. De akkor már válogatunk, mert rájövünk, mindent nem tudunk elolvasni, amit a világirodalom kínál. Ám a legjelentősebb alkotásokat magunkévá kell tennünk. S mit kapunk mindezért cserébe? Értelmes, gazdag életet, kalandot és tudást, élmények garmadáját, szellemünk gyarapodását és kiegyensúlyozottságát, a tájékozódás széles horizontját. Olyan változások mennek végbe bennünk, mint a Stradivári-hegedűben. Az évtizedes, évszázados hegedűjáték kirostálja a fa anyagából a durvább rostokat, s a hang egyre tisztább, egyre áttetszőbb lesz. A könyv is kirostálja belőlünk rossz tulajdonságainkat, szellemünk érzékenyebbé finomul, gondolkodásunk tisztábbá nemesedik. Anatole France mondja: „A könyv minden szava egy-egy rejtelmes ujj, amely úgy érinti agyvelőnk egy-egy idegszálát, mint valami hárfa húrját, és hangot ébreszt zengő lelkünkben". D.Gy.