Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-01 / 230. szám, kedd

RIPORT - INTERJÚ ÚJ szól „LENT", NAGYGÉRESBEN Királyhelmec és Nagygéres között akár a Párizs—Dakar reli egyik szakaszát is le lehetne bonyolítani. Annyi a homok az ötödosztályú úttesten. Igaz, csak Kisgéresig, de azért onnan tovább, a nagyobbik Géresbe sem sétalovaglás az autózás, pláne, ha „összefut" két-három kocsi meg egy traktor. Itt másként kell vezetni. A királyhelmeci születésű, negyvenhárom éves tarr Lajos hetventó'l lakik Nagygéresbefi, nyolcvanhattól kilencvenig a helyi rfemzeti bizottság elnöke volt, kilencventől a falu polgármestere, a választásokon 469 szavazatot kapott, a másik jelölt 98-at. Ha már a számoknál tartunk: Nagygéres 958 lakosából 855 magyar nemzetiségű — 102 szlovák, 1 ukrán. Az aktív korosztályba tartozó 428 személy közül legtöbben a helyi szövetkezetben és a vasútnál dolgoznak, az állásban levők száma azonban összesen nem éri el a 300-at; az otthon maradók között egyre több a munkanélküli. Tarr Lajos — különben gyermekkori jópajtásom, akivel az elmúlt két évtizedben talán mindössze kétszer találkoztam — azt mondja, megpillantván kocsimat, vigyem odébb, mert a községháza és a park közötti szűk átjáróban végigcsíkozhatja az oldalát valamilyen teherautó, álljak tovább néhány méterrel, a „kultúrház" mellé. Ott meg felrobbanhat, mondom neki, ugyanis ahová mutat, nyílt lángon szurok fortyog horpadt edényben. „Feljött a parkett a kultúrházban", azt javítja két munkás, a hét végén műsor lesz itt, Petrécs Anna, Boráros Imre, Kövesdi Szabó Mária, Pólós Árpád hozza, Nevetni kell! címmel. Ezután átmegyünk még egy pillanatra a könyvtárnak, postának, tűzoltóságnak is helyet adó „központi" épület túloldalára, ahol daruval próbálnak teherautóra emelni egy hatalmas szeméttárolót. Nem megy. „Látod, ezt is meg kell oldani. Telerakják mindennel, még sparhelt is van benne. A múlt télen tönkrement egy ilyen konténer, hordták bele a forró hamut." Tarr Lajos életében tehát folytatódik az, amit nyolcvanhatban elkezdett, csak ezúttal más körülmények között. — Többen figyelmeztettek, ne induljak a választásokon, legalábbis az első évekre ne vállaljam el a polgármesteri tisztséget, mert a rendszerváltás rengeteg problémával jár. Óriási bizalmat éreztem a falu részéről, vállalnom kellett. Hát gond, az van; a legégetőbbek megoldását szeretnénk folytatni úgy, ahogy az elmúlt négy évben csináltuk. Befejezni a megkezdett akciókat, bevezetni a központi vizet, felújítani, rendbe tenni a közutakat, ravatalozó is kellene. — Csak... — Csak nincs pénzünk. Állami támogatás nélkül nagyobb beruházásba nem tudunk belefogni. Öszszeálltunk Kisgéressel, a központi víz bevezetésére, kilincseltünk a pénzügyminisztériumban meg a környezetvédelmiben, hiába. Mintegy kétezer-kétezerötszáz ember vízproblémája oldódna meg. — Az előbb kint mintha olyasmit mondtál volna, azért jön pénz. — Igen, valami, ilyen-olyan forrásokból. Az adóhivataltól. De mindez együttvéve sem elég nagyobb akciókra. Ha a mezőgazdasági és ipari dolgozók adójából a 13 százalék helyett 40—50 százalék kerülne az önkormányzat kasszájába, más lenne a helyzet. így nálunk mindössze 518 ezer korona jön be, 40 ezer egyéb adókból. Összesen tehát 558 ezer koronából kell gazdálkodnunk ebben az évben. Csak egy négyszáz méter hosszú útszakasz, mely most készül, 222 ezer korona. És akkor hol van még a többi. Meg aztán ez a fél millió nem egyszerre van, hanem 30—40 ezer koronánként csepeg, emellett most már úgy néz ki, hogy be sem jön az évvégéig. Egyébként ebből tartjuk fenn a kultúrházat, a nyugdíjasok klubját, ebből fizetjük az önkormányzat bérét, fűtést, villanyt stb. Mi marad? Ha elkezdenénk a ravatalozó építését, csak közadakozásból valósulhatna meg, mivel a kilencedik helyen szerepel az állami költségvetési listán. A víz az első' helyen, mégsem kaptuk meg az állami dotációt. Másutt a kultúrházra is kaptak, holott az csak az ötödik helyen van. Azt mondják fenn, hogy ez a mi vidékünk jól el van látva mindennel, méghozzá magas szinten. Hát igen, amikor még a halottainkat is a lakásban kell tartani, amíg elindulnak utolsó útjukra. Bevételeinkkel akkor kezdhetnénk valamit, ha két évig leállnánk mindennel, és összegyűjthetnénk minden pénzt egy összegbe. — Minthogy eddig nem beszéltél róla, azt kell gondolnom, hogy ti nem vállalkoztok, nem privatizáltok. — Ez is probléma itt. Egyelőre két magánvállalkozó van a faluban, egy vegyeskereskedés indult be, meg a kocsmát vették bérbe. Ennek eredményeként javult az ellátás, de az önkormányzat kasszájába nem sokat hoz. Szűkösek itt a lehetőségek. Mi nem tudunk olyasmit csinálni, amibó'l jövedelem származna. A helyi munkanélküliekből megpróbálunk kialakítani egy, közhasznú munkát végző csoportot, például kőműveseket foglalkoztatni. — A szomszédban, a postán, úgy tapasztaltam, a kis faluhoz képest nagy a forgalom, és ez mozgásról árulkodik. De panaszkodnak is az emberek. Szerinted milyen a közhangulat? — Uralkodóvá vált a bizonytalanság érzése — hogyan alakul a jövő. Ami azelőtt volt, különböző juttatások, szénpénz stb., az most már nincs. Valamiképpen enyhíteni kell a nyugdíjasok fűtési gondjain. Nő a munkanélküliek száma, ugyanakkor vannak olyanok, akik öt-tíz évig sehol nem dolgoztak, most meg kapják a munkanélküli segélyt. Ezt magam sem helyeslem. Veszélyben van a szövetkezet, megtörténhet, ha nem bizonyul életképesnek, száztíz ember marad munka nélkül. Bekövetkezhet ez, nem tudják értékesíteni a termést, az állatokat sem. Áll minden. — A kultúra is, gondolom. Amikor néhány évvel ezelőtt itt jártam, a helyi művelődésről beszélgetve, már akkor azt mondtátok, állóvíz az egész. — Változtatni akarunk, jobban, tartalmasabban élni, ez nem vitás. És a kulturális élet fellendítése legalább annyira fontos, mint más területeké. A könyvtárat sikerült áthelyezni ide, a művelődési házba, de nincs olyan mértékben kihasználva, ahogy szeretnénk. Bízunk abban, hogy a tanítók nem lesznek annyira elfoglalva, mint azelőtt és többet tesznek a kultúráért. Nagygéresből Királyhelmec felé, porfelhőt húzva magam után ismét, eszembe jutott, amit egy másik bodrogközi polgármester mondott: „A parlamenti képviselők messze vannak tőlünk, nem tudják, mi van lent. Pozsonyban egy egészen más világban élnek." Könnyű azt mondani, hogy fogjanak össze a helyi közösségek, övék most már a hatalom, vállalkozzanak, privatizáljanak. Mit és miből, az olyan kis falvakban, mint Nagygéres? Amikor ráadásul az egyes emberre úgy zuhan rá a jelen, hogy a másnapot is alig látja. BODNÁR GYULA az egyik tömböt eladnák a lakosságnak, a másik kettőt pedig szétosztanák az arra rászorulók között; elsősorban a nyugdíjasok és a kispénzű nagycsaládosok között. De hogy ez a szép és nemes terv megvalósulhasson, előbb pénzre v an szükség. Van még egy kiegyenlítetlen számla. Arról a 12 millió koronáról van szó, mely a szóban forgó öt lakásegységen keletkezett kárt öleli fel. — A kárfelmérés eredményét összegező jegyzőkönyvet benyújtottuk a hadügyminisztériumnak. A város 1,2 millió koronát kapott a szovjet hadsereg által okozott károk helyreállítására, egytizedét annak, ami járna. És még akkor nem beszéltem arról a hozzávetőleg 150 milliós kárról, amely a műemlékjellegű épületeken keletkezett. Ne legyek próféta, de szerintem ez a számla kiegyenlítetlen marad. És még ezer meg ezer hasonló számla valószínűleg kiegyenlítettlen marad a Szovjetunió részéről. S mivel az önkormányzatnak nincs pénze, hogy önerőből helyreállítassa a szovjet hadsereg által „használt" épületeket, nincs más hátra, mint eladni az úgy-ahogy helyrepofozott lakásokat. Minél előbb, minél jobban. így a polgár lakáshoz jut, az önkormányzat meg pénzhez. S hogy mégis mennyiért vesztegetnék ezeket a lakásokat? — A bírósági szakértő felértékelése alapján egy egyszobás lakás ára 60—70 ezer korona között mozogna, a háromszobásoké 130 ezer lenne. A lakásszövetkezet egyszobás lakásért 130 ezer korona beugrót kér, a háromszobásokért kb. 200 eziet. Mi ezeket a lakásokat öröklakásokként jutányos áron adnánk el. Sok vagy kevés 130 ezer azokért a lakásokért — döntse el az, aki majd megveszi. Mert ahogy a polgármester úr mondta: „Ez kereslet és kínálat kérdése." Hiszen a mai világban, amikor tudjuk, nem könnyű lakáshoz jutni, minden lakható négyzetméterre szükség van. Arra a négy lakótömbre is szükség lenne mielőbb. Mert lakni: alapvető emberi szükséglet. S egyelőre ez a lényeg. S. FORGON SZILVIA 1991. OKTÓBER 1. FLASKÓHÁBORÚ? A BOLTOKBAN, A RAKTÁRAKBAN MÁR NEM FÉRNEK EL* ÜRES ÜVEGEK A KORMÁNY ASZTALÁRA? Az utóbbi időben sokan kapnak dührohamot az üzletekben. Immár nem csak az áruhiány okozza ezt; és úgy tűnik, az árakkal is megbékéltek a fogyasztók, hanem az idegesség forrása a „Palackokat nem váltunk vissza!" felirat. Vajon mi okozza ezt? — tettük fel a kérdést Jana Habáňová mérnöknek, a Szlovák Köztársaság Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztériumában. — Nem tudok egyértelmű magyarázatot adni. Tény: a szállítóimegrendelői kapcsolatok teljesen fellazultak. A törvény csupán a kereskedelmi szervezeteknek írja elő a visszaváltás kötelezettségét, a gyártókra és a fogyasztókra ez nem vonatkozik. • Tehát a kereskedelem köteles visszaváltani az üres üvegeket... — Igen, de a fogyasztóknál már olyan mennyiségű palack halmozódott fel, hogy képtelen erre. Ha az összeset visszavennénk, a boltokat is bezárhatnánk, mert a raktárakkal együtt azok is megtelnének üvegekkel. • Mi tehát a megoldás? — Egyelőre ezt sem tudom megmondani. Kevés az üvegek elszállítására alkalmas láda. Enélkül viszont a gyártó a palackokat nem veszi át a kereskedelemtó'l. Már azt is terveztük, hogy ládákat gyártanunk. Az ára miatt, de az állami kereskedelemnek erre nincs fedezete. • Ne haragudjon, de nem értem a probléma lényegét. Ezek szerint a gyártónak nincs szüksége az üres üvegekre. Akkor viszont mibe palackozza az italokat? — Ez számunkra is rejtély. Például a tapolcsányi sörgyárban is annyi az üres üveg, hogy maguk sem tudnak azzal mit kezdeni. • A sörösüveg-felesleget, állítólag, egyrészt a cseh szállítók számlájára írják... — Valóban. A cseh gyártók elsősorban a nyár folyamán értékesítettek sok sört Szlovákiában és az üvegek nagy része ittmaradt. • Hol okozza a legnagyobb problémát az üres üvegek felha' mozódása? — Szlovákia szinte minden részén kisebb-nagyobb gondot jelent. Pontosabb adatokat Pozsonyból tudnék mondani. Épp a napokban került kezembe az itteni élelmiszerkereskedelmi vállalat „helyzetjelentése". Az ország különböző pontjairól sikerült ezer darab ásványvizes, ugyanennyi kólás és 1800 sörös ládát beszerezniük. De mi ez ahhoz képest, hogy csupán a sörösüvegekre 22 ezer ládára volna szükségük. A nagyraktárukban 117 ezer üres üveggel megtöltött láda, illetve 3 492 000 palack található. A szállítók csak a szükséges mennyiséget viszik el. A kereskedelem pedig fizeti a kötbért. • Eszerint nem csupán a fogyasztó, hanem az állami kereskedelem is tehetetlen! — Valahogy így van. A Szlovák Kereskedelmi Felügyelőség igazgatónője figyelmeztette a boltvezetőket, hogy kötelesek visszaváltani az üvegeket, mert ellenkező esetben megbüntetik őket. De mit tegyenek, ha már mozogni is alig tudnak a palackoktól? Tárcánk eddigi próbálkozásai e tekintetben sikertelenek voltak. A mezőgazdasági és élelmezésügyi, valamint a pénzügyminisztériummal folytatunk tárgyalásokat. Ha nem sikerül megegyeznünk, a kormány lesz kénytelen foglalkozni a témával, illetve megoldást kell találni az üres üvegek ügyében. Addig csak arra kérhetjük a fogyasztókat: legyenek türelemmel. • Hát...ötletnek nem rossz, megoldásnak édeskevés! DEÁK TERÉZ A LAKAS IS ARU KI FIZETI MEG A KÜLÖNBÖZETET? Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér, tartja a közmondás, amelynek hallatán, azt hiszem, mostanában a legtöbb önkormányzat hideglelést kap. Hiszen annyi mindent kellene azzal a bizonyos takaróval betakarni, s bizony valami mindig fedetlenül marad. Itt van például a lakáshelyzet: az egész országban nagy a káosz és a zűrzavar e téren, az építkezések állnak, nincsenek kiutalásra váró lakások — csak kérvényezők vannak és panaszosok és hajléktalanok. A lakáshivatalban egymásnak adják a kilincset a lakásigénylők, de hiába. Nincs ez másképp Komáromban sem. Mint azt Pásztor István polgármestertől megtudtam, a városi hivatalban mintegy 1800 lakásigénylést tartanak nyilván, de évente csak 20—30 lakást tudnak kiutalni, ennyi szabadul fel az elköltözésekkel, az elhalálozásokkal. Több nincs. Illetve volna, de kiutalhatatlan állagúak. Négy olyan lakástömbről van szó, amelyben a Komáromban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok tisztjei laktak. Hogy mióta is? A lakástömböket 1978—80-ban építették, az ún. komplex lakásépítés keretében. Öt negyvenlakásos épületről van szó, amelyet ugyan állami lakásokként építettek a lakosság számára, de felsőbb utasításra a város kénytelen volt átengedni a szovjet hadseregnek. Az épületeket szovjet tiszti családok lakták 1990. december 31-ig, amikoris távoztak Komárom városából. S maradt utánuk négy tönkrement, kirabolt, szétvert és kiégetett épület. Az ötödik ugyanis még tavaly szeptemberben — máig tisztázatlan körülmények között — felrobbant. A „muszkák" tehát mentek, a lakáskezelőség pedig annak rendje és módja szerint átvette a lakásokat, illetve ami belőlük maradt. Ez volt ez év januárjában. Most szeptember közepén járunk. A Kaszárnya utcában ott áll a négy épület, három közülük lazárva, a negyedik körül néhány munkás lézeng. No meg az őr, aki felügyel a terület és az épület épségére. Szóval ott áll a 120 lakás, és várja, mi is lesz a sorsa. Hát mi is? — Mi a négy tömb lakásait nem kiutalni szeretnénk, hiszen kiutalhatatlan állapotban vannak, hanem eladni. Annyiért, amennyit megérnek, s amilyenn ár a hivatalos becslés alapján indokolt lesz — adja meg a választ Komárom polgármestere. — Lakhatóvá tettük ezeket az épületeket, tehát beszereltük a villanyt, a gázt, a vizet, beszereltük a mosdókat, az ajtókat, kifestettünk. Ha valaki hajlandó így is, azaz tapéta, konyhabútor és padlóburkolat nélkül megvenni, szívesen eladjuk, és a nyereségből további épületeket tudnánk helyrehozni. Az épületeket helyreállító cégeket a lakáskezelőség versenytárgyalás útján választotta ki. Az elsődleges szempont az olcsóság volt. De ahogy mondani szokás: olcsó húsnak híg a leve, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy eddig egy tömb kivételével, az épületek körül szinte semmi sem történt. Valami mégis: a második tömbből eltűntek a villanykapcsolók, a csatlakozók, leszedték az ajtókat, s egy helyen felszedték a parkettát. — A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a lakáskezelőségnek nincs pénze. Ezt az építővállalatok megérezték, és leállították a munkákat. Most tehát az az elsődleges feladatunk, hogy pénzt szerezzünk. Az első lakástömb helyreállítása 1,3 millió koronájába került. A 40 lakásra van vevő — a Csehszlovák Hadsereg. — Döntenünk kell, eladjuk-e ezeket a lakásokat a hadseregnek, vagy sem. Én amellett volnék, hogy igen, de több képviselő szót emelt ellene, mondván: a hadseregnek semmit ne adjunk el. Ha viszont nem adjuk el, elveszik. Elég hozzá a hadügyminisztérium parancsa. Akkor meg, se pénz, se posztó (lakás). így legalább pénzhez jutnánk, mert ha meg akarjuk oldani a lakáskérdést, pénzre van szükségünk. A polgármesternek az az elképzelése, hogy azon a pénzen, amit a hadseregtől kapnának — 3,8 millió koronáról lenne szó — a többi tömböt is fel lehetne újítani, aztán A tavaly szeptemberben felrobbant, ötmilliót érő épület romjai (Méry Gábor felvétele)