Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-01 / 230. szám, kedd

1991. OKTÓBER 1. .ÚJ SZÓm, PUBLICISZTIKA 6 LAPSZÉLEN HATALOM ÉS KISEBBSÉG Azt hiszem, a többpártrendszer beköszöntével többünket foglalkoztat a hatalom és a kisebbség viszonyának problémája. Példaként elég talán felhoznom Tóth Károly írását, amely A hatalom dicsérete avagy a többpártrendszer értelme címmel jelent meg az Új Szó egyik júliusi számában. Megvallom, ha a hatalom előnyeiről írt volna, írásával teljes mértékben egyet tudnék érteni. Nem tudom azonban elfogadni a hatalom dicséretét. Szeretném, ha az olvasók az én írásomat nem valamiféle pártcsatározásnak vennék, hanem annak, ami: nyilvános véleménycserének — közgondolkodásunk remélhető tisztázása érdekében. Tóth Károly írását ama politológiai alapaxiómára alapozza, amely szerint a pártok tevékenységének fő célja a hatalom megragadása, hogy a hatalom csúcsain érvényesíteni tudják akaratukat. Ez a pártok legnagyobb részénél így is va.i. Felmerül azonban a kérdés, egyrészt nem a hatalom mindenhatóságának abszolutizálása-e ez a felfogás, másrészt, mi lehet az olyan pártok — konkrétan, a kisebbségi pártok célja —, amelyek eleve esélytelenül indulnak a hatalom csúcsainak meghódításért folytatott vetélkedésben. Nézzük hát az első kérdést: igaz, hogy a hatalom óriási lehetőségeket biztosít, ugyanakkor gyakorlása óriási veszélyeket is rejt magában. A hatalom elérésének és gyakorlásának iskolapéldáját mutatta be ugyanis pl. az elmúlt 40 év, s mégis, enyhén szólva, elegünk lett belőle. Egyfajta hatalomgyakorlási módot tárt elénk az elmúlt év kormánykoalíciója is, s nem mondanám, hogy megigézett volna tökélyével. A hatalom hidra, erre eleink már nagyon régen rájöttek, s ellenőrzésére, korlátozására számos módot kitaláltak. Kocsis Istvánnak azt a klasszikusan szép gondolatát, amely szerint a hatalom eléréséhez, megragadásához teljesen más tulajdonságok szükségeltetnek, mint humánus gyakorlásához, már nem is merem idézni. Első megközelítésben talán egyszerű lenne feltenni a kérdést: el kell dönteni, a hatalom cél-e vagy eszköz — de mi vizsgáljuk most meg e kérdést a kisebbségek szempontjából. Ha tisztán csak a machiavellisztikus definíciót nézzük, s az igazi hatalmat, a végrehajtó hatalmat célozzuk meg, a kisebbségeknek ezek szerint egyáltalán nem lenne esélyük ide bekerülni s népcsoportjuk érdekében valamit tenni is. Persze, ez így kiáltóan ellenkezhetne egynémely demokratikus konvencióval (amely már önmagában is korlátozza a hatalmat), így a gyakorlatban általában valamely köztes megoldást alkalmaznak. A kisebbségnek, természetesen, nem szabad elhatárolódnia a hatalomtól, ám a vele való érintkezéskor véleményem szerint óhatatlanul meg kell húzni a vállalhatóság határait. S az esetleges belépés feltételeit. Emlékezzünk csak: a kommunista hatalomnak is voltak kisebbségi tagjai, s milyen is volta véleményük róluk? A kisebbség számára tehát, véleményem szerint, az a hatalom lehet pozitív partner, amely korlátozva önmagát, dialógusra elszánt partnerként is tud viselkedni. Vagyis, amely önmaga lényegét képes részben megtagadni, s önmagából bizonyos militáns elemeket is ki tud küszöbölni. Ez viszont, véleményem szerint, nagy mértékben antagonizmus. A hatalmat erre egyedül rákényszeríteni lehet. Csak eleink tapasztalataira kell visszautalnom, akik ilyen korlátozások egész sorával gyarapították jelen eszköztárunkat. A hatalom így demokratikusabbá, emberarcúbbá válhat. Létezik egyáltalán ilyesmi? Kevés helyen. Kulturált országokban errefelé haladnak; mi egyelőre inkább csak álmodunk róla. Arról, hogy jogaink majd valóban a létezésünkből fakadhatnak. Nálunk egyelőre még adják — pontosabban, nem adják őket. S ha kapunk is valamit, az elmúlt év arra is megtanított, mennyire nehezen és mennyi munka árán. A hatalom tehát — lényegénél fogva — az ember szabadságát igyekszik korlátozni. Ezért nem tudok beállni az őt dicsérők kórusába. De ha már mindenképpen dicsérni akarunk: én inkább a hatalmat korlátozó eszközöket logom dicsérni. CSÁKY PÁL #hónapnál alig több idő y Y telt el az esemény óta, mégis oly távolinak, szinte hihetetlennek tűnik. Ültünk a rádiónál és hallgattuk a Moszkvából érkező híreket. Augusztus huszonegy... Talán démoni dátum? Huszonhárom évvel ezelőtt a szovjet tankok városaink utcáin dübörögtek, most pedig — talán ugyanazok a tankok — a szovjet városok utcáit árasztották el. Megszállók saját országukban! Nem keresem a párhuzamokat. A hasonlóság mégis elgondolkodtató. Azon a közel negyed évszázad előtti szomorú éjszakán egyszerű, a televízió épületének őrzésére odarendelt felettébb beszédes szovjet katonával találkoztam. Bizonygatta, hogy ő és társai csak néhány órával előzték meg a köztársaságunk lerohanására készülő „germánokat". Mindezt végtelen meggyőződéssel állította. A tényen mit sem változtat, hogy a „germán" hadsereg katonái valahol kaszárnyáikban békésen aludtak és feltehetően nem Csehszlovákia megszállásáról álmodtak... A szovjet parancsnokoknak akkor bizonyára sikerült katonáikat meggyőzniük megváltói csehszlovákiai küldetésükről. Ebben segítségükre voltak a szovjet pártvezetés és a kormány képviselői, a szovjet ENSZ-képviselő és a külügyminiszter is, akik ország-világ előtt pironkodás nélkül bizonygatták, hogy csapataik Csehszlovákia képviselőinek kérésére nyújtottak testvéri segítséget a veszélybe került országnak. Tették ezt annak ellenére, hogy a csehszlovák külügyminiszter az ENSZ Biztonsági Tanácsában tiltakozott a megszállás ellen. Nem is beszélve arról, hogy Csehszlovákia legmagasabb párt- és állami képviselőit a megszállók letartóztatták és Moszkvába hurcolták. Elmúlt két nehéz évtized. Az 1968-as ún. internacionalista segítséget azóta az egykori szövetségesek — köztük a Szovjetunió is — jogtalan megszállásnak bélyegezték. Ha minden még nem is jött rendbe, az ember méltán hihetné, hogy a fejekben legalább a fogalmak tisztázódtak. Bár így lenne! De az időt mintha valahol megállították volna... Még a moszkvai puccskísérlet előtt távozott köztársaságunkból az utolsó szovjet katona. A Csehszlovák Televízió munkatársai e ritka alkalomból igyekeztek megszólítani a távozó szovjet katonákat. Nos, mit tudtunk meg tőlük? Egyesek óvatosan kitértek a válasz elől. A bátrabbak elárulták, hogy tisztjeik a legkisebb fegyelemsértésért is verik beosztottjaikat. Ezért ne lepjen meg tartózkodásuk. És hát a „vonalba nem vágó" válaszok, ki tudja, milyen következményekkel járnának otthon is. Azért akadtak beszédes fiatalok is. Feltehetően a politikai iskolázás szövegét ismételve panaszkodtak, amiért Csehszlovákia távozásukat követelte, holott tudtuk szerint bajtársaik huszonhárom évvel ezelőtt önzetlenül, testvérként siettek segítségünkre. Nekik úgy tűnik, húsz évig minden a legnagyobb rendben volt (?), csak az új kormány szítja ellenük a hangulatot. Az egyszerű szovjet katonák valóban ma is csak annyit tudnának 1968-ról, hogy a megszállóktól szabadulni akaró ország óhaját érthetetlen, ellenséges hangulatkeltésnek vélik? Közel negyed évszázad alatt se szereztek volna tudomást arról, hogy a korábbi csehszlovák vezetés csak nekik — a megszállóknak köszönhetően bitorolhatta a hatalmat ennyi időn át a nép akaratától függetlenül? Talán igazságtalan lenne az egyszerű katonák elítélése, akiket környezetükből szinte légmentesen elszigetelve kaszárnyáikba zártak és a világ eseményeiről jobbára csak feletteseiktől értesülhettek. De mit mondanak a tisztek? Ők mit tudnak 1968-ról? Egyikük magabiztosan állt a tévé-kamera elé. Nehezményezte, hogy megszállónak nevezzük őket, mert a szovjet katona soha nem volt megszálló. Se nálunk, se másutt... Őszinte volt vagy érthető megfontolásból tartotta magát a hivatalos szöveghez? így is, úgy is sajnálatra méltó. Annak a politikának áldozata, amelynek képviselői idén augusztusban megkísérelték a hatalomátvételt. De módszereikben ők se jutottak tovább elődeiknél. Puccskísérletüket álnokul Gorbacsov betegségével indokolták. Annyi fáradságot se vettek, hogy elfogadhatóbb indokot kieszeljenek népük és a világ megtévesztésére. Beérték elődeik rég leleplezett, átlátszó, a tényeket korántsem fedő dajkamesével. Ide sorolható az a bejelentésük is, hogy azonnal emelik a fizetéseket és leszállítják az árakat. Abban a gazdasági csőd szélén álló országban, ahol az üzletek hónapok (de talán évek óta) üresek és gyakran a mindennapi kenyér is hiánycikk. Vagy vegyük a volt szovjet külügyminiszter esetét, aki a puccs nagyjaiban (később betegségére hivatkozva) gyanúsan visszavonult, de a puccs meghiúsulása után feltűnően gyorsan megjelent a tévé képernyőjén. Váltig bizonygatta, hogy az összeesküvőkhöz semmi köze. Már nem is tűnt furcsának, hogy néhány nap múlva az új külügyminiszter (a korábbi csehszlovákiai szovjet nagykövet) elárulta, hogy volt főnöke felszólította őt a puccsisták támogatására. Mi is lett volna ebben furcsa, amikor a múltban a szovjet politikát a legmagasabb szinten se jellemezte a nyíltság és az igazmondás. Hallom az ellenvetést: a politika az égvilágon sehol nem a szűzi lelkű, csupa ártatlanok és igazmondók gyülekezete. A nyugati országokban talán mindenütt és mindenkor a teljes igazságot tárják a nép és a világ elé? Senki se állítja. De a demokráciákban a hazugságon ért politikus pályafutása a tettenéréssel általában be is fejeződik. A kommunista párt rossz hírű vezérei viszont a hazugságokat, a féligazságok tálalását és az igazság ellhallgatását valamiféle osztályérdekből rendszerré fejlesztették és esetenként az állami politika szintjére emelték. A kérdést lezárhatnánk azzal, hogy határainkon túl politizáljon kiki a maga módján, elvégre a belügye. Igen ám, csakhogy az óriási haderővel rendelkező Szovjetunió befolyása kihat az egész világpolitikára. Hát még mennyire hatott a volt vazallusaira! Köztük a Moszkvából irányított kommunista párt uralta Csehszlovákiára is. Ugye még emlékszünk a középületek, hivatalok falait, újságok hasábjait „ékesítő" jelszóra: Példaképünk a Szovjetunió! Sajnos, az is volt. A politikában, a rendőri és bírósági gyakorlatban, a gazdaságban, az iskolarendszerben és mindenben. És hát az igazmondás gyakorlásában is... A

nagy példaképnek nálunk különösen hű követői voltak. S ahogy az már lenni szokott, a tanítványok gyakran mestereiken is túltettek. Félő, hogy még manapság is akad belőlük... ZSILKA LÁSZLÓ 1991.augusztus 21-e: tankok a Kreml kapujában... (Fotó: ČSTK) e

ár lén/egében: ismeretlen, névtelen levélíró, akinek rejtélyes aláírása alapján nem tudom eldönteni, férfi-e, nő-e, franciae, vagy csupán Franciskából „elharapott" magyar. Uram? Hölgyem? Asszonyom? Elvtársam? Senkim? Talán mégiscsak: Olwsóm, ha már szösszenetem így felháborította. A névtelen levelek sorsa általában a szemétkosár, ám az Ön üzenete elszomorított, mint valahány visszajelzés, amely értetlenségből ered. Ön ugyanis tökéletesen félreértette szeptember 17-én az Új Szó hasábjain megjelent Névtelenül című karcolatomat. Hiszem, hogy az olvasók többsége megértette, s nem hiszi, hogy a szocializmus „boldog korszaka" előtti időket sírom vissza. Mert bár (s ezzel válaszolok egyik kérdésére) az ötvenes évek elején születtem, halhatatlan Gottwald apánk halálának, s még halhatatlanabb Sztálin atyánk jobblétre szenderedésének évében — következésképpen harmincnyolc éves vagyok —, ezért némi tudomásom nekem is van az azt megelőző időkről. Történetesen: kitelepítésünkről, a világháborúról, a Horthy-Magyarországról és a Beneš-féle úgynevezett demokráciáról, amely olyan bőkezűen „gondoskodott" a gondjaira bízott magyarokról. Nos, azt sem tudom, melyiket sírjam vissza. Van miből válogatni. Kérdi Ön, miért fáj nekem, hogy csendes egy falu? Egyebek iránt azért, mert magam is egy csendes, egyre csendesebb faluban éltem le életem első másfél évtizedét, s első kézből tapasztaltam meg azokat a „daliás" időket, amelyeket Ön az életszínvonal emelkedésével fémjelez. Meg kell mondjam, elég elkeserítő volt ez a határtalan emelkedés: szülőfalum elöregedett, mint fejlődésképtelenné nyilvánított falut lassan a lelke is elhagyta, iskoláját becsukták, a földművestől (leírjam?: paraszttól — hisz félig parasztivadék vagyok magam is) földjeit elszedték (már akinek volt), életmódjából, kultúrájából kiforgatták, benyomorították a városi gettókba, lumpenréteget kreálva belőle harmadíziglen, hogy legyen boldog a földi paradicsomban egyik fizetéstől a másikig, s ha élire rakta a filléreket, talán úgy negyvenéves korára (ha vajaskenyéren élt és nem ivott túl sok sört) elérhette élete értelmét és célját: egy csodálatos autót, egy még csodálatosabb televíziót, amelyben azt szajkózták neki naphosszat, hogy az egész világ őt irigyli a szocializmus dolce vita okán. Tudja, Uram, Hölgyem, Akárkim, hogy mi volt a legszomorúbb az egész kommunista diadalútban? dáltasson, ráadásul úgy, hogy a mértéket olyan emberek szabják, akik azt csak másokra nézvést tartják kötelezőnek. Nyilván azért az averzió bennem az egykori kommunista urainkkal szemben, mert jól sejti: apám gyáros volt, hisz több mint négy évtizedig dolgozott gyárban, s amellett a falu földjeiből összetákolt szocialista nagybirtokon is, csak úgy, unalomból, műszak után, olyan nagyúri buzgalommal, hogy a nyugdíj élvezésére már ideje sem maradt. Meg élete sem. S bármekkora kiterjedésű anyáink földje, rétje, erdeje, csak sikerült tönkretenni a nagy felvirágzás negyven esztendeje alatt. Hasonlóképpen üzemeinkhez és egész gazdaságunkhoz, amelyeknek hála, utolértük Felső-Voltát, Kenyát és Bangladesi Egyet se féljen, kedves Uram vagy Hölgyem, tudom én, gyarmat leszünk, s most már csak a mosolygás mikéntjét kell megtalálnunk: s a piaci kikiáltókat megválasztani hozzá: hívják bár liberalizmusnak, parlamentáris demokráciának, kapitalizmusnak vagy bárányfelhőnek. Más nemigen marad, mint kínosan mosolyogni a „portalanított utaink, a kultúrházaink, ravatalozóink, járdáink és díszfáink" között, s a „hangosbeszélőktől és közvilágítástól" (amelyet este kikapcsolnak) diadalmasan övezett utcáinkon egyre hosszabb lesz a munkanélküliek kígyózó sora. De ne higgye Ön, hogy az osztrák, német, francia, angol, belga faluban az egyik ágyban tüdőbetegen köhög az öregapa, a bölcsőben sápadt arcú kisgyerek sír, az asszony kézzel mos és seprűvel sepria földes szobát. Parazsat sem szíta vasalóban, mintahogyan a férfiak sem járnak napszámba, nem sodornak cigarettát, s még arra sem szorulnak, hogy „tökmagozzanak". S még csak azt se higgye, hogy én azt az életformát áhítom, melyet tőlünk nyugatra már temetnek. Illetve, higgye: nekünk még az is jó lenne. Csakhát. Tartsunk történelem- és földrajzórát? Falvaink nem azért néptelenedtek el, mert a fiatalok kulcsot rázni mentek az utcára, hanem azért, mert Önök, a „ nemzet napszámosai" nem ráztak kulcsot, mondhatnám — de nem akarom sértegetni. Tudatlanságát mélységes szomorúsággal tudomásul veszem, hisz abban tartogatták azok az „urak", akik negyven éven keresztül a múlttal nógatták Önt és az Önhöz hasonlókat, miközben anakronisztikus múltba süllyedtünk a történelem színpadán, riasztó példaként az időközben felemelkedett nemzetek előtt. Vagy vegyünk néhány órát közgazdaságtanból is? Hogy gyárainkat azért kell becsukni, mert Nekik ebből a sok szír-szarból semmire nincs szükségük? Mert Ők már olyan jól állnak, hogy a tengerbe sem győzik önteni a tejet? Ugye, így tanultuk? S bizony, nem vitás, hogy könnyű azoknak, akik az elmúlt rendszer segedelmével (dehogy kárára!) megszedték magukat. Bizony, nem fogják meg az eke szarvát! Majd bolondok lennének. Nekik már „őseik földjére" sincs szükségük, mivelhogy nem is volt nekik, de össze is kuporgattak egy-két milliócskát, hogy ne szoruljanak rá. Kihasználták a termékenyévtizedeket, a fennkölt ideológiát, míg Önnek is löktek valamit. S majd kikocsiznak a bágyadt napsütésbe, s kézcsókra nyújtják mancsukat, mint írtam volt jegyzetemben, amelyen föl tetszett háborodni. H

ogy ez nekem fog-e jobban tetszeni, vagy Önnek, döntse el igaz lelkiismerete szerint Egyébként igaza van, azért IS „írogatok", mert a leírt szöveg után fizetnek. Talán nem olyan jól, mint Ön hiszi, vagy jómagam szeretném. Ettől az IS-től azonban még senki sem válhat jó tollforgatóvá, amely megtisztelő véleményét köszönöm. KÖVESDI KÁROLY MESTERTROMFOLÓ TÖRTÉNELEMÓRA, mer TISZTELT FRANCIS! Talán nem is az, hogy már születésének pillanatában mérhetetlen vér tapadt hozzá, hogy nemzetbirodalmi rablások zászlajaként lobogtatták, hanem az, hogy a század végéig egy olyan eszmerendszerben kényszerítettek élni és ujjongani bennünket, amely a múft században keletkezett, s már ekkor is halálra volt ítélve. Mert igaz ugyan, hogy többségében kétlábúak, kétfülűek és kétszeműek vagyunk, de azért Jézus is csak kiválogatta a tanítványait, s nem a lábméret vagy a fül elállási szöge szerint. Valami több szorult az emberbe, hogy egyenlőek csordájává degra-