Új Szó, 1991. október (44. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-03 / 232. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA «ÚJ SZÓ— A KUTYÁNAK SEM KELL (MAJD A KISEGÉR ELRÁGCSÁLJA?) 1991. OKTÓBER 3. A világ nagyvárosai annyira különböznek egymástól! Valamennyi valami másért jellegzetes... New York, Tokió, Rio de Janeiro, Párizs, Róma, London, Moszkva... Ugyanakkor valamiben mégis hasonlítanak egymásra. És e tekintetben Pozsonyt is melléjük sorolhatjuk. Sőt! Galántát, Dunaszerdahelyet, Losoncot, de még talán Dióspatonyt, Izsát vagy akár Balázsfa kolóniáját is - mert a hulladékról van szó... Nincs e földgolyón olyan háztartás, amelyben ne akadna kidobni való, illetve ,,megmenteni" való hulladék. < Nálunk az utóbbi időben, sajnos, már néhány hónapja, nagy gondot okoz a papír. Teljesen mindegy, hogy az ország melyik gyűjtőhelyére viszi (vinné) az ember, a kaput túl se lépi, mert már a rajta függő papírlapról megtudja: ,, Papírt nem veszünk át". Nem is olyan régen gyakran becsengettek a gyerekek egy-egy lakásba, s megkérdezték: nincs öreg újság, folyóirat? Tessék adni, bevisszük a gyűjtőbe! Versenyben állunk a többi osztállyal... Ők teljesítették kötelezettségvállalásukat, mi meg megszabadultunk a papírtól. Most meg csak gyűjtögetjük az elolvasott sajtót, aztán spárgával összekötjük, és lecipeljük a pincébe, vagy a kamrában halmozzuk fel. De sokan, látva a helyzetet, egyszerűen kidobják a kukába. Hát valóban nincs szükség a papírra? Nem tudunk túladni rajta A Nyugat-szlovákiai Hulladékgyűjtő Vállalat „papírfelelőse" Mária Votrubová., - A hulladékpapírt azért nem tudjuk átvenni, mert dugig vannak a raktáraink, és különben is - vagy éppen ezért - nincs pénzünk arra, hogy folytassuk a felvásárlást. Tudvalevő, hogy az átvevőhelyeken készpénzzel fizetnek, ehhez viszont vállalatunknak tőkére van szüksége, amely csak akkor jön létre, ha továbbadja a hulladékpapírt. A múltban a begyűjtött mennyiség kétharmadát külföldön értékesítettük, a többit hazai papírgyárak dolgozták fel. - Megváltozott a helyzet? s - Gyökeresen. Arra a papírra, amely most a raktárainkban van (kb. 140 ezer tonna), határon túli vevőink voltak; azonban visszamondták rendelésüket, azzal, hogy az Egyesült Államokból jóval olcsóbb készterméket vásárolhatnak, így egy időre leállítják a hulladékpapírt feldolgozó gyáraikat. Az itthoni papírgyárak is - különböző okok miatt - nem vették át az általunk összegyűjtött papírt. Nyilvánvaló, hogy mi nem tudunk addig felvásárolni, míg nem tudunk a hulladékon túladni. - Önök szerint meddig tarthat ez az állapot? - Nem merek jósolni; pedig a vállalat valamennyi felelős vezetője mással sem törődik, másról sem tárgyal, mint a papírról. Sürgősen piacot kell találnunk, ám hogy őszinte legyek, alig van kilátásunk a helyzet normalizálódására. így belátható időn belül Pozsony 29 és a Nyugat-szlovákiai Kerület 122 gyűjtőhelyén papírt nem fognak átvenni. - Mégis látom, hogy bácsikák összehajtogatott kartondobozokkal megrakott taligájukkal az átvevőhelyek felé igyekeznek. - Igen, karton- meg hullámpapírt átveszünk, mert tőlünk is átveszi a párkányi papírgyár. De a lakosságnál újság- meg folyóiratpapír gyülemlik fel, és ezen szeretne túladni. Hiszen évekig arra szoktattuk az embereket, hogy ne dobjanak ki papírt, mert nemzetgazdaságunknak nagy szüksége van rá. - Miért adjuk kölföldre olyan drágán hulladékpapírunkat, hogy inkább másoktól vásárolják az olcsóbb késztermékeket? - Sok nyugateurópai országban (de a világ más fejlett országaiban is) más a gyakorlat. Míg mi gyűjtőhelyeket létesítünk és fizetünk a hulladékért, ők csupán tudatják a lakosokkal, mikor mennek érte. A polgár a megadott időben az összegyűjtött papírt kiteszi a háza elé, és mérget vehet rá, hogy az egy órán belül eltűnik a küszöb elől. Minden ellenszolgáltatás nélkül. Mert ott más a hulladékgyűjtéssel és -feldolgozással kapcsolatos felfogás. Mindenki megértette, hogy a hulladék leadásával saját környezetét védi, és segíti a gazdaságot. Mit tesz a minisztérium? A hulladékpapír feldolgozásáért - míg államiak a papírgyárak - az Erdőgazdasági és Vízgazdálkodási Minisztérium a felelős. _Az illetékes osztályvezetőtől, Karol"Jirsák mérnöktől megtudtuk, hogy bizony néhány évig várnunk kell arra, hogy gyáraink befogadják a hulladékpapíit. - Az emberek általában úgy tudják, hogy a papírgyárak papírt készítenek. Ez tulajdonképpen így is van, csakhogy mindegyik más-mást. Gyáraink egyes termékekre specializálódtak, ezért nem vehetnek át mindenütt újság- meg folyóiratpapírt. Ugyanis ezekből feldolgozás előtt, ki kell vonni a nyomdafestéket, ólmot. Hiába mondja bárki is, hogy itt meg ott van papírgyárunk, ha nem tudja, hogy nem lehet mindenütt mindent feldolgozni? - Hát hogy is állunk? - Párkányban elfogadják a kartont, a hullámpapírt és a kátránypapírhoz szükséges nyersanyagot. Minderre pillanatnyilag szükség van, ám nem tudható, hogy holnap is így lesz-e, mert a termelésnek, eladásnak rentábilisnak kell lennie, és mi nem szólhatunk bele, milyen programot választanak. - Szóbeszéd tárgya Harmanec. Állítólag volna lehetősége átvenni Kartonpapírral még érdemes befáradni a hulladék átvevőhelyre - meg is fizetik. De újságpapírral senki se cipekedjék - egyelőre. Méry Gábor felvétele a hulladékpapírt, de nem teszi, mert reméli, hogy külföldi partnerrel társulhat, és áz a szemére veti, hogy „telt raktárral" házasodott. - Ennek a fele sem igaz. Harmanecben csak ún. egészségügyi papírt, például WC-papírt, szalvétát, tízóraipapírt, papírzsebkendőt gyártanak. Ehhez a programhoz nem használható fel az újság- meg a folyóiratpapír, mivel nyomdafestékes. A kivonásához külön berendezés kell, amivel azonban ez a gyár nem rendelkezik. Igaz, a múltban ilyen papírból is gyártottak - nem kis veszteséggel, péppé főzéssel; de az ilyen produktummal sehol a világon nem állták volna meg a helyüket. Csupán a hazai piacon értékesíthették, mert mi azt vettük, amit kaptunk, és vajmi keveset törődtünk azzal, hogy megfelel-e az egészségügyi kritériumoknak. - Mit tesz az önök minisztériuma azért, hogy az átvevőhelyeken felgyülemlett papirt végül is valahol valaki feldolgozza? - Mint mindenütt, nálunk is pénzhiány van, ezért külföldi partnereket keresünk, akik hajlandók lennének befektetni, nyersanyagot várásolni, gyárainkat korszerűsíteni. Kevesen tudják, hogy papírgyáraink felszerelése már megérte a fél évszázadot, sőt, jóval öregebb is van. A legújabb berendezésünk Párkányban van, 1974-ben készült el. Ne haragudjanak a hasonlatért, de egy nagymamával legfeljebb tangózni lehet, nem lambádázni! Egy új, korszerű gyár felépítéséhez 4-7 milliárd koronára lenne szükségünk, és üzembe helyezésére legalább öt évig kellene várnunk. Mai helyzetünkben egy ilyen követelés irracionális. A piacgazdálkodás a döntő „Papírügyben" felkerestük Anton Kôstka mérnököt is, a Papír- és Cellulózgyártási Kutatóintézet munkatársát. - Pillanatnyilag világszerte sok a papír. Tapasztalatból tudjuk, hogy kb. tizenkét évenként Amerika elárasztja olcsó termékeivel Európát, így az európai papírgyárak leállnak. Szinte fillérekért hozzák be árujukat az öreg kontinens piacára, s így megbénítják az itteni papíripart. A magyarázat egyszerű: ki akarják üríteni raktáraikat, mert a hulladékpapír sokszoros feldolgozása és hosszas tárolása ront a minőségen. Európa más országai ezt egyszerűen tudomásul veszik. Mi pedig most szenvedünk, várakoznunk kell. Tudom, hogy egy-két éven belül az amerikaiak kivonulnak az európai piacról, és akkor ismét termelhetünk, felvásárolhatjuk a hulladékpapírt. Sajnos, az általunk gyártott papír minősége nem is említhető egy napon a külföldiével. Gyáraink, technológiáink korszerűtlenek. Ezenkívül csaknem valamennyi vállalatunk csökkentette termelését, így nincs mit csomagolni. Az áremelkedés miatt a lakosság sokkal kevesebb ún. luxuspapírt vásárol, s közben több újságot, folyóiratot vesz, mivel a piacon van belőlük bőven, és olyan a politikai helyzet, hogy az emberek híréhesek lettek. Én is minden reggel vásárolok néhány napilapot, ám elolvasásuk után a kukába dobom őket, mert tudom, hogy egykét évig a kutyának sem kellenek; viszont a pincében őrizni a gondosan összekötött csomagokat ódzkodom, nehogy egér- meg patkánytanya legyen belőlük... OZORAI KATALIN PIACI CSEVEGÉS AMIKOR KETTEN UGYANAZT CSINÁLJÁK, DE MÁSKÉPP - Hiénák világa ez - mondja keserűen Péter bácsi, aztán kínálgatni kezdi portékáját. Ö ugyanis zöldséges. Most már menő maszek. Az ő kertjében már akkor álltak a fóliasátrak, amikor a többi kerttulajdonos még a konyhára valót se termesztette. Ma viszont - nincs olyan kert, ahol ne éktelenkednének a szürkésfehér,,sátrak". Péter bácsi élete karriertörténet. Nem „mutogatja" akadályait, a kudarcokat, csak a gyors előrejutást, a sikert. Ködös, nyirkos, öszi délelőtt van. A piacon fél kezemen meg tudom számolni a vevőket. Péter bácsi cigarettapaklit kotor elő a zsebéből. - Hiénák világa ez - mondja másodszor, közben mélyen leszívja a füstöt. - Amikor kezdtem, a többség még tudta, mi az a becsület, mi a szolidaritás! Mára ezek a tulajdonságok teljesen kikoptak az emberekből. Jövőre lesz húsz éve, hogy komolyan foglalkozom a kertészkedéssel. Érettségivel kerültem a szövetkezetbe, ágazatvezetőként dolgoztam. Mindaddig nem volt különösebb gondom, amíg egy gátlástalan asztalos nem került a szövetkezet élére. Úgy viselkedett, mint egy gróf. Két kézzel szórta a szövetkezet pénzét, lépten-nyomon megalázta az embereket. A tagok meg tartották a szájukat. Én már akkor sem szerettem ha előírják, kit szolgáljon a lelkiismeretem. Egy évzáró gyűlésen megmondtam a magamét. Utána az következett, ami ilyenkor lenni szokott. De én nem vártam be, míg tönkretesz. Elmentem egy állami gazdaságba bikákat etetni. Egyik héten délelőtt, másik héten délután dolgoztam. Persze, a hétvégeket is beleértve. Mivel a feleségem háztartásbeli, elhatároztuk: belevágunk a kertészkedésbe. Keményen dolgoztunk. Estefelé leszedtük a termést, a villanyfénynél megmostuk, éjszaka útra keltünk és jártuk az ország piacait. Mint a tenyeremet, úgy ismertem a nagyobb „placcokat". Főleg Handlovára jártunk. Tudtuk, mikor kapnak pénzt a bányászok. Általában, akkor jártunk a piacra, amikor délutános voltam. Hazaérkezésem után lefeküdtem egy fél órára, aztán irány: a munkahely. Nem panaszkodhatom, a munkánk nem volt hiábavaló. Házat építettünk, vettünk egy jó márkájú autót; tavaly meg egy teherautót is. Most már nyugdíjas vagyok, amíg bírok, nem állok le. Három gyerekem, öt unokám van - őket segítjük. Egy vevő közeledik. Péter bácsi abbahagyja a mondókáját, és kiméri a két kiló paprikát. - Mi, a feleségemmel, mindig ügyeltünk arra, hogy pár grammal inkább többet adjunk a vevőnek, mint kevesebbet. Bizony akkor még más volt. Tudtuk, mibe vágunk bele. Tisztában voltunk azzal: először a kemény munka, aztán a haszon. Persze, akkor is voltak spekulánsok, gátlástalanok, de nem annyian, mint most. A piacon akkor még betartottuk a játékszabályokat, nem dolgoztunk egymás ellen. Ma mindenki gyorsan meg akar gazdagodni, és, persze, minél kevesebb munkával. Nem jól van ez így... Közben valamelyest felszáll a köd. A kedveszegett délelőtt kezd kiszínesedni. Péter bácsi a szomszéd asztalhoz irányít. Jól ismeri az árust, hiszen falujabeli. Nem mond róla se rosszat, se jót. Csak annyit: érdemes vele elbeszélgetni. A behemót fiatalember éppen fél méter magasból dobálja az almát a serpenyőbe. Aztán gyorsan lekapja a mérlegről és a töpörödött öregasszony pár dekával kevesebbet visz haza, mint amennyit megfizetett. - így kell ezt csinálni - néz rám hunyorogva és rendkívül büszkén, mint aki éppen most fedezte fel a spanyol viaszt. Aztán gyorsan beleavat még pár trükkbe, amivel át lehet verni a vevőt. - Diplomás ember vagyok - mondja a fiatalember. - Építészmérnök. Csak éppen nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban. Megnősültem, szükségem van a pénzre. Tavaly vettem kölcsönre egy teherautót. Felvásárolom a termelőktől az árut, és drágábban eladom a piacon - vigyorog. - Nem panaszkodhatom. Míg fel nem építem a házat, folytatom. - Nem tudom, hogy ez az öreg hogyan szedte meg magát? - mutat Péter bácsi felé, aki szépen, komótosan rakosgatja az árut az asztalon. A szép előkerül, a kevésbé mutatós hátra. - Mindig nyugodt, szinte bosszantó. Olyan lassú, akár a csiga. S ha látná a házát! Szívesen folytatná, de mivel Péter bácsi felénk tart, abbahagyja. Majd az időjárásról beszélgetnek... KAMONCZA MÁRTA LAPSZÉLEN HAVEL MINT BŰNBAK? Vannak, és egyre többen, akik visszasírják a régi rendszert. Köztük olyanok, akik annak idején nemcsak üdvözölték a forradalmat, hanem, ha felkészületlenül is, olykor esetlenül, de annál szenvedélyesebben vettek részt az állampárt totális gépezetének szétverésében, kis faluban és nagyvárosban egyaránt. Hát igen, változnak az idők. Noha előrelátható volt egy s más, mi be is következett, az elmúlt idestova két esztendő százezrek szemében és számára nem azt hozta, amit vártak, amire számítottak. A javulás helyett nehezebb életet hozott. Miközben a hétköznapok embere azt is látja, hogy „akik a múlt rendszerben megszedték magukat", vagyis,, akiknek akkor jól ment, azoknak megy ma is jól". És mondja tovább: „Igaz, ma már lehet szabadon pofázni. Csak mit érsz el vele? Meg lehet szabadon utazni bárhová. De mehetsz, ha nincs pénzed? Ugyanúgy nem, mint azelőtt. Hát akkor mi változott?!" Mindezt értem, hogyne érteném. Az elégedetlenséget. Százezrekkel azonos cipőben jár az újságíró is. Meg aztán sok igazság van abban, hogy amiként a katonák szívéhez a gyomron át vezet az út, ugyanúgy a mindenkori rendszerhez fűződő viszony aszerint is alakul az egyes emberben, hogy egy egész kenyérből tud-e szelni a családjának, vagy egyetlen szeletet kell, kockára vágva, szétosztania. Ennek függvénye a türelem és a tűréshatár is. Csak egyet nem értek. Hogy miért Václav Havelt szidják-átkozzák sokan? Miért ót tartják a felelősnek azért, ami rossz ma van? A legfőbb bűnbaknak. Miért? Teli gyomor ide, üres gyomor oda, nem lehetünk olyan vakok, hogy ne lássuk: nem azért csökken a vásárlóerő, romlik az életszínvonal, nő a munkanélküliség, bűnözés stb., mert Václav Havel jött. Nem ó szedte ki zsebünkből - és az ország zsebéből - a pénzt, nem az új rendszer. Hogy is szedhette volna rövid két év alatt? Hanem az a másik, negyven éven át. Az előző. Mondjam, hogy az urai? Elfelejtettük volna már, mennyit ért a legbecsületesebben végzett munka is, különösen egy, hasonló szakmában dolgozó nyugati munkás béréhez mérten; hogy még a jobb fizetésből is tíz évbe telt, míg sikerült összehozni egy sima Škodát; hogy miként zsákmányolták ki a nőket; hogy folyt a rablás kicsiben és nagyban, önös indíttatásból és célokra, pazarlása milliárdoknak, köztéri pártos szobrokra, pártkongresszusokra, felvonulásokra, KGST-ölelkezésekre, a szocializmus meggyökereztetésére, kommunista hatalmak támogatására nyomorult országokban, miközben egyre csökkent az ipar teljesítőképessége, halmozódtak a bajok a gazdaságban, melyet ráadásul sikerült elszigetelni a világtól, ideológiai falakkal?! A legenyhébb hasonlat, hogy konzervdobozban „működött". S hát abban - konzervdobozban - éltünk mi is. De egyszer minden konzerv jótállási ideje lejár. Bizony, szép lassan kiürült a kincstár. Az a rendszer, a vége felé járván, egy-két nap múlva már annyit sem tudott volna nyújtani, mint addig. Vagyis alamizsnát sem. Az igazság, a szabadság, az erkölcs, az emberi méltóság területeiről nem is beszélve. Ennek isszuk most, és ki tudja, még meddig, a levét. Dehogyis Havel politikájának és annak, amit az ó személye jelképez. Havel egyetlen pechje, hogy romokon kellett kibontania a demokrácia zászlaját. (bodnár)