Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-30 / 203. szám, péntek

KULTURA ,ÚJ SZÓ* Két szlovák film után Ozsda Erikával Egyhangú gyári műszakok, prolivircsaftok, kültelki robotok kátyúba ragadt hőse volt Erdőss Pál három filmjében. Ajd király katonát!, Visszaszámlálás, Gondviselés - a hátrányos helyzetű szövőgyári munkáslányból háztáji varrodában güriző feleség, majd „bukott", törvénysértő anya lett. Ozsda Erika nem tanult színészmesterséget. Ösztönös tehetségével, érzékenységével, egyéniségének erejével mégis mindhárom filmben hiteles atmoszférát teremtett. Aztán Pozsonyban dolgozott. Előbb Štefan Uher alkotását, A hatodik mondatot vitte sikerre, aztán Ľuba Veiecká tévéfilmjét, A fehér asszonyt. Ozsda Erika utolsó éves hallgatója most a budapesti Színművészeti Főiskolának - dramaturg szakon. Vészi János olasz megrendelésre készült rövidfilmjének, a Bubu-Pestnek már nemcsak szereplője, hanem forgatókönyvírója is. „Nem akarom belátni a pályát..." (Méry Gábor felvétele) BUBU, PEST ÉS A KALAUZNÔ 5 NEVELÉS „MAMA, MOST TE VAGY A BOLTOS NÉNI!" - mondja a kislányom és kezdődik a játék. Árulom a portékámat, csomagolok, fizettetek és visszaadom a visszajárót, kiszolgálom a beteg kisbaba gondos mamáját. Mindezt úgy teszem, hogy tulajdonképpen ó adja számba a szavakat, „most mondd azt, hogy...", ó mondja, hogy mit tegyek - „ne úgy csináld, hanem ...". Hagyom, hogy a gyermek fantáziája, ismeretei én/ényesüljenek a játékban, ugyanakkor igyekszem egyenrangú partnerként játszani. Van, amikor fél napig is megőrizzük szerepünket, ilyenkor evés vagy séta közben is óvó néninek, doktor bácsinak, kalauz bácsinak kell szólítanom. Máskor meg szinte néhány perc leforgása alatt újra meg újra változnak a játékhelyzetek, a szerepek. Sokszor mosolygunk, meghatódottan, gyermekünk fantáziájának naiv szárnyalásán, vibrálásán, ugyanakkor csodáljuk a valóságból ellesett játékainak témagazdagságát, pontosságra törekvését. Az alkotó játékban (építő-, kirakóés szerepjátékok) egyaránt fellelhetők a gyermek utánzó készségének, teremtő fantáziájának termékei. Repülőt utánoz, házat épít, „papás-mamást", „iskolást" játszik - utánozza környezetének életét, lepörgeti eseményeit a megkonstruált játékokkal vagy saját mozgása, szavai, egész magatartása által. Egy rövid „mondjuk, hogy..." kezdetű „ varázsigével" átváltozik vagy társát változtatja át a kívánt szereplővé vagy tárggyá. A gyermek játék közben alkalmazott mozdulatai, az egész magatartása állandó kapcsolatban van a valóság törvényeivel, mert a mozdulatnak követnie kell a játékeszközök fizikai tulajdonságait, lehetőségeit: az óvodai, otthoni szabályokhoz, követelményekhez pedig a magatartásával kell alkalmazkodnia. Mindenekelőtt azonban a gyermeki beszéd az a tükör, amelyben meglátható a gondolat játékos formálódása, variálódása - összezsugorodó és kiterjedő hullámzása a játék és a valóság, a fantázia teremtette mesevilág és az életből merített élmények, tapasztalatok, emberi kapcsolatok világa között. A valóság többféleképpen jelentkezhet a gyermek játékában, egyebek mellett a játék témájában is: homokból épít igazi várat, berregve, zúgva száguld, mint az igazi autó. E játékok közben a gyermektől sokszor halljuk, amint figyelmezteti a vele játszó társát: „Nem úgy kell csinálni!", majd megmutatja, hogyan kell, és ez a „kell" a valóság pontos utánzása. A gyermek tudatosan játszik. Pontosan tisztában van azzal, hogy csak „eljátssza" a szerepet, hogy aszó varázsával minden valaha látott, hallott élményét beleépítheti játékába. A gyermek mindenkori környezetének légkörével messzemenően befolyásolni tudjuk játékának szellemét, tárgyát, hangnemét... N. CSERFALVI ILONA - Mikor is állt ezt megelőzően kamera előtt? Hány éve már? - Négy. Amióta főiskolás vagyok, most játszottam először. Féltem is egy kicsit, az az igazság. Négy év nem kis szünet, az alatt nemcsak tanulni, felejteni is lehet. Meg aztán Erdőssnél improvizálni kellett; megbeszéltük, miről szól a jelenet, és attól a perctől fogva szabad voltam. A szöveg teljes egészében ott, helyben született meg, és mert a saját szavaimat mondtam, egyszer sem figyelmeztettek, hogy vigyázz, ez a gesztus nem jó ide. Erdőssnél majdnem minden megengedett volt. - Uhertől pontosan megírt szerepet kapott. - A Senki nem tér vissza című olasz filmben, Franco Girardi rendezésében sem improvizálhattam, az sem ment úgy, ahogy szerettem volna. Uhernél azért volt könnyebb a dolgom, mert jól bánt velem. Figyelt rám és mindvégig kedves volt hozzám. Egyszer elfelejtettem megállni a vonalnál... el kellett jutnom egy bizonyos pontig a kamera előtt és akkor megfordulni, úgy, ahogy megbeszéltük. Nem sikerült. Kiesett a fejemből, hogy csak a pontig mehetek. Jó volt, remek, mondta Uher, csak nem fordultál meg a jelnél. Nem fordultam meg, mert úgy éreztem, hogy tovább kell mennem, füllentettem. Ha úgy érezted, akkor rendben, felelte Uher, és én azóta is szégyellem magam. - Az a szerep, amelyet A hatodik mondatban játszott, egészen más típusú feladat volt, mint amilyeneket addig kapott. Uher nem az egyszerű munkáslányt, hanem a szlovák próza egyik kiemelkedő egyéniségét, Božena Slančíková-Timravát látta meg Ozsda Erikában. - Hosszú, csipkés rózsaszín ruhában futni a réten természetesen sokkal kellemesebb érzés volt számomra, mint szövőgyárban ülni, vagy egy sivár, lehangoló szobában nyomorogni. Erdőssnél ugyanis ez volt a dolgom. A vége az lett, hogy a nézők közül sokan örökbe akartak fogadni. Azt képzelték, hogy mind a három film rólam szól, és nem tudták elképzelni, hogy nekem apám is van, meg anyám is, akik nem nagyon örülnének, ha lemondanék róluk. - A színészi pályáról ki térítette le? - Senki. Én magam döntöttem a dramaturgia mellett. Úgy gondoltam, amit improvizálni tudok a filmekben, azt le is tudom írni. - Akkor mostantól fogva ír is, játszik is. - Szeretném, ha ez a két dolog ugyanazt jelentené számomra: a filmet. Nekem a mozi a mindenem, engem már annyira megfertőzött, hogy bármit szívesen csinálok, csak közöm legyen hozzá. - Szerep is jöhet bármilyen? - Vagány, fiús csajban igen, de a nőies nőt ne bennem keressék. - Vészi János filmjében, a BubuPestben kit játszik? - Egy kalauznőt. De a csapó is én voltam, meg az első asszisztens is, mikor mire kért Vészi. A film az Európa éjszakái című olasz tévésorozat egyik epizódja lesz, és a főszereplő, édesanyját kereső kislányt hívják benne Bubunak. A történetet Vészivel közösen találtuk ki, de a forgatókönyvet egyedül írtam, és most, amikor a film már Rómában van, nehéz elhinnem, hogy ennyi közöm van hozzá. Bár ha tizenhat éves koromban valaki azt mondta volna, hogy egy év múlva megkapom az Adj király katonát! főszerepét, és nem sokkal később Cannesban díjat nyer a film, azt sem hittem volna el. A Bubu-Pest ugyanilyen véletlenül jött, és most kíváncsian várom, hogy fogadják majd. Két részét láttuk a sorozatnak, mielőtt hozzáfogtunk volna a munkához. A londoniban két leszbikus barátnő mutatja be az éjszakai várost, a madridiban Pedro Almodóvart, a fiatal, tehetséges spanyol filmrendezőt keresi egy rámenős lány, aki színésznő akar lenni... a mi filmünkben Bubu szemével látja majd a néző az éjszakai Pestet. Sokfelé elmegy a kislány... táncosnő az édesanyja egy bárban, de sehol sem találja, így a film végén a Nyugati pályaudvar közelében lakó kalauznőhöz csenget be, aki ismeri őt a vonatról és bűvésztrükkökkel szórakoztatja, ha együtt utaznak. - Helyes vágányon fut akkor az élete? - A kalauznőé? - Nem, Ozsda Erikáé. - Én nem akarom belátni a pályát, nekem az a jó, ha minél több a váratlan kitérő. Velem mindig történik valami és mindig hirtelen. Ha túl nagy a nyugalom, a biztonság körülöttem, akkor nem is érzem jól magam. Nappal még csak elvagyok a lakásban, de este már nem tudok egy helyben maradni... akkor mit ér ez az egész? Az életet élni kell, ha csak nézem, az kevés. Utazni szeretek, beszélgetni, filmeket nézni. Hallottam egy vidéki vasutasnőről, aki verseket ír, és a menetrend mellé, a váróteremben minden nap kifüggeszti legújabb költeményeit. Pár nappal ezelőtt írt versének utolsó sora az volt, hogy „Emberek, szeretem önöket." Szép, nem? Szerintem csak így érdemes... valahogy így. SZABÓ G. LÁSZLÓ 1991. AUGUSZTUS 30. f KISNYELVŰR A HIVATALOS NYELV Napjainkban - nem véletlenül - sokat emlegetjük a hivatalos nyelv kifejezést a nyelvtörvénnyel kapcsolatban, ezért hadd mondjam meg mindjárt: nem nemzeti nyelvről lesz szó, amelynek használatát a hivatalokban törvénnyel kötelezővé tették, hanem a magyar nyelvnek egy változatáról, amelynek használata a hivatali életben szokásos. Bár hivatalos nyelvnek nevezzük, valójában nem külön nyelv, hanem a magyarnak egy stílusváltozata. Én ezért szívesebben nevezem meg a hivatalos nyelvhasználat kifejezéssel, mint a hivatalos nyelv-veI. A hivatalos nyelvhasználat kedvelói nemcsak ma, hanem régebben is megtettek minden tőlük telhetőt azért, hogy ez a változat különbözzék a mindennapok egyszerű, érthető nyelvétől. Ha ez a különbség az úgynevezett hivatalos nyelv választékosságában nyilvánulna meg, még hálásak is lehetnénk érte. De, sajnos, nem így van. Ezzel magyarázható, hogy sok ember, ha a hivatalos nyelv kifejezést hallja, nem egyszerűen a hivatalokban szokásos nyelvhasználati formára gondol, hanem a fölöslegesen hivataloskodó, az élet nyelvétől eltávolodott beszéd- és írásmódra, a cikornyás, nagyképűsködő stílusra. A hivatalos stílusban megfogalmazott közlés megértését már az a tény is megnehezíti az egyszerű ember számára, hogy sok benne a szakszó, szakkifejezés. Nagyobb baj azonban az, hogy még több benne a nyakatekert kifejezés. S noha a sajtó nyelvhasználata különbözik a hivatalos nyelvhasználattól, nem ritka, hogy ez utóbbinak bizonyos kifejezései bekerülnek a cikkekbe, tudósításokba is. Két olyan melléknévi ígenévre hívjuk most fel a figyelmet, amellyel már a sajtó nyelvében - újságcikkben - is találkozhatunk helytelenül alkalmazott minőségjelzőként. Az egyik a hivatkozott, a másik a megegyezett. Ilyen mondatokban fordulnak elő: „A hivatkozott rendelet szerint az élelmiszerárak szükség esetén emelhetők"; „A megegyezett ärammennyiséget rendelkezésünkre bocsátják"; stb. Hivatkozott rendelet, megegyezett árammennyiség: bizony nem magyar kifejezések ezek. Akinek ép a nyelvérzéke, az helytelennek ítéli őket. Csak talán azt nem tudja megmagyarázni, miért. Mert például hasonló képzéssel létrehozott más melléknévi igenevek állhatnak jelzői szerepben. Mondhatjuk: idézett rendelet, megfogalmazott rendelet, említett rendelet, közölt rendelet; vagy megrendelt árammennyiség, lekötött árammennyiség, kifizetett árammennyiség stb. Látszólagos hasonlóságuk ellenére van különbség a két jelzősszerkezet-típus: a hivatkozott rendelet meg az említett rendelet között. Mégpedig az, hogy ez utóbbi melléknévi igenevét tárgyas igéből képeztük, az előbbiét meg tárgyatlanból. Figyeljük csak meg: az említ tárgyas ige - tehetünk hozzá kit, mit kérdésre felelő szót, vagyis tárgyat. Például: rendeletet említ. Az ilyen igéből képzett melléknévi igenév tehát minöségjelzőjeként is állhat a rendelet szónak: (az) említett rendelet. De a hivatkozik ige tárgyatlan: nem lehet valamit, csak valamire hivatkozni. Ugyanez a magyarázata annak, miért nincs megegyezett árammennyiség kifejezésünk. A megegyezik tárgyatlarr ige; nem valamit, hanem valamiben egyezhetünk meg. De a megrendel tárgyas, tehát a megrendelt árammennyiség kifejezést nem érezzük korcsnak. Jobb lett volna tehát, ha az idézett mondatok szerkesztői vagy tárgyas igékből képzett igeneveket alkalmaztak volna jelzőként - Az említett rendelet szerint az élelmiszerárak szükség esetén emelhetők; A megrendelt árammennyiséget rendelkezésünkre bocsátják -, vagy pedig mellékmondatot használnak jelző helyett, az igenevek alapigéjét alkalmazva bennük állítmányként: A rendelet szerint, amelyre hivatkoztunk, az élelmiszerek szükség esetén emelhetők; Azt az árammenyiséget, amelyben megegyeztünk, rendelkezésünkre bocsátják. JAKAB ISTVÁN K

erámia - megborzongok a szótól. Idegen. Ilyenkor szokás az idegen szavak szótárát fellapozni. Mint újságírói közhely, az is megtenné, de minek. Ama bükki kultúrában kb. hétezer évvel ezelőtt élő ember a cseppkőbarlangok agyagát kiégetve aligha töprengett el, hogyan nevezze cserépedényeit. Meg aztán, hol volt még az a nevezetes athéni „Fazekastér", a Kerameikosz? Nem ismerve a fazekaskorongot, vékony hurkákká nyújtották az agyagot, s úgy helyezték egymás fölé az edény falának rétegeit. Különös küzdelme ez az embernek az alaktalan földdel, amely víz hozzákeverésével a formáihatóság állapotát veszi fel. Az agyag finomságának függvényében formálhatók és égethetők belőle egymástól merőben különböző tárgyak. Kerámia szimpozion - a borzongásba most már az értelmezhetőség zavara is keveredik. Ógörögjeink megadták a módját még a termékeny vitáknak, a társas gondolkodásnak is: étel, ital, gazdag lakoma és a mindent átható görög szellem. Most aztán az agyagművességet takaró idegen szóhoz csatlakozott egy másik, amely felemelni hivatott a köznapi cserépedények készítésének talajáról a művészet szintjére. Különös kettőssége ez az agyagművességnek. Tetten érhető törekvése ez az agyagműveseknek még abban is, ahogyan közülük a művészettel birkózók önmagukat keramikusnak mondják. Nem kevésbé szembetűnő önmagában a megformálandó agyagnak a minőségében, illetve kiégetési módjában. A görög vázák terrakottának is mondott mázatlan, de legalább pirosra és feketére festett anyaga; a különböző nehézfémalapanyagú mázakkal az égetés különböző fázisaiban díszített fajanszok és majolikák; Az idei Losonci Nemzetközi Kerámia Szimpozion kiállításán a Nógrádi Galéria termeiben és udvarán elsősorban a hét agyagműves - Igor Balgavý, Renáte Hahn, Adriena Jesenská, Peter Jasenský, Rudolf Malacký, Daniela Šuteková és Veronika Witzová -r műalkotásai keltenek figyelmet. Bár volt közülük kettő, aki megkísérelte, hogy a kerámia művészi összetevőit alárendelje a tömeggyártásra alkalmas technológiáknak, végeredményben ezekről az alkotásokról is megállapítható, hogy sohasem lesznek üzletekben megvásárolhatók. Igor Balgavý bizonyos mértékig kísérletet tett arra is, hogy például a közeli építőipari kerámiát gyártó üzem termékeinek formáiból, anyagaiból, a művészi ötlet alá rendelve azokat, öntörvényű alkotásokat készítsen. Elvitathatatlan eredetiség jelent meg Daniela Šuteková prágai főiskolás üveg-aplikációs kerámiatárgyain. Nem kevésbé felfigyeltető, hogy egy, csempéket gyártó másik üzem kommersz termékeit megpróbálta a zománc színeinek alkalmazásával „elidegeníteni" attól a formavilágtól, amelylyel a tárlat felvezetőjeként mint üzemi reklámanyaggal találkozhat a látogató. Társaik - úgy tetszett - lemondtak a tömeggyártás befolyásolására tett kísérletekről. Számukra sokkal fontosabbak a különböző összetételű agyagok, amelyek a formáihatóságuk révén új megoldásokat kínálnak, mint például a magas hőfokon égetett magnezitkeverékek vagy a már említett agyag-üveg kombinációk. Alkotásaik funkcionalitását a díszjelleg, valamint a természeti környezettel harmonizáló, ugyanakkor annak konkrétságát egy bizonyos szintű elvontságba forgató formavilág jellemzi. Mégis, valamiféle reménytelenség hatja át a hét művész vitathatatlanul művészi értékkel bíró alkotásait. Ez a reménytelenség két forrásból táplálkozik. Az egyik a szimpozion megrendezését harmadszor is lehetővé tevő, tömegkerámia gyártásával foglalkozó üzemek hajthatatlansága, amikor nem akarnak kilépni a gyártás és a piac szokványos kereteiből. A másik magából a művészi kerámia és az agyagművesség művészetének egyszerű halandók számára megfizethetetlen értékű alkotásaiból fakad. Tartok tőle, hogyha nem sikerül hamarosan létrehozni a művészek és az őket támogató vállakozók kockázatára néhány kisebb kapacitású, olykor egyedi, eredeti építészeti megoldásokhoz alkalmazott kerámiák gyártására szakosodott kisipari üzemet, akkor a művészi kerámia lassú sorvadásra lesz ítélve. Helyette pedig nem kapunk mást, mint a nagyipar állítólagos piackutatásainak eredményeként gyártott tárgyakat, fal- és padlóburkolókat, kerti edényeket, dísz- és használati tárgyakat. Borzongató távlat - kerámia. DUSZA ISTVÁN TŰZ ÉS FÖLD az agyag finomságának függvényében születő porcelánok, kőcserepek. Ezek égetés előtti és égetés utáni állapotából is számos különbség adódik. Amikor manapság egy kerámia szimpozion elkészült tárgyait nézegetik az emberek, elvétve találnak a szó hagyományos értelmében dísztárgyat. Ezek a műalkotások egyre inkább elveszítik tárgyiságuk értelmét, a használhatóságot. Viszont határozottan előtérbe kerül a művészet önmagából fakadó „díszjellege".