Új Szó, 1991. augusztus (44. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-20 / 194. szám, kedd

SPORT LÚJSZÓI 1991. AUGUSZTUS 585. ÉVFORDULÓ _v, - ' lUJSZOi SZENT ISTVÁN ÉS MAI EURÓPAISÁGUNK „Véres építést parancsoltál nekem, Úristen s én nem Irgalmazhattam, s Te se irgalmazhattál nekem, Istenem...'' (Kós Károly: Az országépítő) Vannak dolgok, amelyek nélkül egy nemzet közössége nem létezhet, mert azok szellemi fundamentumait képezik önismeretének. Manapság sokan ezekre az alapokra mutogatva minduntalan magyar karakterre, nemzeti hagyományokra és jelképekre hivatkoznak, mert szerintük ezeket vállalva lehet az általuk elképzelt Európába visszatérni. Miközben a magyarság hagyományai után sóhajtoznak, talán nem is tudatosítják, hogy a történei am — és ebben az esetben a nemzeti történelem — folyamatának egy-egy szakaszát ragadják ki a szerves fejlődésből. Figyelmen kívül hagyják a változó viszonyt, amely a magyarság Kárpát medencében töltött ezerszáz évére tekintve oly nyilvánvaló a magyar hagyomány és az Európaiság között. Mert azt nem tagadhatjuk le, hogy Corvin Mátyás évtizedeit kivéve, alig volt a magyar történelmi fejlődésnek Európa egészére domináns módon hatást gyakorló szakasza. Mátyás „az igazságos" idejében volt egyidejű és analóg Európa és a magyar királyság fejlődése. Nem mellékes szempont, hogy az ezt követő évszázadokban csak az ország területének töredékeiről mondható el, hogy valamilyen módon a nemzeti függetlenséget őrizték. A lázadások, felkelések, függetlenségi mozgalmak, szabadságharcok, békekötések és kiegyezések sorozata a magyar történelem; amiből logikusan kikövetkeztethető, hogy nekünk mindig Európához kellett igazodnunk. Éppen őzért gondolkodtathat el minket, hogy I. István magyar uralkodó, Kós Károly ismert regényéből országépítőnek megismert, a keresztény vallást az általa alapított állam vallásává tevő szent valójában a magyar hagyományokkal — a sámánizmussal, a törzsi tagolódással, a vándorló életmóddal, a kialakított ősi jogrenddel — szállt szembe. Mert ki tagadhatná, hogy a mostanság ismét méltó történelmi helyére került Szent István király 1000 tájékán a kor európaiságát, a katolicizmus és a világi hatalom függőségi viszonyát, a latin nyelvű írásbeliség kultúráját és az általa prezentált római katolikus hitet — tűzzel-vassal kónyszerítette népére. Sokféle nációjú országában majd egy évezred kellett ahhoz, hogy a népek maguk akaratából nemzetté váljanak. Megmásíthatatlan és letagadhatatlan tény, hogy ezek a nemzetté-válások minduntalan szembefordították egymással ezeket a népeket. " Amikor tehát ilyentájt, augusztus 20-dikának ünnepére készülődve a világ magyarjai első királyuk, Szent István rájuk hagyományozta szellemiséget ünneplik, nem ragadhatnak le az akkori történelmi kor Európájánál. A ma Európája nem ítélhető meg a Szent lstván-i nézőpontból. Az egyharmadát országának határain kívül tudó nemzet számára az öngyilkossággal lenne egyenlő a nemzetállam eszményeitől vezérelve, egy új keresztény ideológiájú országról álmodozva akárcsak erőtlen kísérletet is tenni a szomszéd országok államiságában teljes és egyenlő emberi, illetve államalkotói jogokat követelő magyar nemzettördékek egyesítésére. A most egyesülő Európa nem a nemzetállamok és a vallásállamok Európájaként születik újjá. Földrészünk az emberi- és szabadságjogok, a gazdaság integrációja, a politikai határok ellégiesítése jegyében egyesül. Márpedig ebben a politikai, gazdasági és szellemi folyamatban a Szent István-i értelemben vett egykori európaiságot jelentő keresztény vagy keresztyén vallásra nem a politikai hatalomban, nem egy domináns államideológia megtestesítőjeként, hanem az emberek mindennapjaiban, lelki életében, az erkölcsi értékrend visszaállításában, a népeket, nemzeteket összekötő szeretet kiteljesítésében van szükség. Világi veszélyein túl ennek a politikai hatalmakat Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon is átható törekvéseknek megvan az öntörvényű veszélye is. A többségi katolikus vallás egy esetlegesen hatalomra kerülő kurzus által közvetve nyomást gyakorolhat, sőt el is nyomhatja a kisebbségben lévő más keresztyén egyházakat. Éppen ezért, amikor Szent István szellemiségének fényében vizsgáljuk önmagunkat és Európát, nem feledkezhetünk meg az első ezredforduló politikai értelemben vett földrészét uraló történelmi folyamat korabeli sajátosságairól. Politikai öngyilkossággal érne fel egy diktatórikus rendszernek a lelkekből a hitet kiirtani akaró törekvése után valamifajta lelki ellendiktatúrát indítani. Tény, hogy Szent István királyunk megtette ezt, hiszen sámán hit helyett keresztény hitet adott. Ez akkor Európában azt jelentette, hogy a szétszórattatás helyett a megmaradást választotta. Hogy erőszakkal? Kétségtelen, de akkor ilyen volt és így működtette önmagát a politikai és szellemi értelemben vett Európa. Ma viszont Európa leginkább a civakodástól, a vallásháborúktól, a határok átrajzolásától, a nemzetek és nemzettöredékek elüldöztetésétől irtózik legjobban. Van ebben a magatartásban jóadag a gazdagság, a kényelem, a magántulajdon biztonságának a féltéséből is. Miért nem lenne, ha úgy látnak bennünket, mint egymás szomszédságában kiéheztetett rivális farkascsordákat, amelyek egymás felfalása után képesek rájuk támadni. Sokak szerint Európának akkor tudnánk igazán fontos és egyre inkább nélkülözött lelki és szellemi értékeket adni, ha megmutatnánk: a más nemzetek iránti türelem, az új dimenziókban megjelenő hit nekik is többletet adhat. Azt a többletet, amelyet a felhőtlen jólét, a jogi, a gazdasági, a politikai értelemben vett biztonság közepette sajnos, ők már kezdenek elveszíteni. Nekünk szükségünk van Európára, s Európának szüksége van ránk. Minden másfajta igyekezet ellenére is Európa része maradtunk, éppen ezért nem szakíthatjuk ki önmagunkatebből a szellemi, történelmi, gazdasági és politikai testből. Szent István 1038-ban bekövetkezett halálakor Európát hagyta ránk örökül. DUSZA ISTVÁN N

incs még egy napja az évnek, amely ennyire elevenen emlékeztetné a magyarságot az elődeitől kapott történelmi örökségre, mint augusztus 20-dika. Szent István ünnepe nemcsak a magyarok ünnepe. Ünnepe az egész kereszténységnek, hiszen ő az első európai uralkodó, akit az egyház szentté avatott. Ünnepe az egész emberiségnek: az egyetemes haladásnak és művelődésnek. István fő műve a kereszténység felvétele és az, hogy az európai kultúrába való beleépülésünk bámulatosan rövid idő alatt valósult meg. Történelmi személyiségét mai változó korunk annyira időszerűvé formálja, hogy a'ig van neves személyisége történelmünknek, aki olyan sok példát ós biztatást nyújtana mai gondjaink megoldására. A nagy király tetteivel írta a történelmet, törvényeiben és intelmetben pedig utat mutatott egy biztos jövő felé. Neki köszönhetjük megmaradásunkat, együvétartozásunkat, a közeli és távoli népek iránti testvéri érzésünket. István király törvényhozása a szomszédos államokhoz viszonyítva humánusabb volt. Ha az akkori Magyarország gazdasági és kulturális téren nem is tudta felvenni a versenyt a nagymúltú európai országokkal, jogbiztonság tekintetében az élre került a középkori Európában. Ennek következtében Európa minden részéről megindult a bevándorlás az országba. Fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben olvashatjuk: „A különböző nyelvű és szokású emberek, különböző nyelvet, szokást és tudást hoznak magukkal, s mindez az országot gazdagítja, mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő". Szent István király intelmeihez — és ezt világhírű történészek erősítik meg — nincsen hasonló alkotmánya más nemzetnek. Nem volt a keresztény Európában még egy ország, amelyik szabadon vallásgyakorlatot biztosított volna a zsidóknak és a mohamedánoknak a középkorban, és úgy fogadta volna az idegeneket, mint Szent István. Ezt a történészek úgy értelmezik, mint a bölcs nemzetiségi politika első megnyilvánulását és ma már nyilvánvaló, hogy ez a Szent lstván-i eszme biztosította több mint ezer éven át a Kárpát-medence nemzeteinek és nemzetiségeinek fennmaradását. Tehát szó sem lehetett ezeréves elnyomásról, ahogy ezt főleg a pártállam idején a történelemhamisítók állították. Egy ezredév alatt a keletről jött magyarság megterhelve viharral és vésszel, kisebbségi léttel és kitelepítéssel túlélte a történelem viharait és súlyos megpróbáltatásait. Miként ezer éve István király, akként mai kései utódai, mi is válaszút elé kerültünk. Az európához tartozás feltétele akkor a kereszténység felvétele volt, s ma pedig a demokrácia és a működőképes jogállam megteremtése. Ma is csak akkor van esély igazi rendszerváltásra, ha a demokráciát mint jogintézményt össztársadalmi intézménnyé alakítjuk át. Ez ma a sokat emlegetett európaiság mércéje. Az előrelépés egyik fékezője, hogy nálunk, sajnos, még nem mindenki foglal egyformán helyet a jog asztalánál. Ebben az esetben pedig a kisebbségnek önvédelemre kell berendezkednie. Ez viszont a demokrácia kiteljesedését fékezi. A Kárpát-medence kisebbségi magyarsága csak felemelt fejjel, saját értékeinek tudatában lehet társa, szövetségese a térség többi népeinek a rendszerváltásban, és csak egyenrangúként vállalhat szerepet a szabad nemzetek európai közösségében. A Szent István által közvetített kereszténység ma is nagy erőtartalékunk a megmaradáshoz; az örökös újrakezdésben, az erkölcsi talpraálláshoz. Napjainkban a magyar kisebbségre leselkedő legnagyobb veszély nem az asszimiláció, hanem a művelődési szint süllyedése, azonosságtudatunk s önbizalmunk gyengülése, amely fékezheti, sőt meggátolhatja felzárkózásunkat Európa szabad, kulturált népei közé. Az itt élő népek nem egymással állnak szemben, hanem elsősorban a szellem forradalmát kell megvívniuk, önmagukat kel! legyőzniük. Önmagunkat, hogy a többséggel együtt mondhassuk el: ez a haza többé nem közős szégyenünk, hanem közös büszkeségünk lesz a jövőben, ha Szent lstván-i eszme szellemében fogunk munkálkodni. Mi kereszt(y)ények Szent István örökségének hivatott közvetítői, csakis akkor élhetünk jó lelkiismerettel e hazában, ha együtt munkálkodunk mindenkivel a közjó, a kiengesztelődés és a kölcsönös megbékélés érdekében. A több mint ezer éve itt élő magyarság nem jövevény e tájon, hanem szülőföldjének örököse. Nem jogokat kér, hanem tudatában van annak, hogy őt bizonyos jogok megilletik. Ne a többség mondja meg — vélt haszonélvezeti jogából kiindulva —, hogy mi kell nekünk (iskolaügy, nyelvhasználat...), mi jó nekünk. Ezt mi mondjuk meg! Hogy megadják-e nekünk ezeket a jogokat, ez a szlovák nemzet történelmi felelőssége. F

el kell tenni a kérdést magunknak, hol az istváni karakter, hol a tőle örökölt erő, hol van az építő akarat? A válasz csak az lehet: BENNÜNK.A lehetőségeinkben: úgy, ahogy lehet. És mit üzen nekünk kisebbségi sorsban élő magyaroknak? Mindenekelőtt a megmaradás, az együvé tartozás, a sorsvállalás kötelmét, iszonyatos nagyságát ós szépséges gyötrelmét. Ezt a Szent lstván-i örökséget kell híven őriznünk, mint a szemünk fényét, ezen az ezredfordulón is. Dr.FÓTHY JÁNOS Szent István képe a Túróczi-krónikában, jobbján augshurgi Szent Imre ÜNNEPE AZ EGYETEMES HALADÁSNAK I SZEMÉLYES SZEREPVÁLLALÁS FONTOSSÁGA Sokan mondják—újabban tájainkon is—, hogy a nemzet korszerűtlen kategória Nemtudokezzel a nézettel egyetérteni. A definíció 18-19. századi, kizárólagos, erőszakolt formájában kétségkívül elavult, ám a nemzet mint befogadó, összetartó, kohéziós erő, biztosan nem az. A liberális elvek „tankönyvízű", az egyének, érdekcsoportok különbözőségét, céljaik sokféleségét abszorbálni képtelen, totális alkalmazása épp a sokszínűségben rejlő értékek tagadásához vezethetne, s ez kétségbeejtően szegényessé, falarszterszelleművé változtathatná világunkat. Hogy mit jelent egy népszámára, ha legfőbb vezetői, meghallván a kor szavát, ráérezvén a jövő elvárásaira fejlődési irányaira, képesek népüket a világszellem fő áramlatainak irányába vezetni, talán fel sem tudjuk fogni. A mi esetünkben már ezer évvel ezelőtt lezajlott az államalakítás, s hogy ez milyen támpontokat nyújt számunkra, naponta érzékelhetjük, tapasztalhatjuk KeletKözép-Európa nemzeteinekvajúdásai láttán. A mai ünnep kiváló alkalom arra, hogy több dolgot újragondoljunk, amire a hétköznapok forgatagában egyébként nemigen van módunk. Például azt: mennyi zsenialitás rejlett Istvánban, amellyel a nyugati kultúrkörbe, nem pedig a szintén kínálkozó bizánciba kapcsolt be bennünket. így mindig is a keresztény Európához, nem a Balkánhoz vagy Kelethez tartoztunk. Hogy a bizánci helyett a római egyház hittérítőit részesítette előnyben, az az István—Koppány dilemmának is egy sarkalatos köve, amely kétségkívül István oldalára billenti a mérleg nyelvét. Csendben megkérdem: tudatosííjuk-e, hogy a kereszténység szerepe, István döntése nélkül hol tartanánk ma a történelemben, kultúrában? Hogy ama gyanúval méregetett középkori kolostorok a kultúra, az írásbeliség, a tudomány fellegvárai is voltak? Hogy nélkülük nincs, nem lett volna Bakócz Tamás, Janus Pannonius, de valószínűleg olyan írásbeliség és olyan kultúra sem, amilyen végül is kifejlődött? S hogy—visszatérvén Istvánhoz — az erdélyi Gyula vagy Ajtony letörésének ez is az egyiktétje volt? Hogy aSzent Jobb-tiszteletben épp ezt az irányadó erőt tisztelte és tiszteli évszázadok múlva is a magyar nép? Hogy olyan kultusza, amilyen a magyar király i koronának van, a világon talán egynek sincs? Koronázhatott az évszázadok során bárki bárhol bárkit, ha az nem— hitük szerint- - István szent koronájával történt, nem fogadtatott el! Csoda-e, ha a fél évszázaddal későbbi utód, az ugyancsak nagy király, László, az államférfiúi nagyságnál többet, misztikusabbat látott életében és kezdeményezte szentté avatását? Sokszor tanácstalan, elbizonytalanodott, az aszszimiláció, a nemzeti türelmetlenség újra és újra fellángoló veszélyével szembenézni kénytelen kisebbségi magyarságunknak ezen az ünnepen épp ezt kell tudatosítania: a személyes felelősséget és a személyes szerepvállalás fontosságát. Azt, hogy mindannyian egy történelmi folyamat részesei vagyunk, amelynek egyik szegletköve valóban államalkotó szent királyunk munkássága, de amelyben ott van László. III. Béla, Nagy Lajos, Mátyás ténykedése, ott Rákóczi és Bethlen, Kossuth ésSzéchenyi igyekezete is. S a mi saját történelmi szerepvállalásunk kérdésére a tisztességes válasz az 'ehet, haa lánc folytatóivá válunk. Azt kell tudatosítanunk: mindnyájunk sejtjeiben, tudatában ott varinak az elmúlt évszázadok, eleink történelme. Ez nagyon lényeges mozzanat, a személyes történelem-élmény megjelenése, megélése. Annak atestközeli érzésnek atudatosítása, vagy tovább megyek: annak a tudatnak a személyiségünkbevaló beépítése, hogy elődeinknek—mindannyiunk elődeinek—munkája, akarása, áldozatai és örömei valahol a mi munkánk, igyekezetünk, vereségünk vagy győzelmünk is. Némi költői átvitellel azt is mondhatnám, hogy a mi énünk pici része is ott voltaVereckei hágónál, ott Lehel csapatában, ott a csatamezőn István vagy éppen Koppány oldalán, ott Imre herceg szerencsétlen vadászatán—de ott Muhi pusztán és Mohácsnál is, ott Mátyás udvarában, esetleg ott a királyi testőrségben Bécsben, ott Bocskai vagy a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc oldalán, ott Kossuth seregében, ott az I. és a II. világháború harcterein, ott Doberdónál és a Donkanyarban, de ott a Gulagokon, ott a barikádokon 56-ban és 68-ban, s ott 1989. november 17-én is. Ha vállaljuk magunkat, vállalnunk kell sorsunkat, vállalnunk jelenünket és múltunkatis. Hiszen népünksorsa amiszemélyessorsunk, személyestörténelmünk is. Legyünk büszkék értékeinkre, amelyeket létrehoztunk és eleinktől megörököltünk, amelyek körülöttünk vannak vagy amelyeketmagunkban hordozunk. Érezzük: büszkék vagyunk rájuk és nem vagyunk hajlandóak lemondani róluk. Akkor sem, ha tudatosítjuk, történelmünknek nemcsak napfényes oldalaivannak. Hibákat iskövettünk el, vereségeket is kénytelenek voltunk elszenvedni. A sikerek nem tettek—ésnetegyenek—elbizakodottá Avereségekből és hibákból pedig tanulnunk kell. Megéltük történelmünket, keményebbek, szilárdabbak és öntudatosabbak lettünk általa. Bízzunk benne, hogy bölcsebbek is; hogy képesek vagyunk megkülönböztetni a járható utakat a járhatatlanoktól, hogy kepesek vagyunk meglátni lehetőségeinket és élni velük. Abban is bízzunk: megtaláljuk magunkban az erőt, hogy történelmünknek ama szakaszát, amely ránk méretett, becsülettel továbbvigyük. CSÁKYPÁL Az Intelmek kéziratának részlete