Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-13 / 162. szám, szombat

1991. JÚLIUS 13. fÚJSZÓi HAZAI KÖRKÉP A KULISSZÁK MÖGÖTT LEÉPÍTIK POZSONYBAN A MÜSELYEMGYÁRTÁST Viszonylag keveset foglalkoztak a hírközlő eszközök a szlovák kormány egyik e heti döntésével - azzal, amely Pozsony levegője szennyezésének korlátozására irányul. Zászlós Gábor miniszterelnök-helyettestől kérdeztem, milyen módon kíván hozzájárulni a kormány a főváros környezetvédelméhez? - A Szlovák környezetvédelmi Bizottság és az SZK Ipari Minisztériuma - hosszas és alapos elemzés eredményeként - arra a megállapításra jutott, hogy a kormány elé terjeszti a javaslatot; módosítsa azt a határozatát, amelynek értelmében a korábbi Dimitrov Vegyi Művek, azaz a mai Istrochem állami vállalat 1993 végéig köteles felszámolni a város levegőjére legkárosabban ható termelését, vagyis a műselyemgyártást. A kormány keddi határozata arra kötelezi a vállalatot, hogy legkésőbb 1992 végéig, szükség esetén akár év közben építse le az üzemet. Pénzügyi szempontból igényes lépésről van szó, hiszen maga az üzem leépítése 121 millió koronába fog kerülni. Van azonban egy olyan körülmény, amelyet koronában nem lehet kifejezni; a környező lakótelepeken élő gyermekek körében végzett egészségügyi felmérés szerint az átlagosnak többszöröse a felső légzőúti megbetegedés gyakorisága a gyermekeknél. S ha ilyen úton közelítünk a kérdés megítéléséhez, semmiképpen sem dönthetnek a gazdasági érvek. Pozsony esetében a magisztrátusnak is van beleszólási joga a kormány döntéseibe. - A város vezetése már többször is szorgalmazta a kormánynál ennek az üzemnek a városon kívülre való kitelepítését. A jelenlegi elavult technológiát azonban már nem szabad telepíteni, mert ezáltal másutt hoznának létre szennyezési gócot. Ezt a döntést azonban, hogy a műselyemgyártást teljesen felszámolják, a városatyák kétszeresen is üdvözlik, hiszen az üzem a vizet is jelentősen szennyezi, túllépve az európai normák ötszörösét is. Támogatja a kormány döntését az egészségügyi tárca is, hiszen a már korábban bevezetett 36 órás munkaidő ellenére az elavult technológia tartós foglakozási ártalmakat idéz elő. AGÓCS VALÉRIA ESÉLYTELENEK AZ ÖREG AUTÓK (Munkatársunktól) - Ä Szövetségi Közlekedésügyi Minisztériumnak a Törvénytárban közölt 41/81-es számú rendelete, amelyet a 248/91-es számú rendelet módosított, igazodik az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága előírásaihoz, s július 1-jei hatállyal módosítja a magánszemélyek külföldi gépkocsibehozatalát. Ladislav Hoffmann, a Szlovák Belügyminisztérium közlekedési igazgatóságának igazgatója tegnapi sajtótájékoztatóján ismertette az ezzel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Ha nem akarjuk, hogy megszaporodjanak az autótemetők, s veszélyeztetve legyen a közúti forgalom, szigorúan igazodni kell az Európai Gazdasági Bizottság 19 kritériumához. A reális helyzetből kiindulva - a rendeletet leegyszerűsítve - a belügyminisztérium illetékes osztálya a közlekedésrendészettel közösen úgy döntött, hogy Szlovákiába csak az 1986-os s ennél későbbi gyártási számú külföldi kocsik behozatalát engedélyezi, illetve tanácsolja, mivel ezeknél adottak a reális esélyek ahhoz, hogy megfelelnek az előírásoknak. Ennél öregebb gépkocsikat is be lehet hozni, ha írásban csatolják a bizonylatot, hogy a nemzetközi normának megfelelnek, de kevés a remény arra, hogy a fék, az emisszió, a zaj és műszaki paraméterek ellenőrzése után a gépkocsit nyilvántartásba veszik. A külföldről ..behozott gépkocsikkal a határátlépést követő öt napon belül kell jelentkezni a közlekedésrendészeti hatóságnál, ahol ideiglenes, zöld rendszámtáblát kapnak. Ezzel és a külföldről hozott érvényes műszaki igazolvánnyal, valamint a gépkocsi használati-karbantartási utasításával egy hónapon belül kell jelentkezni a műszaki ellenőrzési állomáson (STK). A nyilvántartásba vétel illetéke kétezer korona. -tgáVISSZHANG MIRŐL NEM ÍR DUSZA ÚR? REFLEX Mivel nem volt módomban megnézni a Szlovák Televízió parlamenti montázsát, mindössze Dusza István cikkéből értesültem arról, hogy milyen „sirámokkal" untattam a Szlovák Nemzeti Tanács képviselőit. Az az érzésem ugyanis, hogy felszólalásomnak nem a lényegét értette meg, köszönhetően talán a TV rossz montázsának, vagy talán másnak... Úgy érzem azonban, hogy megjelent cikke alapján a tisztelt olvasó jogosan várhatja el álláspontom megvédését. Az SZNT kárpótlási törvénye csak egy kis része annak a kárpótlási folyamatnak, amelyet a Szövetségi Gyűlés idevonatkozó törvénye indít el. Ez a szövetségi törvény egy paragrafusban lefekteti, hogy a tagköztársaságok parlamentjei hozzák meg a maguk kárpótlási törvényeit, melyek kizárólag Szlovákiára vagy Csehországra vonatkoznak. Felszólalásomban bátorkodtam az egész kárpótlási folyamatot megkérdőjelezni, így az éppen megtárgyalt SZNTjavaslatot is, mely szintén nem csak az NKVD által elhurcoltakat érint (ez a kárpótlási folyamat csak egy töredéke). A kárpótlás elleni érvrendszert három részre lehet osztani: az igazságosság elve, a törvényesség elve, és a gazdaságosság elve. Kétségkívül nagyon komoly érv, hogy az elhurcolások, a tulajdontól való megfosztás egy sor emberi tragédiát jelöl, tönkretette generációk munkáját. Következő komoly kérdés: lehet-e egy új demokratikus rendszert felépíteni úgy, hogy az elfogadja a múlt jogtalanságait. Csakhogy ez az érv kétélű fegyver, hisz a múlt kommunista, fasiszta rendszerei, nemzeti demokráciái sokkal több ember ellen követtek el jogtalanságot, mint azt a törvény kidolgozói meghatározni képesek voltak, vagy egyáltalán akartak. Az elmúlt 50-60 évben megkárosítottak hatalmas számát jegyezhetjük: életek, szabadságok, munkahelyek, előmenetelek, melyekkel sem a szövetségi sem a köztársasági törvény nem foglalkozik. Felmerül egy másik kérdés: az igazságosság elvének megfelel-e a kárpótlás, ha azt a most élő fiatal generációk adóiból hajtják végre. Ezeknek a generációknak semmi küzük sincs a múlt rendszerek hibáihoz. (Ismétlem, a kárpótlás nemcsak az NKVD által elhurcoltakra vonatkozik!) Törvényesség elve alapján a legnagyobb érv az, hogy a tulajdon sérthetetlen, és a tulajdonhoz való jog nem évül el. Nagyon súlyos érv, hiszen a tulajdonjog a társadalom fejlődésének az alapja. A klasszikus liberális felfogás szerint a tulajdonjog magába foglalja az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való jogot. Úgy tűnik, épp ez az én/ szól a leghangsúlyosabban a kárpótlás mellett, de rövid gondolkodás után rájöhetünk, hogy szintén nem állja meg a helyét, mert nem konzekvens a jogtalanságokkal szemben. A múltból csak néhány rendelkezést, törvényt végrehajtó utasítást bírál felül. így jogi szempontból a kárpótlás csak akkor lenne lehetséges, ha megszüntetnénk az összes jogi normát, melyek a múlt rendszerben születtek. Például: azok közül, akik a rehabilitáció során a törvényesség alapján visszakapják az elkobzott értékeiket, lehet, hogy néhányan értékeikhez éppen jogtalan úton jutottak. Gondolok itt a II. világháború utáni időszakra, amikor a magyar és cseh nemzetiségűek vagyonukat elhagyni kényszerültek, és más polgárok kisajátították tulajdonaikat. Úgy érzem, a kárpótlási folyamat elkezdésekor az igazságosság és a jogtalanság elvét összekeverték, vagy nem vették figyelembe, hiszen a szlovák közvélemény szerint a 45 és 48 között történtek nem a törvényesség elve, hanem az igazságosság elve alapján zajlottak le. És most ugyanezek nem az igazságosságra, hanem a törvényszerűségre hivatkoznak jogtalan tulajdonuk visszaszerzésére. Az az érzésem, hogy a különböző történelmi momentumokban mindig azt az elvet helyezzük előtérbe, mely épp az uralmonlévőknek megfelel. A Szövetségi Gyűlésben több ízben elhangzott, hogy a kárpótlással elősegítjük egy új tulajdonosi réteg megszületését. Nos, a kárpótlás során (történetesen az NKVD elhurcoltjai) a megítélt pénzöszszeg csak egyharmadát kapják meg készpénzben, a többit értékpapírokban. Ez nagy veszélyeket rejt magában, hiszen többnyire idős emberekről van szó, akik azonnal eladják azokat. Manapság pedig, igazi vásárlótőkével csak a múlt privilegizáltjai rendelkeznek. Ehhez kapcsolódik, hogy jelenleg ezekkel az értékpapírokkal még nem lehet a privatizációba lépni. így közvetve az állam nem a kárpótlásokat „kárpótolja". Ezek miatt nem javasoltam a törvény elfogadását. Hangsúlyozom: az NKVD elhurcoltjainak kárpótlása mindössze egy töredéke egy végeláthatatlan folyamatnak. Más országokban szintén napirendre került a kárpótlás kérdése. Magyarországon, tudjuk hogy az alkotmánybíróság hogyan járt el. Németországban, az ország keleti részét érintő kárpótlási törvényt az alkotmánybíróság érvénytelenítette. A két említett államban voltak olyan erős pártok, melyek felülkerekedtek a morális akadályokon és kimondták mindazt, vagy ahhoz hasonlót, melyet fent közzétettem. Ezektől a pártoktól felszólalásom elkészítésében kikértem szakmai tanácsukat. Nálunk egyelőre még alkotmánybíróság sincs... Tulajdonképpen nem kívánok Dusza úr cikkének gondolataira reagálni. Engedjen meg mindössze egy megjegyzést: írása azokra a megfélemlítő levelekre emlékeztet, melyeket már egy-egy más felszólalásom alkalmával kézhez kaptam, pl. Az Emberi Jogok Alkotmánylevelének vitájakor, amikor a nemzetiségi passzus kihagyása ellen léptem föl. Tisztelettel a „sirámok" szerzője BERÉNYI JÓZSEF, FMK képviselő BLOKÁD UTÁN Segített a mezőgazdaságon a földműves-szövetkezetek csütörtöki akciója? Vagy továbbra is várakozó állásponton marad a parlament és a kormány a mezőgazdasági politikát illetően? Milyen feltételek között sikerül a mezőgazdaságnak összeomlás nélkül átvészelnie a piacgazdaságra való áttérést? Ezekre a kérdésekre várnak választ országszerte a szövetkezeti elnökök és az állami gazdasági igazgatók, akik - helyzetüknél fogva - főszerepet játszottak az országos tiltakozó akció szervezésében. A mezőgazdaságból élő közemberek nagyrészt még szövetkezetben dolgoznak, amennyiben a termelés ésszerűsítése címén nem bocsájtották el őket) már távolról sem ilyen globálisan teszik fel a kérdést, hanem sokkal „földhözragadtabban". Például: a stílusváltás után vajon érdemes lesz öt, tíz, tizenöt hektáron gazdálkodni? Megél belőle a család? És mi lesz a földnélküliekkel? így azok kérdeznek, akik nem is igényelhetnek vissza földet, mert semmit se vittek be 1950-ben a közösbe. Van, aki ha törik, ha szakad vállalkozni akar, ezért már most azt szondázza: Lehet-e majd takarmánygabonát vásárolni a nagyüzemektől? Hajlandó lesz az állami gazdaság kombájnjával learatni a kisgazda búzáját? Akinek csak annyi köze van a mezőgazdasághoz, hogy élelmiszert fogyaszt, egyszerű kérdést tesz fel: Lehetséges, hogy még drágább lesz a hús, a tej, a zöldség? Persze, vannak, akik szeretnek a gyökerekig leásni, így még ezt is megkérdezik: Ha egyszer annyira felemelték az élelmiszer árát, miért csak a feldolgozóipar profitja növekszik? Miért nem származtatnak belőle vissza az alapanyagtermelőknek is? E kérdések megválaszolatlanságának elsősorban az az oka, hogy a kormány - lehet, hogy tudatosan - késik a mezőgazdasági politika kidolgozásával. Legfeljebb csak találgatni lehet, hogy mi az elképzelése. Találgatni abból, hogy Václav Klaus kijelenti: túlságosan drágán termel a mezőgazdaság, és túlságosan sokan dolgoznak benne. Ebből arra lehet következtetni, hogy olyan mezőgazdasági politika kidolgozására készülnek, amelynek hatására olcsóbbá válik a termelés, és kevesebben termelik meg az ország kenyerét. A Klaus féle gazdaságátalakítási koncepcióból arra következtethetünk, hogy a pénzügyminiszter nem a Szövetkezeti Földművesek Szövetségét tekinti partnernek a mezőgazdasági politika kidolgozása során. Ezt nagyon jól teszi, mert tény és való, hogy a liberálisok és a Szövetséget a kezükben tartó efsz-elnökök más-más malomban őrölnek. És az is tény, hogy az elnökök nagy része teljesen diszkreditálta magát. Tehát ne csodálkozzunk azon, hogy a csehszlovák gazdaság Európába vezetésére vállalkozó pénzügyminiszternek derogálna még akár csak egy asztalhoz ülni is az állampárti stílushoz szokott mezőgazdasági vezetőkkel. Csak felmerül a kérdés: akkor miért nem terjesztette elő a kormány a koncepcióját? Arról, hogy mire számíthatnak azok, akik új alapokra kívánják helyezni a szövetkezeteket. Arról, hogy milyen intézkedések hatására alakulhatnak ki a jövőben az optimális méretű mezőgazdasági üzemek. Arról, hogy milyen lesz a kormány élelmiszer-vámpolitikája. Arról, hogy elképzelése szerint milyen fejlettségűnek kellene lennie a mezőgazdaságunknak abban az időpontban, amikor belépünk a Közös Piacba. Vagy arról, hogy kap-e a mezőgazdaság támogatást annak érdekében, hogy ugyanabban a struktúrában történhessék az alapanyag termelése és feldolgozása, hogy a nyereséget így ne mások fölözzék le. És így tovább... Ha törvényhozóink és a kormány gazdasági miniszterei olyan mezőgazdasági politikát dolgoznak ki, amely megválaszolja a mezőgazdaságban érdekeltek és a lakosság által feltett kérdéseket, akkor falvaink népe tudni fogja, hogy hányadán áll, mire számíthat. Egyelőre azonban csak a nagy bizonytalanság uralkodik vidéken. Ha a blokáddal sikerült a kormányt és a törvényhozást figyelmeztetni a mulasztásokra, ha a falu felé fordul a figyelem, akkor nem volt hiábavaló az a két órányi várakozás. TÓTH MIHÁLY VÁLASZ A VÁLASZRA Megtisztelő, hogy Berényi képviselő úr kísérletet tesz arra, hogy magasröptű elméleti okfejtéssel megmagyarázza, hogy a 109 jelenlévő képviselő közül, miért csak 6 szavazott a rehabilitálás szlovákiai specifikumait figyelembevevő SZNT-törvény ellen. Senki nem tartózkodott a szavazáskor, így nyilvánvaló, hogy a törvény egyetlen ellenzője Berényi képviselő úr. Bizonyára jól megtanulta a Fidesz magyarországi leckéjét. Kár, hogy elkövette ugyanazt a hibát, amit ez a számomra politizálásával Európában egyedülállónak tetsző, szimpatikusán nemzedéki jellegű politikai párt, fiatal választói felé tett populista gesztusként, elkövetett. Konkrétan azt, amit a képviselő okfejtésében is olvashatunk a fiatalabb nemzedéket ezzel érő igazságtalanságról. A liberális jogalkotásban éppen annak az érvelésnek nincs helye, amely társadalmi csoportok bizonyíthatatlan jövőbeli „sérelmeire" hivatkozva, helytelenít mindenfajta jóvátételt, s egyéb jogokat is. Mert ha nem tévedek, most is erről van szó. Igencsak elgondolkodtató, ahogyan arról elmélkedik, hogy a rehabilitáltak - hiszen idős, pénztelen emberekről van szó -, várhatóan rövid idő alatt eladják értékpapírjaikat, viszont tőkével csak a régi kedvezményezettek rendelkeznek. Berényi képviselő úr szerint a pénztelen ember ne jusson egy kevéske pénzhez, de értékpapírhoz se, mert úgyis csak arra van esze, hogy eladja a volt pártállam kommunista nagykutyáinak. Ilyen alapon az ország 80 százalékát kizárná a nagyprivatizációból. Az a fiatal képviselőnek eszébe sem jut, hogy esetleg közgazdász nemzedéktársait arra biztassa, alapítsanak befektetési tanácsadással, kisrészvényeseknek a nagyprivatizációba való bekapcsolásával foglalkozó vállalkozást. Ennek jövedelméből jutna a kötelező jövedelemadó befizetésére, de akár ingyenesen is segíthetnék a máskülönben értékpapírjaikat rövid idő alatt eladó, pénztelen, idős embereket. Nagy kár, hogy Berényi képviselő úr nem gondolt arra, hogy ez a rehabilitáció több ezer olyan magyart érint, akik később elszenvedői voltak a deportálásoknak, a kényszer reszlovakizálásnak, már akik előbb hazajöttek a gulagokról, mint amikor az akkor törvényesített igazságtalanságok történtek. Ezért sem lehet holmi közvéleményre és közfelfogásra hivatkozni, amikor ezekről beszélünk. E helyett konkrét tényekkel, égy fiatal képviselő erudíciójával a parlament előtt is be kellene bizonyítani, hogy a sérelmeket szenvedett magyarok többsége nem volt háborús bűnös. Ha egyszer talán a szlovák parlament erkölcsi jóvátételként bocsánatot kér tőlünk - mert anyagi jóvátételt aligha adhat elüldözött és elhurcolt elődeinknek -, kíváncsi vagyok, Berényi képviselő úr mit fog nyilatkozni. Talán ismét azt, hogy ez sérti a bocsánatot kérő fiatal szlovák nemzedéket, amely nem követett el ilyen törvényesített igazságtalanságot? Netán azt is ellenezte, hogy a parlament, amelynek tagja, bocsánatot kért a szlovákiai zsidóktól? Logikája alapján tehette volna, hiszen azokat a bűnöket sem a mosdani fiatalabb nemzedékek követték el. A németországi példa emlegetése ebben az esetben nem helyénvaló, mivel ott az NSZK az erkölcsi dolgokon a háborút követő évtizedben túltette magát, amikor a fasizmus kiszolgálóit (nem vezéreit!) és a fasizmus kegyetlenkedéseit elszenvedőket állampolgári jogon - igazi liberális elviséggel - azonos értékű, jogú embernek nyilvánították. Márpedig - mivel nálunk még zajlik az új polgári forradalom - azzal Berényi József képviselő úr látszat-liberalizmusa sem lenne összeegyeztethető, hogy a büntetlenül üzletelő, magukat tőkeerősnek „összelopó" kommunista nagykutyákra figyelve, rálegyintsünk a rehabilitálásra váró pénztelen, idős emberekre. Tényleg! Mi lesz a tőkeerős kommunista nagykutyákkal? Mert azt azért szeretném, hogy végre állampolgár üzleteljen állampolgárral. Addig azonban, míg egy liberális képviselő ezekkel a betyárokkal ijesztgeti a kispénzű szegényembert, mindig csak a pártállami nagykutyák és ügyeskedők fognak járni a piacra. Nemde, képviselő úr? Tisztelettel egy liberálisan is független újságíró. DUSZA ISTVÁN