Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-13 / 162. szám, szombat

PUBLICISZTIKA 1991. JÚLIUS 13. AZ EMLEKEZÉS BALLADÁI A KISEBBSÉG ÉS A SZERB-MAGYAR MEGBÉKÉLÉS Élénk érdeklődés előzte meg Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyvének megjelenését, amely az idei magyar könyvhét egyik nevezetességének számított. Az olvasók nyilván a Hideg napok folytatását, az 1942-es újvidéki raz­ziáért vett szerb reváns írói megörö­kítését várták. A szerző azonban megmaradt a publicisztika eszköztá­ránál. Nyilván sokféle oka lehet en­nek. Alighanem nehéz szabadulni a személyes vallomások lidérces döbbenetétől. Az 1944-es bosszúállás tényei a vajdasági kis községek balladái lettek - írja Kontra Ferenc a Cseres­könyv kapcsán, az újvidéki Magyar Szó kulturális mellékletében. E „prózaballadák" lejegyzése hozta meg a tulajdonképpeni áttörést az 1944-es tragédiával való szembe­nézésben. S mára már ennek is története van. Maguk a délszláv fej­lemények is arra figyelmeztetnek, hogy vigyázni kell a görcsök oldódá­sának egész természetrajzára. Ügyelni kell arra, hogy a balladát őrző kis közösségek valóban meg­szabaduljanak a múlt terhétől a nemzeti méretű és a nemzetek közötti tabuk felszámolásának ka­vargásában. így nem lenne jó meg­feledkezni arról, hogy Cseres Tibor müvét megelőzve a vajdasági Ma­tuska Mártonnak az újvidéki Magyar Szó hasábjain Negyvenöt nap negy­vennégyben címmel közölt publi­cisztikai sorozata indította el e vaj­dasági trauma és nemzeti fájópont kezelését. Mesterséges titoktartás Lefojtott ellentmondások feszítő ereje késztette a publicista Matuska Mártont arra, hogy feldolgozza a bácskai vérengzésről megőrződött szájhagyományt. Találó megállapí­tás, hogy évtizedeken át mestersé­ges titoktartás próbálta feledtetni a véres tragédia emberi és közössé­gi megrázkódtatásait. Ugyanis nem a puszta hallgatás és elhallgattatás volt a hatalmi magatartás lényege. A vádló tényeket nem lehetett csak úgy letagadni. A ködösítés sajátos mechanizmusa alakult ki. Ennek alapeleme lett a háborús állapotok­ra, a fejetlenségre, a zűrzavarra, a velük kapcsolatos jól ismert embe­ri tapasztalatokra hagyatkozó érve­lés. így már hivatkozni lehetett a bosszúvágy és önkényeskedési hajlam úgymond itt-ott ártatlan áldo­zatokat szedő elszabadulására, mely ugyan elítélendő bűnnek minő­sül, de eltörpül a jugoszláviai parti­zánháború igazságszolgáltató vég­kimenetelének árnyékában. Ebbe a szemléletbe és ideológiai képletbe már belefért a titói vezetés részéről - ha a helyzet úgy kívánta - némi bűnrészesség beismerése is, ami tulajdonképpen pozitív végkicsen­gést kapott: hisz a jugoszláviai né­pek antifasiszta harcának forradalmi lendülete végül is képes volt letörni a bosszúállási kísérleteket. Persze, ennek a csúsztatásnak megvolt a maga Achilles-sarka: ügyelni kel­lett arra, hogy ki ne derüljenek a ma­gyarokkal szembeni 1944-es meg­torlás valódi arányai, ki ne alakuljon a szörnyűségek hiteles összképe. S ezt hosszú időn keresztül sikerült megakadályozni. Matuska Márton a visszaemléke­zések gyakran ismétlődő mozaik­kockáinak felsorakoztatásával ép­pen ezért azt az ellentmondást igye­kezett leleplezni, mely az emlékké­pek és a felsőbb sugalmazás között feszült. A gyilkoló gépezet kímélet­lenségének felidézésével ébreszt rá arra, hogy nem kóbor bandák garáz­dálkodtak Bácskában, hanem fel­sőbb jóváhagyással tomboló mód­szeres kegyetlenség szedte áldoza­tait. Ugyanakkor a szerző élt a doku­mentumértékű betoldások eszközei­vel is. Mintegy szembesíti a tanú­ságtevők emlékezetét a korabeli pártvezetők későbbi magyarázó, magyarázkodó megnyilatkozásaival és elszólásaival. így válik megrázó erejűvé a mélyre szorított és felszín­re törő igazságkeresés. Az „őszinteség" csapdájában Meglepő, hogy hányszor ejtettek el - feldolgozásokban és memoá­rokban - a bosszúállás hátterét és a felelősök személyét sejtető meg­jegyzéseket a vezető szerb politiku­sok. Mégis, a jelzett ellentmondás feszültsége sem volt képes áramkört kialakítani a vajdasági köztudatban. Amikor ugyanis az uralkodó párt magyar nemzetiségű képviselői kö­rében hangot kapott a homály elosz­latása iránti igény, a felemásság újabb, a magyarokat sújtó hátulütői jelentkeztek. A részleges beismeré­sek a megértést kérő lefegyverzés eszközeivé váltak. A kommunista párt és a jugoszláv népközösség érdekeire, a politikai érzékre, a meg­felelő időpont kivárására, türelemre hivatkozó „őszinteséggel" találták magukat szemben a probléma fe­szegetói. Érdekes képet nyújt erről egy 1970-ból származó, de csak az idén publikált terjedelmes beszélgetés, mely Veljko Vlahovictyval, a Jugo­szláv Kommunista Szövetség Köz­ponti Bizottságának akkori elnökségi tagjával készült. Olajos Lajos vajda­sági magyar funkcionárius tett fel neki a magyar nemzetiség helyzeté­vel kapcsolatos kérdéseket. A szerb és magyar múlt egy le nem zárt problémájaként esett szó az 1944­es bácskai „sajnálatos és fájdalmas eseményekről". A kérdező maga is szenvedő alanya volt annak, hogy Zentán a katonai közigazgatás be­vezetői félreállították a helybeli ma­gyar kommunistákat, majd a védte­len lakosággal szemben önbírásko­dást gyakoroltak. Hivatalos, mérva­dó vélemény kimondását indítvá­nyozta az új-belgrádi pártszékház toronyépületében lezajlott beszélge­tés magyar szorgalmazója. A válasz a következő volt: „Valóban olyan események voltak ezek, amelyeket tisztáznunk kell, csak a nyilvános taglalás előtt meg kellene fontolnunk a dolog politikai opportunizmusát - azt, hogyan fogadnák ezt a szer­bek és mindazok, akiknek közük van a dologhoz... Én a magam részéről úgy látom, hogy ennek még nem jött el az ideje." Később Olajos Lajost - saját bevallása szerint - a tarto­mányi pártvezetőség megrótta e merész „faggatolózásért". Gottwald példája is kísértett A beszélgetés során szóba kerül­tek a bácskai magyarok kitelepítésé­vel kapcsolatos elképzelésekre uta­ló korabeli megnyilatkozások. Maga Vlahovicty elmondta, hogy a legfel­sőbb vezetésben tettek is ez irányú lépéseket. „Nem került sor a ma­gyarok kitelepítésére, de a vitá­nak... mégis nyoma maradt" - mondotta. Vajon mit is érthetett ez alatt, minthogy nyomban felelevení­tett egy 1945-ös nemzetközi pártve­zetői találkozót, amelyen Titót he­lyettesítette. Tanúja volt, ahogy Gottwald Sztálinra hivatkozva indo­kolta a szlovákiai magyarok kitolon­colását, míg Rákosi ugyancsak Sztálinnal érvelve tiltakozott ellene. „Hiszem, hogy Sztálin Gottwaldnak tényleg azt mondta, Rákosinak meg az ellenkezőjét, megfontolt szán­dékkal" - kommentálta e tájékozta­tást Tito. Lehetséges, hogy a kitele­pítés gondolatának feladásában ta­lán a Sztálin iránti bizalmatlansága is befolyásolta? Kisebbségi érzékenység A Vlahovictyval folytatott szóban forgó beszélgetésnek van egy tény­leges szlovákiai magyar vonatkozá­sa is. Olajos Lajos a bácskai véreng­zés ügyében szorgalmazott nyílt színvallás kapcsán egy, a szlovákiai magyarok helyzetével foglalkozó ki­advány szókimondásával is példáló­zott. Nyilván a Magyarok Csehszlo­vákiában című, a pozsonyi Epocha Kiadó gondozásában, 1969-ben megjelent gyűjteményes kötetről van szó, illetve a szlovákiai magya­rok háború utáni üldöztetését feltáró, a könyvbe besorolt tanulmányról. A szóban forgó írás a dubčeki de­mokratizálási kísérlet jóvoltából lát­hatott - viszonylagos tárgyilagossá­got képviselve - napvilágot. íme, a magyar kisebbségek há­ború utáni viszontagságai - valahol tovább gyűrűzve is találkoznak. A ki­sebbségi lelkiség talán ezért fogadja fokozott érzékenységgel a vajdasági igazságfeltáró katarzist. Ugyancsak hasznos lenne tehát, ha Cseres Ti­bor műve mellett Matuska Márton sorozata is eljuthatna - könyv alak­ban megjelentetve - a szlovákiai magyarság széles rétegeihez. Mert mindkettőt olvasva mélyebben lehet átérezni, hogy a roppant veszélyek­nek kitett szerb-magyar megbéké­lés ütközőpontjában maga a kisebb­ség áll. Csak úgy oldódhat tágabb nemzeti méretekben „békévé az emlékezés", hogy a Vajdaságban az ottani magyarok és szerbek ké­pesek nyíltan egymás szemébe nézni. KISS JÓZSEF TÁVKAPCSOLÓ MIT NÉZNEK A CSETNIKEK? A történelmi igazság elhallgatá­sa nem segít a jugoszláviai ma­gyarság helyzetén. Miközben ugyanis a Magyar Televízió Pano­ráma műsorának az esztendő fo­lyamán többször is beharangozott dokumentumfilmjét levették a kép­ernyőről, a szerb csetnikek körül­zárták Kórógy falut. Ennél a lakoni­kus tömörségű megállapításnál most mégiscsak többről van szó. Történt ugyanis, hogy egy elég­gé furcsa cenzúra-kísérlet után, az elmúlt héten kedden a Nap-kelte című műsorban beharangozták az 1942-es újvidéki „ hideg napok­ként" ismert vérengzés jugoszláv vérbosszújáról készült filmet. Chrudinák Alajos, aki nemcsak készítője a produkciónak, de fő­szerkesztője is a Panorámának, instanciák során tiltakozott az eljá­rás ellen. Végülis a néző szem­pontjából teljesen mellékes, hogy eredetileg is a nagypolitika inspirá­lására akarták-e cenzúrázni a kész filmet, vagy egyetlen hivatalnok kezdeményezésére. Most már bármit is mond a kormány, a vége­redmény tekintetében precedenst teremtett azzal, hogy a vajdasági magyarok érdekeire hivatkozva, levetette a Panoráma műsoráról az inkriminált filmet. Ezzel a lépé­sével egyetértett a cenzúrázásra tett előzetes kísérletekkel. Miért írom mindezt? Mert az, ami a dokumentumfilmmel és a vajdasági magyarok helyzetével kapcsolatosan történt, a csehszlo­vákiai magyarok számára is kínál néhány tanulságot. Mindenekelőtt politikait, de az erkölcs és az újságírás, a tömegkommunikáció szakmai összefüggéseiben egye­temesebbeket is. Miközben a tévé a bácskai magyarokat negyvenhat évvel ezelőtt sújtott vérbosszút feltáró filmet készült vetíteni, érkezett a hír: Baranyának a jugoszláviai részén lévő magyar falvak határá­ban megjelentek a szövetségi ha­derő csapatai. Bevallom, az első órákban magam is hajlottam arra, hogy a helyzet ilyetén való ismere­tében, helyeseljem a kormánykö­rök döntését. Szakmai fölényes­séggei morfondíroztam azon, mit is válthat ki egy ilyen publicisztikai film bemutatása a felajzott szerb tömegekben. Néhány óráig ma­gam is azt hittem, hogy az újságí­rás könyörtelen tényfeltárása így vagy úgy befolyásolhat politikai fo­lyamatokat, hadihelyzetet és való­jában ismeretlen személyi össze­tételű, nacionalizmustól fűtött ter­roristákat. Megint egyszer elfeled­keztem a tények iránti szakmai alázatról, az igazság kimondásá­nak mindenkori katarzisáról. Nem magamtól és nem ezekben a napokban jöttem rá arra, hogy egy országban, méginkább Euró­pában és a világban nem a tömeg­kommunikáció irányítja a történé­seket. Az persze nem mindegy, hogy az eseményekről milyen se­bességgel képes igaz híreket kö­zölni. Politikai döntések mégsem ezeknek az információknak alap­ján születnek a kormányokban és a parlamentekben. Éppen ezért egy történelmi tényt körüljáró tele­víziós alkotás, de semmilyen más publicisztikai mű, elemzés, külpoli­tikai kommentár sem lehet olyan veszélyes, mint egy-egy politikus sokadszor is megtett félreérthető kijelentései. A határok felülbírálá­sáról virágnyelven érteiZező ma­gyar kormányfő és külügyminiszter sokkal nagyob veszélyt jelent a vajdasági magyarok falvai és városai terrorizált lakóinak számá­ra, mint képernyőről leparancsolt Chrudinák-film. Azt már nincs kedvem kommen­tálni, hogy néhány nappal később a megsértett főszerkesztőt a tele­vízió alelnökének jelöli ki Antall József. Tekinthető ez a gesztus fájdalomdíjnak? Mi közöm hozzá. Az viszont megijeszt, ahogyan a történelem ismét a napi politika függvényében lesz egyre bi­zonytalanabb. Pedig azt mindany­nyian tudjuk, hogy sem a vajdasá­gi magyarokat, sem az erdélyieket, sem bennünket nem véd meg a politikai terrorizmustól az, ha nem beszélünk a szerbekkel hor­vátokkal, románokkal, szlovákok­kal, csehekkel közös múltunkról. Az sem lehet mellékes, hogy ép­pen egy ilyen dokumentumfilm old­hatná azt a félelmet, amelyet mos­tanában igencsak fokoz bennünk a nacionalista acsarkodás. Látva a film egyes részleteit, egyértelműnek tekintem segítő­szándékát, törekvését a kölcsönös egymásrautaltság hangoztatásá­ra. Ezért csak halkan kérdezem meg: talán csak nem ez zavarta a magyar kormányköröket? Azt most már azok az urak is láthatják, hogy a szerb csetnikek nem nézik a televíziót, nem hallják a tiszta hangokat. Az ő szemüknek kedve­sebb a célzógömb, a fülüknek meg a fegyverropogás. Ezt tudva az sem egyértelmű, hogy meddig lesz érintetlen Kórógy falu magyar la­kóinak udvara a háztetőre égő benzinespalackot dobó szerb ter­roristák bakancsaitól. DUSZA ISTVÁN KET „LÁNCSZEM" I Az „előretolt helyőr­ség" egyetlen képvise­lője. Az út szélén egy nyírfa árnyékában ül, és mindenről tud, ami a felvízcsatorna feltölté­se ellen tüntető társai táborában történik. „Irodájának" berende­zése mindössze egy székből, asztalból és telefonból áll. Hát, az igazat megvallva, nem valami keleti kényelem, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy már a múlt hét szerdájától itt szolgál. Reggel hattól este hatig tájékoz­tat, ha kell, útba igazít, és három nyelven nyilatkozik a kíváncsi újságíróknak. A rekkenő hőség ellenére fá­radhatatlan. Vaskos notesza te­le van fontos telefonszámokkal, aktuális feljegyzésekkel, nevek­kel és a legújabb információkkal, melyeket este, illetve már éjjel nyilatkozatokká formál, majd Pozsonyba telefonál, hogy a Csehszlovák Sajtóirodán ke­resztül az egész ország tudo­mást szerezzen a tiltakozó akció résztvevőinek eltökéltségéről, kitartásáról, vagy, ahogy ő mondja, „az emberek megtud­ják, kik vagyunk és mit aka­runk". A maga módján fanatikus. Amikor tudomást szerzett az esetleges rendőri beavatozás lehetőségéről és társaival együtt figyelmeztették, már nem babra megy a játék, meg sem fordult a fejében, hogy meghátrál. El­lenkezőleg: még nagyobb el­szántsággal végzi munkáját, és a Globál 2000 nevű osztrák ter­mészetvédő csoport segítségé­vel társaival egyetemben azon dolgozik, hogy akciójuknak mi­nél nagyobb nemzetközi hátte­ret biztosítson. A külföldi tiltako­zó távirat címzettje elsősorban Václav Havel köztársasági elnök és Ján Carnogurský szlovák mi­niszterelnök. Ilyennek láttam, ismertem meg Benkovics Klárát. 2 A hátizsák szinte na­gyobb volt, mint cingár viselője. Egy szál sortban és egy ujjatlan trikóban kitartóan rótta a táborhoz vezető poros utat. Olykor megállt, megtörölte iz­zadt homlokát, majd tovább bandukolt. Lány létére nem ké­redzkedett fel a mellette elhala­dó autókra. Csak egyszer infor­málódott, jó irányba megy-e, s még milyen messze van az Eurolánc képviselőinek tábora. Még sosem járt ezen a hold­béli tájon. Most azért jött, hogy kifejezze szolidaritását a tünte­tőkkel és személyes jelenlétével is tiltakozzon a természet meg­erőszakolása ellen. A megmoz­dulásról természetvédő barátai­tól szerzett tudomást. - Nem kellett nagý bátorság - állította -, hogy így magányo­san is nekivágjak az útnak, an­nál is inkább, mert pillanatnyilag munkanélküli vagyok, és van bőven időm. És hogy meddig maradok? Akár egy hétig is. Ha elfogy az elemózsiám, a többiek biztosan nem hagynak éhen halni. Ismerőseim, akiknek el­mondtam, hová készülök, helye­selték elhatározásomat. Néhá­nyan megkérdezték, van-e ér­telme az ilyen tiltakozásnak. Meggyőződésem, hogy igen. Máskülönben el sem indultam volna. Bízom benne, hogy nem kerül sor erőszakos beavatko­zásra. S ha mégis mondja nevetve Mária Lechká pozsonyi lakos - remélem, vízágyúkkal akarnak majd jobb belátásra bír­ni. Ebben a kánikulában egész jól jönne e „zuhany", (ordódy)

Next

/
Oldalképek
Tartalom