Új Szó, 1991. július (44. évfolyam, 152-177. szám)

1991-07-26 / 173. szám, péntek

*—

I TANÚSÁGTÉTEL A MAI NACIONALIZMUS EREDETÉRŐL Akár ilyen címmel is közölhette volna a Práca Milan Hübl (1985-ben írt) esszéjét, amelyet az egykori kommunista főideológus (a prágai pártfőiskola rektora) írt ,,A szlovákiai magyar iskolák védelmében" (New York 1984) című kiadvánnyal vitázva. Az esszé különleges zamatát, sőt páratlan értékét az adja meg, hogy Milan Hübl a pártból 1968 után kizárt, s így mindenfajta kötöttségtől függetlenül gondolkodó úgynevezett reformkommunista volt, aki még a Charta 77-et is aláírta. Vagyis éppen azt a petíciót, amely az emberi jogok és szabadságok 1966-os egyezményokmányaiból (más néven; az Emberi Jogok Kódexéből) indult ki. A Prácában közölt esszéje ezzel kapcsolatban csupán megerősíti, hogy a kommunista párt 1968 után - miként a korábbi tisztogatások során - is, a legjobbjaival számolt le, azokkal, akik üldözöttként s ellenzékben is, távol tartották magukat a liberalizmus, s az emberi jogok eszméitől; akik beletanulva egy embertelen ideológiába, és a formális fegyelmi megkötések alóli szabadulás után sem voltak képesek a kommunizmus módszereit feladni. Milan Hübl esszéjét ugyanis megírhatta volna akár Vasil Biľak vagy Ľudovít Pezlár is. Sőt, 1985-ben kiváló alapanyagul szolgálhatott volna egy kiadós biľaki-pezlári sajtókampányhoz (lásd a Charta, a Panoráma és a Néhány mondat elleni sajtókampányt). Nyilván nem véletlen, hogy a szerző valójában Duray Miklós šzabadlábra helyezését követően írta meg a kommunista vitastílust, érvrendszert, gondolkodást, szemléletet tanúsító pamfletjét. Hübl úr érvelésének sajátos jellemzője ugyanis, hogy letagadja a nyilvánvaló tényeket, elhallgatja a kellemetlen valóságot, egyáltalán azt, hogy emberi jogok is léteznek, s eleve adott koncepciói igazolására féligazságokat hoz fel. Esszéje így valójában az emberi jogok modern felfogásával folytatott vita, habár ő látszólag inkább Duray Miklóssal szeretett volna vitázni. Értekezését a csehszlovákiai magyar nemzetiségi iskolaügyről Trianonnal kezdi, annak bizonygatásával, hogy szó sem volt békediktátumról. Neohorthystáknak nevezi azokat, akik diktátumról, önkényes határmegállapításokról beszélnek (egy öngól: mert annak nevezi akkor a pártállam idején megjelent Dejiny Slovenska szerzőgárdáját is). Valahol persze érthető, miért is tagadja a nyilvánvaló valóságot. Rettegett Németország egyesítésétől, amely nézete szerint vitathatóvá tenné a csehszlovák-német határt. Az egyesített Németország gondolata ugyanazt jelentette számára, mint annak beismerése, hogy Trianonban, esetleg St. Germainban önkényesen húzták meg az államhatárokat. Németország egyesítése azóta megtörtént, a létező államhatárok megkérdőjelezése viszont nem. A létező államhatárok megmásíthatatlanságán végül annak a ténynek beismerése sem változtathat, hogy Trianonban a győztes hatalmak diktáltak. Ez történelmi valóság, melynek elismerése nem azonos az irredentizmussal. Hübl úr azonban tudatában volt annak, hogy a diktátum, s Csehszlovákia későbbi szétesése valahol nagyon is összefügg egymással. Végül is a békediktátumok következtében instabil államok keletkeztek. Csehszlovákia esetében olyan államalakulatról van szó, amelyet a leginkább egységes csehszlovák nemzet eszméje tartott össze, s amely szétesett (Jugoszláviához, a másik utódállamhoz hasonlóan) 1939-ben. A nyilvánvaló tények tagadása Hübl úrnak lehetővé tette azt is, hogy a békediktátumok által létrehozott Csehszlovák Köztársaság széteséséért főként Esterházy Jánost, és Jaross Andort tegye felelőssé, s nem a köztársaság abszurdnak tűnő nemzetiségi összetételét (hiszen, ha hivatalosan nem a csehszlovák nemzet fogalmát vallják, inkább Cseh-Német-Szlovák Köztársaságnak kellett volna nevezni az országot), vagy a szlovák autonomisták együttműködését a szudétanémet szeparatistákkal stb. A féligazságokat egy újabb csúsztatással tetőzve azt a benyomást próbálta kelteni, mintha a csehszlovákiai magyarságnak csupán fasiszta politikusai, vezetői lettek volna, megfeledkezve a magyar kisebbség erős politikai befolyással bíró, demokratikus gondolkodású képviselőiről. Mindez viszont csupán hangulatkeltő körítés Hübl Milan pamfletjében. A célja csupán annyi, hogy megfelelő kedélyállapotba hozza az államalkotó nemzetbéli olvasót. Ezután jön a java! Akinek még ez sem volt elegendő, annak felemlegeti az ezeréves elnyomást, meg az 1938-as évet, amikor becslései szerint 50 ezer cseh és szlovák kényszerült a Magyarországhoz csatolt területek elhagyására, illetve 150 ezer személyt „remagyarizáltak" (legalábbis ő így értelmezi az 1930as népszámlálás adatai és a magyar honvédség 1938-as felmérése közötti különbségeket). Ismét csak féligazságokkal van dolgunk. Hübl úr ugyanis az 1945-48-as évekre sandítva említ ilyen adatokat. Azért, hogy a későbbi esemé^ nyeket valamilyen módon igazolni tudja. Koncepciójába ezért távolról sem fér bele az, hogy megemlítse; 1918 után két év alatt több mint százezer magyar nemzetiségű közalkalmazottnak kellett Magyarországra áttelepülnie, sok ezer ember létbizonytalanságban élt, mert nem kapott csehszlovák állampolgárságot. Ez természetesen nem szolgálhat a 38-as események igazolásául, még akkor sem, ha Hübl úr a későbbi eseményeket hasonló módon próbálta igazolni. A demagógia mesterei (sőt, rektori) fokozatú művelését tanúsítja, hogy Hübl úr összemossa az általa kitalált „remagyarizáció" fogalmát az 1945 utáni drasztikus reszlovakizációval. Sőt, kereken leszögezi, hogy a reszlovakizálás csak tükörképe volt az 1938 utáni remagyarizálásnak. Istenem, a kommunisták sohasem ragaszkodtak érveléseik során a történelmi tényekhez! A csehszlovákiai magyarság 1945. augusztus 2-án kollektíve elvesztette állampolgárságát, állampolgári jogait a 33/1945. Tt. sz. elnöki dekrétum alapján. Hasonló törvény Magyarországon sohasem született a szlovákokkal szemben. Csehszlovákia fasiszta mintára bevezette a magyarokkal szemben a Beruhsverbotot (foglalkozástól eltiltást nemzetiségi alapon). Bármely korszak Magyarországán ilyet a szolovákoknak nem kellett megélniük. Csehszlovákiában a zsidókkal szemben alkalmazott náci intézkedések mintájára elkobozták a magukat magyarnak valló emberek ingó és ingatlan vagyonát, hogy szétoszthassák azt a szlovákok között. A magyarországi szlovákokat sohasem sújtották ilyen intézkedésekkel. A szlovákiai magyarok tízezreit marhavagonokban deportálták szülő földjükről Csehországba és Magyarországra. Ugyan mikor történt valami hasonló a magyarországi szlovákokkal? Több városban megalázó középkori bühtetésekkel sújtották azokat, akik magyarul mertek megszólalni. Ilyen „remagyarizálást" sem kellett megélnie soha a fennmaradásáért küzdő szlovákságnak. ,,A reszlovakizálás helytelenségét később elismerték és orvosolták", állította Hübl elvtárs 1985-ben, holott még az 1991-es földtörvénnyel sem orvosolták a rajtunk elkövetett jogsértéseket. Hübl úr egy mondattal intézi el azt is, hogy az 1945-1948-as években nem voltak magyar iskolák. bmberi jogok, anyanyelvi művelődéshez való jog - nem, ez kérem nem Hübl úr vesszőparipája! Miért is lenne az, ha elvtársai még 1985-ben is azt hitték, hogy a világ népei egyszer majd egyetlen nagy, orosz nyelven beszélő testvériséget alkotnak. Márpedig Jerguš Ferko, a Práca nemzetiségi kérdésekre szakosodott beipolitikusa is szüntelenül azt szajkózza: tanuljanak meg a magyarok szlovákul, hogy megértethessék magukat a 300 milliónyi szlávsággal. Nézete szerint a magyarok útja Európába a szlávokon keresztül vezet. A New, York-ban megjelent magyar kiadvány fő érveit Milan Hübl röviden, pártállami stílusban intézi el. Felsorolja a komáromi, a kassai, a füleki és a rozsnyói gyárakat; következésképpen nincs miért panaszkodnunk. Felsorolja, hány magyar alapiskola és középiskola működik; következésképpen nincs miért panaszkodnunk. Valahol azonban esszéjében megjelenik a gondolat: miért kellenek Szlovákiában magyar tannyelvű iskolák, miért ne beszélhetne mindenki szlovákul a „Na Slovensku po slovensky!" célkitűzés jegyében. Esszéjét végül is ezért porolták le, s közölték a Prácában. FEKETE MARIAN nek expirációs ideje három hét. Júniustól viszont már a szerdahelyiek gyártják a járás hemofíliás (vérérzékeny) betegei számára nélkülözhetetlen vérkészítményt, a krioproteint. Ám ahhoz, hogy a „gyógyszert" elkészítsék, egyszerre tíz véradóra van szükségük. - Emiatt is kértem az urakat, máskor jöjjenek. Akár hiszi, akár nem, úgy láttam, megértettek s elmentek. Ám nem haza, hanem az igazgatóságra. Feletteseimmel megbeszéltük az ügyet, amit azzal zártak le, hogy Puss és Bugár úrtól mégis levesszük a vért, s külön vizsgáltatjuk tovább. Az igazgatóságról úgy távoztak, hogy perceken belül jönnek. A mai napig nem érkeztek meg. Nem értem, mire ment a játék?! Tiszteljük véradóinkat, de nem a mi vétkünk, hogy a véradás menete olyan, amilyen. Járásunk 5674 nyilvántartott véradóval büszkélkedhet, az első félévben 1374-en adtak vért. Hogy miért „csak" ennyien? Az okok ismertek: megnőttek megélhetési gondjaink, sokan olyan munkát vállaltak, ahonnan nem szabadulhatnak stb. Ám a betegeknek szükségük van a semmivel nem pótolható vérre. A dunaszerdahelyi kórház vérkészletéről mi gondoskodunk. Az első félévben például a sebészeten 264 beteg kapott vért, 298-an pedig vörösvérsejt-sűrítményt. A nőgyógyászat 116 vérkonzervet és 89 vörösvérsejt-sűritményt használt el, a belgyógyászat 226 vér-, illetve 311 vörösvérsejt-sűrítményt igényelt, s véradóink 13 gyermek életét mentették meg. A véradóknak (de a nagyközönségnek is) tudniuk kell, ha néha úgy érzik „akadékoskodunk", valamennyiünk érdekében tesszük. A mi munkánkban a biztonság nagyon fontos szempont. Feleslegesen nem küldünk el senkit, hiszen minden véradóra szükségünk van. örök igazság, előre soha nem tudhatjuk, mikor szorulunk mi vagy szeretteink az életünket megmentő vérre. PÉTERFI SZONYA 1991. JULIUS 26. KÖLCSÖNÖS TISZTELETTEL Beszélgetés František Paulini mérnökkel, a szlovák belügyminiszter-helyettes tanácsadójával - A belügyminisztérium évtizedekig elzárkózott a külföldi kapcsolatok elől, a belső problémák megoldása kizárólag belügy volt. Az utóbbi két évben kezdték felvenni a kapcsolatot külföldi partnerekkel, azóta folyik a tapasztalatcsere. Kollégájával néhány napja tért haza Svájcból. Mi volt látogatásuk célja? - A Szlovák és a Cseh Belügyminsztérium megállapodott, hogy elosztják egymás közt azokat az országokat, amelyekkel fölveszik a kapcsolatot; nekünk jutott Svájc. Ez az ország azért is érdekes számunkra, mert ugyanúgy többnyelvű, mint Csehszlovákia. A különbség „mindössze" annyi, hogy tapasztalataink szerint Svájcban jobban megértik egymást a különböző nemzetiségű, anyanyelvű emberek. Itthon - például Dél-Szlovákiában - sok probléma volt a helységnévtáblákkal. Voltak olyan emberek, akik azt szerették volna, ha csak magyar helységnévtábla szerepel a faluban, de mivel nálunk a szlovák a hivatalos nyelv, ez megengedhetetlen. Azt hallottuk, Svájcban, azokon a területeken, ahol két hivatalos nyelv van, a helységnévtáblák, a hivatalos iratok, okmányok, utcanévtáblák, , feliratok kétnyelvűek. Szerettük volna megtudni, hogyan oldották meg ezt a kérdét, milyen törvényekkel, rendeletekkel szabályozzák. Létrehoztunk egy munkacsoportot, megkértük a svájci nagykövetségünk dolgozóit, készítsenek elő számunkra egy tanulmányutat. Mivel Svájc kétmillió frankot tervezett a kelet-középeurópai államokkal való kapcsolatok finanszírozására, a látogatásnak nem volt semmi akadálya. - Miért éppen a berni kantont választották? - Látogatásunk célja nemcsak a nemzetiségi kérdés rendezésének tanulmányozása volt, hanem az adminisztráció kiépítéséé is, ami ott rendkívül magas színvonalú. Érdekes egyébként a svájciak véleménye az adminisztrációról, nem tévesztik ugyanis össze - velünk ellentétben - a bürokráciával. Betekinthettünk a községi önkormányzatok költségvetésébe, az adórendszerbe, az információs hálózatba, amely ugyancsak fejlett Svájcban, azért is, mivel ott minden számítógépes központokban, hálózatban zajlik. - Térjünk vissza a kétnyelvűséghez. - Legmeghatározóbbak a személyes élményeink voltak. Jártunk Bielben, ahol a francia és a német a hivatalos nyelv. Tanúi voltunk az utcán, a hivatalokban, hogy az egyik ember franciául beszélt, a másik németül, ós egyiküket sem zavarta, hogy a másik fél a saját anyanyelvét használta. Állami alkalmazott azonban csak olyan ember lehet, aki mindkét hivatalos nyelvet beszéli, és legalább az egyiket írásban is alkalmazza. Kissé bonyolultnak tűnik, sőt anyagi többlettel is jár, de minden határozat, törvény két nyelven jelenik meg. Például, ha egy hivatalos ülés német nyelven folyik, a jegyzőkönyvet franciául is meg kell írni. Valójában „csak" a tolerancián múlik minden. Bielben gondoltunk arra is, hogy jó lenne, ha azok a dél-szlovákiai emberek, akik a kétnyelvűség problémáival naponta találkoznak kiutazhatnának egy tanulmányútra. - Gondolja, hogy nálunk is megjelenhetnének a hivatalos iratok, a törvények, rendeletek két nyelven, hogy kétnyelvűek lehetnének az utcatáblák, a feliratok, a helységnévtáblák anélkül, hogy ezt bárki rossznéven venné? -Bielben minden utcanévtábla kétnyelvű, első helyen a francia név szerepel. Nincs rá törvény, rendelet - pusztán udvariasságból helyezik a francia nyelvű táblát fölülre. Nálunk a legiszlatív jóváhagyáson múlik, milyen mértékben felelne ez meg az egyes községekben, járásokban. Technikailag gond nélkül kivitelezhető, ezt bizonyítja a belügyminisztérium lapja, a Verejná správa (Közigazgatás), amely magyar nyelven is megjelenik. Igyekezni kell a lehető legnagyobb mértékben kielégíteni a lakosság igényeit, úgy, ahogyan azt Svájcban csinálják - mindent az emberért, az ügyfélért. A demokrácia nem azt jelenti, hogy leverjük, áthúzzuk a hivatalos nyelvű táblát. - És azt sem, hogy csak egy nyelven tüntetjük fel a feliratokat! A megoldás a kétnyelvűség, ami viszont nem a lélekszám függvénye, hanem a toleranciáé. - Kölcsönös tisztelettel, egymás megbecsülésével minden megoldható, és természetesen a törvényeknek is megfelelő módon - minden állampolgár érdekeit figyelembe véve - kell ezeket a kérdéseket szabályozni. SEBŐK ÁGOTA A VÉRHIÁNY ELLENÉRE... EGY PANASZLEVÉL NYOMÁBAN Puss Pongrácz és Bugár Szilveszter felsővámosi véradók 1991. június 20-án (csütörtöki napon) Dunaszerdahelyen vért akartak adni. „Amióta demokrácia van, és nincs, aki a csoportos véradást szervezze" - írják, nem jártak sikerrel. Az ö vércsoportjukra csak a következő héten tartottak igényt. Mivel tudták, vérhiány van, úgy gondolták, az egészségügyiek felelőtlenül jártak el, ezért panaszukkal az igazgatósághoz fordultak. Mint írják: „Annyira gazdagok vagyunk, hogy még az ingyen vér sem kell?!" kilenc véradó érkezett, pedig 39-35 véradó fogadására készültek fel. - Ugye azt szeretné tudni, hogy az egyre csökkenő adakozási kedv ellenére, miért nem vettünk vért Puss és Bugár uraktól? - előzött meg kérdésével a főorvos. - A hematológiai- és vértranszfúziós osztályon 22-en dolgoznak, s a véradási napokon a hematológiai részlegről többen ezen az osztályon segédkeznek. Nem sorolom fel az előkészületi munkákat, melyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a véradást lebonyolíthassuk. Sajnos, mi még üvegekbe vesszük le a vért, s az sok pluszmunkával jár. Például azzal a kellemetlenséggel is, hogy a véradót ebben a melegben be kell öltözBevezetésképpen a dunaszerdahelyi rendelőintézet vértranszfúziős osztályának nyilvántartásában érdeklődtem az elutasított véradók felől. - Szervezési okok miatt kedden és szerdán fogadjuk a véradókat. A miértre bővebb magyarázatot a főorvos úr ad majd - vágott bele a témába Simon Zsuzsa, majd előkereste a két levélíró - véradó nyilvántartási lapját. - Puss úr 1976-tól 1977-ig háromszor adott vért, aztán 1987-ben még egyszer. Azóta nem járt nálunk. Bugár Szilveszter 1984ben lett önkéntes véradó. 1988-ig nyolcszor adott vért, azóta - tehát három éve - nem láttuk. Amikor azon a bizonyos napon eljöttek, megmagyaráztam nekik, hogy csütörtökön a kedden és szerdán levett vért vizsgáljuk, s csak sürgős esetben teszünk kivételt. Úgy éreztem, megértették a magyarázatomat, mégis szóltam a főorvosnak, beszéljen velük, hiszen senkit sem akarunk „elveszíteni". Nem emlékszem pontosan, melyikük, de elmenőben az egyik megjegyezte, nem is baj, hogy nem vettünk tőle vért, mert fél a tűszúrástól. Utólag úgy érzem, csak abban követtem el mulasztást, hogy nem ajánlottam fel nekik az itt jártukat bizonyító igazolást. Szinte a végszóra érkezett meg dr. Fekete László főorvos, aki nem hozzám, hanem beszélgetőpartneremhez fordult. - Nem jöttek többen? - kérdezte gondterhelten. Tájékoztatott, hogy Nyárasdról csak Gyökeres György illusztrációs felvétele tetni. Az ingyenes véradás ellenére sincs pénz az egyszerűbb, biztonságosabb és könnyebben kezelhető műanyagtasakok megvásárlására. A véraqiók - a vöröskereszteseknek hála - szervezetten érkeznek, s a tényleges vérvétel előtt a vizeletés vérelemzés után többnyire magam vizsgálom őket tovább. A rendszeres véradók éppúgy, mint az először érkezők, kötelesek túlesni ezen a tortúrán. A véradást a vér aprólékos kivizsgálása követi. Nemcsak itt helyben, hanem a közegészségügyi állomáson is. A vizsgálatokhoz szükséges berendezést gazdaságosan kell használnunk, ezért, ha nem rendkívüli esetről van szó, a kétnapi vérmennyiséget egyszerre, csütörtökön vizsgáljuk. így fordult elő, hogy a két panaszost személyesen megkértem, a következő véradási napon jöjjenek. De kérésem mögött volt még valami - vallotta be a főorvos. Az említett időpontban volt elegendő (A RH-pozitív) vérünk, mely5