Új Szó, 1991. június (44. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-24 / 146. szám, hétfő

1991. JÚNIUS 24. ,ÚJ szól HAZAI KÖRKÉP DIÓHÉJ IMPORTALJUNK BÚROKAT Gyengébbek a búréval keverik őket, a nyelvből kifelé szédelgők olykor a búrkával, ami tudvalevően vihart jelent. Pedig a búr, az olyan kétlábon járó búra, amelyben ángilus eredetű fej lakozik, azaz: búr fizimiska. Dél-afrikai, angol eredetű, fehér bőrű, tollatlan állat, hogy a nagy franciát idézzük. Fránya gyarmatosító, a század legbigottabb fajszerelmese. A koncentrációs tábor zseniális megalkotója. Namármost, itt a dilemma. Kivel fogunk példálózni, ha egyszr eltörölték a Bantusztánia alapjait alkotó törvényt, miszerint négyféle emberfaj lakja a Délafrikai Köztársaságot (úgymint: a fehér, a fekete, a félvér és a sárga)? Kire fogunk mutogatni, ha valahányan délafrikaiak lesznek, a fehér is, a fekete is, a keverék is, a sárga is? Ha nem lesz többé búr, fekete, kockás, csíkos, pepita, csak piszeorrú, nagyorrú, csámpás, sánta és csinos? Kész Dili Emma, hogy amíg mi itt, Európa közepén a fajcsókolgatás új módozatait próbálgatjuk, azok ott, a sötét Afrikának legsötétebb csücskében eltörlik a megkülönböztető törvényt, sőt, új alkotmányt készítenek. Ehhez pedig a diszkrimináció legsarkalatosabb sarkait kezdik lekerekíteni. Ne tessék párhuzamokat keresni, a példa nem célzatos. Csupán sajnálom a búrokat, s javaslatom az lenne, importáljunk néhány tucatot belőlük, mielőtt beleolvadnának a nagy testvériségbe. Egyelőre úgy fest a helyzet, hogy ők importálnak európai vándormelóst, mert, tudj' isten miért, de rászorulnak. Miért ne lehetne csereakció a dologból? Egy tucat búrért egy tucat középeurópai? Talán könnyebb lenne feledni a tételt: keletről jön a fény. KÖVESDI KÁROLY MIÉRT KÉSIK A VASÁRNAP? (Munkatársunktól) - Sok keletszlovákiai olvasónk telefonál mostanában szerkesztőségünkbe, hogy az utóbbi időben késik, nem pénteken, hanem szombaton, esetenként pedig csak hétfőn érkezik hozzájuk a Vasárnap. - Miért? - kérdezik tőlünk. Nos, mi ugyanezzel a kérdéssel állítottunk be két illetékeshez. Ondrej Malejčík mérnök, a Postai Hírlapszolgálat kassai irodájának vezetője: - Tudunk róla, s igyekszünk kideríteni a késés okát. Az bizonyos, hogy nem nálunk van a hiba. Mi ugyanis csak pénteken délben kapjuk a szállítmányt, holott eddig általában már csütörtökön megérkezett. Ezért az újságárusokhoz is később jut, s a kézbesítők is csak szombaton juttatják el az előfizetőkhöz. Szitányi István mérnök, a Keletszlovákiai Posta- és Távközlési Igazgatóság hírlapterjesztési osztályának vezetője: - Utánanéztünk a dolognak. A Postai Hírlapszolgálat központi lapelosztó részlegéről utólagosan azt a magyarázatot kaptuk, hogy megváltoztak a szállítási körülmények. Június 1-jétől nem közlekedik Pozsony és Kassa között az a vonat, amelyik eddig a Vasárnapot szállította Kelet-Szlovákiába. Azóta egy későbbi vonat hozza, ezért a késés, ezért csak szombaton - vagy néhány vidéki településen hétfőn - kézbesítik. Úgy gondolom, a lapkiadó bevonásával azt kell elintézni, hogy egy korábbi vonattal küldjék. Kelet-Szlovákiában tehát ennyit tudtunk meg a lap késésének körülményeiről. Olvasóinkkal együtt kíváncsian várjuk a „központi illetékesek" válaszát, s még jobban az intézkedést. Az olvasó ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy a lapterjesztők egyszer a ködre, másszor a vasútra kenik a hibát, a késés objektív okát. Az olvasó, az előfizető magyarázkodás helyett lapot akar! (gazdag) I PEDAGÓGIÁNK MUtl jÉSjOVŐJE REFLEX I. MEDDIG (ES HONNAN) FUJ A SZEL? Ä én nemzedékemtől Z\ 7 a második világháború I a gyermekkort rabolta el. Azokat az éveket, melyekben az emberi agy befogadóképessége a legnagyobb, öt esztendőn át szünetelt Dél-Szlovákiában az anyanyelvi oktatás, a Csallóköz falvaiban pedig 2-3 éven át semmilyen sem folyt. Évtizedek múltán is éreztem (érzem), hogy alaptudásom forradásokkal teli. Alaptudásom? Sajnos, a szakismereteim is hézagosak. Egyszer egy értekezleten azt mondtam, iskolahálózatunk amatőr szinten működik. Sokan meglepődtek, s bizonyára még többen vannak, akik nem értenek egyet e megállapítással; talán még tiltakoznak is, mert az amatőr szót sértőnek vélik. Inkább büszkék lehetnénk rá. Iskoláink zöme a múlt évben emlékezett fennállásának negyven esztendejére. Annak ellenére, hogy Szlovákiában a két világháború között jól kiépítetj iskolahálózat működött, 1949-50-ben szinte a semmiből kellett megteremteni a nemzetiségi oktatásügyet. Érdemes megemlíteni a már sokat idézett számadatokat, melyek szerint 1949-ben 154 magyar osztályba 5100 tanuló kezdett járni, a következő esztendőben pedig már 1260 osztály nyílt több mint 30 000 tanulóval. S erre a viszonylag nagyszámú gyerekseregre csupán 110 szakképesített pedagógus jutott, a háború előtti összlétszámnak mintegy 5 százaléka. Hogy hová lettek a tanítók? Egy részük Magyarországra települt, mások átléptek szlovák iskolákba, némelyek neve a háború áldozatainak a listájára került fel - már ahol volt ilyen lista. Azt is szóvá tették már, nemegyszer kíméletlenül, durván, hogy miért feszegetem én e kor tanítóképzését, nem tudom-e, hogy tekintélyrombolást végzek, ha azt mondom, hogy amit mi az oktatásban-nevelésben végeztünk (végzünk), az kísértetiesen hasonlít a hályogkovácskodáshoz. Eszem ágában sincs bántani senkit, sót, aki gondolkodni hajlandó, maga is rájön, hogy kik és milyen őszinte odaadással építgették a nemzetiségi iskolákat. Sikereikben azok kételkedtek a legjobban, akik kegyesek voltak megengedni, hogy a nemzeti kisebbségi gyermekek az anyanyelvükön tanulhassanak, mert nemcsak tanítóink nem voltak, egyáltalán: értelmiségünk sem. Kérdem én, hány hivatásos művészünk van ma? Még a legtermékenyebb íróink is kénytelenek fizetett főállást vállalni, mert valamiből el kell tartaniuk a családjukat. A háború után az első és legfontosabb feladat az analfabetizmus veszélyének elhárítása volt. Aki írni, olvasni tudott és vállalta a feladatot, mehetett tanítani. Az oktatás ötosztályos elemi iskolával kezdődött és négyéves polgárival folytatódott, mely csakhamar nyolcéves „középiskolává" alakult át. L

ám, a rang milyen hamar meglett, s egészen jól hangzott. Észre sem vette senki, hogy a mellékzöngésben képmutatás lappang. A fellendülő iparnak és a nagyüzemmé változtatott mezőgazdaságnak tömegével kellett a szakmunkás és a „középkáder". A jobb megélhetés kilátásba helyezése persze sokakat vonzott, a falvak fiataljai úgy szétszéledtek, mint pelyva a forgószélben. Ki gondolná, hogy a települések sokat emlegetett elnéptelenedése így kezdődött el, mondhatni kényszer nélkül. A későbbi durva intézkedéseknek majdnem minden gyökere ide nyúlik viszsza. Azután, ahogy kezdtek telítődni a pályák, megengedhette magának a társadalom, hogy tizenöt éves korig tegye kötelezővé az iskolalátogatást. A struktúra megváltoztatásának igénye kezdettől fogva megvolt. Ilyen-olyan látszatreformok után azonban az illetékesek kezdtek szerényebben fogalmazni: kilencéves alapiskola, négyéves középiskolák stb., majd megint eluralkodott rajtuk a nagyzási mánia és tízévessé tették a kötelező iskolalátogatást. Közben gombamód szaporodtak a nehezen nevelhető gyerekek. Az érettségi lassan annyit sem ért, mint egy jó eredménnyel zárt alapiskola, a szakmunkásképzésről nem is beszélve. „Érettségizzenek az ipari tanulók is!" - mondták a magas hivatalban, és érettségiztek, csak éppen utána sokan közülük fanyalogva vették fel a munkásruhát, hiszen egy szintre kerültek az értelmiséggel. Sót, némelykor magasabbra is, mert a középiskolát végzett értelmiségiek szaktudása, a gyakorlati fogásokat nem is említve, az ipari tanulóké alá süllyedt.. M

ivel a munkához való jogot az alkotmány biztosította, a hivatalok gondoskodtak róla, hogy a tanulók továbbtanulásáért az iskolákra háruljon a felelősség. Ezzel bűvös kört hoztak létre. A középiskolák, így a szaktanintézetek is, megkövetelték a „teljes alapiskolai végzettséget". Dehogy a tudás: a bizonyítvány lett a fontos. Ha megbukott egy-egy tanuló, csak az alapiskolának okozott gondot. Addig renitenskedett, demoralizálta az osztályt, m íg végre örült az egész tantestület, hogy megszabadult tőle. Illetve - helyesbítenem kell -, nem örült, hanem örül, mert így áll a dolog ma is, és nem egy-egy gyerekről van szó, hanem évről évre növekvő létszámú csoportokról, melyek összeforrt galeriként kerülnek valamelyik szaktanintézetbe. Mondhatnánk, hogy ez országos jelenség, nem csak a nemzetiségi iskolák ügye. Ez igaz, csakhogy nemzetiségi létünk bonyolítja a helyzetet. Amikor a fölöttes - politikai vagy oktatásügyi - szervek azzal érveltek, hogy a szlovák nyelv minél jobb tudása azért fontos, hogy a gyermekek az ország bármely részében érvényesülhessenek, ki gondolta volna, hogy az mást is jelent, mint puszta jószándékot. 1990-ig az alap- és középiskolák irányszámokat, helyesebben kvótát kaptak arra vonatkozóan, hogy hány gyereket és milyen pályára irányítsanak. Ha az iskola a katonai pályára, bánya-, később gépipari vagy más szakterületekre nem teljesítette az irányszámokat, abból külön ügyeket formáltak. A jutalomalap megvonásától a nyilvános megrovásig, megszégyenítésig terjedt a „figyelmeztetések" skálája. Nem telt el igazgatói értekezlet, melyen e téma ürügyén, főleg a magyar iskolák igazgatói, ne kerültek volna porondra. Mindenki tudta kimondatlanul is, hogy az idegen környezetbe küldött gyerekek nem többek, mint a politikai kirakat dísztárgyai, hiszen a hadseregben azt sem tudták a kiskatonák, melyik tiszt tud más nyelven is, mint a vezénylés nyelve; s vajon mi haszna volt abból a nemzeti kisebbségnek, ha egy értelmes fiú valamelyik messzi cseh városban lett kohómérnök? Persze, ha ó akart az lenni ott, az más, miért ne, csak eleve gyanús, ha az ilyen egyedi eseteket közügyként kezelik. Ha netán ellentmondott valaki, hiába hivatkozott humánus elvekre, nyomban rásütötték a nacionalizmus bélyegét. S akire ez egyszer rákerült, aligha moshatta le magáról. t időben élénken fogf"™íly lalkoztatta a vezeyj J tést, miért nincs nemzeti kisebbségünknek nagyobb létszámú ipari értelmisége. A válasz egyszerű: mert a szülők és a fiatalok is látták, hogy szűkebb pátriájukban nem tudnának érvényesülni. Eszünkbe sem [utott, hogy nemzetiségileg szeparalódjunk, ennek ellenére már évtizedek óta gyanúsítgatnak vele. Ha bármikor kimondták az egység szót, tudtuk, mi célt kívánnak vele szolgálni. Egység: a politikában, a gazdaság irányításában, az ideológiában, a kultúrában, az oktatásügyben. Egységes iskolarendszer. S lám, mi lett a vége... CSICSAY ALAJOS (Holnapi számunkban folytatjuk) POLITIKUS A H0RD0N Szomorúságot és nem kis adag gúnyt véltem felfedezni a múlt héten szövetségi miniszterelnökünk arcán, amikor szokásos tízperces tévéinterjújában a kroméŕíži tárgyalásokra visszaemlékezve megemlítette, hogy milyen „hozzáértéssel" járult hozzá a Zöldek Pártja az alkotmányok előkészítéséhez. Arra panaszkodott Marián Čalfa, hogy a természetvédők képviselője váltig kötötte az ebet a karóhoz: „Szlovákia népe konföderációban, nem pedig föderációban kíván a csehekkel együttélni". Azonban pillanatokon belül kiderült, hogy a politikai vezető az alapfogalmakkal sincs tisztában; mihelyt „elképzeléseinek" részletezésébe kezdett, közös központi irányító szervekről beszélt, nem pedig a tagállamok önállóságáról, laza kapcsolatairól. Ha finoman akarom magam kifejezni, felkészületlenségnek, netán az alkotmányjogi szakszerűség rövidzárlatának minősíthetem a jelenséget. Igazi neve azonban: hordószónokság. Néhány éve az ilyen magatartás még abban nyilvánult meg, hogy az országos ügyekben döntők közül számosan - kimondva, vagy kimondatlanul - így foglaltak állást: „Igaz, nem értek hozzá, de megmondom a véleményemet". Látjuk, hogy mit eredményezett ez a gyakorlat. Ennek ellenére - most már nem a proletárdiktatúra, hanem a parlamenti demokrácia nevében - folytatjuk. Főképp Szlovákiában kultiváljuk, ahol úgy szaporodnak a nagy ambíciójú politikusok, mint nyári eső után a gomba. Csehországban is észlelhetőek a demokrácia hasonló gyermekbetegségei, ott azonban nem hiányzik a hordószónokság ellenszéruma. Csehországban is vannak aggasztó jelenségek, ott is van Sládek úr, aki „csak" két dologra: hatalomra és dicsőségre vágyik, ez azonban mindössze annyi (vagy még kevesebb) gondot okoz, mint Le Pen Franciaországban, vagy az anarchista párt Németországban. Csehországban az értelmiség legjobbjai 1968 óta egyfolytában készültek azokra a változásokra, amelyek tavalyelőtt bekövetkeztek. Akkor is készültek, amikor teljesen reménytelennek látszott a helyzet. Akkor is, amikor a konszolidátorok fő érve az volt, hogy már-már szalonképessé váltak a világban. Akkor is, amikor nyugati diplomaták szinte már egymásnak adták Prágában a kilincset. A cseh disszidensek erkölcsileg akkor is „karbantartották" magukat, amikor még hírehamva se volt Gorbacsov peresztrojkájának. Akkor is, amikor a szlovákok még illúziókban ringatták magukat, hiszen Husák a Várban ül, külügyeinket Chňoupek irányítja, főideológusunk pedig Vasil Biľak". Bizonyítható, hogy a szlovák nemzeti színű konszolidáció is alaposan hozzájárult ahhoz, hogy a Tátra alatt a számításba vehető lehetséges ellénállók döntő része magát illúziókban ringatva végigszenderegte a 20 esztendőt. A fordulat után a viszonylag kis számú disszidens előbb a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomban szerveződött, majd néhányan közülük a Keresztény Demokrata Mozgalomban; kezdetben követőik, választóik száma is jelentős volt. Csakhogy közben nagy számban felbukkantak a bátor és ambiciózus nemzeti politikusok is. És a merész és nagyravágyó demokraták. Meg új garnitúrája alakult ki a globális megbocsájtás után a kommunista pártnak is. Bátorságukat, merészségüket főképp az éltette, hogy tudták: Szlovákiában a köztársaság vélt vagy valós sérelmei miatt vastag táptalaja van a nacionalizmusnak. Az újdonsült, de nem egészen tiszta múltú, sokszor rossz lelkiismeretű politikusok éppen viselt dolgaik feledtetésére törekedve álltak fel a hordóra, remélve, hogy így legalább egy fejnyivel azok fölé magasodnak, akiknek nincs szüksége ráállni a hordóra. A közvélemény-kutatási eredmények egyelőre azt mutatják, hogy a politikai termetüket egy söröshordónyival megtoldok számítása bevált. Soha még annyi ormótlan szellemeskedés köztársasági elnök címére meg nem fogalmazódott, mint amennyit mostanában Václav Havel elmarasztalására némely újságok közölnek. Miroslav Kusýt, a legkövetkezetesebb ellenállók egyikét már-már gonosztevőnek kiáltják ki. Ján Čarnogurskýt, a pártállam idején bebörtönzött keresztény vezetőt hovatovább már nem tekintik elég jó szlovák hazafinak, és František Mikloško is nemkívánatos személy a hejszlovákok számára, miközben mennybe menesztik a politikai törpéket, és alkotmány-előkészítő tényezőkké nyilvánítanak olyan politikusokat, akiket egyébként még az elnéző professzorok is megbuktatnának a jogtudományi egyetem első évfolyamában. Szomorúságot és nem kis adag gúnyt véltem felfedezni a múlt héten a szövetségi miniszterelnök arcán, amikor egyes alkotmányelőkészítők viselt dolgairól beszélt. Félő, hogy egyszer majd tragikomédiát írhatnak erről. TÓTH MIHÁLY KELL GOMBASZÖG, BÁR... Már-már úgy nézett ki, hogy a Csemadok Országos Választmánya - a rendelkezésére álló szűkös anyagi keret miatt - az idén nem rendezi meg a csehszlovákiai magyarság országos kulturális ünnepélyét. Ha nehezen is, de végül úgy alakultak a dolgok, hogy e hét végén Gombaszögön újra találkozhatunk. A kulturális ünnepség előtt néhány néptánccsoport vezetőjétől megkérdeztük, számukra mit jelent Gombaszög, s ha rajtuk múlna, változtatnának-e valamit e rendezvény jellegén? Mitro Csaba mérnök, az abaújszinai Rozmaring vezetője: -Csoportunk véleményét tolmácsolom. A gombaszögi feszvitálra nemcsak nemzetiségi, hanem népművészeti és szakmai szempontból is szükség van. Nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy a Szlovák Televízió egyenes adásának köszönhetően csoportjaink zöme számára (a szűkös anyagi lehetőségek miatt) csak így nyílik lehetőség arra, hogy nézők sokasága előtt mutatkozzanak be. Persze, az azért jó lenne, ha egy szélesebb körű szakmai bizottság - természetesen figyelembe véve a mindenkori anyagi feltételeket - rugalmasabban és profi szinten szerkesztené meg a gombaszögi fesztivál műsorát. Nagy Ildikó pedagógus, a szepsi Fehér Liliomszál gyermekcsoport vezetője: -Elismerem, hogy lélektani szempontból az itt élő magyarságnak szüksége van Gombaszögre, de a műsorok színvonalával kapcsolatban nekem évek óta vannak fenntartásaim. Sajnos, olyan hakni jellegű, „szirupos" dolgok is színpadot kapnak, amelyek értékrombolók, s ilyenkor én szégyellem magam a gyermekek előtt, mert látom, hogy ők is látják, amit én. Persze, a színpadon kívül is van olyan látvány - a mértéktelen alkoholfogyasztás következtében -, ami nem gyermeki szemek elé való. Mindezek után meg kell, hogy mondjam: nekünk Zseliz többet jelent, mint Gombaszög. Demko András mérnök, a nagyidai llosvay vezetője: -Mi, akik táncosokként „belekóstoltunk" Gombaszög lelket gazdagító erejébe, a nyolcvanas években kimaradt hét esztendő alatt éreztük át igazán, milyen mulasztásra ítéltük magukat. Mi örülünk, hogy a Csemadok az idén is megrendezi a gombaszögi ünnepséget, s hogy mi is részt vehetünk rajta. A műsorok kiválasztásakor igényesebbek lehetnének a rendezők. (-szák)