Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-14 / 111. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA 1991. MÁJUS 14. DIAGNÓZIS - KÖZGYŰLÉS UTÁN A CSEMADOK SZERVEZETI ÁTALAKÍTÁSÁNAK ALTERNATÍVÁJA A Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségének XVI. országos közgyűlése előtt megjelent elemzések és vélemények már részben rámutattak a szervezetben végbemenő differenciálódásra. Általában sokszínű egységről, különböző tevékenységi formák létezéséről, regionális sajátságokról s a helyi szervezetek nagyobb önállóságáról szóltak. A társaságok pedig közösnek mondható állásfoglalással (TEB — Társaságok Egyeztető Bizottsága) léptek fel. De mint hamarosan kiderült, nem minden társaság csatlakozott a közösnek mondott véleményhez. A tabló tehát tovább színesedik. A Galántán lezajlott országos közgyűlés a publikált elemzéseknél sokkal mélyebben tárta fel a szövetségen belül végbemenő tagolódást és az érdekek különbözőségében rejlő feszültségeket. Ez megnyilvánult a vitában, de a szavazások során is. A kelet-szlovákiai küldöttek kifejezték elégedetlenségüket a költségvetés túlzott Pozsony-, illetve nyugat-szlovákiai központúsága miatt. Keleti területi titkárt, esetleg irodát kértek. E kérésüknek az új országos választmány eleget .is tett. Elhangzottak továbbá olyan javaslatok, hogy a központi apparátust részben leépítve, pénzt lehetne megtakarítani a konkrét munkát végző helyi szervezetek és járások számára. A társaságok indokolták, miért illetné meg őket nagyobb mértékű anyagi támogatás; ezenkívül szeretnének népesebb képviseletet kapni a Csemadok választott szerveiben. Velük szemben a járások képviselői azzal érveltek, hogy a társaságok tagsága alacsony létszámú, így nem illeti meg őket nagyobb számú képviselet. A RÉGI SZERVEZETI FELÉPÍTÉS ELAVULT Ilyen és több más szakmai, csoport-, anyagi, személyi és területi érdek csapott össze a közgyűlés két napján. Ezeket az önmagukban eltérő, de gyakran kölcsönösen összefonódó érdekközösségeket az eddigi monolitikus szervezeti struktúra a demokrácia játékszabályainak alkalmazásával sem képes összetartani. A hangsúly a monolitikuson van, mert ahhoz nem fér kétség, hogy valamilyen összetartó konstrukciónak lennie kell, amely a Csemadok tagságát végül is egy fedél alá hozza. Szerintem azonban még egyszer nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy demokratikus viszonyok között és amikor a szövetségben ilyen nagyfokú a differenciáltság, mintegy 400 küldött részvételével rendezzünk közgyűlést. Az ilyen csak kudarccal végződhet, mint ahogy kis híján a galántai közgyűlés is azzal végződött. Voltak olyan szakaszok, amikor a tanácskozás holtpontra jutott, és nem látszott a kiút. A méltatlan szavazási procedúrákról nem is beszélve. Bármennyire elkoptatott érvelésnek számít a letűnt pártállam hibáinak felhánytorgatása, mégis egyenesen rá kell mutatnunk a belőlük eredő visszásságokra. Mindnyájan emlékszünk a négy-ötévenként ismétlődő pártkongresszusokra. A párt összehívta több mint ezer tagját (minél többet, annál jobb), akiket bizonyos kulcs szerint válogattak ki és a szervezetek formálisan is küldöttnek választották őket. A kitűzött időpontban megkezdődhetett a monstre színjáték az előre pontosán elkészített forgatókönyv szerint. Néhány főszereplő kivételével — mindenki statiszta volt. Előre jóváhagyott szövegeket mondhattak, és jelzésre tapsoltak. Megszavazták a szinte előre jóváhagyott határozatot. A hitelesség látszatát sugallva, néha engedélyeztek apróbb, forgatókönyvön kívüli fellépéseket. vagy szerveztek ilyeneket. Az egész előadás csupán arra volt hivatott, hogy bizonyítsa ország-világ előtt: a nép egységesen támogatja a párt és az állam politikáját, amelyet, mint tudjuk, egy szűk csoport irányított. A valós gazdasági, társadalmi és szociális problémák szinte szóba se jöhettek. Ugyanilyen forgatókönyv szerint zajlott le a szakszervezeti, ifjúsági, nőszővetségi, vadász, halász... és hát a Csemadok kongresszus is. Ezeken a párt több forgatókönyvön kívüli fellépést engedélyezett ugyan, de végül minden visszatért az előre kijelölt mederbe. S maradt az állóvíz. A fentiekből következik a szomorú tény, hogy, sajnos, a Csemadok a letűnt diktatúra bürokratái által felépített szervezeti formát élteti tovább. A tagolódás irányába tett apróbb lépések ellenére a régi monolitikus struktúra maradt túlsúlyban. Bizonyíték erre az elfogadott alapszabályzat.. Hogy ez a szervezeti felépítés mennyire funkciótlan és alkalmatlan, megmutatkozott a XVI. országos közgyűlésen is. Szoros eredményeket hozó szavazással ugyan minden kérdés eldőlt, de a feszülő ellentétek és a különböző érdekek megmaradtak. A leszavazott kisebbség (amely gyakran 40—49 százalék volt ) továbbra is elégedetlen, s a következő szavazáskor újra előjön érdekeivel. így állandó válság alakulhat ki, amely veszekedéseket és az emberi kapcsolatok megromlását eredményezheti. Végül a szervezet jóvátehetetlenül bomlik szét alkotóelemeire. Ezt mindenképpen meg kell akadályozni, mert a széteső mozgalom könnyen prédájává válik a manapság dúló viharoknak. MEGOLDÁS: ÚJ SZERVEZETI FELÉPÍTÉS A Csemadok belső életében megindult tagolódás ugyan már kikezdte a régi szervezeti struktúrát, de az uj még mindig nem alakult ki. Ezért szerintem szabad utat kellene engedni a természetes szakmai, regionális és esetleg más szempontból szerveződő kisebb közösségek létrejöttének és nagyobb önállóságának. Az így kialakuló szuverén szervezetek pedig egymással önkéntességi alapon lépnének szövetségre és létrehoznák központi szervüket. Ez tulajdonképpen tanácsadó testület lenne, amelybe minden tagszervezet maximum 2-2 tagot küld. Ez a testület döntene a meglévő vagyon és pénzügyi eszközök használatáról ós évenkénti elosztásáról. A központi apparátus néhány személyre csökkenne, a többiek pedig az egyes tagszervezetekben dolgoznának. Az ésszerűség azt kívánja, hogy a munkaügyi adminisztráció továbbra is egy kézben maradjon. A központi szerv, illetve tanácsadó testület a magyarság kultúráját, anyanyelvét és hagyományait érintő általános kérdésekben foglalna állást és juttatná kifejezésre a nemzetiségi érdekeket. Képviselné kifelé az érdekeinket és tolmácsolná a magyar civil társadalom óhaját és véleményét a politikai mozgalmak és pártok, valamint az

j állami törvényhozó és végrehajtó szervek irányában. Szervezné továbbá a külföldi kapcsolatokat. Az egyes tagszervezetek meszszemenő szellemi és gazdasági önállóságot élveznének. Az elosztásos alapon kapott javakon túl, a törvények adta kereteken belül további anyagiakat szerezhetnének tevékenységük fedezésére s azok fölött szabadon rendelkezhetnének. Belső szervezeti felépítésükről saját maguk döntenének. Az így létrejövő laza szövetség tagjai lehetnének a társaságok, a területi (regionális) közösségek, például a keleti járások szervezetei alkotnának egy regionális szervezetet, ugyanezt a többiek is létrehozhatnák, továbbá önálló tagként szerepelhetne^a Szőttes és a Csemadok vállalkozásai. A további részletek kimunkálásában részt vehetnének valamennyi érintett fél képviselői. Meggyőződésem, hogy az ilyen, látszólag laza szövetség sokkal mozgékonyabb, életrevalóbb és hatékonyabb lenne, mint a monolitikus struktúrába kényszerített s így eleve félig megbénított szervezet. VARGA SÁNDOR Noha Varga Sándor írásának több pontján nyitott kapukat dönget és újra megfogalmaz olyan kérdéseket, javaslatokat, melyekkel az elmúlt hetekben többször találkozhattak olvasóink lapunk hasábjain, mégis helyet adunk véleményének, mert úgy gondoljuk, egészében véve segít a szövetség holnapi arculata, működési mechanizmusa kialakításának folytatásában. Egyben jelezni szeretnénk, hogy a Csemadokról, illetve a nemrégiben lezajlott országos közgyűlése körül fellángolt vitát ezzel a közléssel befejezettnek tekintjük. A szerkesztőség H

ová mehet a kispénzű skribler, ha rájön a mehetnék? Ha tavaszodván, vakarózni kezd a sajtó-, politika-, tülekedés-undortól, ha agyára megy a város műtavasza, a benzinbűz, a faarcokkal zsúfolt trolibusz, a munkahelyi intrikák, az egész körhinta parlamentestül, csemadokostul, nemzetiségestül és nemzeti többségestül, alkotmányostul és infantilisán ágáló politikusostul? Hazamegy a szülőfalujába. Naná, majd a Kanári-szigetekre! Hazamegy az erdők, vizek, földek közé, csatangolni. Megállni a falu egyetlen utcáján, szót váltani, fát vágni, keríteni, ültetni, gombát szedni a szilvafák alatt, megállni az apja sírjánál, elmélázni, hogy fiatalon halt meg ugyan, de legalább megélhette a változást, kis időre még megcsaphatta a friss szél az irdatlan szürkeséget követve. S ha marad kevéske ideje, veszi a pecabotot, s nyargal a folyóhoz, nem is a halfogás kedvéért, csak úgy, levegőzni, megtölteni a kisült akkumulátort, kimosni a fáradt agyat... Baktat hát a folyó felé, maga mögött hagyva a falut, az öreg vízimalmot, amely most úgy néz ki, mint a bepólyált beteg az intenzíven, friss cserépfoltokkal, kihányt belsővel — kerekek, rudak, korhadt deszkadarabok szanaszét, iszap, sár, kőtörmelék, zavaros kupacok. Az épület maga masszívan és méltóságteljesen várja a turbinákat, amelyeket egy újgazdag úriember készül idefuvarozni. Legalább szolgál valamire ez a roskatag műemlék, morogja magában, elnézve a centiméterenként illeszkedő lapos köveket a boltívek hajlatában. Hát igen, a régiek, azok tudtak építeni. Ezek a falak még kibírnak néhány évszázadot. Egy-két sebbel átvészelték a háborút s a kollektív évtizedeket is, amikor a kutyának sem kellettek, a kövek nem őröltek, a fogaskerekeket mélán zabálta a rozsda, nem csikorogtak gabonászsákokkal megrakott társzekerek a kövesúton. Csend, dudva, csalán. A malomárkot lassan feltöltötte a homok, benőtték a mogyoróbokrok. Egy darab gyerekkor: remekül lehetett itt indiánosdit játszani. Végig a réten, az első hídig. Felcsalizza a horgot, szöszmötöl a tekergő gilisztával, bedobja, vár. Semmi. Tovább baktat, új helyet keres.. Már a helyek sem a régiek; a folyó szívósan dolgozik, partot mos, partot rak, új öblöket váj, a régieket elmossa, kiegyenesíti. Haldokló nyárfák, vízbe zuhant égerek, topolyák. Öregek, szárazak, némelyik kétölnyi vastag. Van, ahol SENKIFÖLDJÉN egész facsoport válik el a parttól, megdűl, a gyökerek segélykérően merednek a levegőbe. Gizgaz, kuszaság, a rétet át- meg átszelő traktornyomok. Csak úgy, egymás kényére-kedvére. Egymás mellett, egymást keresztezve, szétágazva, összefutva. Ha valaki megunja a régi utat, vág egy újat. Hely van elég. Nem az enyém, bele a közepébe. Az egyik topolya derekán rozsdálló tábla az állami címerrel: védett terület. Kitől védett? A gondos kezektől? A gazda rendszerető, ápoló munkájától? Az üzemektől, amelyek a döglött halat termelik? Most is ott fehérlik két kis jász, felfelé fordult hassal, egy gallyon fennakadva. Félóra múlva, párszáz méterrel följebb a harmadikat, majd a negyediket is láthatja, ahogy tehetetlenül sodródik lefelé. A felriasztott vadkacsák szapora szárnyverdesése ugyanabban a képben az erdő szélére kiborított trágya, szeméthalom látványával. A vetésben megugró őzbak kapkodó futása a keréknyomok mellett heverő sparheltajtó szocialista realizmusával. A hídnak csúfolt, rozsdás síneken terpeszkedő korhadt gerendák eklektikája az átható illatfelhőt árasztó, fehér virágba öltözött cseremusttal. S amikor a vízre dőlt topolyában fennakadt teherautónyi olajosdobozt megpillantja, úgy érzi, mintha valaki egy darabot hasított volna ki az életéből. Ilyenkor ütni kéne, szó nélkül, kérdezés nélkül. Aki ilyet csinál, az nem ember. Akkora halom, hogy szinte emeletnyire magasodik, gyűrődik, torlódik rétegekben egymásra a temérdek fehér és sárga műanyagdoboz. Valaki, csak úgy, vacsora előtt, vagy mielőtt barackot nyomott volna a gyereke feje búbjára, beröffentette a teherautót, kivitte a folyópartra és egyszerűen bedöntötte az egész ocsmány rakományt a vízbe. Ha valaki ugyanilyen fuvart zuhintana a füves udvarára, legalábbis vasvillát ragadna az illető. Holott az ő tudatát, durva lelkét kellene egy villanyéllel megegyengetni. Védett terület. Kész röhej. S röhejes az emberke is, aki az egyszál pecabotjával nosztalgiázik ezen a senkiföldjén, gyerekkori halak emlékét kutatva, márnák, csukák, paducok emlékművét rakosgatva lélekben, feledve rég, hogy pihenni jött, megnyugvást keresett, s balgamód azt hitte, ismét átéli az atavisztikus gyönyörűséget, amikor a pecabot hegye megpöccen, majd ívbe hajlik a hal súlya alatt. Hogy mikor lesz itt újra rend, harmónia, sütkérező halaktól villogó tiszta víztükör, ki tisztítja meg a partot a gaztól, szeméttől, mikor lesz gazdája annak, ami évtizedekig mindenkié volt és senkié? Elég lesz pusztán a törvény betűje, a tulajdonosi jog ereje, ha a negyven évig „ápolgatott" tudat tovább garázdálkodik? El innen, gondolja emberünk, valahová a világ végére, mindegy hová, csak ne lássa ezt a pusztulást. Ezt a vértelen csatateret, ahol valamenynyi.en sebeket kaptunk, darabokra törik a múlt, szétfoszlik, megfoghatatlanná válik a jövő. De vajon hová? És minek? Éppen most? Amikor eljött a számvetés ideje? Önmagunk elől nem menekülhetünk. KÖVESDI KÁROLY SIKERORIENTÁLT SZELLEMBEN „BEZZEG JANCSIKA TUDJA, TE MEG, JULCSI, NEM TUDOD..." Jegyzetem két markáns, egymással összefüggő problémát érint: hogyan veszi tudomásul és hogyan kezeli az iskola a családból hozott nehézségeket, illetve milyen családi-társadalmi és. személyes okokból kerül szembe sok gyerek az iskola követelményeivel. \ társadalmi gyakorlat, az életmód és a családszerkezet megannyi megoldatlan problémája sűrűsödik ezekben a beilleszkedési helyzetekben. Nehezen megválaszolható kérdés ennek kapcsán, hogy az iskolán kívüli és iskolai tényezők által különbözővé formált gyerekek és felnőttek hogyan igazodnak, illetve nem igazodnak a követelményekhez, a körülhatárolt, zárt ismeretanyaghoz, s hogy vajon ez e a tárgykörben a legfontosabb kérdés? Az utóbbi évtizedek tapasztalataiból két döntő, egymással összefüggő következtetés vonható le: az egyik, hogy az emberi tapasztalat tananyaggá szűkített, ma már szinte évenként korszerűsített elemei nem képesek a valóságot, a gyakorlatot érvényesen követni. A másik felismerés, hogy a felnövekvő nemzedékből optimális teljesítményt az egyéni különbözőség elve alapján szervezett fejlesztéssel lehet csak kihozni. Emberileg az iskolák igen sok energiát fordítanak a gyerekek személyes problémáinak megoldására, szakmailag azonban nagyon is bizonytalanok az egyéni adaptáció megkönnyítésének szempontjai, eljárásai, elégtelenek az eszközei. Pedagógiai kultúránknak azt az alapvető tényt kell magába ötvöznie, hogy ugyanaz a helyzet nem ugyanazt jelenti a különböző személyek számára. A türelmetlenség, valamint az iskolában töltött időnek a külső fegyelem minden áron való megtartásának eszközeivel történő szétzilálása annak a következménye, hogy az alapkérdést és az alapproblémákat nem tudjuk kezelni. Úgy gondolom, hogy mind az iskolai gyermekvédelmi munka keretei és határai, mind pedig a kifejezetten iskolai eredetű neurotizáló tényezők visszaszorítása a személyesség légkörében, a modern pedagógiai gyakorlat révén jelölhetők ki, illetve oldhatók meg, s hogy csak ilyen alapállásból vagyunk képesek az iskola manapság meglehetősen kudarckerülő magatartását felváltó sikerorientált pedagógiai szellem megvalósítására. Nanszákné dr. Cserfalvi Ilona FINTOR A KIRAKAT ELŐTT Egy ékszerüzlet kirakatát bámulom Pozsony belvárosában. A csillagászati árú gyűrűket, karkötőket, nyakláncokat. Közben nyugtatom magam: milyen szerencse, hogy sosem rajongtam ilyesmiért. Nem így az a két fiatalasszony, ak i most állt meg a kirakat előtt. — Ilyen nyakláncra vágyom — sóhajtja az egyik —, de ha így megy tovább, örökre lemondhatok róla. — Én meg ilyen vastag karkötőt szeretnék — szól a másik asszony. — Remélem, előbbutóbb meg is lesz. Barátnője kérdőn pillant rá. — Az anyósomnak van ehhez hasonló — magyarázza a másik asszony —, s azt ígérte, rám hagyja. — Mikor lesz az?! — nevet a barátnő. — Remélem, nem is olyan sokára — válaszolja minden részvét nélkül a karperec várományosa. Még inkább megnyugszom, hogy nincsenek ékszereim, amelyekre valakik egyszer hasonlóan pályázhatnának. (fülöp)