Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-11 / 85. szám, csütörtök

1991. ÁPRILIS 11. ÚJ szói SPORT EXTRA 8 RÁKÓCZI ÁLMA: BŐSI VILÁGBAJNOK FANATIZMUS NÉLKÜL NEM LEHET BIRKÓZNI A TENISZMÁGUS VALLOMÁSA Március 24-én a floridai Key Bis­cayne-i rendkívül erős tenisztornán a férfi egyes döntőjét Jim Courier és David Wheaton vívta. Talán nem so­kan gondoltak arra, hogy már az összecsapás előtt volt egy győztese a találkozónak. Ez pedig nem más, mint Nick Bollettieri, a világhírű edző, hiszen a finálé mindkét részt­vevője tanítványai közé tartozik. „Azért élünk, hogy harcoljunk. Harcolunk, 4iogy életben marad­junk. Minden nap, a nap minden órájában, születésünktől halálunkig kisebb-nagyobb csaták sorozatát vívjuk. Hogy mindezt kibírja az em­ber, erősnek kell lennie, s hinnie kell saját képességeiben. Viszont nem elég hinni, bizonyítani is szük­séges. Hogy bizonyítani tudjon, haj­tani kell. A kemény iramot csak az erősek bírják ki. Ilyen az élet..." — fejtette ki életfilozófiáját a nagy te­niszmágus. Nyilatkozatában benne van élete: a koreai háború elitalaku­latának ejtőernyőse, a sikeres üzlet­ember, akire a Rockefeller család is felfigyelt, s végül a világ egyik leg­ismertebb tenisziskolájának főnöke Jó pár év eltelt azóta, hogy Florida Bradenton városkájában megnyitot­ta teniszakadémiáját, amely azóta a teniszsztárok valóságos „keltetőhe­lyévé" vált. „A tenisz és a siker je­lenti számomra a legtöbbet. Ugy kell nekem, mint a levegő. Lehet, hogy valaki ezért engem egoistá­nak, hajcsárnak tart; hiába, ez az életem." Bollettieri valóban mindent meg is tesz a sikerért. Napi 15-18 órát dolgozik, feláldozza magán­életét, viszont kézzelfogható ered­ményeket mutathat fel. Szeles, Bas­sett a nőknél, Agassi, Krickstein, Courier, Wheaton, Arias, Gottfried a férfiaknál jelzik munkásságának ki­ugró állomásait. „Éppen itt az ideje, hogy végre világelsőt faragjak valamelyik nevel­temből" — mondta négy évvel eze­lőtt a 60 esztendős mester. Álma az idén teljesült; Szeles Mónika hosz­szas üldözés után leelőzte Steffi Gráfot és biztosan ül a női tenisztró­non. A diadal a férfiaknál egyelőre várat magára. Legközelebb Brian Gottfried volt a No I megtisztelő cí­méhez, 1977-ben a 3. helyen állt a ranglistán. A későbbiek során Jimmy Arias az 5., Aaron Krickstein a 7. pozícióig tornázta fel magát. Je­lenleg Andre Agassi (az ATP-rang­listán az 5.), Bollettieri „zászlóshajó­ja", aki egyben a kedvence. „Andre a családomba tartozik, s én az övé­be. Kölcsönösen becsüljük egy­mást, mindketten egyéniségek va­gyunk. Azt akarom, hogy a világ leg­jobb teniszezője legyen, s ő is ugyanezt akarja" — szólt közismer­ten szoros kapcsolatukról. Nem minden nála nevelkedő játé­kossal ilyen felhőtlen a viszonya. Gyakran bíráiják drasztikus mód­szerei, teniszakadémiája katonai drillje, spártai életmódja miatt. Háta mögött sokan tirannusnak hívják, nem egy nála edző ifjú teniszező sírva hagyja el iskoláját. Bollettierit ez nem hatja meg: „Az egyedüli, amit neveltjeimtől követelek, a maxi­mális munkabírás, a teljesítőképes­ség határán. Minden tanítványnak egész nap a teniszre kell összpon­tosítania, csak így nevelhetek baj­nokokat. Különben is, senkit sem tartok vissza, aki nem bírja, elmehet. A gyengébb mindig teret ad az erő­sebbnek." Bentlakásos iskolájában szigorú fegyelem uralkodik: reggel iskola, utána ebéd, majd a több órás edzés következik, néhány rö­vid pihenővel. Az intenzív tréninget regeneráció, úszás követi. A vacso­ra előtt egy kis pihenő, majd a napi edzés kiértékelése, a hibák hai*el­gatása van soron, számítógép és vi­deo segítségével, végül este tízkor lámpaoltás, s másnap minden kez­dődik elölről. A kemény megpróbál­tatások ellenére szinte tolonganak az ifjú reménységek az akadémiára való felvételért, a szülőket nem ri­asztja vissza a heti (!) 500-600 dol­láros tandíj sem. Ez Amerika! Sehol sincs ekkora kultusza a sikernek, a győzniakarásnak. Lehet, hogy ép­pen ez a motiváció röpíti majd egy­szer a férfi tenisz abszolút csúcsára valamelyik Bollettieri-növendéket. (só) Sokak véleménye, faluhelyen nem működhet eredményesen sport­egyesület. Bős (Dunaszerdahelyi járás) kötöttfogású birkózói alaposan rácáfol­nak erre az állításra. 1962-ben alakult a szakosztály, melynek alapítója Nyásik Lajos volt. Nem értek el figyelemre méltó sikereket, ezért 1972-ben szélnek eresz­tették a birkózókat. Kilenc évvel később a jelenlegi főedző, RÁKÓCZI ANDRÁS és négy társa újra megpróbálta, be akar­ták bizonyítani: az 5000 lelket számláló nagyközség nemcsak az épülő vízierő­műről legyen nevezetes, hanem sporto­lóiról is. Rákóczi szakaszvezetőnél érdeklőd­tünk, hogyan emlékszik az újjáalakulást követő évekre, a kezdeti nehézségekre? — Mostoha körülmények közt 20 fia­tallal kezdtük a munkát. Hetente két gya­korlás volt műsoron, még a srácok fel­szerelését is a saját pénzemen vásárol­tam. Amolyan mindenes voltam a szak­osztálynál. Négy évig teljesen ingyen munkálkodtam, ekkor már közel 100 fia­tal látogatta az edzéseket. * Mikor jelentkeztek az első sike­rek? — Már 1983-ban. Horváth Jaroslav ré­vén szereztük az első országos bajnoki címet a serdülők korosztályában. Ez nagy ösztönzést adott a további foglal­kozásokhoz. * Jelenleg hányan járnak edzések­re, és vannak-e segítőtársai? — Hatvan gyerekkel foglalkozunk, 1984-től Gróf Árpád a segítőm, két évvel később Brezovszky András is csatlako­zott hozzánk — havi 400 koronáért... * Milyen eredményekkel dicseked­het a klub? — A szlovákiai és az országos bajnok­ságokon a dobogó legmagasabb fokára állhatott például Hauer, Halász, Janko­vics, Horváth, ifj. Rákóczi, Németh, Bátky, Vízi, Bartalos és Farkas. Különbö­ző ifjúsági és serdülő kategóriában bizo­nyultak a legjobbnak. * Kik támogatják ezt a nézők számá­ra nem attraktív sportágat? — Fő szponzorunk a Bősi Állami Gaz­daság; az év elejétől külön bankszámlá­ja van a szakosztálynak, s már több ma­gánvállalkozó jelezte, hajlandó segíteni bennünket. Sokat köszönhetünk a szü­lőknek; mindent megtesznek gyermeke­ik sikeréért. * A Bánovcén rendezett szlovákiai ifjúsági bajnokságon védencei négy aranyérmet szereztek és a csapatversenyt is megnyerték... — Remekül helytálltak a fiúk. Kilenc kategóriában avattak bajnokot, ebből hat esetben bősi fiú állt a dobogó legma­gasabb fokán. Bartalos, Németh, Varga és Karika mellett Bátky Attila és ifj. Rá­kóczi András a Trenčín színeiben szerez­tek aranyérmet. * Németh Lehel országos felnőtt bajnokságot is nyert (57 kg). Mu­tassa be a súlycsoport legjobb csehszlovák birkózóját. — A dunaszerdahelyi gimnázium érettségi előtt álló diákja. Nyolc éve ke­rült hozzánk, akkor alig 26 kilogramm volt a testsúlya. Nagyon szorgalmas, kü­lönedzéseket végez, akarása szinte nem ismer határokat, csak a sportnak él. Ki­váló tanuló. A gimnázium befejezése után a prágai testnevelési főiskolán sze­retné folytatni tanulmányait. Több egye­sület is megkereste. Úgy tűnik, ha sikerül a felvételi, az Olymp Praha versenyzője lesz. * Védence 1990-ben is a legjobbnak bizonyult... — Tavaly minden mérkőzésen két vállra fektette ellenfelét az 54 kilogram­mos súlycsoportban. Az idén úgy dön­töttünk, egy kategóriával feljebb indul, itt is simán vette az akadályokat. A döntő­ben a prágai Olymp sportolóját, Klozt verte 8:0-ra. Legnehezebb összecsapá­sa a döntőbe jutásért volt: a tavalyi ifjú­sági-vb ezüstérmesét, Vitet győzte le 8:3 arányban. * Milyen támogatást nyújt a szövet­ség a szakosztálynak? — Az elmúlt esztendőkben mintegy 40 000 koronát utaltak át részünkre, 1991-ben 170 000 korona támogatást kaptunk; ebből is látszik, értékelik tevé­kenységünket. Azt is megígérték, még ebben az idényben új szőnyegeket ka­punk. * Úgy hírlik, jók a nemzetközi kap­csolataik... — Évek óta együttműködünk a Fe­rencváros, a Győr, a Csepel és a Kapu­vár birkózóival, illetve Austria Wiennel. Tíz napig a marosvásárhelyi és a szé­kelyudvarhelyi klub vendégei voltunk. A Rákóczi András Ferencvárossal már többször edzőtábo­rozónk együtt. Hívtak Palermóba is, de nem volt pénzünk... * Nemzetközileg elismert viadal az ifjúsági Csallóköz Kupa. Hogyan készülnek az idei rendezvényre? — A rossz teremviszonyok miatt a ko­rábbi rendezvényeket szabadtéren, a sportpályán voltunk kénytelenek lebo­nyolítani. A 10. seregszemlére eddig 7 ország fiataljai jelentkeztek. Előrelátha­tólag a dunaszerdahelyi sportcsarnok ad majd otthont a versenynek, amelyre jú­nius 22.—24. között kerül sor. * Biztosan sok elismerést kapott lel­kes munkájáért... — Nem panaszkodhatom. Fájlalom azonban, hogy a bősi sportegyesület még egy oklevélre sem méltatott... * Mi az edzői „ars poeticája"? — A birkózást csak fanatikus hittel és kemény edzésekkel lehet sikeresen mű­velni. Többször értek bennünket kudar­cok, de a nehézségek ellenére bebizo­nyítottuk: életképesek vagyunk. Április­ban három tehetséges fiatalunk, Halász, Bátky és Hegedűs bevonult katonai szol­gálatra. A trencséni Duklához kerültek, tehát továbbfejlődésüknek nincs akadá­lya. Leszerelésük után csapatunk „ászai" lehetnek. * Mit szeretne elérni „fiaival?" — Egyik célunk: bekerülni az orszá­gos ligába. Négy év múlva Csehszlová­kia rendezi a felnőtt világbajnokságot és a minap arról álmodtam, hogy bősi bir­kózó is állt a vb-dobogón... SZABÓ ZOLTÁN Németh Lehel ellenfele már az utolsókat rúgja... EGESZ EVBEN SZUMÓ A japán főváros Rjógoku nevű negyedében, a Szu­mida folyó partján mostanában a szokásosnál is na­gyobb a forgalom. A járókelők forgatagából egy-egy megtermett, az átlag japánnal két fejjel magasabb, fö­löttébb kövér és izmos testű alak válik ki. Ezek a hús­tornyok hosszú hajat viselnek, olyasféle kontyba tűzve, amilyen a szamurájoké volt s amit aztán több mint száz esztendeje, a feudális kor végeztével kiűztek a divatból. Akik mégis hordják, hagyománytiszteletből teszik, hi­szen az ősi, hagyományos japán sportot, a szumót mű­velik. SZAMURÁJEDZÉS? Sportoló és közönsége együtt igyekszik a tokiói Ku­ramai-basi sugárút közelében levő Kuramae Kokugi­kan, a szumó birkózás fellegvára felé. Ez a hatalmas, tízezer nézőt befogadó csarnokszerű stadion adott ott­hont az idei országos szumóbajnokság következő for­dulójának. Amíg az 1954-ben épített létesítmény nem létezett, néhány utcával távolabb, az Ekóin buddhista templomnál tartották a birkózóversenyeket. Hiszen templomudvarokban született ez a sportág — a mérkő­zéseknek rituális jelentőségük volt. A japánok sportszeretete közismert. A munkahelye­ken tornáznak, munkaidő után futnak. Röplabdában, cselgáncsban és asztaliteniszben világviszonylatban az elsők között vannak, a baseballtól a teniszig számos sportágnak rengeteg kedvelője és művelője van. Ám az Amerikából átvett baseball után a szumó a legelterjed­tebb a szigetországban: népszerűségével sem a karate, sem a szabadfogású birkózás szélsőséges változata, az aikido sem vetekedhet. A szumóban az erővel szemben kifejtett ellenerő és a gyorsaság a döntő. Eleinte a sza­murájok fizikai állóképességének növelését szolgálta, később elterjedt a nép körében is. Tömegsporttá a múlt század végére vált, az első világháborút követő évek­ben pedig már rendszeresek voltak a nemzeti szumó­bajnokságok. mérkőzések színhelyétől kőhajításnyira lévő Szu­mó Múzeum híven tükrözi a sportág legutóbbi két év­századának történetét. A japán krónikák ezt a sportot a 7. században már mint a császári udvar egyik szórako­zását említik. A szumózók birkózási készségüket évszá zadokon át nemzedékről nemzedékre örökölték, külön kaszt tagjai voltak, a sportág apáról fiúra szálló foglal­kozásnak számított. A szumó birkózókat ma a kedvelt színészeknek kijáró rajongással tisztelik. Kinek-kinek megvan a maga sztár­ja, képmását otthon őrzik, és igyekeznek autogramot is szerezni tőle. E népszerűségnek azonban ára van. A szumózók mesterségesen hizlalják magukat óriássá — épp hatalmas termetükkel parancsolnak tekintélyt az egyébként alacsony növésű, filigrán japánok körében —, és testük „fejlesztése" érdekében csaknem kizárólag húst és szénhidrátokban dús ételeket fogyasztanak. Át­lagos testsúlyuk 90-160 kilogramm között van. A leg­gyakoribb súlycsoport a 120-140 kilósoké. A verseny­zők testsúlyára vonatkozólag semmiféle előírás sincs, hiszen a különböző küzdőtechnikákban elsősorban a fogások gyorsasága a meghatározó. így történhetett meg, hogy a japánok „mindössze" 125 kilós kedvence hasra fektette 229 kilós ellenfelét... Az előrejutásnak hierarchikus rendje van. A profi szu­mózóként nyilvántartott 700 japán sportoló között foko­zatok egész sora határozza meg a versenyző szeren­cséjét, aszerint, hogy a legutóbbi viadalon jó eredményt ért-e el vagy sem. Az állandó sikersorozat ebben a sportágban nagyobb szavatosság, mint az üstökössze­rű felívelés. Huszonöt tehetséges szumózó közül csak egy válik valóban profivá. EGY KIS SZABÁLYISMERET A nagy testű, ágyékkötős, hátrafésült hajú birkózók viaskodása-lökdösődése az európai emberre elsősor­ban látványként hat. A magyarok közül alighanem Ba­rátosi Balogh Benedek volt az első, aki a század elején egy szumó mérkőzés szemtanúja lehetett. „Dai Nippon" (1903) című útirajzában így ír erről: „Az előadás kezde­tekor az összes birkózó kivonul díszes kötényekkel, s a kör alakú, rizs-zsúpokkal kerített küzdőteret futva körül­járják. Aztán, kettő kivételével, elvonulnak. Ez a kettő leveszi díszkötényét, s testükön most már csak egy erős szíj-öv marad. Megkezdődik a mérkőzés. Villámgyors, váratlan fogások s a legmagasabb fokra képzett testi erő és ügyesség áll itt egymással szemben. A küzdelem hevében sokszor a szó szoros értelmében a levegőben járnak, úgy dobálják egymást, rettenetes súlyuk dacára, így tart ez, míg egyikük győz." A nyugati birkózási stílussal összehasonlítva a szu­mó törvényei nagyon egyszerűek, noha a hivatalos sza­bálylista szerint legalább 70 féle módon lehet nyerni és legalább ennyi a nyertest gátló tilalmak száma is. A két ellenfél a mérkőzés ideje alatt — egy-egy menet mind­össze néhány percig tart — egy 15 lábnyi, vagyis 4,6 méter átmérőjű gyűrűben, a ringben igyekszik állva ma­radni. A döngölt agyagpadlójú küzdőtér homokkal van felszórva, határait a peremén körbefuttatott, félig süly­lyesztett szalmakötél jelzi. Az nyer, aki ellenfelét a körön kívülre kényszeríti — kiteszi vagy kidobja a ringből —, illetve olyan testhelyzetbe hozza, hogy amaz a talpán kívül bármelyik testrészével megérinti a talajt. Veszít tehát az, aki térdre esik, kezét vagy lábát, akárha a levegőben is, kidugja a ringből, hogy a villámgyors fogások okozta hanyattvágódásról vagy a küzdőtér el­hagyásáról ne is beszéljünk. KIMONÓ ÉS VIDEÓ A bíró lila és vörös színű kimonóban, kúp alakú szal­makalapban és a hagyományos, fatalpú nyitott papu­csot, a gétát viselve teszi a dolgát. Minden részletében felügyel a küzdelemre, különösen azt ellenőrzi, hogy a versenyzők szabályszerűen tartják-e magukat az előírá­sokhoz. A bírót a viadalok során nemegyszer a monito­ron visszajátszható videofelvételek igazítják el a helyes ítélkezésben. A hagyományok szerint 48 fogást, 12 do­bást, 12 emelést, 12 hátdobást és 12 karolást engednek meg ebben az ősi sportban. Tilos viszont az ellenfél haját tépni, ujjait hátrafeszíteni, kézzel a szemébe szúr­ni, összeszorított ököllel ütni és csontot törni. Amelyik birkózó egymás után három ellenfelét legyő­zi, azt a verseny győztesének nyilvánítják. A bajnok egy kis győzelmi zászlócskát és pénzdíjat kap, s övé lesz a császári kupa, amelyre felvésik a nevét. A bajnokok ünnepi alkalmakkor jogosultak a kenderből font és háncslapfüggőkkel díszített jokozuna öv hordására, aminek viselése igen nagy sportdicsőség a távol-keleti szigetországban. A szumózók napi edzése meglehetősen szigorú: ke­mény munkás- és vasfegyelmet kíván. Korán reggel a támadó- és a dobótechnika gyakorlataival kezdenek, és több óra is eltelik, mire reggelihez ülnek. Az edzőköz­pontban hús, hal és zöldségfélék szójával ízesített vag­dalékával, csankorjórival hizlalják őket. Aktív idős szu­mózót nemigen látni. A leghosszabb pályát Takamijama futotta be: 39 évesen vonult vissza 1984-ben. Egyéb­ként a Hawai-szigetekről indult el szerencsét próbálni Jesse Kuhaulua néven. Ugyanonnan érkezett Japán­ban hírnevet szerezni utóda, Salevas Atisanoe is, aki Konisiki szumónéven lépett porondra a felkelő nap or­szágában A japánok nagy bajnoka, Csijonofudzsi a legutóbbi tornán 15 győzelemmel diadalmaskodott. BIROKRA KELVE A minden második hónapban megrendezendő ver­senyekről naponta élő adásban közvetít a televízió. A legnagyobb japán tévétársaság, a Nippon Hószó Ki­okai (NHK) óriási összegeket fizet a szumómérkőzések tévéközvetítési jogáért. Egy-egy bajnokság 15 napon át 10-től este 6-ig tart, s ez alatt— beleértve a legnagyob­bak esti összecsapását — akár 150 menetre is sor kerül. A mostani tokiói torna után a júliusi Nagojában, a szeptemberi ismét a Szumida folyó partján, a novem­beri Fukuokában, a januári szintén Tokióban, a márci­usi pedig Oszakában lesz. Az idény kitölti az egész esztendőt, hiszen a bajnokságok között a szumó birkó­zók járják az egész országot, és helyi mérkőzésen ver­senyeznek. Rjóguka elnéptelenedett. A hatalmas tömeg elfoglal­ta helyét az óriási csarnok hagyományos japán boxai­ban és modern ülőhelyein. Az összecsapást a ring szé­lén elmaradhatatlan szertartás, a csiricsódzu előzi meg. Az ellenfelek leoldják kötényüket, s most már csaknem meztelenül, ágyékkötőben végeznek néhány robusztus bemelegítő mozdulatot. Vízzel kiöblítik a szájukat, majd maréknyi sót hintenek szót a ring talaján. Nyitott tenye­rüket annak bizonyságául mutatják fel, hogy nincs ná­luk fegyver. Aztán felállnak egymással szemben, két tenyerüket a combjukra csapják, s egyik lábukat fel­emelve oldalt mérlegállásszerűen kitartják: ebben a sa­ját egyensúlyi helyzetben köszöntik egymást. Az iste­nek figyelmét három tapssal hívják fel magukra. A kü­lönös rituálénak az is a célja, hogy a versenyzők lelki­ekben is felkészülhessenek a győzelemre. Aztán a bíró jelt ad — és három mázsa összecsap a Kurumae Kokugikan homokján. (M.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom